Amikor éppen nem a saját szakmám (és egyben életem) ellehetetlenülésével foglalkozom, olyankor bele-belenézek a nagypolitika műsorába. Olyan dolgokra keresem a választ például, hogy van-e esélyem arra, hogy egyszer majd nem másodrendű állampolgárként kell élnem a saját hazámban. Egyesektől kaptam már olyan reakciót is erre, hogy ez önző dolog, mert a legelső kérdés, ami bennem felmerül a politika kapcsán az nem a bennünket egyébként valóban fenyegető (vagy már aktívan érő) környezeti és gazdasági katasztrófa, vagy a nálam lényegesen rosszabb helyzetben lévők sorsa. Ezt tőlük nem akarom elvitatni, máshogy gondolkozunk.

Az én elgondolásom erről az, hogy sokkal több energiát tudnék mozgósítani a rajtam túlmutató problémák megoldására, ha a mindennapokban nem azért kéne küzdenem, hogy egyáltalán esélyt kapjak arra, hogy a saját erőfeszítéseim mentén egy egész kicsit eltávolodjak a "bármelyik pillanatban összedőlhet minden, és még csak nem is rajtam múlik" állapottól. Azt is gondolom, hogy ez nem csak rám igaz, hanem nagyon sok más emberre is az országban. 

Mivel a jelenleg hatalmon lévőknek ez a helyzet, amiben én vagyok, az ízlése szerint van, így akarják, tőlük nem számíthatok arra, hogy ezen maguktól változtatni fognak. Éppen ezért különösen foglalkoztat annak a kérdése, hogyan lehetne ettől a pöffeszkedő, másokat teljesen semmibe vevő társaságtól megszabadulni. Annál is inkább érdekfeszítő számomra ez a kérdés, mivel úgy érzem, jelenleg a nagypolitika erre nem kínál érdemi válaszokat. Ha van is néha egy-egy kezdeményezés, ami akár tartogathatna is némi esélyt arra, hogy élhessem úgy az életemet, hogy békén hagy a politika, az szinte mindig rossz irányba megy el. Mert én amúgy nem vágyom másra. 

Nagy ritkán még előfordul, hogy kormánypárti, vagy abba az irányba húzó vitapartnerrel sodor össze az élet, és gyakran kapom meg tőlük azt a kritikát, - egyben kikerülve a konkrét felhozott problémáimra a választ - hogy az ellenzékkel kevesebbet foglalkozom. Mivel nem ők kormányoznak, és különösebben aktívnak sem nevezném őket, ezért tény, hogy gyakran próbálom meg az általam felvetett témán tartani a fókuszt azzal, hogy röviden utalok az ellenzék életképtelenségére, és irrelevánsnak bélyegzem őket ezekben a kérdésekben. Annyiban igazat adok nekik, hogy tényleg ez a véleményem, viszont abban nem, hogy ezzel megúszni akarnám az ő kritikájukat, csak ha épp felvetem a katasztrófális "gazdaságvédelmi" intézkedéseket, mint konkrét döntéseket, amiket sérelmezek, akkor az számomra terelésnek hat, ha valaki azzal jön, hogy "De hát az ellenzék...!".

Ezek a válaszok külön fájó pontok, ugyanis - ahogy ezt már itt is sokszor megírtam - nem érzem, hogy az ellenzék bármelyik pártja az én érdekeimet, világlátásomat képviselné. Mégis, rendre egy kalap alá vonnak velük, csak azért, mert a kormányról is ezt gondolom. Utóbbinál pedig nagyobb probléma, hogy már ez is elég ahhoz, hogy másodrendű állampolgár legyek az országban, ahol élni szeretnék/próbálok. Annyiban lehet igazság a dologban, hogy Pártunk és Kormányunk évek során folytatott szisztematikus ellehetetlenítése, melynek én is több ízben elszenvedője vagyok, bebiztosította magának, hogy az én ikszem a szavazólapon tuti nem (már ha lesz erre ráhatásom) az ő jelöltjük/listájuk mellé fog kerülni. Szóval igen, van bennem egy - reménynek azért nem nevezhető, inkább - vágy, hogy legyen valami olyan politikai szerveződés, aki legalább egy kicsit szól hozzám is. Elvileg ez az ellenzéki összefogósdi brigád bejelentkezett arra a feladatra, hogy szeretné az én szavazatomat is elnyerni, ezért gondoltam egy rövid áttekintést firkantani arról, miért járnak kurvára rossz úton hozzá.

Mivel nem vagyok se politológus, se közvéleménymágus, ezért a felmerülő problémákat/kételyeket megkísérlem a magam egyszerű, élettapasztalataim inspirálta gondolkodására lefordítani, és azon keresztül értelmezni.

Konkrétumok hiánya

Nem túl népszerű vélemény az ellenzéket támogatók körében, ugyanis - legnagyobb sajnálatomra - rengetegen tényleg megelégedtek azzal, hogy közös lista, egy jelölt a kormánypárttal szemben, ilyenek. Erről már írtam egy korábbi posztban is, de a protest szavazatok szerintem nem fognak a későbbiekben valódi társadalmi támogatottságot eredményezni, és ha neccesebb döntéseket kell meghozni, akkor töketlenkedés és felemás megoldások lesznek. Kiadtak egy értéknyilatkozatot, amit olyan szavakkal hánytak tele, hogy nemhogy egy társadalmi csoporton, de még egy háztartáson belül sem ugyanazt gondolják azok jelentéséről. Én szeretnék konkrét elképzeléseket látni, magyarul programot. A "minden jobb lesz", meg "mindenki tisztességes fizetésből élhet" nekem kevés.

Amikor a saját élethelyzeteimre próbálok egy ilyet lefordítani, olyankor gyakran lehülyéznek, hogy a politika nem így működik, ami lehet, hogy így van, de szerintem akkor nincs jól. Amióta vezetői pozíciókért versenyzek a munkaerőpiacon, minden interjúmra igyekszem a lehető legjobban felkészülni (előtte is készültem, de teljesen máshogy). Utánanézek az adott cégnek, az elérhető információ alapján következtetek az elvárásokra, kihívásokra, ha ezek közt olyanra akadok, ami teljesen új, akkor utánaolvasok a lehetséges megoldásoknak, és ami szintén fontos, megfogalmazok célokat, amik nem arról szólnak, hogyan fogom a fennálló problémákat megoldani, hanem ezen felül mi az, amit én nyújtani tudok, amit az adott részleg, terület, cég az én működésem által elérhet. 

A másik oldalról egy olyan példát tudnék felhozni, amikor én épp az interjúztató szerepét töltöttem be. Pár perce tartott csak az interjú, én meg szeretek arról meggyőződni, hogy a jelölt legalább nagyvonalakban tisztában van azzal, mire jelentkezett, így viszonylag hamar szoktam efelől érdeklődni. Belekezdett az illető tehát egy monológba, amiben elhangzott valami olyasmi, hogy "Látom, hogy mindenki profi munkát végez a részlegen, viszont fontos, hogy ezt valaki összetartsa, és mindannyian egy irányba menjünk". Nálam hatalmas mínuszpont, amikor valaki már az elején terel, és bullshittel van tele a szövege (ráadásul ez a konkrét mondat egyébként is előrevetíti, hogy fingja nincs), szóval ezen a ponton rögtön vissza is kérdeztem, hogy "Na, és mi ez az irány?". Mivel érdemi válasz nem érkezett, ugyan még pár percig beszéltettem, mert nem akartam bunkó lenni, de számomra ezen a ponton véget is ért az interjú, tök egyértelmű volt, hogy az illető teljesen alkalmatlan, és komoly önértékelési gondjai vannak, ha úgy pályázta meg ezt a (magas) pozíciót, hogy erre semmilyen szinten nem tud válaszolni. Jelenleg úgy érzem, hogy ha lenne is vezető alakja az ellenzéknek, nagyjából hasonlóan rövid interjút eredményezne, ha egyáltalán lehetőségem lenne kérdezni, de tudjuk, hogy ez nincs így.

A pártok érdekei még mindig fontosabbak, mint a választóké

Bárkivel merek fogadni egy nagyobb összegben, hogy előválasztás ide vagy oda, ha valami nagyon erősen beágyazott pártember lesz a közös miniszterelnökjelölt, akkor ez teljes bukás lesz. Sőt, egyelőre még a pártemberekig se jutottunk el, csak a pártelnökökig. Amellett, hogy szomorúnak tartom a közvélemény összefogás-fetisizmusát, az összefogó pártoknak meg kéne értenie, hogy a választóknak épp ebből lett kurvára elegük, hogy minden választás a nyomorékabbnál nyomorékabb pártok, és az ő prominens embereinek helyezkedéseiről szól. Azt is érteni vélem, hogy úgy gondolkoznak a kérdésről, hogy ha valamelyik 10% körüli támogatottsággal rendelkező, miniszterelnökjelöltségért induló pártelnök épp az előválasztás napján sikeresen feltornázza 11%-ra a támogatottságát a többi 10%-ával szemben, akkor majd biztos mindenki rá fog szavazni, ezért igazoltnak látják a szokásos tülekedést, amiből, hagnsúlyozom, tényleg mindenkinek kurvára elege van. Persze, teljesen más lenne a helyzet, ha mondjuk 3 név lenne a kalapban, és 30-40% közti eredményeknél döntene néhány szavazat, de itt egyelőre úgy áll a dolog, hogy mindenkinek van egy 10% körüli támogatottsággal bíró neve, amit be fog dobni a kalapba. Egy ilyen jelölt hiába nyeri meg az előválasztást, nem lesz integratív, és nagyon sokan fognak otthon maradni csalódottságukban.

Ismételten saját életemből merített példa következik. Némelyik munkahelyemen szoktunk volt olyat csinálni, hogy egyes megnyílt pozíciókat első körben nem a szokásos álláshirdetéses oldalakra toltunk ki, hanem a kantinban lévő faliújságra, meg körlevélben a részlegeknek, hogy megnézzük, házon belül nem kallódik-e egy alkalmas jelölt, aki kipróbálná magát. Eddigi pályám során mindössze kétszer láttam erre sikeres példát, pedig számtalanszor próbálkoztunk. Ezeknek a kísérleteinknek viszont mindig szabtunk egy határidőt, és ha azon belül nem érkezett ígéretes jelentkező, bármennyire is volt esetleg olyan a pozíció, hogy nagyon szerettük volna házon belülről feltölteni, beláttuk, hogy ez nem jött össze, és kinyomtuk a nyilvános oldalakra az álláshirdetést. Azért is tartottam nagyon ideillőnek ezt a példát, mert amikor először kellett ilyet koordinálnom, én is érveltem úgy az akkori igazgatómnak az egyik (nem túl meggyőző, de még legesélyesebb) jelölt mellett, hogy "de ő legalább belsős", és a főnökömnek teljesen igaza volt, amikor felhívta rá a figyelmem, hogy ha szakmai érveim is lennének mellette, akkor valószínűleg azokat mondtam volna, illetve arra is, hogy a házon belüli jelentkezők egyedül időbeli előnyt kaptak (mert ebből még mi is profitálhatunk), az alkalmassági szempontok ettől még változatlanok. Ebből az egy alkalomból meg is tanultam a leckét. Elvégre, ha a belsősök lazább feltételek mellett pályázhatnának, azzal magunknak okoznánk hátrányt a későbbiekben.

Ha a pártok vezetésében lennének emberek, akik életük során dolgoztak már tétre, amikor nem a kapcsolatok, a dörgölőzés, meg a mismásolás számított volna, hanem a teljesítmény és az eredmény, akkor valószínűleg ők is látnák, hogy miért nem vezet sehova a pártelnökök vagy egyéb pártprominensek nevezése. Ha van egy meghirdetett állás, amire csak olyanok pályáznak, akik 10%-ban alkalmasak, akkor valószínűleg HR-jellegű problémák vannak. Rossz platformokon keresnek, nem jól lövik be az elvárásokat, esetleg jobb fizetést kell adni (jó, ez itt nyilván nem opció), ilyenek. Úgyhogy én azt várnám el a pártoktól, hogy valóban integratív jelölteket keressenek a saját holdudvarukból, mert egy rossz jelölt hiába nyer előválasztást, ha utána a tényleges feladatra nem alkalmas. Az előválasztás nevű "csodafegyvert" ennek a gyakorlatnak a folytatásával fogják maguk felé fordítani, és annyiszor meghúzni a ravaszt, ahány szar jelöltet bedobtak a kalapba.

Garanciák

Ez valamelyest kapcsolódik a konkrétumok részhez, de ha mondjuk jóindulatúan feltételezem, hogy lesz tényleges program, akkor - legalábbis bennem - fel fog merülni annak hitelességének kérdése. Én legalább annyira nem szeretnék a 2010 előtti világba visszatérni, mint amennyire szeretném, hogy eltakarodjon a NER. Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy a 2010 előtti rendszer ennél sokkal kevésbé volt elnyomó, és (szerintem leginkább lehetőségek híján) lényegesen kevesebbet loptak, de az igazi változáshoz, fejlődéshez, továbblépéshez, megtisztuláshoz, a maffiaállam felszámolásához a nulladik dolog, amit meg kell értenünk, hogy a 2010 előtti világ szükségszerűen NER-t okoz.

Ha igazságos akarok lenni, akkor megemlítem, hogy ezen a téren nem csak rossz előjelek vannak, csak sajnos abból van több. Amikor még az önkormányzatokat nem tolták teljesen kényszerpályára, akkor lehetett olyanokat hallani, hogy itt van lehetősége az ellenzéknek megmutatni a kormányzóképességét. Én a pesszimisták közé tartoztam, és ugyan nem volt még járvány, anélkül is arra tippeltem, hogy teljesen el lesznek lehetetlenítve. Viszont ebben a szűk mozgástérben is láttam pozitív tendenciákat, ilyen például Soproni Tamás terézvárosi polgármester ténykedése, akinek több intézkedésével/tervével tudok egyetérteni, mint amennyivel nem, és a párbeszédre is nyitottnak tűnik. (Egy munkám kapcsán kerültünk kapcsolatba a polgármesteri hivatallal, arra alapozom) Egyébként a többi momentumos várospolitikussal is egészen elégedett vagyok, pedig párt-, és országos politika szintjén egyedül a Nolimpia kampányukkal szimpatizáltam, azóta egy-két üdítő kivétel mellett szinte csak rossz pontokat gyűjtöttek nálam. De ha mondjuk Doktor Miniszterelnökúr intelmei mentén azt nézem, amit csinálnak, és nem azt, amit mondanak, akkor (nem feltétlen túl nagy) esélyt azért látok rá, hogy egy normális működés mellett, ha nem is váltják meg a világot, valamivel élhetőbb kereteket tudnak (és akarnak) teremteni.

És mi van a többiekkel? Na igen. Ha valaki hozzám hasonlóan hetedik kerületi lakos, és egyben vendéglátás-turizmus területén dolgozik, akkor nem kell sokat magyaráznom, hogy Niedermüller Pétert ellenzéki nagy felszabadítás helyett miért érzem inkább sorscsapásnak. Nem elég, hogy a kormány jelenleg előszeretettel rohasztja le a lehetetlen helyzetbe került vendéglátó szektort, ez a jótét lélek még a biztonság kedvéért rúgott rajtuk mégegyet az amúgy is felettébb rokonszenves nyuggerpolitikája keretében. Talán amikor azt mondta, még az indulása előtt, hogy ő nem alkalmas várospolitikusnak (vagy valami ilyesmit), akkor érdemes lett volna hallgatni rá. Nagyjából azt hozza, amit a DK-tól vártam, és ha ezt lehet választani a NER helyett, akkor lehet, hogy inkább élnék Kövér László javaslatával, és szerzek egy kötelet. De említhetném a kispesti MSZP szárnyalását is, vagy a korrupt DK-s ügyvéd irodájának foglalkoztatását, esetleg Horváth Csaba - aki legalább tudja, hogyan ne kerüljön börtönbe ugyebár - zuglói ügyeskedéseit. De ne maradjon ki a szuperintegratív, nagyon szépen mosolygó Karácsony Gergely se. Nem elfeledkezve arról, hogy a kormány tényleg komoly erőfeszítéseket tesz az önkormányzatok ellehetetlenítése érdekében, azért van pár dolog, ami ettől még marhára zavar.

Amikor Karácsony még zuglói polgármester volt, akkor nem volt annyi rálátása a dolgokra, hogy például a lakhatási válság egyik főszereplőjét, az Airbnb-t kerületi szinten lehet csak szabályozni? Vagy a Tiborcz-adót szintén csak kerületi hatáskörben lehet bevezetni? Mert bíróságon megvédeni a névhasználatot szép dolog, de nekem úgy rémlik, nem erre vonatkozott a kampányígéret, hanem a bevezetésére. Ez a két dolog nem kerül pénzbe, szóval nem lehet a kormányra fogni, csak akarat kérdése, és lenne valódi hatásuk, mégse lett belőle semmi, csak mutogatás. Az a gyakorlat sem keltett bennem túl nagy szimpátiát, hogy két olyan főpolgármester-helyettes is bekerült a vezetésbe, akik a saját kerületüket elbukták a választáson, ilyen értelemben a választók róluk egyértelműen kimondták, hogy nem kérnek belőlük. Tisztában vagyok a politikai alkuk szükségességével, de az ő kinevezésükkel számomra azt üzenik, hogy mindegy mit szavaz a választópolgár, ez itt nem kívánságműsor. Delegálhatott volna mást is az adott párt. Az is szívmelengető volt, ahogy az egyikük, Tüttő Kata a teljes szakmámat, ami épp reménytelenül küzd a túlélésért, Mészáros-lobbinak nevezte. Jó, hát nem meglepő, hogy az ő világlátása az oligarchák felségterületeiben képeződik le... Kár, hogy a Leisztinger-lobbival nincs ekkora baja.

Két javaslat a végére

Nem akarok olyat tulajdonítani neki véletlenül se, amit nem ő mondott, szóval csak egy nagyon erős talán, hogy Puzsérnál hallottam ezeket, de tényleg nem tudom pontosan (csak akartam jelezni, hogy nem saját az ötlet). Az egyik, hogy legyen olyan az előválasztás, hogy 1 pozitív és 1 negatív szavazatot lehessen adni a jelöltekre. Fentebb már kifejtettem, hogy az amúgy, még táboron belül is kis támogatottságú jelöltek versenyeztetése miért nem jó ötlet. Ha ezen tudnak is valamennyit segíteni, szerintem arra kellene fókuszálniuk, hogy a legkevésbé megosztó jelölteknek legyenek jók az esélyeik, mert a bizonytalan szavazókat máshogy nem hinném, hogy meg tudják majd szólítani. Én a két listát egyébként jobbnak tartottam volna, de mivel az nem lehetséges, szerintem ez egy jó módja lenne annak, hogy az előválasztásban résztvevők egyben arról is nyilatkozzanak, hogy mi az az irány, amerre biztosan nem szeretnének menni. Most tényleg azt akarjátok, hogy mondjam ki? Igen, én ettől elsősorban azt remélném, hogy Gyurcsány és a hozzá kötődő emberek (főleg a 2010 előtti rendszerben résztvevők) kisebb arányban jutnának pozícióhoz. Tessék, ilyen sokáig bírtam, hogy nem Gyurcsányoztam.

A másik, hogy az önkormányzati működés alapján, szerintem, hiába vannak pozitív példák, összességében ez a társaság nem lesz képes hatékonyan kormányozni, és mindenki a saját pecsenyéjét sütögetve fogja egymást gáncsolni. Már ha klasszikus kormányzásról beszélünk. Éppen ezért én jobbnak tartanám, ha arra kérnének felhatalmazást a választóktól, hogy egy feszített tempójú intézkedéscsomaggal felszámolják a NER alapköveit, felállítanak egy sima kétharmaddal nem felrúgható fék és ellensúlyrendszert, korrupciós ügyészséget hoznak létre, egyben csatlakoznak az Európai Ügyészséghez, megindítják a megfelelő eljárásokat, létrehoznak egy fair választási rendszert, az átmeneti időszakra bevezetnek egy gazdasági mentőcsomagot, hogy ne menjünk csődbe, majd kiírnak egy új választást, és feloszlatják a parlamentet. Az már biztos túl nagy kérés, hogy legyen cezúra, és azokat tanácsolják el a politikától, akik korábban már voltak kormányon, de így lenne teljes, meg az ügynökaktákkal. A hosszútávú szakpolitikai tervek, és azok kivitelezése pedig megmaradna azoknak, akik az új, demokratikus garanciákat jelentő intézmények által biztosított, igazságos választási rendszerben győzni tudnak.

Ha ez a két javaslatom véletlen befogadásra kerülne, minden ellenérzésemet félretéve, szavaznék a közös ellenzéki listára, és szerintem sok más "bizonytalan" kategóriába tartozó polgártársam is. A kérdés továbbra is az, lesz-e olyan valaha, hogy a választópolgárok érdekei előrevalóbbá válnak, mint a pártoké?

A napokban nagy kört futott a sajtóban, hogy a Ritz Carlton Budapest szálloda tulajdonosa állami támogatásban részesült. Aki már olvasta bármelyik bejegyzésemet, az sejtheti, hogy általában mennyire pártolom a gazdagok további pénzekkel való kitömését, és hogy a jelenlegi berendezkedésünk ezen általános gyakorlatát meglehetősen helytelenítem, és messzemenőkig károsnak tartom. 

A Ritz-nek megítélt támogatással rengeteg baj van, főleg az, hogy ezt is pofára osztották, mint ebben a drága NER-ben mindent, és továbbra is pöffeszkedve nézi ez a sok vidéki esküvőkön hízlalt TSZ elnök, aki életben egy percet nem dolgozott még, ahogy egy szektor, egy szakma, és megannyi megélhetés megsemmisül. Úgy gondolom, erre nincs mentség, és ennél azért rosszabbakat is gondolok/kívánok nekik.

Viszont akkor vagyok teljesen őszinte, ha azt a véleményemet is megosztom, hogy a támogatást ugyan ezer okból továbbra is vitathatónak tartom, egy az egyben nem tudom azt mondani, hogy jogosulatlanul jutottak hozzá. Ez nem azt jelenti, hogy a NER akár egy másodpercig is korrekt lett volna, mindössze annyit, lehetséges, hogy a protekció, és a támogatásra jogosultság kivételesen egybeesik, vagy legalább lehet mellette érveket felhozni, és nem annyira egyoldalú a kérdés, ahogy a sajtó ezt bemutatta.

Gyors áttekintés, és személyes viszonyulásom

Jó néhány embert ismerek, aki dolgozott ebben a szállodában, párat még abból az időből is, amikor Le Meridien volt. 2-3 éve voltam náluk szakmai háznézésen, szóval valamennyire láttam belülről is a dolgokat. Nagy csoda nem történt, amikor gazdát cserélt a ház, kis ráncfelvarrás, arculatra színezés. 2000-ben nyitott a ház, az elsők között hoztak ide - akkori viszonylatból nézve - modern luxushotelt. Többek közt itt szállt meg George W. Bush még aktív elnökként, és II. Erzsébet, amikor Budapestre látogattak. 2016-ban volt a "modellváltás" és az újranyitás, és lett belőlük Ritz. 

A Ritz Carlton brand, mint rengeteg másik luxusmárka, az agresszív felvásárlásairól híres Marriott cégbirodalom tulajdonát képezi. Utóbbi lánchoz a személyes viszonyulásom pedig röviden annyi, hogy szakmailag majdnem mindent képviselnek és csinálnak, amivel:
a) én nem értek egyet
b) nettó hülyeségnek tartok
c) esetleg egyenesen elítélek.
Úgyhogy egy percig se higgyétek, hogy azért mentegetném, mert a szívem csücske lenne az, amit a Marriott csinál  a piacon és a szakmában.

A védőbeszéd, amire nem vágyik senki

Onnan indítok, hogy a biztonság kedvéért felhívom rá a figyelmet, hogy a bejegyzés erősen véleményes. Dolgoztam egyszer egy szállodában, ahol a Ritz része volt az ún. "competitive set"-nek. Azok a szállodák, akik valamelyest komolyan veszik magukat, és rendelkeznek revenue management gyakorlattal (árak, csomagok, célcsoportok folyamatos kalibrálása a foglaltság és a bevétel növelése érdekében), kijelölnek pár szereplőt a piacon, akikkel a kategória, elhelyezkedés, szolgáltatások, ilyenek miatt úgy gondolják, van átfedés a célközönségben, és akkor onnantól ők a "hivatalos" versenytársak. Figyelik egymás foglaltságra és bevételre vonatkozó adatait, illetve egymás jövőbeli árait, amiből próbálnak következtetni arra, milyen töltöttségen állhat a másik, és ezt figyelembe veszik az árak finomhangolásánál, mert ugye nyilván az a cél, hogy elhappoljanak egymás elől valamennyi keresletet. Ez persze egy kicsit bonyolultabb ennél, de ez most nem az a bejegyzés. 

Ezen a munkahelyemen nagyjából egy éves periódus volt az, amikor már én is részt vettem az árazásban, meg készítettem különböző konkurencia-elemzéseket, úgyhogy legalább részben hiteles adatokat láttam. Ehhez hozzájönnek a kollégáim beszámolói, amiket azért igyekszem óvatosan kezelni, és nem veszem készpénznek, de alátámasztják azt, amit én a megfigyelt időszakban láttam. Mégpedig:

Nehezen tartom elképzelhetőnek (de persze bármi lehetséges), hogy a mostanáig eltelt, nyitástól számított 5 év alatt a szálloda tulajdonosa egy fillért is keresett ezen a bizniszen. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy kongott volna az ürességtől, mert például a londíner ismerőseim mindig elégedettek voltak a pénzükkel, de a "big picture"-t nézve nem robbantott bankot a történet. 197 szobának komoly üzemeltetési költségei vannak, a kategóriájának meg komoly versenytársai.

Korábbi posztjaimban előfordult, hogy megemlítettem, mennyire káros az, amikor egy házat telehánynak company standard-del, amik sok esetben életszerűtlenek és betarthatatlanok. Ennek a gyakorlatnak a Marriott a koronázatlan királya: kiölni a gondolkodást, legyen mindenki droid, nem a probléma megoldása a lényeg, hanem hogy teljesüljön a standard. Azon kívül, hogy ez nehézséget jelent a napi működésben, a folyamatos (rendszer által szükségszerűen előidézett) szabályszegések nagy fluktuációt is eredményeznek ezeken a helyeken. A beszámolók (meg az onnan eljönni szándékozók önéletrajzainak mennyisége az akkori asztalomon) alapján erre a hotelre ez különösen igaz, rengeteg ember pörgött már át rajta. Rosszindulatú pletyka, de úgy tudom, többször azért küszködtek emberhiánnyal, mert annyi ember átment már rajtuk, hogy csak olyanokat tudtak volna felvenni, akiket korábban már elküldtek.

A fentiek alapján teszem hát fel a kérdést: Ha nem a tulajdonost és egyéb befektetéseit vizsgáljuk, hanem konkrétan ezt az egyet, akkor járhat-e támogatás egy olyan szállodának, aki 5 éve stabilan üzemel annak ellenére, hogy (megítélésem szerint) nem túl acélos számokat hoz, és legalább egy rövid ideig adott már munkát a budapesti szállodások kb. felének?

Ne ezen háborodjunk fel!

Nézzétek, én az egész válságkezelést, és a pénzosztások módját úgy, ahogy van, elhibázottnak és igazságtalannak tartom. Viszont ezt a mostanit szerintem gumicsontnak dobták be, a szóban forgó összeg is erről árulkodik, és ahogy Puzsér szokott valami hasonlót mondani, kicsit megbirizgálták az ellenzéki sajtó erogén zónáit, akik meg triggerelődtek, és szép nagyban lehozták, hogy a dubaji milliárdos pénzt kapott, amire hamarosan jönni fog valahonnan a kormányzati válasz, hogy az ellenzéki sajtó szándékosan hergeli az amúgy is feszült vendéglátósokat.

Továbbra sem mondom azt, hogy akármennyi magyar adóforintot is kellett volna ennek a figurának adni, de ha azt is számításba vesszük, hogy cserébe nem bocsáthat el dolgozókat, ráadásul mostanáig ő betett a mi kasszánkba, mind a beruházással, mind az üzemeltetéssel, mind a (szerintem keletkező) veszteségek kipótlásával, addig a támogatása mellett is szólnak érvek, nem csak ellene.

Van ezzel szemben két derék "vállalkozó", aki évek óta azon dolgozik, hogy szétrabolja és tönkretegye ezt az ágazatot, teszik mindezt az utolsó fillérig a mi ellopott adóforintjainkból. Az érdemtelenség és hitványság archetípusának, Tiborcznak, és a saját lábán álldogáló Ráhelnek (csak a magyar emberek háta véletlen a lába és a padló közé szorult) a sokadik zsíros projektet játssza át a gazda, és lehetetlenítenek el egyre több embert, aki nekik nemtetszően gondolkodik, és viselkednek kiskirályként az uralmuk alá hajtott dolgozókkal (nem lehet a szemükbe nézni, ha ellátogatnak valamelyik ellopott szállodájukba pl.). A Nemzet Gázszerelője, Mészáros Lőrinc, aki szintén gőzerővel zsebeli be, és teszi tönkre ezt a szektort, szintúgy megkapta ezt a támogatást az egyébként is lopott pénzen vásárolt szállodáira, csak ő asszem 17 milliárdot kapott, nem 10 milliót, és valszeg azt a megkötést sem hallotta, vagy rá nem vonatkozott, hogy nem lehet kirúgni a dolgozókat, mivel az alkalmazottai jó részétől rögtön meg is szabadult, amint megérkezett az utalás.

Na, ezen kell felháborodni. Mert ez nem védhető. 

Azzal a földtől kissé elrugaszkodott kérdéssel indítok, hogy lehet-e valamit gondolni egy adott témáról, ha azt egyébként nem értjük?

Megspórolva a hosszabb fejtegetést, szerintem nem. A posztjaim azon része, amik munkáról, gazdaságról, vagy a jelenleg minket érintő válságról szólnak, azért érintik a vendéglátás-turizmus témakört, mert így próbálom felhívni rá a figyelmet, hogy mi az a szemüveg, amin keresztül én ezt a helyzetet szemlélem, és a saját meglátásaim, véleményeim is igyekszem olyan köntösben tálalni, amiben egyben jelzem azokat az egyébként természetes és evidens hiányosságokat, amiket magában rejt az, hogy egy személy, bármennyire élesen és felkészülten következtet a világ dolgaira, végső soron mindig a saját életébe lesz bezárva, tehát saját nézőpontjától teljességében elvonatkoztatni nem képes. Ez nem jelenti azt, hogy ettől még nem lehetnek empirikus megfigyeléseink, de az nem az alapbeállítás.

Ugyanezen okból próbálom korlátozni a felsorakoztatott megfigyeléseket, adatokat azokra, amik kifejezetten az adott témához szükségesek, amit épp feldolgozok egy-egy bejegyzésben. Ezt a kis bevezetőt pedig azért pötyögtem le, mert az utóbbi egy hétben, a különböző cikkeket, elemzéseket, kommenteket olvasva nagyon hiányoltam ezt a hozzáállást. 

Hol több, hol kevesebb sikerrel az itt kialakult vitákat is mindig igyekszem - amíg értelmét látom - mederben tartani, és ösztönözni a résztvevőket, hogy maradjunk a témánál. Mint minden, ez a téma is átpolitizálódott, és ebből kifolyólag egymást kizáró állításokat fogadnak el tényként az ide vagy oda húzó emberek. Nyilván, jelenleg a közelében nem vagyok a döntéshozó szerepnek, viszont az élet más területein, ennél persze jóval kisebb pályán, már rengetegszer volt lehetőségem ezt megtapasztalni. Jól tudom én is, hogy közel sem ugyanaz a napi üzemeltetés részfeladataiban döntést hozni, vagy éppen kisebb kiadásokra egyik helyről a másikra átcsoportosítani pár tízezer forintot, de azért van bőven hasonlóság a kettő között.

Ilyen például az, amivel sokat kellett nekem is küzdenem, amikor kollégáim, egyes részlegek képviselői elbeszélnek egymás mellett, majd egy váratlan pillanatban kapom felülről a seggberúgást, hogy tegyek rendet, vagy becsúszik valami olyan baki, ami miatt hozzám kerül a dolog. Ezt már más bejegyzésben is érintettem, de ezekben a helyzetekben azt nem szeretem, hogy ha leülünk megbeszélni, az első 20-30 perc tuti arra megy el, hogy mindenki a saját problémáiról beszél, amik ugyan lehet, hogy közvetve kapcsolódnak a konkrét "issue"-hoz, de a megoldásában nem segítenek, és arról nem is beszél senki. Mivel általában igyekszem képben lenni minden részleg problémáival, így nem megy el minden kérdésre egy teljes nap, de ezt a fél órát minden esetben rá kell szánni arra, hogy megtaláljuk a konkrét kérdést. Ha ez megvan, akkor a kérdés vonatkozásában meg lehet vizsgálni az érveket, körülményeket, és ez alapján megegyezni valamilyen megoldásban.

A hatékonyan működő demokráciáknál ugyanezt a törekvést figyeltem meg. Mivel demokratikus berendezkedésről beszélünk, alapfeltétel, hogy az állampolgárok részt vesznek a döntéshozatalban, akár szavazások, akár társadalmi viták mentén. Hogy ezek a komplex, sok területet érintő viták, amiket az emberek megrágnak, valamilyen emészthető formában jusson vissza hozzájuk, egy-egy témát természetesen nem egy darab eldöntendő kérdésben próbálják meg letudni, hanem részkérdésekre bontják. Megtalálják azokat a kérdéseket, amik eldöntésével a többi, hozzájuk kapcsolódó változó alakulásának irányát is kijelölik. A végletekig egyszerűsítve ez egy bináris rendszer, ahol egy adott kérdésre meghozott válasz enged bennünket továbblépni a következőre, ami természetesen csak akkor működik, ha megfelelő kérdést válaszoljuk meg.

Ezért gondoltam, most összeszedek pár vakvágányt, amiket olvastam, hallottam a nyitás/zárás témakörben. Nem azt mondom, hogy ezek a felvetések, álláspontok minden esetben érvénytelenek lennének, hanem arra próbálok majd rámutatni, hogy a jelen kérdéskör szempontjából irrelevánsak, és megkísérlek ehhez indoklást is adni.

Miért nem tartalékoltak, túl jó dolga volt a szektornak az elmúlt években, csak át kell szervezni a dolgaikat, ők a hibásak, amiért nem tudnak adaptálódni a helyzethez, nem kellett volna külföldiekre építeni.

Amikor még elkezdem írni a mondatot, még nem tudom, mennyire lesz hosszú a fejtegetés, de mielőtt komolyabban rátérnék, ismertetem azt a - mindenki által elfogadott - tényt, ami ezeket az (szerintem meglehetősen rosszindulatú, "dögöljön meg a szomszéd tehene is" jellegű) okoskodásokat helyből lenullázza: válság van, abból is a durvább fajta. Ennek a szónak akár a köznyelvi, akár a gazdasági definíciójából indulunk ki, szerintem elég jól rövidre zárja az ezzel kapcsolatos latolgatást. 

Nekem is volt olyan munkahelyem, ahol - részben beruházói oldalról - nagyon nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt nekünk felvázolták kezdéskor, ezért egy kollégámmal átdolgoztuk az eredeti stratégiát, és elővezettük a beruházónak, hogy a működtethetőség érdekében szükség lenne néhány (vagy annál kicsit több) változtatásra. Ezt a beruházói oldalra vonatkoztatva helytelen erőforrás menedzsmentnek hívják, meg rossz gazdálkodásnak, és tényleg úgy kell megoldani, hogy racionalizálni kell a költéseket, át kell őket ütemezni, szintúgy a célokat, amik megvalósulásának feltételei lennének az átütemezett költések, ilyenek. Ez már lényegtelen, de természetesen el lettünk küldve vele a gecibe, és ellenségnek bélyegeztek bennünket, amiért számításokkal alátámasztott szakmai javaslatot mertünk tenni. Lényeg, hogy például ebben az esetben tényleg arról van szó, hogy a fő döntéshozó sajnos ostobább volt, mint hat pár rendőrcsizma, és minden igyekezetünk ellenére bőszen vágta maga alatt a fát. Az ilyen vállalkozás szemétdombra való, válság ide vagy oda.

Na de a válság az marhára nem ilyen, főleg nem ez. De aki a fenti dőltbetűs "szakértéseket" hányja ki magából, az is nyilván tisztában van azzal, hogy a kötelező bezárás vagy a bevétel teljes lenullázódása nem oldható meg átszervezéssel, mégis fenntartja a véleményét. Ezért nem is próbálok meg adatokkal dobálózni, inkább a válság után egy másik definíciót hoznék ide, ami meg a turizmus. Nem tudom, hogy az előző válság során a General Motors-nak okoskodott-e valaki azzal, hogy "hát rollert kellett volna árulni, Béláim, és akkor nem lenne most ennyi bajotok azzal, hogy beszart az autópiac". Na, a turizmusnak azt mondani, hogy "nem kellett volna külföldiekre építeni", az hasonlóan mélyen gyökerező intellektuális érvelés. A világháborúkat leszámítva, ezek a szolgáltatások töretlenül működtek, évszázados viszonylatban, így azt számonkérni, hogy miért nem számoltak azzal, hogy ez egyik napról a másikra megszűnik, szerintem nem fair.

Így az oltás, úgy az oltás, majd az megold mindent, ki kell várni. A virulógus-orvoscelebek azt mondják, hogy ezt kell csinálni, és ilyen meg olyan adatokra hivatkoznak, ők értenek hozzá.

Egy percig megpróbálom félretenni, hogy ezeket az orvoscelebeket gondolatban már a legkülönbözőbb helyekre küldtem el magamban. 

Ennél az érvcsoportnál behoznék egy másik fontos dolgot, az időbeliséget. Beléptünk a 11. hónapba, mióta az a kommunikáció, hogy ki kell bírni, majd lesz valami. Nyilván nem lenne most ennyire trending ez a téma, ha ez a válasz a problémákra bármilyen szinten elégséges lenne. Tavaly májusban még én magam is azt az álláspontot képviseltem, hogy amellett, hogy már tudni lehetett, hogy a szektor nem fog érdemi segítséget kapni, én is úgy voltam vele, hogy valahogy ezt ki kell bírni, túl kell élni. Lesznek csődök, és egyeseknek sok időbe fog telni, mire talpraállnak ebből, de "laposítani kell a görbét". 

Mostanra, mivel előrehaladtunk az időben, két lényeges dolog változott. Az egyik, hogy már a komplett szektor bedőlése fenyeget, ami nem csak a vendéglátósoknak lesz nagyon rossz, hanem az egész ország gazdaságát tudja hosszútávon földhöz verni. A másik, hogy nem kell vírusszakértőnek lenni ahhoz, hogy világos legyen, ezek a fehérköpenyes megmondók - valószínűleg puszta szereplésvágyból - úgy beszélnek bele a nagyvilágba, hogy fingjuk nincs. A jelenlegi kitüntetett helyzetükből fakadóan senki nem kéri őket számon, hogy amennyiben létezik egységes tudományos álláspont, akkor legalább ők miért nem tudják ugyanazt mondani. De kérhetek könnyebbet is, a saját, egy-két hónappal ezelőtti álláspontjukkal próbáljanak meg legalább egyetérteni. Mindegy is, ami biztos, hogy új "felállás" van ezen a fronton, és letudni ezt a régi válasszal (csak hangosabban) az egyenlő a probléma letagadásával.

Igen, a hosszútávú megoldást én is az oltástól remélem, amivel ténylegesen visszakaphatjuk az életünket, de a hangsúly a "remélem"en van. Mivel továbbra sem vagyok szakértője a témának. Viszont az jól látható, hogy mivel az oltás is erőteljesen átpolitizálódott, és a két nagy tábor próbálja a másikra az oltásellenes jelzőt rásütni, az ennek árnyékában kialakuló oltásellenesség (ami szerencsére azért csökken) még okozhat problémát, szóval lehetetlen megmondani, mikorra lesz ebből megfelelő átoltottság. Nem kifejezetten a fő témához kapcsolódik, de side note-ként muszáj megemlítenem, hogy más esetben tök jót vidulnék azokon a kommenteken, ahol azt írják, - magyarázva azzal, hogy ők "gondolkoznak" - azért nem adatják be maguknak az oltást, mert "nem tudják. mi van benne". Van olyan oltás, amit én sem fogok beadatni magamnak (háziorvosommal konzultálva erre jutottam), de amúgy ezek szerint a többiben tudják, mi van? Régen volt már, hogy beoltottak valami ellen, talán valamelyik évben beadattam az influenza ellenit, de amúgy (lehet aztán, hogy kiderül, én vagyok 10 millió emberből megint az egy tudatlan) én abban se tudtam, mi van, mert kurvára nem vagyok gyógyszerész. Ugye? Mondjuk, de nem értjük.

A pénzéhes vendéglátósok leszarják a vírust, és nem érdekli őket, ha felmegy az esetszám, megroppan az egészségügy, mindmeghalunk, szóval rohadjanak meg, nem tudom sajnálni őket, mert amúgy is túl drágán adják a sört a bulinegyedben.

Megfigyeléseim keretében arra jutottam, hogy itt vagy az érintett felek nyilatkozatainak ismeretének hiánya áll fenn, vagy azoknak értelmezése nem sikerült.

Az ágazat álláspontja az, hogy elsődlegesen annak örülnének, ha nem kéne ezzel a nyitás-parával növelniük az amúgy is elég magasfokú feszkót, és az államtól - melynek ők maguk is fenntartói - kapnának érdemi segítséget. Ne legyenek illúzióink, egy részleges újranyitás nem oldaná meg a közelgő tömeges csődhelyzetet, részben a válság, részben a turizmus sajátosságai miatt (csökkenő kereslet, nincsenek külföldiek), ennek a lehetőségét kizárólag az állami segítség elmaradása miatt forszírozzák. Ezek a vállalkozások jelenleg hátrakötött kézzel ülnek egy nagyon kényelmetlen, fájdalmas pozícióban, miközben fegyvert tartanak a fejükhöz, és az is meg van számukra tiltva, hogy megmozduljanak. A támogatások megítélése pedig nem szimpátiaalapon történik (elvileg, bár ismerem a döntéshozók gyakorlatát), hanem gazdaság-, és társadalompolitikai racionalitás mentén. Aki mégis szimpátiához kötné ezeket a dolgokat, azoknak ajánlom a Black Mirror ide vonatkozó részét.

Újfent megpróbálkozom a saját életemből hozni egy példát. Úgy gondolom, hogy az eddigi viszonylagos sikereimhez nagyban hozzátett az a felfogásom, hogy ha egy kollégám megkeres egy problémával, akkor azt, saját viszonyulásomtól függetlenül, akként is kezelem. Mire gondolok? Ha te segítséget kérsz egy kollégádtól/felettesedtől, akkor elfogadható válasznak tartod-e azt, ha ő elvitatja a te problémád létjogosultságát? Szerintem nem az. A problémák letagadása, tudomásul nem vétele minden esetben megbosszulja magát. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy minden problémát meg is tudok oldani, de azt nem tehetem meg, hogy nem foglalkozom vele.

Az orvosprimadonnák számára járványügyi adatok vagyunk, pont. Megvitatásra érdemes lehet a kérdés egy különálló témában, hogy orvosnak vajon az embert vagy a betegséget kell gyógyítania. Én úgy gondolom, hogy a betegséget az előírt terápia (kezelés, gyógyszer, oltás, ilyenek) gyógyítja, az embert pedig az orvos. Persze, tudom, mi emberek csak zavaró tényezők vagyunk, mert nem akarjuk rögtön elfogadni, hogy a fájó végtagot legegyszerűbb amputálni, mert törődünk olyan dolgokkal is, amik a műtőasztalon és a kórházi szobán túlmutatnak. Ilyenkor kell egy államnak észnél lenni, és nem egyetlenegy mutatónak alárendelni a teljes országot, mert a gazdasági válság ugyanúgy emberi életekbe kerül. A különbség az, hogy akik évtizedeket veszítenek a várható élettartamukból, mélydepresszióba zuhannak, súlyos stresszbetegek lesznek, halálba isszák magukat, öngyilkosok lesznek, azok halotti bizonyítványán nem lesz feltüntetve, hogy "gazdasági válság" alapbetegségük volt. Mindegy is, mindössze amellett érvelek, hogy egy társadalom nem egybites, és egyetlen mutatóval nem írható le annak állapota.

Visszakanyarodva a bejegyzés elejéhez, én nem azt mondom, hogy ezekről a kérdésekről feltétlen értelmetlen vitatkozni, csak annyit, hogy nem ennek a problémának a vonatkozásában. A vendéglátósokról kialakult negatív sztereotípiákról majd én is szeretnék egy külön bejegyzést csinálni például, amiben remélem, hogy majd beszélgethetünk ezekről. Az elkúrt menedzsmentről, a hitvány igazgatókról vagy tulajdonosokról én magam is kismillió posztot írtam, és tervezek egy olyan bejegyzést, amiben a különböző nyilatkozatokat, állásfoglalásokat fogom időrendben sorra venni, és megnézegetni az ellentmondásokat (nem járványszakértési szempontból). Szóval ezekről mind érdemes lehet beszélni, viszont ha a vendéglátás-turizmus szektor válságáról van szó, akkor ezek csak zsákutcába viszik a diskurzust.

Szintúgy írtam fentebb az egyik példában, hogy ilyenkor nagyon fontos megtalálni a valódi kérdést. Számomra ez a nagyon egyszerű képlet rajzolódott fel: A gazdasági/társadalmi katasztrófa elkerüléséhez szükség van vagy állami segítségre, vagy részleges (észszerű!) lazításra. Épp milyen okból, de utóbbitól kategorikusan elzárkóznak. Tehát marad az első verzió, segítségre van szükség. Ez a segítség pedig el van mismásolva, a probléma súlyossága meg letagadva. Úgyhogy akkor következik a kérdés: Miért nem segít a kormány a megsemmisülni készülő szektoron? Szerintem ez az a kérdés, amit fel kell tenni, és nem nekünk kell megválaszolni, nekünk csak minél többször feltenni, amíg ezt meg nem válaszolják, és addig kérdezni, amíg erre nem érkezik elfogadható válasz. Nem fog, mert nincs. Azonban ezt mondják ki ők, és vállalják fel. 

Ehhez a bejegyzéshez már hetekkel ezelőtt kigyűjtöttem az alapanyagot, és írtam hozzá egy rövid vázlatot, de mostanáig tépelődtem azon, megírjam-e. Nem lesz-e ez túl bulváros, hatásvadász? Nem fog-e egy újabb, sajnálatkreditekért való sorbanállásnak tűnni? Egyáltalán érdekel-e ez másokat?

A napokban felkapottabb téma lett a vendéglátósok helyzete; volt ezek közt racionális megközelítés (erről korábban írtam), meg politikai hullarablás is, olyanoktól, akik korábban legyintettek az egészre. Mindenképp előrelépés a korábbihoz képest, amikor meg se akarták hallani a szakma hangját. De elkövettem azt a hibát, hogy megnyitottam a kommenteket ezeknél a bejegyzéseknél. Eleinte nagyon felhúztam magam rajtuk, de én inkább ilyen tízig számolós típus vagyok, szóval csak ezért még nem ragadtam volna billentyűzetet. Ami miatt mégis, az a keserűség, szomorúság, a kollégáimmal való együttérzés, ami a dühöm elmúltával maradt. 

Azt fogom - személyenként pár sorban - bemutatni, hogy néhány, vendéglátásban tevékenykedő személynek nagy vonalakban, hogy alakult az élete, mióta beköszöntött ez a válság, és megtagadták tőlünk a valódi segítséget. Ezek mind olyan emberek, akiket személyesen ismerek, dolgoztunk már együtt, sőt, némelyiküket én magam vettem fel. Hozzám hasonlóan, építgetni próbálták a saját életüket, és szerettek volna élhető viszonyok közt létezni ebben a drága országban. Ezért fáj különösen, amikor úgy próbálják őket/minket beállítani, mintha az elmúlt években betegre keresték volna magukat, és a luxuskörülményeik után sírdogálva tartják a markukat. Természetesen álneveket fogok használni.

Igen, tudom, az ilyeneknél mindig probléma az ellenőrizhetőség, és tényleg volt olyan történet, amit azért kellet kiszűrnöm, mert éreztem, hogy kilóg a lóláb, és egyesek rosszabbnak próbálják meg beállítani a helyzetüket, mint amilyen valójában. Ebben némi rutint már (sajnos) sikerült szereznem eddigi karrierem során, és elég hamar észreveszem, ha valaki azért adja elő a hattyú halálát, mert abban reménykedik, hogy amikor végre valahára lesz új megbizatásom, akkor hamarabb fog nála is csörögni a telefon. Ez nálam sose működött, ezután se fog.

Péter: Kicsivel a harminc alatt, kisebb megszakításokkal 9-10 éve a pályán. Egy belvárosi étteremben volt brigádvezető, szakmában jónak számító fizetéséből egy másfél szobás albérletet és egy 10 év körüli kocsit tartott fenn. Mikor beütött a válság, megszűnt a munkája, de nem keseredett el, gyorsan átnyargalt futárnak, a kocsit robogóra cserélte, és elmondása szerint így egy darabig elviselhető volt a helyzet. Egy-két hónap után már annyi futár volt, hogy drasztikusan csökkenni kezdtek a bevételei, és a kocsi eladásán nyert tartalékot kezdte felélni. Mikor látta, hogy fenntarthatatlan a helyzet, felszámolta az itthoni életét, kaucióját elbukta, maradék tartalékát arra használta, hogy ki tudjon menni külföldre dolgozni. Decemberben hazalátogatott, de a további szigorítások miatt megszűnt a kinti munkája is. Jelenleg nincs munkája, a kint megszerzett tartalékát éli fel. Tehetetlennek és dühösnek érzi magát.

Bianka: Több menő budapesti étteremben és szállodában dolgozott korábban a konyhán, sok-sok év után kapta meg az első jól fizető munkáját, ahol viszont olyan pocsék volt a szakmai színvonal, hogy inkább visszament rosszabb fizetésért olyan helyre és pozícióba dolgozni, ahol fejlesztheti a tudását. A válság beköszöntével egy pékségben kapott munkát, sokkal rosszabb fizetésért. Egy kollégájával ketten fizettek egy kétszobás albérletet, és amikor tudott, a rossz körülmények közt élő családjának adott haza a fizetéséből, hogy a fiatalabb testvérének ne kelljen dolgozni iskola mellett. Az albérletük hamar fenntarthatatlanná vált, és visszaköltözött a családjához negyedik lakónak egy kicsi, külvárosi panelbe. Úgy érzi, mindent kezdhet elölről, ha egyáltalán lesz rá lehetősége.

Nóra: Gyakornokként kezdte, 3 év kemény munka után, a válság előtt két hónappal kapta meg az első magasabb pozícióját, és vette ki első önálló garzonját. A munkahelye már az első korlátozások alatt megszűnt, családja segítségével tudta átvészelni azt a fél évet, mire újra el tudott helyezkedni egy irodaház recepcióján, természetesen rosszabb fizetésért. Folyamatos nehézséget jelentenek számára a havi kiadások. Ha beszélek vele, mindig egykedvűnek, motiválatlannak érzem. Remélem, ki fog tudni jönni ebből.

Benjámin: Az első leépítéshullámot még túlélte, mert hasonló fizetésért el tudott helyezkedni szállodai munkahelye után egy étteremben, de a második hullám az ő munkáját is elsodorta. Egy haverjával ketten fizettek egy albérletet, de a lakótársa is anyagi nehézségekbe került a válság hatására, így nem tudták fenntartani. Próbált máshol elhelyezkedni, de a vendéglátósok jelentkezését sok helyen élből kiszórják, mert úgy vannak vele, hogy csak addig számolhatnának velük, amíg fel nem oldják a korlátozásokat. Egy vidéki nagyváros vonzáskörzetében lévő faluban élő családjához költözött haza. Tartalékok híján, nem tudja, hogyan fog tudni visszajönni Pestre dolgozni, ahol valahogy legalább egy hónapot ki kell majd húznia az első fizetésig. Összeomlottnak érzi az életét, elmondása szerint nem látja értelmét újrakezdeni, mert ha megint lesz valami sokakat érintő probléma, őt megint az út szélén fogják hagyni.

Eszter: Kétgyermekes anyuka, lassan két évtizede a szakmában. Ugyan munkáját megtarthatta, de az eredeti harmadára vették vissza a fizetését. Férje szintén szakmabeli, hasonló tapasztalattal, akinek megszűnt a munkahelye, és jelenleg nem tud elhelyezkedni. Sok év alatt megképzett tartalékaik végét járják, amivel a gyerekeik jövőjét szerették egyengetni. Egy-két hét múlva derül ki, hogy a munkahelye tulajdonosa hajlandó-e továbbfinanszírozni a súlyosan veszteséges működést, vagy lehúzza a rolót. Nem adta még fel a reményt, talán a gyerekei miatt ezt nem is teheti meg, de komolyan gondolkoznak azon, hogy a gazdaság újraindulása után más országba költözzenek, ahol jobban embernek nézik őket. (Ezt sokan mondják, akikkel beszélek, azonban Eszteréknél már a konkrét tervezési folyamat, utánajárás is elindult, itt azért emeltem ki.)

Réka: Háromnegyed éve tették át félállásba, de legalább megtarthatta a munkáját. Annyi szerencséje van, hogy saját tulajdonú lakásban él, de folyamatos fejtörést okoz számára kiadásainak fedezése. Hónapok óta próbál elhelyezkedni máshol, de ő is azzal találkozik, hogy a vendéglátósokat, szállodásokat nem szívesen alkalmazzák. A félállás az természetesen csak anyagilag jelent félállást, mivel a pozíciója azon kevesek közé tartozik, amik még egy üzemszüneten lévő szállodánál is folyamatos odafigyelést igényelnek. A megküzdését tovább nehezítik lelki gondjai, amikkel aktívan és kitartóan küzdött, amíg megengedhette magának a terápiába járást. Nehéz lenne azt pár sorban megírni, milyen az, amikor a mindennapjaid központjában nem a megélés, hanem a megküzdés van, és mit jelent ilyenkor egy gyomrost kapni az élettől, de szerintem (sajnos) sokan tudják ezt. 

Máté: Kisebbségi tulajdonosa egy vendéglátóegységnek, aminek üzemeltetésében is aktívan részt vesz, 2-3 éve nyitottak. Régebben is sokat mesélt arról, hogy milyen nehézségek adódnak abból, hogy a NER-lovagok egyre jobban szivárognak be az ágazatba, és mennyi előjoguk van azokkal szemben, akik nincsenek bekötve, és a piacról próbálnak megélni. Iszonyat törést okozott benne, amikor az alkalmazottai nagy részét, akiket személyesen választott ki, el kellett küldenie. Küzdött azért, hogy minél több emberét megtarthassa, és még annak tudatában is, hogy adósságból veszteséget finanszírozni üzletileg elhibázott lépés, próbált hitelhez folyamodni, aminek csak egy töredékét kapta meg, elvégre a hitelbírálaton joggal mondják, hogy a vendéglátás helyzete jelenleg kilátástalan. Közben pedig néznie kell, ahogy a csókosokat tömik ki abból a pénzből, amit majd egyszer neki kell megtermelni, neki meg még a bérleti díjat sem voltak hajlandók átütemezni. Olyan indulat árad belőle, ha felmerül a téma, hogy nehéz mellette megszólalni, még úgy is, hogy teljesen átérzem a dühét és a fájdalmát. 

Andrea: Bizonyos szempontból szerencséje volt, miután beszántották az ő munkahelyét is, egy-két hónap alatt el tudott helyezkedni egy új munkahelyen, nagyjából hasonló fizetésért. Azóta se volt ilyen szerencséje, mivel nagyjából az első ott töltött hét után tudta, hogy ez nem nekivaló hely, de nem tudott máshol elhelyezkedni. Mivel ez egy hivatali munkahely, ami a munkamorál antitézise, hamar elkezdték őt csesztetni, fúrni a szállodás, pörgősebb stílusa miatt. Olyan környezetből jött, ahol (egy-két munkakör kivételével) rögtön kiütközik, ha valaki kummant, ezért - mint utólag kiderült, hibásan - feltételezte, hogy itt is az a cél, hogy a feladatok el legyenek végezve. Gyakran hozzák őt kellemetlen helyzetbe, vagy próbálják meg úgy beállítani, mintha rosszul dolgozna, amit az illetékes vezető, aki szintén ebből a haszontalan csinovnyik kasztból való, benyal. Andreát egy munkájában talpraesett, határozott embernek ismertem meg, az új munkahelyéről azonban nem tud anélkül mesélni, hogy ne kezdene könnyezni vagy csuklana el a hangja. Korábban 2 évig voltam a felettese, és pontosan tudom, hogy soha nem dolgozna/viselkedne úgy, hogy erre rászolgáljon, bár én ezt a bánásmódot minden esetben embertelennek és elutasítandónak tartom.

Jakab: Hiába volt magas poszton, egy olyan helyen dolgozott, ahol nem csak a válság jelentett nehézséget, hanem a felettese, aki saját fizetése megőrzésének érdekében gondolkodás nélkül áldozott be bárkit. Jakab története nem annyira kifejezetten tragikus, mert 3 hónap után el tudott helyezkedni egy nagy multinál, hasonló (vagy talán jobb) fizetésért, de számára ez a helyzet olyan negatív tapasztalatot jelentett, hogy nem is tervez visszatérni a szakmába. Elmondása szerint jól elvan az új kollégáival, nem is kell megerőltetnie magát, és pontosan tudja, hogy egy bullshit az egész munkája, sokat is beszélgettünk ezekről, amikor még együtt dolgoztunk, de már leszarja. Az első adandó alkalommal úgy kibasztak vele, ahogy csak lehetett, ő ezért a bánásmódért nem fog itt erőlködni. Viszonylag hamar helyre tudta billenteni az életét, de számomra mégis a befért a szomorú történetek közé, mert a saját területén kiemelkedő szakembernek tartottam, akivel jól tudtam együtt dolgozni, és szerintem nagy veszteség, hogy ő más ágazatban folytatja a karrierjét.

És bőven tudnám még folytatni ezt a sort. Eredetileg többet is írtam, de sokszor kapom meg, hogy terjengős vagyok, így megpróbáltam kicsit észszerűsíteni a dolgot. Azért őket válaszottam ki, mert ugyan van sok hasonlóság a helyzetükben, azt akartam megmutatni, hogy amikor valaki leírja, hogy "a vendéglátósok" vagy "a szállodások", akkor az nem egy homogén csoportot jelent, hanem sokféle embert, akik sokféle módon kerültek ugyanarra a padlóra.

Tudom, hogy nem mindegyikük helyzete tűnik kifejezetten tragikusnak, de mindenkit szeretnék emlékeztetni arra a nehéz helyzetére, amibe valamikor élete során belekerült, és azt érezte, hogy kívülről milyen kurva okos mindenki, mert két mondatban ledarálják, hogyan kéne "jobban" csinálnod az életed. Ugye, milyen sokat segített ez már akkor is? Mint amikor a depressziósnak azt mondják, hogy "koncentrálj a jó dolgokra". Vagy ugye, te is mennyivel jobban érezted magad, amikor a problémáidra azt a választ kaptad, hogy "Afrikában meg éheznek!!" vagy "Ez van, lehetne rosszabb is"? Gondolom, te sem a törődést érezted ki ezekből a kiváló válaszokból.

Azt is tudom, hogy akiben semmi együttérzés nem volt eddig sem, az ezután is csak vért fog hányni, hogy "hát de a pincér eddig hazavitt 400ezret, most meg sír a szája", hiába vitt ő haza ennyit legfeljebb a nyári hónapokban, vagy támogatta belőle a családját, esetleg a megtakarításait szerette volna másra felhasználni, nem pedig vegetálni belőle hónapokig, mert nem kap munkát. 

Nem egyformán érintett bennünket ez a válság. Sokaknak megállt annyiban, hogy maszkot kell hordani, vagy otthonról kell dolgozni. Másoknak pedig konkrétan a talajt húzták ki a lába alól, és lehetetlenült el a megélhetése. Ezt embere válogatja, kinél hogyan csapódik le, de igyekeztem szemléltetni, hogy egy dolog minden esetben adott, ez pedig a kilátástalanság, kétségbeesettség, és a keserűség, amikről méltatlanul kevés szó esik a sok politikai csatározás, számháború, és okoskodó megmondás árnyékában. És persze, ezek érzések, amiket az emberek szeretnek elvitatni egymástól, és sokan meg is teszik, jelenleg is.

Ezek az emberek mit tennének, ha egyik napról a másikra beszántanák az életüket? Tehetetlenül végig kellene nézniük, ahogy a sokéves munkájuk megy a levesbe, fejlődik vissza az életük, anyagi helyzetük. Mert félreértés ne essék, ha ez egy olyan könnyen áthidalható probléma lenne, ahogy ezek a nagyokosok leírják vérhányás közben, akkor nem hívnák válságnak. Nekik ajánlom a definícióval való ismerkedést, mielőtt kifingják magukból ezeket a bölcsességeket. De ha nehezükre esne az értelmezés, akkor van egy másik típusú felvetésem is.

Korábbi posztokban, kommentekben megálltam, hogy ne kezdjek bele a hülye számháborúba, de most engedek a kísértésnek. Van bárki, aki leülne egy éppen válságban tengődő, túlélésért küzdő vendéglátóssal, akár a fent említett emberek egyikével, és a szemébe mondaná: "Igen, az teljesen rendben van, hogy volt pénz olyan vasútra, ami kétezer év alatt térül meg, volt pénz focistadionra, atlétikai stadionra, vadászkiállításra, motocross pályára, magánalapítványok feltőkésítésére, nagyvállalatok beruházási támogatására, és lett elköltve elvileg 3628 milliárd forint összesen "gazdaságvédelemre", de a te szaros életedre sajnos pont nem jutott, és nem tartom jogosnak az elvárást, hogy meg kéne segíteni téged, törődj bele."? De nem is kell ehhez másik ember, próbáld meg a tükörbe elmondani saját magadnak. Te elfogadnád ezt a választ? Nem lennél pont annyira keserű te is, mint azok, akiket bemutattam?

Mert végső soron nem is az a kérdés, hogy mi legyen a vendéglátósokkal. Az csak most van. A kérdés az, hogyan viszonyuljunk azokhoz, akik önhibájukon kívül kerültek szar helyzetbe. Ha épp konjunktúra lenne, de tudnánk, hogy holnap beüt a válság, csak azt nem, melyik szektorba, és határoznunk kellene arról, mi legyen velük, akkor vajon azt szavaznánk meg, hogy segítsük őket, vagy inkább hagyjuk az út szélén megrohadni? Ezt kellene eldöntenünk, és a jövőben tartani magunkat hozzá, bárki is kerüljön bajba.

Tudjuk le gyorsan a kötelezőt: Nem hiszem, hogy bárki számított arra, hogy nem a korlátozások meghosszabbítása mellett dönt a kormány. Mivel azóta sem lettem vírusszakértő, ezért ebből a szemszögből legfeljebb ugyanazokat az ellentmondásokat tudom kiemelni, amiket már sokan mások megtettek.

Viszont felmerült bennem pár kérdés, ami tényleg kérdés, nem a jellemző, kifejezetten kritikai hangnem, amit meg szoktam ezzel kapcsolatban ütni. És ugyan nem valószínű, hogy erre valaha érvényes választ fogok kapni, de jó lenne tudni, hogy ezeket a szempontokat is mérlegelik-e, amikor határoznak ezekről az intézkedésekről.

Házibulik elszaporodása

Többöször megírtam már, hogy én sajnos egy egészségügyi probléma miatt a veszélyeztetett csoportba tartozom. Ebből kifolyólag tavaly március óta két kezemen meg tudom számolni azokat az alkalmakat, hogy találkoztam a barátaimmal, vagy valaki meglátogatott. Bármilyen szar is, és az életem egyéb eseményeiből fakadó, amúgy is depresszióba hajló hangulatomon se segít, mégis úgy gondolom, hogy ez a felelős magatartás azoknak, akikkel azonos rizikócsoportba tartozom, és sajnálatos, hogy ezt ilyen sokan leszarják.

De nem csak azok nincsenek erre tekintettel, akik veszélyeztetettek. Jó pár ismerősöm keresett meg az utóbbi időszakban, hogy meglátogatna, és sajnos egy kivétellel vissza kellett utasítanom őket. Az egy dolog, hogy rám nincsenek tekintettel, és statisztika szempontjából tényleg nem oszt, nem szoroz, hogy én a plusz vagy a mínusz oldalra kerülök, viszont a mögötte lévő tendencia lehet társadalmilag/járványügyileg is veszélyes.

Aki használ valamilyen közösségi oldalt, az könnyen észreveheti, hogy egyre nagyobb számban kerülnek fel a kisebb-nagyobb házibulikról szóló Insta story-k és egyebek (és kerültek fel a szóban forgó ismerőseim sztoribuborékjába is). Nyilván ezeken nincsenek maszkviselési szabályok, és nem kell negatív teszt sem a részvételhez.

Ki szeretném hangsúlyozni, hogy én nem hibáztatom őket ezért. Hónapok óta elzártságban, korlátozásokban élnek, és csak az történt, ami Magyarországon mindig történik. Van valami hivatalos, szigorú intézkedés, amiből egy idő után elege lesz az embereknek, és amíg más országokban ezért utcai demonstrációkat tartanak, addig itthon megkeresik a repedéseket, a szürke zónát, ahol nem kell egy az egyben szembeszegülni egy szabályozással, és eléggé a háttérben van ahhoz, hogy a hatóságoknak se kelljen nagy erőkkel fellépni, mivel a nyilvánosság előtt nem sérül a szabálykövető társadalom PR-ja.

Tehát az első kérdésem: A rejtve maradt, teljesen szabályozatlan házibulik, események nem rejtenek-e nagyobb járványügyi kockázatot magukban, mintha ezek a nyilvános térben történnének, valamilyen járványügyi szabályokkal, amire jobban rálátnak a hatóságok, és könnyebben is tudják ellenőrizni? Ez nem álkérdés vagy kötözködés, tényleg kíváncsi lennék rá, hogy ezt vajon mérlegelik-e.

Ingyenes parkolás és tömegközlekedés

Mivel én tényleg nagyon ritkán hagyom el a lakásom, és akkor is igyekszem úgy megoldani, hogy gyalog tudjak menni az adott helyre, inkább abból tudok táplálkozni, amit mások megosztanak velem.

Szinte minden ismerősöm, akit erről kérdeztem, vagy csak simán mérgelődött rajta, arról számolt be, hogy semmivel nincs kisebb tömeg a BKV-n, mint a járványhelyzet előtt. Oké, a velük való korrektség jegyében azt is meg kell osztanom, hogy egyesek szerint még a szokásosnál is nagyobb a tömeg, de ezt személy szerint nehezen tudom elképzelni. Nem tudom azt mondani, hogy nincs így, de ez az állítás már inkább indulatvezéreltnek tűnik nekem, viszont mivel mások tapasztalatairól van szó, szerintem úgy korrekt, ha azt teljességében jelenítem meg.

A kocsival rendelkező ismerőseim arról számoltak be, hogy ha amellett döntenek, hogy kocsival mennek valahova, legalább 20-30 perccel korábban el kell induniuk, mert ennyi plusz időt jelent parkolóhelyet találni. Itt változó az eloszlás, mert van, aki ettől még ragaszkodik az autós közlekedéshez, de többen is mondták, hogy már inkább csak a legszükségesebb esetben mennek kocsival, mert nagyon macera, és a lakhelyüknél lévő, nehezen talált parkolóhelyüket is elbukják ilyenkor.

A saját parkolóval rendelkező budapesti szállodák számára minimális pluszbevételt jelentett a kihasználatlan parkolóhelyeik lakosság számára bérbeadása, értékesítése. Mikor bejelentették az ingyenes parkolást, egy-két csilliárdokba kerülő kocsit kivéve mindet elvitték tőlük, és átparkolták az utcára.

Amellett, hogy számomra nem kérdés, ezzel kifejezetten az ellenzéki önkormányzatokat akarják megnyomorítani, vajon elgondolkoztak-e már ennek a felülvizsgálatán? Nem könyörületből, hanem egyszerűen azért, mert semmi értelme. Távol álljon tőlem, hogy tippeket adjak a kormánynak, de a parkolási pénzeket nem csak úgy lehet elvenni a fővárostól, ha azt ingyenessé teszik, hanem akkor is, ha beszedetik velük a pénzt, aztán einstandolják. Viszont ezzel pl. a szállodák újra értékesíthetnék a parkolóházaikban üresen álló helyeket, és egy nagyon pici levegőhöz juthatnának.

Boltok nyitvatartási ideje

A fent ismertetett helyzetem okán, ha tehetem, igyekszem a házhozszállításos bevásárlásra támaszkodni, de néhány terméktípus esetén nagyon elégedetlen vagyok velük, ezért néha nem úszom meg, hogy boltba menjek. (Pl. ha nem szeretnék olyan csomag gyümölcsöt/zöldséget kapni, aminek a fele ehetetlen)

Ezt a panaszt másoktól is hallom, de személyesen is meg tudom erősíteni, hogy sokkal nagyobb tömeg van a boltokban, mint az intézkedések előtt. Ezt egyben arra is alapozom, hogy én amúgy is igyekeztem mindig megtalálni azokat az idősávokat, amikor kevesebb ember vásárol, mert nem szeretem a tömeget, a zajt, meg ha állandóan fellöknek. Amióta tart a járvány, én tényleg minden nap minden idősávját kipróbáltam, többször, több helyen, hátha csak átrendeződtek ezek a szokások, de egy-két (ellenőrzötten nem ismétlődő) esetet leszámítva, tényleg mindig tömeg volt.

Valamilyen fokú felismerés egész biztos, hogy történt ezzel kapcsolatban, mert amíg volt ez az idióta vásárlási idősáv, addig ez mégrosszabb volt. Bár jobban belegondolva, nem tudom, hogy tudatosan nem vezették-e vissza, vagy csak elfelejtették.

Tudom, hogy a bevásárlás a létszükséglet kategóriába tartozik, és valószínűleg ez okozza azt a hozzáállást, hogy itt "ez van" alapon állnak a tömörülésekhez. De azon például érdemes lehet elgondolkodni, hogy ha például ezeknek a helyeknek olyan intézkedési tervük van, amivel tényleg hatékonyan tudnak védekezni a járvány ellen, akkor ezt a gyakorlatot nem lehet-e más ágazatokban is alkalmazni? Hangsúlyozom, ezek nem álkérdések. Lehet, hogy nem így van. Viszont, ha abból indulunk ki, hogy itt egy ágazat, ahol van sikeres recept a járványidőszakban való működésre, akkor nem lenne-e érdemes legalább feltenni a kérdést, hogy ezek a recepctek máshol is megalkothatóak/megtalálhatóak-e? 

Aki szokott olvasni, annak már lehet, hogy unalmas, de többször is megírtam már, hogy minden szabályozás csak akkor marad életképes, és lesz valóban hatékony, ha az valamilyen szinten alkalmazkodik az adott társadalom viselkedéséhez, vagy csúnyán mondva a "néplélekhez". Magyarországon, főleg a Kádár-rendszer maradékaként, tipikus lefolyása a dolgoknak, hogy találunk pár kiskaput, ami fölött a hatóságok is szemet hunynak, és létrejön az az illúzió, hogy a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt. A valóságban viszont ez csak egy homlokzat, ami mögött megint megképződik a szürke zóna, amiben az ügyeskedők válnak királyokká, közben a társadalom a negatív hatásokat ugyanúgy elszenvedi.

Könnyen lehet, hogy az általam felvetett kérdésekre egyszerű válaszok léteznek, így nem tartom konstruktívnak azok hozzáállását sem, akik hasonló kérdésekkel próbálják a saját szabályszegésüket igazolni, de gondolom azt is, hogy ha egyszer szeretnénk felelős társadalomként működni, akkor ezeknek a kérdéseknek a megvitatása, az egymással való párbeszéd, nem megúszható.

Előző részek: Első, Második, Harmadik

Ebben a részben egy kicsit komplexebb témát próbálok meg körüljárni, és ugyan lesz némi átfedés az előző részekben felsorolt dolgokkal, egy kicsit nehezebben megfogható aspektus, valahova a gyakorlati, illetve a személyiségből eredő problémák közé tudnám belőni félútra. Szereptévesztésnek neveztem el őket.

Ez a szó önmagában valószínűleg mindenkinek mást mond, ezért is ugrok rá egy rövid bevezető után mindjárt arra, hogy miket értek ezalatt. Kettő munkahellyel ezelőtt kollégák voltunk valakivel, akire most Albertként fogok hivatkozni, és számomra sok tanulságot hordozott az ő működése. Neki kellett (volna) vezetnie a recepciót, Sokszor hozott olyan helyzetbe, ahol magamról, és a saját elgondolásaimról, azok helytállóságáról szerezhettem visszacsatolást. A működésével, közvetetten, gyakorta okozott a munkámban nehézségeket, de amikor alkalmam adódott őt teljesen kívülről szemlélni, és nem volt épp befolyással az én dolgaimra, akkor is érdemes volt a megfigyelésre, tanulmányozásra. Néha-néha előszedem őt az agyam egy hátsó szegletéből, hogy megnézzem, mennyit haladt a tudatalatti feldolgozás, megértés. Na, nem azért válaszottam le értékes processzorkapacitást, mert Albert olyan egyedi lenne. Épp ellenkezőleg, sok hasonló figurával találkoztam már, és még nincs meg a tökéletes módszerem a velük való együttműködésre, aminek keretében úgy tudunk eredményesek lenni, hogy nekem ne kelljen helyettük dolgozni. Utóbbival még csak nem is feltétlen a munkateher mennyisége lenne a baj, hanem ezt sokszor hatáskör hiányában egyébként sem tehetem meg. Át is térek az első pontra:

Célt tévesztett bizonyítási kényszer

Általában a végén szoktam ezt kifejteni, de mivel a "megoldás" rész itt pofonegyszerű, inkább indítok azzal, és gyorsan letudom. Ha vezetői poszton vagy, akkor szerintem a bizonyítási vágyadnak (igen, amikor ez a helyén van, akkor vágy, amikor nincs, akkor kényszer) két legitim iránya lehet: felfelé és befelé. A felfelé bizonyítás magában foglalja a feletteseid elvárásainak való megfelelést, illetve, amennyiben tudod már, mi jelentheti a karrieredben a következő lépcsőfokot, az arra való alkalmasság, az ahhoz szükséges tudás megszerzése. A befelé irányuló bizonyítás a saját magunkkal szemben támasztott elvárásoknak való megfelelést jelenti, illetve az éppen aktuális célok, "részeredmények" teljesítését, amik elengedhetetlenek a fejlődéshez. Utóbbinak fontos szerepe van akkor is, ha fentről nem érkeznek olyan minőségű kihívások, amik fejlődő pályán tarthatnának bennünket, ilyenkor, amennyire lehet, magunknak kell gondoskodni arról, ne kényelmesedjünk el.

Lefele irányuló bizonyítási kényszer

Ennek fényében, ha például lefele akar valaki állandóan bizonyítani, az sosem szerencsés. Ennek gyakorlati szemléltetéséhez be is dobnám Albertet. Albert hiába volt részlegvezető, akinek egy csomó ehhez kapcsolódó feladata lett volna, az ideje egy jó részét arra fordította, hogy demonstrálni próbálja, mindent jobban tud a beosztottjainál, még akkor is, ha ez épp nem volt így. Mivel én sokszor próbáltam nekik segíteni, volt alkalmam valamennyire megismerni a csapatát. Akkoriban még nem volt lehetőségem ennyire távolból szemlélni ezt a jelenséget, így - helytelenül - azt feltételeztem, hogy a problémák az Albertre nehezedő munkateher mennyiségéből fakadnak, elmondása szerint "folyamatosan úszott". Éppen ezért, ha felfedeztem egy-egy kollégájának valami "rejtett képességét", amivel esetleg könnyíthetne az életén, mindig elmondtam neki, hátha így jobban be tudja őket vonni a munkába. Nem így lett.

Egyiküknek nagyon jó vendégkommunikációs készségei vannak, és mellé talpraesett is? Tudna pl. házat mutatni érdeklődőknek (akkoriban sokszor kellett) vagy concierge feladatokat lehetne rá bízni, kis betanítás után. Albert lerendezte annyival, hogy biztos csak azért szeretik a vendégek, mert csinos. Egy másik kollégáról megtudtam, hogy nagyon fogékony a különböző táblázatokra, és autodidakta módon tanulgatja az Excelt. Ezzel tudtam azonosulni, és az én pályámon is sokat lendített. Albert reakciója erre annyi volt, hogy reméli, a sok táblázat-autistáskodás mellett marad idő a vendégekre meg az e-mailekre is. Egy harmadikról tudtuk, hogy piacvezető, magas minőséget képviselő szállodából jött, és rengeteget tudott arról, hogyan kell egy felsőkategóriás szerviznek kinéznie, ráadásul azon a részlegen egyedüliként jött ilyen helyről. Ám Albert őt csak simán túl "nyomulósnak" találta, minden lében kanálnak, aki túlpörgi a dolgokat.

Látható, hogy tálcán kínálkozott számára a lehetőség, hogy tehermentesítse magát, és egyben azt a funkcióját is betöltse, hogy egyénileg is fejlessze, motiválja a csapatát. Mégis, ő inkább a fenyegetést látta abban, ha esetleg egy területen valaki jobbnak mutatkozott nála, így ezeknek a kollégáknak folyamatosan igyekezett kisebbíteni az érdemeit. Mindig lesz olyan a részlegeden, aki valamit jobban tud nálad, és ennek örülni kell. Neked alapvetően a részlegvezetés a munkád, és első sorban az ahhoz kapcsolódó feladatokban kell pengének lenni, mint pl. a csapatod rejtett képességeinek a feltárása, akár. Szinte kivétel nélkül azoknál a menedzsereknél láttam, hogy nem voltak képesek összefogni a részlegüket, akik beszálltak abba a versenybe, amiben nekik a bírónak kellett volna lenni. Jönnek a panaszok, hogy "nem hallgatnak rám", vagy "állandóan megkérdőjeleznek", meg "ellenségesen viselkednek", ami természetes. A lefele versenyzés csak a pozícióból fakadó erőfölénnyel való visszaélés szebben megfogalmazva, ami pedig egyet jelent az elnyomással, ami - meglepő módon - ellenérzéseket vált ki az elnyomottakból. Közben a saját legitimitását pedig aláássa azzal, hogy nem a megfelelő ligában játszik, ugyanis ebben a versenyben a legmagasabb elérhető pozíció még mindig csak a legjobb beosztott, tehát a "győztesre" szükségszerűen nem fognak vezetőként tekinteni, és ettől lesz ez egy szereptévesztés.

A munkára, hatékonyságra nyilván nincs jó hatással az ilyen, elvégre a csapat nem fejlődik, nem lesz kedve plusz energiákat, ötleteket behozni, az egy szem "mindentudó" pedig elhavazódik olyan feladatokkal, amit más is el tudna látni (sőt, másnak is kéne), így azokra már nem marad ideje, amiket csak ő tudna, és a vezetői funkcióját nem tudja betölteni. 

Oldalirányú bizonyítási kényszer

Az előző blokkban egy olyan helyzetet néztünk meg, ahol egy Front Office vezető minden áron a legokosabb, legszebb, legügyesebb recepciós akart lenni ahelyett, hogy a legokosabb, legszebb, legügyesebb Front Office vezetővé próbált volna válni. A folyamat maga ugyan egészségtelen, ahogy már fent kifejtettem, de annyiban "érthető", hogy a Front Office Supervisor/Manager főleg recepciósból vagy concierge-ből képződik, tehát egyenes ágú leszármazottai egymásnak.

Az oldalirányú bizonyítás lényegesen szűkebb mesgyén történhet, és értelme is mégkevesebb van. Ez az az értelmetlen verseny, ahol a területi vezetők próbálnak kifejezetten egymáshoz képest jobbnak látszani. Az még talán elfogadható, ha a személyes hozzáállás, segítőkészség, megbízhatóság, vagy a saját terület hatékonyságának, rendezettségének foka mentén alakul ki verseny, és léteznek ritka esetek, amikor ennek van létjogosultsága, például az első-, és második számú vezetők több területről is érkezhetnek (általában Sales vagy Front Office), és ha előáll egy olyan helyzet, hogy valamelyik pozira két alkalmas jelölt is van (ez nagyon nagyon ritka), akkor lehet indokolt egy ilyen verseny. De nyilván azért beszélek erről a jelenségről, mert nem korlátozódik ezekre ritka alkalmakra, és a verseny sem a vezetői kvalitások mentén alakul ki. Az egyik verzió, amikor valaki egy sajátjától idegen területen próbál meg okosabb lenni annál, aki ennek a felelőse, a másik meg amikor gyakorlatilag mindegy, mi mentén, de egymás kárára próbálják meg jobb színben feltüntetni magukat.

Szereptévesztés tekintetében ez is, és az előző is sokban hasonlít egy középiskolás diák szocializációs dinamikájára, azonban megfigyelhetjük a különbséget, hogy míg a lefele versenyzés egy elnyomó típusú magatartás, addig az oldalirányú inkább csak destruktív. Épp ezért maga a tévesztett szerep sem annyira konkrétan behatárolható, mint az előzőben, ahol valaki vakok közt akar lenni a félszemű, ez inkább úgy írható le, hogy "csak ne én". Az egyiknél a hetedikes diák beül a negyedikesek matekórájára, hogy hozzájuk képest okosnak tűnjön, a másiknál pedig a saját osztályunkban vagyunk, és a tanár a naplót nézegeti, ki feleljen.

Ha ismerjük a részlegek/területek sajátosságait, és tudjuk, mennyi specifikus tudás kell a menedzselésükhöz, akkor rögtön felsejlik az első probléma, hogy ebből sosem lesz igazi verseny, mert alma vs. körte helyzet áll elő, és általában mindenki csak egy területhez ért, a többiről meg csak annyit tud, amennyi a munkájához kell. Másrészről, egy szállodában (gondolom, máshol is) az egyes részlegek szimbiózisban műkökdnek, tehát a cél a minél magasabb fokú összhang elérése. Ha alávágunk a másiknak úgy, hogy az őt akadályozza a munkájában, lehet, hogy rövid ideig ő nagyon hülyének, mi meg nagyon okosnak fogunk tűnni, de nem kell sokat várni arra, hogy a saját területünkre is begyűrűzzön ennek a hatása. Eddig egyetlen olyan hitvány emberrel találkoztam (sajnos ez pont a közvetlen felettesem volt), aki nem tudta még így se megérteni, hogy ugyanaz a hajó fog alattunk elsüllyedni.

Albert sajnos pont engem nézett ki arra, akin keresztül demonstrálta ennek a magatartásnak a káros hatásait. Tény, nem csak rajta múlt, hogy ez így alakult, mivel, felsőbb utasításra, gyakran kellett kisegítenem őt, vagy átvennem egyes feladatait, mivel korábban vezettem már recepciót, és hát jobban is ment, mint szegénynek.  (Pont nem vagyok jó szemléltetőeszköz a fenti leíráshoz, mert két totál eltérő részleget is vezettem már, recepciót és szobafoglalást, illetve volt, hogy egyszerre a kettőt, de ez nem gyakran fordul elő) Gondolhatjátok, hogy nem én könyörögtem azért, hogy másfél embernyi munkát végezzek egy ember fizetéséért, Albert mégis úgy érezte, hogy neki minden áron bele kell tudnia szólni az én területembe, ha már én is "beleszólok" az övébe. A szemfüleseknek feltűnhet, hogy nem azzal a kézenfekvő módszerrel akart távol tartani a részlegétől, hogy nem hagyja meg azokat a feladatokat, amik miatt amúgy a nyakára ültettek. De hát innentől kezdve Albert már nem csak lefele versenyzett, hanem oldalirányba is. Minden áron próbált valami hibát találni a munkámon, vagy hiányosságot a tudásomban, mindezt kérdések mögé bújtatva. Már amúgy a megközelítés se volt jó, mert ha hibát talál a munkámon, akkor fogom, kijavítom. Ha hiányosságot talál a tudásomon, akkor megmondom neki, hogy a kedvéért holnapra utánanézek, és ennyi. Ezek elő szoktak velem fordulni, mint mindenkivel, szóval nem tudom, pontosan mire számíthatott. Rövid ideig vicces volt, és talán még a hiúságomnak is jót tett (az ilyen típusú bizonyítási kényszerben lévők általában nem azok, akik jól jönnek ki ezekből a helyzetekből), de hamar teherré és idegesítővé vált. 

A szomorú az egészben az, hogy egyébként abból a töménytelen mennyiségű kérdésből, amivel folyamat bombázott, látszott, hogy ő nem hülye a szakmához, és a saját területén jelentős háttértudása van, mégis inkább az érdekelte, hogy az enyémet tüntethesse fel kisebbnek. Ha egy kicsit nyitottabb tudott volna lenni, és megfogadni pár tanácsot, no meg félretenni a kicsinyeskedést, akkor biztos vagyok benne, hogy bőven el tudta volna látni a részlege vezetését. Ha a csapatával törődött volna, támogatta volna őket, nem pedig a velük való versengésre pocsékolja az idejét, akkor egyrészt lett volna egy csomó segítsége a feladatokban, másrészt az ideje is megmaradt volna. Így viszont, hogy folyamatosan olyan helyzeteket kényszerített ki, amikben alulmaradt, mivel a sajátja helyett ő az én területemen próbált meg okos lenni, mégjobban elásta magát a beosztottjai előtt, akikkel a "lefele versenyzés" miatt már amúgy kialakult némi ellentét. Ha nem is olyat, amire egy vezetőnek szüksége lett volna, de a "kisebbeken" való nyerészkedésből tudott ugyan szerezni némi kompetencia-kreditet, de azokat az "oldalirányú" bizonyítási kényszere mentén, aminek mindig koppanás lett a vége, rögtön el is veszítette, ami kényszer létre se jöhetett volna, ha rendesen ellátja a feladatait.

A részlegek szimbiózisát egyébként ez is jól szemlélteti: a hátam közepére nem kívántam ezt, bár, ahogy fentebb írtam, egy rövid ideig élveztem, hogy nem tud szerencsétlen megfogni semmivel, és így okosnak látszom (bár inkább a kérdések voltak gyengék), ennek az volt az ára, hogy nekem kellett az ő munkáját elvégeznem, amíg ő - feltételezem, nem kívánt eredményként - állította elő az engem jó színben feltüntető helyzeteket. Szóval nem kell ahhoz alávágnom valakinek, hogy a nyakamba szakadjon a szar, csak erre akartam kilyukadni.

Azért rejtély ez a viselkedés/működés számomra, mert, ha lebontom a folyamatot, valójában két ponton is olyan döntési helyzetben volt, ahol megválaszthatta, mire fordítja az idejét, energiáját, és mindkét esetben opcióként ott volt a saját munkája, mégse azt választotta egyik alkalommal se. Választotta a beosztottakét, meg az enyémet. Én meg választottam volna szintén a sajátomat, de ennek hatására nyakamba varrták az övét is, a hatásköröm megnövelése, tehát számonkérési lehetőség nélkül. (Ami nem volt teljesíthetetlen mennyiség, csak ha ez nem egyszeri szívesség, hanem rendszer, márpedig az volt, akkor szerintem ahhoz járt volna az az extra fél fizetés is.) Mivel az oktatásaimon, ahol a recepciót próbáltam a legalapabb dolgokra megtanítani, Albert szintén végig szerepelt, így megfosztotta a saját csapatát a tanulási lehetőségtől, és úgy kellett beállniuk a pultba nyitáskor, hogy elvileg több hónapot "tréningeztek", mégse tudtak semmit, sikerélményre esélyük nem volt. Ez, és Albert folyamatos elnyomása, lefele irányuló bizonyítási kényszere azt eredményezte, hogy 2-3 hónapon belül több, mint a részleg fele elment máshova.

Az a munkahelyem, amiről itt mesélek, sajnos ezer más gonddal küszködött, és Albertnél sokkal rosszabb vezetőket is megtűrt a falai közt. Viszont volt egy ezt megelőző helyem, ahol tényleg össz-vissz 2-3 embert kellett a megfelelően rossz székbe ültetni ahhoz, hogy olyan láthatatlan gátjai legyenek a fejlődésnek, amitől egy minden tekintetben élvonalbeli szálloda középszerré tudott silányulni. Legközelebb, ha ráveszem magam egy ilyen katyvasz megírására, erről fogok írni.

Egy szintén vendéglátás-szálloda területén tevékenykedő ismerősöm hívta fel a figyelmemet az ATV január 22-i Nap Híre adására. Annyit mondott, hogy nézzem meg, és csodálkozzak. Régebben jobban követtem a tévében levő hírháttér műsorokat, mostanra már csak elvétve nézek bele némelyikbe, mert az utóbbi 5 évben teljesen egyhangúvá, új információkat, véleményeket nem tartalmazó, súlytalan időkitöltéssé váltak. Nem bántam meg, hogy most rászántam az időt.

Előljáróban annyit, hogy a bejegyzés nem arra irányul, hogy a műsorban szereplő politikusok eddigi politikai pályáját, megnyilatkozásait, cselekedeteit értékelje ki vagy ítélje meg, pusztán az adás egy blokkjában elhangzó, egy bizonyos témakörben tett állásfoglalásukra reflektál. 

Az oltás témával indítanak, amit meghallva már majdnem lendült a kezem az egér felé, hogy nyomjam az ikszet, mert a könyökömön jön ki a dolog, és a jelenlegi diskurzust nem érzem hasznosnak, mert mindenféle információ nélkül spekulálnak, amikor ilyenkor szerintem információt kell követelni, nem feltételezések mentén próbálni politikai tőkét kovácsolni. Visszafogtam a kattintó reflexem az ajánlásra való tekintettel. 

dr. Komáromi Zoltán (DK), Ungár Péter (LMP) és Gyöngyösi Márton (Jobbik) elmélkedtek a témáról, és újat ugyan nem mondtak, annyi pluszpontot meg tudok adni a dologra, hogy legalább többnyire hagyták Komáromit, az egyetlen orvost a társaságból, beszélni. A komolyabb belemenéstől inkább megkímélem az olvasókat, és egyben magamat. Ezután jött a számomra érdekes része, ugyanis rákanyarodtak a lezárások témakörre (kb a 16. percnél), idézek:

Ungár Péter: "...ha sokáig zárva marad az ország, akkor nem úgy fognak emberek csődbe menni, hogy most konkrétan nem lesz munkájuk, hanem nem fognak ezek a munkahelyek évekig visszaállni. A magyar vendéglátóiparban [...] emberek százezrei vannak már most totál csődben. [...] Itt olyan gazdasági csőd lesz, ami szintén emberéleteket fog követelni, ha hagyjuk az arról való beszédet, hogy nem azért kezdtek el Olaszországban újranyitni éttermek, [...] mert nem tudják, hogy világjárvány van, hanem mert ezek az emberek elkeseredettek, nem kaptak állami segítséget, és valahogy megpróbálnának életben maradni."

Komáromi Zoltán: "[...] Aki nincs beoltva, de rendszeresen szűrik, az nyithat. Normális országban. De ehhez Magyarországon most is meg kéne csinálni naponta a 25ezer szűrést, és kiemelni 24 órán belül azokat, akik pozitívak vagy kontaktok. Úgy is meg lehet egy járványt előzni, és ki lehet nyitni, ha szűrés van, de nálunk se szűrés, se oltás."

Gyöngyösi Márton: "[Brüsszelben] tavaly március óta tart a totális bezártság. Ott minden étterem, minden szolgáltató, minden be van zárva, már lassan egy éve. Ott a kormánynál én azt látom, hogy gyors segélyt nyújt a vállalkozóknak. [...] Egy pofonegyszerű formulát kell kinyomtatni, kitölteni. Egy héten belül megérkezik a támogatás a kormánytól, és segíti a vállalkozásokat abban, hogy túléljék ezt a rettenetesen nehéz időszakot. Beszélek vendéglátósokkal itthon, és azt látom, hogy ők viszont bürokráciát látnak, várnak a pénzre, ha kitöltötték [a formanyomtatványokat], akkor se érkezik meg a számlájukra a pénz, és közben pedig mennek csődbe a vállalkozások. [...] Ahogy hazajövök, észlelhető a különbség, és a vállalkozások állapotán is látszik. A kétségbeesés itthon az katasztrofális, és legitim is."

Természetesen szóba kerül a kormány hozzáállása ezzel kapcsolatosan, miszerint ők a beruházásokat segítik, "munkaalapú társadalom" van, segélyt nem adunk, mert hozzászoknak, stb. A szokásos maszlag, amit eddig se tartottam elégséges magyarázatnak, megoldásnak meg aztán pláne.

Ungár Péter: "...a beruházás, mire visszapörgeti a gazdaságba azt a pénzt, amit utána az ember elkölt, [...] addig eltelt másfél év, amíg mindenki, aki a vendéglátóiparban van, munkanélküli. Tehát itt egy olyan időbeli csúszás van, amit nem fog tudni a beruházás megoldani, ráadásul itt nem az van, hogy emberek nem akarnak dolgozni, hanem megszűnt a lehetőségük, önhibájukon kívül. Ők lennének a legboldogabbak, ha dolgozhatnának. [...] Értelemszerűen, [...] az nem egy elvárható dolog, [...] hogy ugyanolyan válságálló legyen, meg tartaléka legyen egy [magyar] vállalkozásnak [mint egy belgának]. De ha megnézzük, hogy mennyi bértámogatást adott Szlovákia, Románia, Csehország, Lengyelország, Horvátország, Szerbia, ott van egy jó összehasonlítási alap, és egyszerűen látszik, hogy a bértámogatást sokkal nagyobb százalékban adták meg, mint Magyarországon. 

Gyöngyösi Márton: "A válságok kezelése, Keynes óta, az anticiklikus gazdaságpolitika. Amikor baj van, akkor az államnak, akár az államadósság rovására is, önteni kell a pénzt a vállalkozások megsegítésére. [...] Én azt látom, hogy más országokban, többek közt az Európai Unió a támogatási forrásait, alapvetően ezekre a célokra használják. Magyarországon pedig megnézem a közlönyt, és azt látom, hogy látványberuházásokra, futballstadionokra, egyetemi alapítványok 100 milliárdos kistafírozására van pénz. Ha egy vállalkozó ezt látja, hogy itt százmilliárdok mennek el olyan célokra, amelyek teljesen indokolatlanok egy válság közepén, akkor a vendéglátósok frusztrációját megértem, még ha nem is értek egyet azzal, hogy egyfajta ilyen passzív ellenállásba átmenjen ez a mozgalom."

Komáromi Zoltán: "Attól félek, hogy vége lesz ennek az iszonyatos időszaknak, és kinyitnak majd a vállalkozások, viszont annyira tönkremennek ők is, és az elbocsátott, tartalékukat felélt dolgozók, hogy ezek az emberek addigra már el fogják dönteni, hogy nem Magyarországon mennek el szakembernek, [...] és olyan szakemberhiány lesz, hogy az fogja gátolni a valódi nyitást. És ez sajnos vendéglátóiparban egy nagyon reális szcenárió."

Na, hát tényleg csodálkoztam, pozitív módon. Több szempontból is fontosnak tartom, hogy valamilyen formában megemlékezzek arról, hogy ezek a mondatok elhangoztak. Egyrészt azért, mert végre egy olyan téma, amiben valami pozitívat is ki tudok emelni, mert sokszor kapok olyan kritikát, hogy mindenben csak a hibát keresem. Ezúton is szeretném mondani, hogy nem így van, én igyekszem a jót is meglátni, de odahazudni nem fogom csak azért, hogy kiegyensúlyozottabbnak tűnjön a véleményem. Másrészt végre, egyszer ezalatt a rohadt járványidőszak alatt valakik összefüggő, koherens módon adtak hangot annak, amit itt a szakmában hónapok óta szajkózunk. Több posztban is érintettem már a témát.

A realitás talaján maradva, nyilván az ágazat ezzel nem került sokkal beljebb a szakadék széléről. Azt sem mondanám, hogy ettől bármelyik ellenzéki párt szimpatikusabbá vált volna számomra, viszont nem gondolom, hogy szó nélkül el kell menni amellett, hogy a teljes politikai palettát nézve, ez a három figura volt eddig hajlandó arra, hogy az ágazatunk álláspontját képviselje a nyilvánosság előtt, az oltásokon vagy halottak számán rettegés idejének kárára. Azt is érdemes kiemelni, hogy a téma nem a tipikus ellenzéki hiszti volt, hanem említenek érdemi, reális, más országokban kipróbált megoldásokat, mind gazdasági, mind járványkezelési szempontból. Nem olyan dolgokat mondanak, amikhez most ne állnának rendelkezésre a megfelelő eszközök, tehát nem kérik számon a kormányon, hogy miért nem tud ideteremteni 20 kamionnyi oltást, vagy visszamenőleg miért nem tud skandináv gazdasági modellt bevezetni.

Persze, nem akarok túl sokat belelátni a dologba, elvégre 11 hónapja éljük ezt a kibaszott korona-világot, és tavaly április óta pofázza ezt a teljes vendéglátós szakma, amit itt a szereplők elmondtak, és szántak rá nemegész 7 percet, ez is beletartozik a képbe. Ha valaki minden áron bele akar valamibe kötni, akkor az felróhatja, hogy Gyöngyösi ugyan helyesen hivatkozik Keynes-re az anticiklikus gazdaságpolitika kapcsán, de ha annyira megtanultuk volna ezt az 1930as évek után, akkor 2008-ban nem megszorításokkal próbált volna válságot kezelni az EU-ban mindenki, Lengyelországot kivéve. Ettől függetlenül a hivatkozás helyes, csak biztos van olyan, aki ezen rugózna, az ő kedvükért biggyesztettem ide. :)

Nem tudom, hogy ők most a pártjaik álláspontját képviselték-e, vagy saját elgondolásból nyilatkoztak így (valószínűleg utóbbi), de ahhoz képest, amit eddig ellenzéki (vagy magukat annak mondó) politikusok voltak képesek mondani a témáról, mindenképp előrelépés. Mert mi is volt mostanáig a kommunikáció? Ha felmerült a téma bármelyik műsorban, akkor azt vagy kikerülték azzal, hogy másra terelték a témát, és húzták addig, míg le nem járt a műsoridő, és "Hát, a turizmusra sajnos nem maradt időnk..." legyintéssel letudták az egészet, esetleg sajnálkoztak rajta nagyjából két mondatot, vagy beböfögtek annyit, hogy ha a vendéglátó/turisztikai ágazat nem kap érdemi segítséget, akkor legalább (a számomra is mindennek a legeslegalja) Tiborcz, meg ugye a Pénztáros Lőrinc sem kap több pénzt. Utóbbit legtöbbször a budapesti önkormányzati politikusok hangoztattak előszeretettel. Mint szállodai szakember, aki egyben budapesti lakos, külön üdvözlöm őket innen is. Nem vagyok egy nagy kommenthuszár, de ilyenkor nem győztem püfölni a billentyűzetet a videók alatt, hogy könyörgöm, 350-400ezer, nagyon szar helyzetbe került, megélhetésért, túlélésért küzdő magyar embert ne mossunk már össze ezzel a két suttyóval, kedves ellenzéki károgók, már csak azért se, mert ezek a szereplők, ha épp nem turizmuson keresztül, akkor a maradék 20 egyéb ágazaton keresztül fognak ugyanúgy élősködni rajtunk, ahova még beszivárogtak.

Továbbá, ezekkel a megszólalásokkal köptök egy kurvanagyot azokra, akik a szakmájuk iránt érzett felelősségből, önbecsülésüket kínkeservesen védeni próbálva, nehezítik jelentősen azzal a saját életüket (pedig teszik azt helyettünk is elegen), hogy nem vállalnak el munkát NER-oligarchák cégeiben, és nem tolják a szekerüket. Nem mellesleg Tiborcz drága novemberben, a lezárások bejelentésének hetén, valamiért lazán ki tudta nyitni az új, Andrássy úti szállodáját. Lőrinc tekintetes úr meg már rég kapott egy valag pénzt "válságkezelésre", miután jól kivágott minden alkalmazottat a Hunguest-ből, és elkezdte a kapott adóforintokból felújítani a komcsimaradvány hoteleit. Vagy szerintetek jobban tesszük, ha álnevesítjük a közösségi média profiljainkat (mert ilyenkor azt kell), majd elmegyünk hozzájuk dörgölőzni, hűségesküt tenni, és hálálkodni a naccságos uraknak a szar munkákért, amiket adnak? Mert még pár év, és ez marad az egyetlen választás, vagy a külföld, ha ez a töketlenkedés megy. Bárkinek, aki az elkövetkezendő években kormányon lesz, ha becsődöl a szektor, egész biztosan nagyon fog hiányozni a GDP 10-11%-a, amit amúgy megtermelne, szóval érdemes vele foglalkozni.

Hülyeség lenne abban reménykedni, hogy ilyen típusú, valódi érdekképviseletre cserélné az ellenzék nagy része a kommunikációját a félinformációkra alapozott hisztéria helyett (amiben jól kiegészítik kormányt), de "just for the record", álljon itt, hogy Gyöngyösi Márton, Ungár Péter és Komáromi Zoltán mutattak egy követendő példát, saját maguk számára is. Mert tök jó lenne, ha ők ezentúl tartanák magukat ehhez a véleményükhöz (mert ugye politikusoknál azért ez könnyen változhat), és az is tök jó lenne, ha erről legalább néhány párttársuk példát venne, és kicsivel többször jelenne meg a médiában olyan álláspont, ami az állampolgárokat képviseli, nem pedig a pártokat. Ez a felület, amire én itt írogatok, nem éppen a nyilvánosság csúcsa, de úgy teljes a kép, ha mostantól ezekre a politikusokra jobban odafigyelek, és ha esetleg hirtelen változás állna be a véleményükben, arról is írni fogok. Remélem továbbá, hogy ez a megnyilatkozásuk nem csak tőlem, hanem más szakmámbeliektől kap némi pozitív visszacsatolást, erősítve ezzel ezt a magatartást. Én drukkolok.

Aki szeretné megtekinteni az adást, az megtalálja az ATV YouTube csatornáján, vagy ide klikkelve megteheti. A releváns rész körülbelül a 16. percnél kezdődik.

Nem szoktam ilyet írni/kérni, de most kifejezetten örülnék annak, ha minél több emberhez eljutna, nem is feltétlen a bejegyzésem, de legalább az ATV Nap Hírének ez az adása. Így megköszönöm, ha akár a videót, akár a bejegyzést ajánlod másoknak is. Az a fontos, hogy minél több ember megismerje ezeknek a politikusoknak az állásfoglalását, így lesznek ők is számonkérhetők a későbbiekben. Szóval nem reklámot szeretnék nekik, hanem kontrollt, illetve ha véletlen azt hinnék, hogy így is lehet figyelmet kapni, hátha jobban belefeszülnek. :)

Az első kérdés, ami a címet olvasva rögtön felmerülhet, hogy egyáltalán érdemes-e ilyen fajta különbségekről beszélni? Szerintem igen. Nyugaton vajon ugyanazok a szempontok érvényesülnek egy szállodai koncepció létrehozásánál, mint keleten? Mennyi átfedés van abban, amit a sikeresség feltételeinek gondolunk? Mennyire felcserélhetőek? Működnek-e egymás környezetében? Egyformán érvényes-e mindkét látásmód? Nagyjából ezekre fogom keresni a választ a bejegyzésben.

Eddigi pályafutásom során sok ezzel kapcsolatos szakmai vitám volt, leginkább azért, mert nagyon foglalkoztatott a kérdés, illetve számomra ez szorosan összefügg a versenyképességgel, és mivel főleg nyitó, vagy reformálódó szállodákkal foglalkozom (illetve jelenleg csak szeretnék), ezekben a vitákban az elfoglalt pozícióm sokszor nem tét nélküli.

Először mindenképp a közös dolgokról érdemes beszélni, egyben ezáltal jobban körülhatárolni a témát. Sokan szeretik a kulturális különbségekre hivatkozva elfedni a saját hozzá nem értésüket, és mindenféle unortodox módon, kissé ezoterikusan értelmezni azokat a nagyon egyszerű dolgokat, hogy egy vállalkozás optimálisan működik-e, meg fog-e térülni, ki lehet-e fizetni a számlákat, és a nap végén mennyi pénz van a bankban. Ez nem kulturális különbség, ez ostobaság, aminek nincsenek földrajzi vagy antropológiai feltételei. Bár tény, hogy itthon nagy divatja van. Tehát ami közös pont, hogy mindenki nagyjából ugyanazokat a számokat nézi, ami alapján felmérik, hogyan teljesít az adott létesítmény. Stratégiaalkotás, előrejelzés terén sok az egyéni különbség, hogy ki miből szeret tájékozódni, mitől érzi pontosabbnak a kristálygömbjét, amikor előrejelzést kell gyártani, viszont van jó pár olyan adat, amitől senki nem tekinthet el. A különbség inkább abban van, ki mit gondol, mitől lesznek ezek a számok jók.

Egy másik pontosítás, amit tennék, hogy ebben az áttekintésben a déli (vagy leaglább részben mediterrán éghajlattal rendelkező) országokat a kelethez kapcsolom, az északiakat pedig a nyugathoz. Az északi vagy a déli szállodafelfogásról simán lehetne külön kategóriákban beszélni, viszont a nyugatiról nem lehet az északi, a keletiről pedig nem lehet a déli nélkül. Gondolom, a déli vendéglátáshoz, mentalitáshoz mindenkinek tartozik valamilyen asszociációja, míg az északihoz közel sem biztos. 

Manapság a nyugati típusú szállodák, brand-ek egyre nagyobb számban vannak jelen az általam keleti kategóriába sorolt piacon, és alapvetően működgetnek, termelgetnek, de egyikük sem rúgja rá a piacra az ajtót, és az utazói rangsorokban sincsenek előkelő helyen. Igen ám, de akkor bele is vágunk a különbségek boncolgatásába: míg én ez utóbbi megállapítást képtelen vagyok olyan formában megfogalmazni, amiből ne érződne ki, hogy az én gondolkodásomban ez egy probléma. Pedig nekik ez így jó. Ez volt nekik betervezve, kimatekolták, és pont ott vannak, ahol lenni szeretnének. Bármennyire is nem azonosulok ezzel a felfogással, nem nehéz belátni, hogy a maguk módján teljesen igazuk van. Ha valakinek volt már alkalma bepillantani egy szálloda beruházási vagy üzemeltetési költségeibe, az tudhatja, hogy alaphelyzetben ugyanazt az épületet bérlakásoknak megépíteni nagyjából hatodannyiba kerül, az üzemeltetési költségnél arányszámot se érdemes mondani, kevesebb az adóteher, kevésbé szigorúak az előírások, és lényegesen jobbak a megtérülési mutatók. A szálloda, mint vállalkozás - kevés kivétellel - sosem arról szólt, hogy valaki rövid időn belül vagy akár a pályája csúcspontján az élet császára lett általa. A hányadék 2020-as évet elnézve kissé viccesen hathat, de az egész vendéglátás szektor arra az alapfeltevésre épít, hogy a szolgáltatásaira valamilyen formában mindig lesz igény. És amúgy nem tévednek, mert igény az most is lett volna, lehetőség nem volt. A szálláshely-szolgáltatás az ókori Görögország tavernái óta biztosan velünk van, így mindezt összevetve, racionális következtetésnek mondható, ha az átlagnál valamivel jobb, stabil megélhetés mellett teszik le a voksukat, ha el akarják ezt helyezni valahol a világban.

Ezzel szemben, Európa innenső oldalán inkább jellemző a szállodára kockázati befektetésként tekinteni, vagy gyakran válik azzá. És igen, kár lenne tagadni, hogy nem kevés esetben érdemtelenül vagyonosodott tulajdonosok vonultarizmusa áll ennek hátterében, ennek sajnos én magam is voltam már elszenvedője, de most tekintsünk el ezektől a címeres senkiktől. A befektetők itt sem feltétlen várnak nagyobb pénzbeni megtérülést a vállalkozásuktól, mint odaát, viszont ebben a régióban egészen más a szakma és az ágazat megítélése. Visszautalnék egy korábbi mondatomra, miszerint bizonyos népek, nemzetek vendéglátásához tartozik a legtöbb embernek valamilyen asszociációja, jó is, rossz is, egyaránt. Olyat is hallottam már, hogy "ellentmondásos a megítélésük". Viszont, ha jobban belegondolunk, épp ez a fajta "ellentmondásosság" okán hordozza magában a lehetőséget a kiemelkedésre. A minőségi vendéglátásnak presztizse van, aki pedig ezt még jövedelmező módon is tudja csinálni, az komoly megbecsülésnek örvend. Ha már megvan a lehetősége a nagy dobásnak, kevés olyat ismerek, aki induláskor legalább ne játszana el a gondolattal, hogy meg kéne próbálni. Shakespeare szavaival élve, "Semmi sem olyan hétköznapi, mint a vágy, hogy ne legyünk azok.". Természetesen ebből következik az is, hogy az egyébként mindkét szemlélet által elfogadott kiszámíthatóság itt kisebb mértékben tud érvényesülni. Nincs sokkal több bedőlt projekt, de egy következő "legjobb szállodának" induló valamit sokkal nehezebb a későbbiekben optimális működésre hangolni, ha esetleg a terv nem jön be.

Továbbfűzve a fentieket, ha meg akarjuk érteni, miért alakulhatott így szálloda/vendéglátás szakma, nem mehetünk el a tágabb értelemben vett társadalmi hatások mellett sem. Amik a téma vonatkozásában említésre méltók, az a globalizáció, a céges kultúra elterjedése, és a politikai korrektség. Mindegyikről kismillió könyv szól, én most csak néhány szempontot emelnék ki belőlük. Ugye a globalizáció lényege valahol az, vagy hát ez volt a körítése, hogy az emberek mindenhol egyforma, vagy egyforma színvonalú szolgáltatást kapjanak. Hasonló célt szolgál a céges kultúra, ami a munkavállalók számára szeretne mindenhol hasonló légkört teremteni, így egy munkahelyváltás sem akkora változás, még ha mondjuk autókölcsönzőből igazoltak át egy mobilszolgáltatóhoz, akkor is legfeljebb annyit érzékelnek, hogy kicsit másmilyenek a feladatok, de nem nagyon, és meg kell tanulni pár új nevet. Mondhatni, átjárhatóbb lett így a munkaerőpiac. És akkor ugye a PC. Olyan egyezményes kifejezések és magatartási minták, amik arra hivatottak, hogy senki ne kerüljön kellemetlen, sértő, vagy hátrányosan megkülönböztetett (már ami a PC szerint annak számít) helyzetbe. Ezzel kiegészítve az, amit korábban az általam nyugatinak nevezett szállodafelfogásról írtam, mutatja meg jól, hogy a vállalkozás/befektetés természetével mennyire összhangban van a benne végzendő munka jellegével és az adott társadalom lelkiállapotával. Stabilitás, kiszámíthatóság, minden téren. Természetesen a vendégeket is főként ezekkel az előnyökkel akarják megnyerni.

Hülyeség lenne azt mondani, hogy ez a trend előbb vagy utóbb nem gyűrűzött be mindenhova, de közel sem azonos mértékben. Nagyon változó (és néhol keveredő), hatások játszottak ebben szerepet. Hol a helyi vendéglátás képezte olyan szervesen az adott nemzet kultúrájának részét, hol politikai okai voltak, hol mindkettő, de a lényeg az, hogy ezekben az országokban, régiókban volt valamilyen egyéb, szintén erős társadalmi hatás, ami miatt a globalizáció nem légüres térbe próbált meg behatolni. A befektetéshez/beruházáshoz való hozzáállással ezekben az esetekben is felfedezhető az összhang. Túlzás lenne azt mondani, hogy zsákbamacska volt minden vakáció, de a másik verzióhoz képest könnyebben érte csalódás a vendégeket. Valamelyest szürke zóna maradt a vendéglátás. Mivel ezek a létesítmények kevésbé felülről vezéreltek, nagyobb hangsúly (és felelősség) tevődik a dolgozókra, az ő szaktudásukra, talpraesettségükre, jellemükre, és hozzáállásukra. Viszont a szakmához, annak magasfokú műveléséhez ugyanúgy presztizs tartozik, és ez tükröződik abban is, amivel a vendégeket szeretnék megnyerni: A vendéglátó szolgáltatások igénybevétele egyfajta luxus. Egyes országokban a mindennapok része, épp azért olyan kiemelt, máshol pedig csak ritkán hozzáférhető az ottaniak számára. Elsőre talán furán hangzik, de van egy jól meghatározható közös pont ezekben, mégpedig, hogy a vendég a kiszolgálásért jön.

Őszinte leszek, számomra ezek az agyonuniformizált szállodák a szakma halálát jelentik. Az általam nyugati blokkba sorolt országok egy béna ügyfélszolgálattá akarják silányítani a szakmát. Számomra, amit ők csinálnak, az nem szól másról, mint a félelemről. Mint ahogyan sok mást Európában, ezt a trendet is alapvetően a megsértődéskultúra, és a németek önmaguktól való félelme szülte meg. A maguk precizitásával kitaláltak egy módszert, hogyan lesz minden rohadt szálloda ugyanolyan, de még nem kezdik perelni egymást a tervezőirodák. Elsőre fantáziátlanságnak tűnhet az, ami visszaköszön ránk, ha megnyitjuk akármelyik ilyen szálloda képeit, de a valóság ennél szomorúbb. Patikamérlegen szerkesztették meg, hogyan lesz az egész színtelen-szagtalan. Minden négyzetcentiméter polkorrekt lett, vigyáztak rá, hogy az ég világon semmit ne váltsanak ki az emberből, és nehogy mondjanak magukról valamit, még a végén triggerelődés lesz. Természetesen ehhez párosulnak a túlszabályozott, kétbites munkafolyamatok, és az azt elvégző droidok. Külön poén, hogyan találtak rá a tökéletes receptre. Nem véletlen soroltam hozzájuk az északi országokat. A szállodára szoktak ilyen kedvesen-bugyután mondani, hogy "home away from home'", és ezt kihasználva, tökélyre fejlesztve a semmilyenséget, az összes szállodát "skandináv stílusban" rendezték be, úgyis otthon is ez van. Ez magyarul annyit tesz, hogy telebasszák Ikea bútorral. Na, amikor a gazdaságtan tankönyvek írnak a tökéletes versenyről, az valahogy így néz ki. Sok szereplő kínálja ugyanazt a terméket, más logóval. Nem tudom elképzelni, hogy nézhet ki egy ilyen tervezési folyamat, vagy milyen támpontokat adhatnak a tervezőknek. "Tervezd úgy, mintha a célpiac az extra sértődékeny genderfluid fekete törpék lennének." "Say no more, fam".

És igen, tényleg kevesebb a probléma, fixáltuk a színvonalat közepesen mélyen: bejön, alszik, fizet, távozik. Ezek a szállodák pont azt bizonyítják, hogy semmivel sem többek egy szaros Airbnb-nél. Én egyetértek azzal az állásponttal, hogy a szállodai szolgáltatás igénybevételénél döntő szerepe van a kiszolgálásnak, attól vendéglátás a vendéglátás. Ennek pedig ma a középpontjában az egyén van, és elhibázott dolog azt gondolni, hogy az emberek azért tesznek félre akár egész évben a nyaralásukra, hogy utána pont annyit érezzenek, mintha vettek volna egy sajtburgert a mekiben. A mindenféle hülye sztenderdet se a dolgozók, se a vendég torkán nem jó lenyomni. Számomra iszonyat kínos az, amikor hallom, hogy valaki erőlködik a telefon túlsó végén, hogy mindenképp 3szor kimondja a nevem, mielőtt befejezzük a beszélgetést. A "mindenre legyen company standard" hozzáállás már azért is megbukik, mert mi, emberek sem vagyunk egyformák. A személyiség nem valami, amit ki kell ölni a dolgozókból, hanem segíteni kell nekik abban, hogyan tudnak önazonosak lenni, és egyben profik. Ugyanígy a dizájn. A mai piacvezetők közt döntő többségben olyan szállodák vannak, akik valamilyen egyedi stílust képviselnek, és be merték vállalni. Mertek valamilyenek lenni, mondani valamit, kiváltani valamit másokból. Ettől lesz az egész emberi, ami nem hátrány, ha már embereknek készül. Számomra teljesen abszurd, hogy olyan világot élünk, ahol a semmilyenséget jutalmazzák, és a valamilyenséget büntetik. Persze, gyakorlatban ennek tényleg több a buktatója, főleg itthon, ahol olyan tulajdonosi és felsővezetői réteg van, amilyen. Én mindig küzdök azért, hogy ez egyszer változzon.

Kilométereken át tudnám még ezt folytatni, majd szétszórom őket több bejegyzésbe. Befejezés gyanánt inkább egy kérdéssel próbálok meg magam mellett érvelni: Képzeld el, hogy a kezedbe nyomok most 15 millió forintot, hogy vegyél magadnak belőle egy olyan kocsit, aminek a legjobban tudnál örülni. Milyen autót vennél?

Nos, ha mégis a Toyota Prius-ra gondoltál, akkor valószínűleg nem értesz velem egyet. Ha pedig nem arra gondoltál, akkor miért nem? 13 millió körül kezdődik, 15-ért pár extrát is bele tudnál pakolni, ár-érték arányban az egyik legjobb. "Na igen, de azt mondtad, érezzem jól magam, nem pedig a mindennapi életembe kellett a legoptimálisabb terméket kiválasztanom.". Ha legalább részben valami hasonlót válaszoltál volna, akkor egyben megvan arra is a válasz, hogy miért elhibázott azt gondolni, hogy az ember nyaraláskor a semmilyenségért akar fizetni.

Ha van választási lehetősége, akkor a semmilyen szálloda még a semmilyen embernek sem fog kelleni. 

Fél szemmel néha ránézek, hogy áll ez a nagy ellenzéki összeborulás, és mindig eszembe jut egy újabb valami, amivel kapcsolatban hiányérzetem van. Nyilván, ezek közül a legnagyobb továbbra is az, hogy én nem igazán érzem magam megszólítva, de persze, ha egyszer kiszülnek magukból valami programhoz hasonlító irományt, ami többet mond, mint egy szubjektív állításokkal teli értéknyilatkozat, ez változhat, de nagy reményeim nincsenek.

Akár lesz benne számomra is szimpatikus rész, akár nem, fontos lenne, hogy egy kidolgozott, mindenki által képviselt, megvalósítható, és legfőképpen számonkérhető programot prezentáljanak minél hamarabb. 

De kezdem rögtön egy ellenérvvel, amit a politikusok mondani szoktak erre: Az embereket nem érdekli a program, nem olvassák el. Ez sajnos tényleg így van. Én a kevesek közé tartozom, akik azért egy-kettőt el szoktak olvasni, ha választás van, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szoktam belelapozni vagy átugrani egy-két részt. Tehát, ha a rövidtávot nézem, igazuk van abban, hogy az emberek többsége összefogás akar, meg azt, hogy a NER menjen, és amennyiben hihetünk a közvéleménykutatásoknak, ez elég lehet a győzelemhez.

Ahhoz, hogy jól szemléltessem, mi a gondom ezzel, érdemes vetnünk egy pillantást Budapestre, ahol vizsgázott az ellenzéki összefogás. Lett egy rakás ellenzéki polgármester, plusz a főpolgármester is ellenzéki oldalról került ki. Tudom, hogy a járványhelyzet miatt nem vagyok teljesen fair, amikor ezt mondom, de a valóság mégis ez: nekem, budapesti lakosnak, az életem egy fikarcnyit sem lett jobb azáltal, hogy ellenzéki lett mind a kerületi-, mind a főpolgármester. Szarabb viszont annál inkább, bár ezt a járvány, és a kormány elcseszett válságkezelésének számlájára írom, nem az övékre. Része a képnek az is, hogy a kormány bosszúhadjáratot folytat a főváros ellen, amiért számára nemtetszően szavaztak az itt élők, ezzel nem sok mozgásteret hagyva az ellenzéki vezetésnek, ezt pedig irtó kicsinyesnek és hitvány dolognak tartom.

De vajon egyedül a kétharmad miatt szívathatja így rommá a várost Pártunk és Kormányunk? És amúgy mi, budapesti lakosok hogyan állunk ehhez? Karácsony Gergely ígéreteiből én egyelőre nem sokat láttam, (kis túlzással) egy biciklisávot leszámítva, amivel egyébként egyetértettem volna, ha a végén nem hátrál meg, és szívatja meg a gyalogosokat. Jöhetnék azzal, hogy nem kellett volna felelőtlenül ígérgetni, de ha a közvéleménykutatásokat megnézem, a főpolgármester népszerűsége nem csökkent, tehát bizonyos értelemben neki van igaza, hogy olyan nagyon nem stresszeli magát rajta. Ha ez a felállás marad, akkor végül is nagy valószínűséggel újraválasztják, anélkül, hogy a város fejlődne, jó irányba változna akár egy tapodtat is. Na de hogy lehet ez?

A problélmát abban látom, hogy a programjának, ami egyébként normál esetben szerintem nem lenne megvalósíthatatlan, nincs valódi társadalmi támogatottsága. Támogatottsága annak volt, hogy ne a fideszes jelölt legyen a város és a kerületek élén, ami teljesült a választás napján, és ennek a feltételnek a teljesülése nem is engedi bezuhanni a főpolgármester népszerűségi indexét. A gond ott kezdődik, hogy ha egyszer át is verekedjük magunkat ezen a fostengeren, ami jelenleg szétcseszi a világot, akkor sem lesz több mozgástere Karácsony Gergelynek, pedig könnyen lehet, hogy az elvárások is valamelyest nőni fognak, ha visszakapjuk az életünket. A kormány szívatásai és ellehetetlenítő lépései valószínűleg nem fognak ritkulni, és itt fog megmutatkozni legerősebben annak a hiánya, hogy (szerintem) protest-szavazatokkal nyertek a választáson. Ugyanis ha valamit megtanultunk, hogy az erőből még ez a kormány is ért néha, és bizonyos ügyek mentén meghátrálásra lehet őket kényszeríteni. Ehhez viszont az kéne, hogy az ellenzék elérje, hogy a város lakossága kiálljon azok mellett a tervek, koncepciók mellett, amiket a kormány épp megpróbál elgáncsolni, és erőt demonstráljon. Ez pedig csak akkor megy, ha a győzelem valamiért, és nem valami ellen történik.

Persze, a politikusok számára ez kockázatokat is rejt, ami miatt igyekeztek arra nevelni a társadalmat, hogy ne foglalkozzanak a programokkal, vállalásokkal. Ugyanis azok az emberek, akik hajlandóak lennének polgári engedetlenségre, utcára vonulni, sztrájkolni például azért, hogy a kormány arányosabban sarcolja meg azt a rengeteg pénzt, amit a főváros megtermel, vagy hogy ne építsen több stadiont, az a tömeg akkor is utcára menne, ha a városvezetés nem kezdené el sürgősen a lakhatási válságot megoldani, vagy elmaradna az a bizonyos Tiborcz-adó, amit letudtak annyival, hogy a bíóság kimondta, lehet ezt az elnevezést használni. És igen, ez nem főpolgármesteri hatáskör, de akkor nevezze meg azokat a kerületi vezetőket, akik blokkolják a dolgot, és majd azokkal szemben állnak ki.

A program társadalmi támogatottsága nélkül hogyan fognak egy lopásra optimalizált intézményrendszert felszámolni, vagy megállj parancsolni a fucking Tiborcznak (igen, hazabeszélek kicsit), aki mérgezi a szállodapiacot (is), vagy akár egy töredékét is feltárni a korrupciónak? A NER-nek végtelen pénze és lehetőségei maradnak akkor is, ha esetleg leváltják őket, a végtelen pénznek pedig csak széles tömegek kiállásával lehet ellentartani, vagy minimum ugyanannyi pénzzel. Utóbbira kevesebb esélyt látok. Nyilván, ehhez az a szándék is szükségeltetik, hogy valóban változtatni akarjanak, ne csak beülni a NER vezérlőközpontjába, és nyitni a pénztárcákat, "Most mi jövünk" felkiáltással. Erről sajnos még nem győztek meg.

A fentiek miatt állok én úgy a szavazásokhoz, hogy a program átnézésén felül azt is igyekszem mérlegelni, hogy ki az, akiről feltételezem azt, hogy meg is akarja/fogja valósítani. Ezzel vállalom azt, hogy nem csak egy ikszet húzok be valahova, hanem el is kötelezem magam az adott program mellett, és kiállok érte, ha kívülről veszélyeztetik a megvalósulását, de ugyanekkora kiállást tanúsítok, ha azt látnám, a vezetés nem akarná tartani magát hozzá. Más utat nem látok arra, hogy a felelősség fogalmát valahogy visszavezessük a közéletbe.

Van egy olyan tesztelésre váró feltevésem, hogy amennyiben egy programban a szakmai, tudományos elvek kerülnek túlsúlyba a politikai szavazatvásárlásokkal és a kicsinyességgel szemben, néhány demokratikus alapelvhez tudja tartani magát, és tud kínálni valamilyen átfogó víziót, az dőljön akár jobbra, akár balra, mindenki meg tudja találni a helyét benne. Amiért azt mondom, hogy ez tesztelésre vár, mert ilyen programok akár léteztek eddig, akár nem, a pitiáner politikai ambíciók és a kapzsiság mindig mindent felülírtak.

Úgyhogy biztatnék mindenkit arra, hogy ha nem is betűről-betűre, de nézegesse meg a programokat, szánjon rá össz-vissz egy-két órát (már ha lesznek ilyenek...). Általában van olyan része, ahol röviden összefoglalják az egyes koncepciókat, és ha ott van valami érdekes, akkor azt a megfelelő részhez lapozva el lehet olvasni részletesebben. A másik (lehet csinálni kéne ebből egy internetes kihívást?), amit javaslok, hogy a választott program/párt ígéreteiből mindenki jelöljön meg pár darabot, ki mennyit érez magában, akár csak egyet-kettőt, aminek a megvalósulását nyomon követi, és időről időre kérje számon az illetékes vezetést, mi van vele. Ha kiderül, hogy basznak rá, ezzel a módszerrel már biztos, lesz egy csomó sorstársa, akivel tudja hallatni a hangját, ha pedig a megvalósítás elősegítéséhez valamilyen módon a támogatás demonstrálására van szükség, azt is megteszi (petíció, népszavazás, demonstráció). Nem kell sok, csak egy-két dolog. Tudom, hogy mindenkinek kisebb gondja is nagyobb ennél, de ha nem teremtünk meg valamilyen számonkérhetőséget, a politikusnak végső soron mégis csak a megválasztás, újraválasztás a célja, erre pedig pont annyi energiát fog fordítani, amennyit nagyon muszáj, és amennyit mi kikényszerítünk belőle. Ha pedig valami megvalósul, amiről kiderül, hogy hatalmas hülyeség, vállaljuk, hogy nem úgy ülünk le a haverokhoz a kocsmába vagy a családi vacsorához, hogy "Mert Gyurcsánynál/Orbánnál jobb volt?!?!?", hanem "Igazatok volt, belátom, hogy ez így nem jó, tévedtem.".

Nem hiszem, hogy ezzel hatalmas kedvet csináltam hozzá, de örülnék, ha lenne, aki csatlakozik. :)

Történt nemrégiben, hogy egy rövid ideig azt hittem, egy kis lélegzethez jut az életem. Nem kell nagy csodára gondolni, olyasmi, mintha süllyedés közben eresztene a mentőmellényed, és valaki odajön, hogy fújjon bele kettőt. Jelenleg nekem ez is segítség lett volna.

Egy ismerősömön keresztül érkezett hozzám egy megkeresés, miszerint egy nagyjából nyár óta zárva tartó szállodát egy-két hónap múlva szeretnének újranyitni, viszont a nagyon alap lezárási intézkedéseket leszámítva körülbeül úgy hagytak ott mindent, hogy egyik reggel bejelentették az üzemszünetet, estére már mindenki kipakolta a szekrényét, íróasztalát, 1-2 ügyvitelben résztvevő alkalmazottat kivéve nem maradt ott senki, és romokban a rendszer, amit gatyába kéne rázni legalább annyira, hogy elméleti szinten lehetséges legyen a vendégfogadás.

Nem a leghálásabb feladat ez, mert rengeteg idő szétszálazni és utána rendszerezni a dolgokat. A központi rendszert kompatibilissá kell tenni az újévkor érvénybe lépő szabályozással, átalakítani esetleg egyes folyamatokat, megújítani az előfizetéseket, amik fel lettek függetszve, és nyilván ilyenkor elvárás az is, hogy a költségeket is optimalizáld, amennyire lehet. A tényleges beállítások, telepítések mellett ilyenkor (ha igényesen végzed) készíteni kell egy 50-100 oldal terjedelmű "füzetkét", amiben zsírkrétával lerajzolod, hogy mik a pontos teendők, hogy az újonnan felvett kollégák értsék, milyen rendszerbe érkeztek, és mi innentől a feladatuk, illetve hány embert kell felvenni, stb. plusz a napi adminsiztrációhoz tartozó sablonok (ezeknél szerencsére sokat lehet újrahasznosítani a már meglévőkből). Érteni kell valamelyest mind a front-, mind a back office feladatokhoz, árazáshoz, stratégiához, ilyenek, szóval nekem pont testhez álló. Előnye viszont, hogy nem azt kérik ilyenkor, hogy a napi üzemelésbe folyjak bele, hanem van egy fix feladatlista, és ha megvagy a projekttel, egyben kifizetnek, jelen esetben (tudom-tudom, csúnya dolog) zsebbe. Átadás, átvétel, és mintha ott se lettem volna.

Kaptam egy minimális előtájékoztatást, melyik szállodáról van szó, plusz egy-két alapadatot, és egyeztettünk a tulajjal egy találkozót. Gondoltam, én hülye, hogy megcsinálom a házi feladatom, és amit lehet, összeszedek a helyről, és megpróbálom felmérni előre, mire számíthatok, milyen kérések lesznek. Ez általában nyerő szokott lenni az interjúkon, és az interjúztatónak is megspórolom azokat a köröket, amikor azt próbálja meg felmérni, hogy van-e egyáltalán sejtésem az adott pozícióról meg a kihívásokról. A másik előnye ennek, hogy én a munkámhoz az átlagnál nagyobb fokú autonómiát igénylek (egyszerűen az évek alatt kiderült, hogy ez válik be), ezért mindig nagyon pontosan, részletesen és (szerintem) érthetően beszámolok arról, hogy éppen mit csinálok, hogy bármikor szólhasson a fölöttem lévő, ha más irányba menne, és ne érezze azt, hogy nem az történik, amit ő szeretne, csak a kivitelezést hagyja rám.

Aki egy-két szállodanyitást megcsinál, meg átfogó munkakörökben dolgozik, az az interneten (saját oldal, Tripadvisor, Booking.com) elérhető adatok alapján egy csomó dolgot ki tud következtetni az adott hotelről, ebben tényleg nincs semmi trükk, csak egyszerű rutin. Össze is dobtam az előzetes jegyzeteimet ezek alapján, aztán pár nappal később megjelentem a találkozón, az ismerősömmel együtt, akin keresztül érkezett a megkeresés.

Azt már megtanultam, hogy ilyenkor nem szabad infókkal elárasztani a "megrendelőt", mert úgyse fog rá figyelni, szóval miután pár szóban meséltem neki magamról, megvártam, hogy ő vázolja, mik a gondjai, mire lenne szüksége, stb. Úgy tűnt, elég jól jött ki a helyzet, mivel 90%-ban a kérései, elvárásai egyeztek azzal, amit én betippeltem a rendelkezésemre álló adatok alapján, szóval szép lassan, de azért lényegretörően elkezdtem neki beadagolni, hogy mit tudok tenni érte, illetve hogy milyen egyéb kérdéseim vannak (meg akarja-e nyitni az összes szobát, van-e szolgáltatás, amit nem akar egyelőre újraindítani, vagy mekkora büdzsével tervez személyzetet, ilyesmik). Nekem úgy tűnt, nagyon szimpatikus neki, hogy a legtöbb problémájára kész megoldással érkeztem, és hogy nem igazán kell egyéb embert bevonnia, mert a szükséges feladatokat el tudom végezni egyedül. A beszélgetés végén mondtam egy elég jutányos árat (olyan szarul állok anyagilag, hogy féltem, nehogy emiatt bukjam el), azt mondta, átgondolja, elköszöntünk, és ennyi.

Pár nappal később visszajelzett az ismerősöm, aki, várakozásaimmal ellentététesen közölte, hogy a tulajdonos mégse bólintott rá. Mondta, hogy próbált az érdekemben szólni, és mondani neki, hogy hasonló szolgáltatást legfeljebb duplaennyiért fog tudni máshonnan igénybe venni, de hajthatatlan volt, az is kiderült, miért. Feszélyezve érezte magát általam, és gyanakvóvá tette, hogy ilyen sokat tudok a házáról. Na most, nem magam ellen akarok beszélni, de a stílusom egyáltalán nem a dominanciára van kihegyezve, nem szeretek "lehengerlő" lenni, meglehetősen távolságtartó vagyok, és tartózkodom a haverkodós-nyalizós kommunikációtól, mivel ezekben az esetekben én nem barátokat akarok keresni, hanem pénzt. Az ismerősöm valahogy úgy fogalmazott, hogy ez a jótét lélek tart azoktól az emberektől, akik "ennyire mindent tudnak", és hogy nem én vagyok az első, akivel ezért nem működött neki a "kémia". Én ezt máshogy nem tudtam lefordítani, minthogy ennél a szerencsétlennél a szaktudás és a hozzáértés mínuszpont. A szállodájáról való tudásom pedig kizárólag nyilvános információkra épült. (Kis közbeékelés: Ez tényleg nem rakétaindítás. Felmész a Tripadvisorra, megnézed, hány szoba van, megnézel egy fotót a recepcióról, amin látszik, hány munkaállomás van, és be van jelölve, hogy 24 órás a szolgálat, abból elég könnyen ki tudod matekozni, hány emberre van szükség. Megnézed, van-e wellness a szolgáltatások közt, keresel róla egy képet, látod milyen cuccok vannak benne, ebből már tudsz következtetni az üzemeltetési költségekre, mint víz, villany, ilyesmi. Szóval ilyen "bennfentes" infóim voltak...) Jó, hát ezzel nem tudok mit tenni, beletörődtem, hogy akkor folytatom a keresést valami halvány fény után, amit követve kikecmereghetek ebből a szartengerből.

Amiért gondoltam, hogy megosztom ezt a történetet az idetévedőkkel, mert szerintem nagyon jól leírja a magyar tulajdonosi réteget, és alkalmat ad arra, hogy egy kicsit a mélyére lássunk ennek a működésnek.

Ugyan hosszútávon én kifejezetten ilyesmivel szeretnék foglalkozni, egyelőre nem sokszor volt ilyen típusú projektre megkeresésem, tehát kevés az összehasonlítási alapom, de egy kisebb meló eszembe jut, amit egy (neve és akcentusa alapján) amerikai faszinak csináltam, aki pár darab apartman üzemeltetéséhez akart egy low-budget rendszert meg üzemelési tervet, két hétvégés, egyszerű meló volt. Mivel az asszisztense, helytartója szintén ismerős volt, és a munkába se haltam bele, nem kértem érte sokat. Mint kiderült, ötödannyiért csináltam meg, mint az utánam következő legolcsóbb ajánlat. Miután megtörtént az átadás, az ismerősömnek adott egy kis plusz pénzt bónusz gyanánt, hogy ilyen olcsón tudott embert szerezni, és emberünk elmondta, hogy így kell jó üzletet csinálni: Ő a vendéglátáshoz szart se ért, mert bútorszállítással foglalkozik, de jó embereket talált a munkára, akik jó áron dolgoznak, és a háta közepére nem kívánja, hogy neki ezzel tüzetesebben foglalkoznia kelljen. Az ő feladata megtalálni a jó embereket, és utána hátradőlni, amíg ők teszik a dolgukat. Nekem szimpatikus volt a hozzáállása.

Ehhez képest itt a magyar tulaj. Ha olyan dolgokról kezdesz neki beszélni, amit ő nem ért (ami egy elég nagy halmaz, lévén, a legtöbbje nem a tudásának köszönheti a vagyonát), fenyegetve érzi magát. Nem tud azzal megelegédeni, hogy az ő feladata a megfelelő emberek megbízása a feladatokkal, mikromenedzselni akarnak, azt meg elég nehéz, ha nem érted, pontosan mit csinál a beosztottad. Aki látott már piaci alapon működni képes céget, az tudja, hogy ez milyen hatással van a termelékenységre, szerintem nem kell külön részleteznem. De mi lehet ennek a hátterében? Miért van az, ha a legtöbb magyar cég mélyére nézünk, akkor mindig az derül ki, hogy néhány nagyon rossz helyen lévő ember inkompetenciája miatt valójában csak a véletlennek és a különböző mutyiknak köszönhetik, hogy működnek? Tulajdonosi oldalról két megfejtésem van.

Az egyik egy rém béna közhely, amit nem gondolok annyira helytállónak, mint amennyire általánosságban ki szokták mondani, de ezekre a figurákra tökéletesen illik: mindenki magából indul ki. A legtöbb ilyen tulajdonos trükközéssel, okoskodással, mások lehúzásával, privatizációval, olajszőkítéssel, Gyurcsány-mutyival, NER-mutyival szerezte a pénzét, kihasználva a rendszerek hibáit, illetve azt a helyzetet, ha valamilyen többlettudással rendelkezett azokhoz képest, akiken nyerészkedett. Mivel az ő világképük csak akkor marad intakt, ha elfogadják igazságnak, ezt csak így lehet, olyan nincs, hogy valaki nem ekkora rohadék, legfeljebb ügyetlenebb, automatikusan arra következtetnek, hogy le akarod őket húzni, akármilyen valószínűtlen is. Tehát mindig azt keresik, hol van a "trükk", mert olyan, hogy tisztán, egyenesen kommunikáló ember, nincs. Ez esetben egyébként, ha akarnék se nagyon tudnék egy üzemszüneten lévő, nulla bevétellel rendelkező szállodán nyerészkedni, de hát sajnos ennek megállapításához is érteni kéne hozzá valamennyit.

A másik, szintén fontos elem, az a szájkarate, a magamutogatás. Emlékszem, az egyik cégnél, ahol dolgoztam, volt egy ilyen pár százalék tulajdonrésszel rendelkező "ügyvezető" (tehát stróman, szürkés aláíróember), aki néha bejött a haverjaival, hogy megmutassa a házat, ahol előadta, hogy ő itt az igazgató, és megpróbálta, nem sok sikerrel, elmagyarázni, hogy mi micsoda, mi miért van így, meg kérdezgette a személyzetet (de csak ilyenkor), hogy mi újság, ki mit csinál, hány szoba foglalt. Minél kevésbé hozzáértő valaki, és minél jelentéktelenebb figura bújik meg az érdemtelenül szerzett vagyon mögött, ezt annál nagyobb mértékben csinálják. Nyilván, ha ebbe valamelyest nem törődtem volna bele, és tanultam volna meg vele együttélni, nem hiszem, hogy valaha lett volna munkám pár hétnél tovább. Csinálja, hát Istenem, ha neki ez kell, hogy... Teljesíteni tudjon, lelke rajta.

A nagyobb probléma ott kezdődik, hogy ezek az emberek sosem képesek tisztán meghúzni a határt a hazugságaik és a valóság között. Nyilván, mivel az egész életük erre épül. Így egy idő után sajnos elhiszik magukról azt, amit hazudnak, és visszatérünk az első megfejtéshez, és elkezdik szétcseszni a munkádat.

Rettentően undorodom a pitiánerségtől. Azonban a mindent átható kicsinyességgel, ami ezekből az emberekből árad (sajnos nem csak a tulajdonosi rétegből), amíg csak a szintén hitvány, mutyikból meggazdagodott haverjaikkal egymás közt műsoroznak, addig nekem ezzel nincs különösebb dolgom, nem én fogom megváltani a lelküket, legfeljebb próbálhatok olyan precedenseket felállítani, amik kicsit hozzájárulnak ahhoz, hogy egyszer majd ezek az érdemtelen senkik elveszítsék a létjogosultságukat. A gond azzal van, hogy a teljes gazdaságot és a munkahelyek többségét megmérgezik ezzel.