Nem kici, nem ócó', de öccá' (milliárd)!

Igen, tudom, rossz poén, de gondoltam, magamra haragítom a teljes politikai palettát. Szóval van ez a Fudan Egyetem történet, amiről már mindenki elmondott mindent, és annak az ellenkezőjét is. Instán követek valakit, aki ezen az egyetemen szerzett diplomát, és úgy tűnt, szívére vette, hogy sokakban ellenérzést váltott ki az egyetem budapesti kampuszának kilátásba helyezése, ezért arra buzdította a követőit, hogy kérdezzenek tőle az egyetemmel kapcsolatban. Végül nem küldtem be a kérdéseimet, mert látatlanban nem szeretek nagyon konfrontatív lenni (kevésbé tudom lereagálni, ha a másik esetleg megsértődik azon, amit mondok). A két kérdésem az lett volna, hogy bemehetnék-e előadásra/szemináriumra FREE TIBET feliratú pólóban, illetve hogy bármilyen vonatkozó szakon publikálhatnék-e az ujgur munkatáborokkal kapcsolatban (akár olyan semleges módon, hogy mondjuk az egyes médiumok hogyan dolgozták fel ezt a hírt). Szerintem ezzel a két kérdéssel könnyen le lehet fedni azt a hisztit, hogy akkor most mennyi befolyása van a Kínai Kommunista Pártnak az egyetemre. Doktor Miniszterelnökúr egyszer kiplakátoltatta az országot azzal, hogy "Ha Magyarországra jössz, tartsd tiszteletben a kultúránkat" vagy ilyesmi. A durva az, hogy elvi szinten még egyet is értenék vele (Rómában tégy úgy, mint a rómaiak), csak az nem világos, hogy a magyar nyelvű plakátok, és szintén magyar nyelvű gyűlöletkampány a feltételezett célközönségnek mennyire hatékonyan juttatja el ezt az üzenetet. Szerintem nincs olyan magyar egyetem, ahol a felvetett kérdéseim problémát jelentenének, ha ez valakinek mégis gond, akkor valószínűleg nem mi vagyunk a megfelelő célország.

A másik problémám az anyagiakkal van. Tegyük most félre az egyetemet, és nézzünk meg egy földhözragadtabb példát. Tegyük fel, hogy szeretnék építtetni egy úszómedencét a hátsó kertembe. Ehhez kérek tőled, kedves olvasó, kölcsön lóvét. Te azt mondod, csak akkor adsz nekem kölcsön, ha te végezheted a munkálatokat is, illetve ha kész lesz, nekem minden alkalommal használati díjat is kell neked fizetnem, ha csobbanni akarok egyet, de igazából azt is te döntöd el, ki mehet be, és ki nem. Tehát, adsz nekem kölcsön, ebből a kölcsönből kifizetlek téged, itt már kerestél rajtam egyszer. Ezután megépíted a medencét, én meg elkezdem törleszteni a kölcsönt, kamatostul, itt már kerestél rajtam kétszer. És ugye innentől kezdve akárhányszor használni akarom a medencét, ami a saját hátsó kertemben található, belépőt fizetek neked, és így kerestél rajtam háromszor. És akkor még nyilván mindenki más belépőjén is keresel. Nem ismerős ez a sztori? (Muszáj leszögeznem, hogy az általános iskolai szintű, erősen sztereotípiákra építő vicceket már kinőttem, mindössze a kínosan pontos tartalmi egyezés miatt osztom meg, és nem a véleményem tükrözi.)

Szóval megvan az a vicc, hogy bekopogtat Kohn-hoz a szomszéd, hogy tudna-e kölcsön adni 100ezret télire, mert már csak egy színes tévéje maradt? Természetesen ad neki kölcsön, de leszögezi, hogy majd 200ezret kér vissza, biztosítéknak meg elkéri a szóban forgó tévét. Miután átviszi a tévét, Kohn feldobja neki a lehetőséget, hogy mi lenne, ha a 200ezres tartozásából most megadna 100at, és majd tavasszal a másik felét, mire a szomszéd visszaadja a pénzt. Hazaér, és rájön a felismerés, hogy "Na bazzeg, se pénzem, se tévém, és még a Kohn-nak is lógok 100ezerrel...".

Amikor általános iskolás voltam, akkor ez, illetve az ilyen "üzleti megállapodás" még vicc tárgyát képezte. Eltelt kb. két évtized, és az ilyen típusú vicceket meghaladtuk, de azt sose gondoltam volna, hogy az ország költségvetésében fog visszaköszönni ez a szituáció. Szóval, még ha alkalmazkodnak is az európai tudományos szabadsághoz, ez még mindig egy nagyon rossz üzlet.

Mert mi is történik? Egy nap, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt, megkereste őt Doktor Miniszterelnökúr, hogy na, csak így egymás közt, állampárt az állampárttal, nem bizniszelünk-e valamit? Mici már dörzsölte is a tenyerét, hogy megint itt ez a madár, akire a múltkor rásózta a Budapest-Belgrád gyorsvasutat meg a hozzá tartozó hitelt. Meg is nézte gyorsan a fiókban, hogy nincs-e véletlen elfekvőben egy kis német márkája, de mivel azt már nem talált, rögtönöznie kellett valamit, és így került terítékre a Fudan, potom 540 milliárdért.

- Nem tudom, Mici... Biztos jó ez nekünk? Kicsit cink most a költségvetés, válságban volt a gazdaság, mert épp válik a Lőrinc, meg házasodik is, a vejemnek meg fel kell vásárolnia néhány csőd szélén lévő szállodát.
- Nem a covid miatt?
- Milyen covid? Buzi vagy? Hagyjál már.
- Mindegy. Ne parázz, ez tuti biznisz. Megoldjuk faszán, semmi dolgod nem lesz az egésszel.
- Azt meg hogy?
- Adok rá kölcsön.
- Hú, az nagyon király lenne!
- Viszont már a múltkor is adtam kölcsön a vasutam megépítésére is... - itt elfojtja magában a nevetést. - Szóval most csak úgy tudok kölcsön adni, ha mi építhetjük fel a komplexumot, meg a kamat is kicsit magasabb lesz.
- Hát, végül is... Így tényleg nem lesz vele semmi dolgom.
- Észre se fogod venni, hogy ott van! Még a tandíjakat is beszedjük! A lóvét meg a kamatot meg majd valamikor megadod. Te csak bökj rá egy telekre, írd alá a papírokat, a többit intézzük.
- Le van zsírozva. Ezt a mázlit! Ha ezt a VIP-páholyban elmesélem...
- Na, de most már húzz a picsába, egy csomó dolgom van, az ujgurok nem fogják magukat internálni.
- Mi?
- Semmi, jó utat.

Nem biztos, hogy pont így történt, de teljes bizonyossággal nem zárható ki. Másik fontos aspektusa a dolognak az a Diákváros. Ez egy tök szerethető (és fontos!) koncepció volt, amit egy csomó huzavona után tudott a két oldal leboltolni egymással. A projekt felelőse Fürjes Balázs volt, akit eddigi megfigyeléseim szerint, akkor szoktak ráállítani egy projektre, ha azt ténylegesen meg is akarják valósítani, és a kritériumokban szerepel az is, hogy a szóban forgó építmény tényleg képes legyen ellátni a funkcióját. Mondogatták ugyan, hogy lesz Fudan is meg Diákváros is, de elég árulkodó volt tehát, hogy amikor Fürjes megpróbált továbbra is valamiféle konszenzust keresni, és nem segget csinálni a szájából, azonnal lekapták a pályáról, és az ügyeletes tönkrebaszom-minisztert, Palkovics Lászlót küldték be a ringbe. (Láttom valahol egy mémet, ahol Nagy-Magyarország elcsatolt területeire ráírták, hogy Fudan Egyetem, a megmaradt országra meg hogy Diákváros, be akartam ide csatolni, csak nem találtam meg újra.)

A poszt eddigi tartalma alapján én is hibás vagyok abban, hogy a nagy Kínai Kommunista Pártozások meg a tüntetések viharában kevés szó esik arról, hogy egyébként miért lenne nagyon fontos az, hogy megfizethető és minőségi lakhatáshoz jussanak a diákok, úgyhogy talán evidenciákat fogok leírni, de valójában erről kéne szólnia a diskurzusnak. Ma egy átlag egyetemista számára, aki nem akar vagy nem tud otthon lakni a tanulmányai alatt, két lehetősége van: Vagy bekerül egy kollégiumba, ahol azért elég korlátozottak a férőhelyek, legtöbbször szociális alapon osztják, és nem is mindenkinek való, de legalább megfizethető, vagy az albérletpiacon keres magának lakhatást, ami pedig felhajtja az albérletárakat, nem csak a diákoknak. Tehát, ha létre tudnánk hozni egy harmadik opciót, ami már nem (vagy nem csak) szociális alapú, de nem is kerül csilliárdokba, azzal nem csak a diákok járnak jól, hanem mindenki, akinek jelenleg a gatyája is rámegy a lakbérre. Az se utolsó szempont, hogy a sulit is könnyebb elvégezni, ha valaki nem deprivált környezetben él, vagy nem kell éhbérért dolgoznia tanulás mellett. Ha ma még létezik olyan, hogy közérdek, akkor ez az.

Van még egy szereplő, akinek az üres kampányígéretei és balfaszkodásai nélkül ez az egész nem jöhetett volna létre, de a Nagyon Konszezusos És Integratív Karácsony Gergelyre majd egy külön posztot fogok szánni, hogy egy helyen legyen vele minden bajom.

Azt még fontosnak tartom megjegyezni, hogy egyébként kínai állampárt befolyása ide vagy oda, szerintem az még önmagában nem megvetendő, hogy a Fudan kampuszt létesítsen Budapesten, vagy bárhol az országban. Sőt, szerintem a CEU-t se kellett volna elüldözni. Vegyenek egy telket (ne olyat, ahova már valami mást akartunk építeni), fizessék ki a kivitelezést, működtessék, csináljanak, amit akarnak. Nem hiszem, hogy majd pont ettől fogja a kínai titkosszolgálat leuralni Európát. Viszont onnantól kezdve, hogy ezt mi fizetnénk, már más a helyzet. Talán a Fidesz ügyeletes gasztroangyala, Németh Szilárd mondta azt valami érzékletes példával (mit és hogy húzzon a prímás vagy valami ilyesmi), hogy az diktál, aki a pénzt adja. Szóval, ha ez a mi pénzünkből épül, akkor ezen legyenek államilag támogatott helyek, legalább részben magyar vállalkozók végezzék a kivitelezést, az önköltséges helyekre pedig a magyar diákoknak legyen kevesebb a tandíj. Ez már elfogadhatóbbnak tűnne, de arról még mindig nem lennék meggyőzve, hogy pont erre kell most elkölteni annyi pénzt, amennyit összesen költünk a teljes magyar felsőoktatásra egy évben.

Mikor elkezdem a bejegyzést, még arról sem sikerült teljesen meggyőzni magam, hogy ez-e a megfelelő kérdés. Megannyi, hol egyszerű - vagy éppen leegyszerűsítő - megállapítások, hol egészen a makrogazdaságig kiterjedő fejtegetések léteznek erre, és egyáltalán nem biztos, hogy amit én gondolok erről, az a helyes válasz. Az én megfejtésem is a bonyolultabb kategóriába tartozik, viszont talán hitelesebb, ha ezt, illetve a vele kapcsolatos kételyeimet a saját tapasztalataimon keresztül mesélem el, elvégre én egy szállodás vagyok, nem pedig kutató. A kérdés nem csak a turizmus egyelőre nem sok reménnyel kecsegtető talpraállítása szempontjából aktuális, hanem személyes okból, ugyanis épp állást keresek, és az eddigi interjúimon (de így volt ez már a járvány előtt is) ezt a kérdést így vagy úgy, de érintettük.

Mivel az elmélettől most eltávolodunk, és egy szubjektívabb, tapasztalaton alapuló szemszögből közelítek a témához, úgy tiszta, ha a kérdést is ehhez igazítjuk, ugyanis bonyolult elméleti kérdéseket ilyen módon nem lehet - vagy nem szakszerű - megválaszolni, mert minél közelebb jutunk a gyakorlathoz, a diskurzus annál kevésbé bírja el az empirizmust. Tehát minél átfogóbb, általánosabb megoldásra próbálunk pusztán a gyakorlatból következtetni, az annál kevésbé lesz hiteles.

Most, hogy kivágtam magam a kezdeti kérdés bonyolultsága alól, be is dobnám az új, gyakorlatiasabb hangvételű kérdést: Megéri-e megfizetni a munkavállalókat a szállodaiparban Magyarországon? Érezhetően szűkebb a kérdés, azonban a válasz keresése közben elengedhetetlenül reflektálunk majd arra a tényre, amire a cím is, hogy a jelenlegi kimutatások szerint a turizmus-vendéglátás Magyarországon a második legrosszabbul fizetett iparág. 

Talán úgy lesz a legjobb, ha először a személyes viszonyulásomat ismertetem a kérdéshez, mert aztán megpróbálok majd magammal vitatkozni. Nem árulok el nagy titkot, hogy szerintem a válasz igen, nyilván, de a "nyilván" az legalább olyan fontos ebből, mint az "igen", ugyanis az talán valahol nem is számít, mi erről az én személyes meggyőződésem. Egy területi vezetőnek, vagy egyéb felsővezetésben lévő valakinek, aki a maga szintjén képvisel a csapatát, szerintem munkaköréből adódó feladata, hogy a szóban forgó csapatából a lehető legtöbbet hozza ki, aminek része, hogy számukra olyan feltételeket harcoljon ki, olyan körülményeket teremtsen meg, amik minimum összhangban vannak az elvárásaival, mely elvárások közül sokat ő is csak közvetít felülről, pl. a tulajdonosi körtől. Innentől kezdve valahol mindegy is, hogy én a piacon versenyképesnek tartom-e a csapatom fizetését, ha mondjuk mindenkin azt látom, hogy elégedetlen a bérével, és emiatt romlik a morál. Ilyenkor az én feladatom felépíteni egy ügyet, összerakni egy javaslatcsomagot, intézkedési tervet (vagy ahogy nálunk hívni szokták, "eksön plen"-t), amit jó esetben kivitelezhetek saját hatáskörben, rossz esetben megpróbálom végigverni a felettem lévőkön.

Előbbinél általában bele kell nyúlni a rendszerbe. Mivel a rám vonatkozó részen én eddig csak olyan büdzsével dolgoztam, ami vagy eléggé ki volt centizve, vagy súlyosan alul volt tervezve, ilyenkor kreatívnak kell lenni, és kitalálni valami többletbevételi forrást. Itt nem kell nagy varázslásokra gondolni, ez lehet egy jó jutalékot fizető partnercég szolgáltatásainak értékesítésére való leszerződése, vagy egy hatékonyabb "upsell" rendszer bevezetése, esetleg az arra való képzés biztosítása, vagy valami eszközt nem igénylő plusz szolgáltatás kitalálása. Pl. ezért kezdtük el a lánykérésre/évfordulóra/ilyenekre érkező vendégeknek promózni, hogy amúgy szívesen elmegyünk neki ékszerboltba, nyilván szervizdíj fejében, amit ha a vendég elfogad, az csili-vili dolgoknál azért nem szar pénz. Ilyenkor fel kell kutatni azt a boltot, ahol egyrészt nem hamisítványt árulnak, másrészt mondjuk hajlandóak arra az időre félretenni a cuccot/cuccokat, amíg a vendég rábólint. Ez gyakorlatilag kapcsolattartás, vendégkommunikáció, és szervezés kérdése, a szállodának meg már amúgy is van létező policy-je arra vonatkozóan, hogyan és mennyi szervizdíjat utal ki a dolgozóknak, szóval nincs meg az a veszélye, hogy ráteszi a kezét a plusz bevételre.

Amikor az ilyen típusú dolgokat már végigzongoráztad, és a kapacitásaidat is kimerítetted ezen a téren, akkor jön az a másik eset, hogy ki kell járni a tulajnál a béremelést. Sajnos olyannal még nem volt dolgom, hogy a részlegem/részlegeim által megtermelt többletet ne húzták volna be azonnal, szóval ilyenről saját hatáskörben, még ha elméleti lehetőségem lett is volna rá, nem dönthetek általában. Na, ha van helyzet, amikor elsőre fixen elküldenek a picsába, akkor ez az. Az évek során valamelyest finomodott a lobbizó képességem, de sosem volt az erősségem, ugyanis rohadtul utálok kertelni, pedig sajnos ezt várják. Anélkül, hogy nagyon részletekbe belemennék, nagyjából két dologra szoktam tudni kifuttatni a témát (ez nagyban függ attól, hogy előzetes felmérés alapján a tulajdonos mennyire elégedett az adott részleggel): vagy azért tessék emelni, mert annyira jól dolgozik mindenki, hogy megérdemlik, és meg akarjuk őrizni a motivációjukat, vagy azért tessék emelni (akár feltételekhez kötve), mert azt szeretnénk, ha javulna a teljesítmény, amihez meg motiváció kell. Ilyenkor egyébként teljesen freestyle, hogy milyen érveket sorakoztatok fel. Van, hogy naivan megpróbálok úgy tenni, mintha egy szebb világban élnénk, és grafikonokat mutogatok a részleg eredményességéről (teljesen felesleges, mert úgyse érti, és amúgy se figyel), de volt már, hogy az törte meg a jeget, amikor előcsaptam a laptopom, és megmutattam az ingatlan.com-on, hogy mennyibe kerül egy albérlet.

Ezen kívül természetesen megvan az az eset is (nálam ez évente egyszer), amikor mindenféle külső inger nélkül is megkeresem a felettem lévőket, hogy egy saját belátásom szerinti mértékben szeretném, ha a csapatom bérét megemelnék. Egyrészt szeretnék olyan precedenst felállítani, hogy a jó teljesítményt önmagáért jutalmazzuk, ne pedig a jutalmazás elmaradásából fakadó lehetséges következmények miatt, másrészt, ha letaglózó eredményeket nem is tudnék felmutatni, infláció akkor is van, aminek a követése már nem a teljesítményről, hanem a korrektségről szól. Nyilván én mindig azzal a szándékkal vágok neki ennek, hogy az inflációnál magasabb mértékű legyen az emelés, de ezeket az elvárásaimat nagyban igazítanom kell a tulajdonos éppen aktuális lelkiállapotához, percepciójához. Ennek fő oka, hogy ez magánakció. Nincs konkrét probléma, amit meg kell oldani, tehát nyomós érveket felhozni is nehezebb. Belefutottam már olyanba, hogy egy ilyen próbálkozásomat azzal törték derékba, hogy a kérésem után elkezdték a tulajdonossal közelebbi viszonyban lévő emberek kérdezgetni a kollégáimat, hogy elégedettek-e a bérükkel, és azt a választ kapták, hogy igen, ezáltal úgy jött le, hogy a javaslatomnak nincs széleskörű támogatottsága. Nyilván nem azt kérdezték, hogy szeretnék-e, ha a bérük követné jövőre az inflációt, akkor biztos más választ kaptak volna, de hát ez van, ezt a meccset elbuktam.

Talán kivehető az eddigiekből, de azért nem baj, ha ezt tisztázzuk: olyan, hogy egy tulajdonosnak vagy felsővezetői körnek eszébe jutna magától, hogy béreket kéne emelni, nem nagyon van. Egyszer találkoztam ilyennel, azóta se. Ezeket a küzdelmeket mindig le kell folytatni, és kitartónak lenni, eltűrni, hogy elküldenek a gecibe, és csakazértis visszamenni, amíg valami nem történik.

Ezutóbbit viszont megpróbálom most összefűzni az eredeti kérdéssel, illetve azzal, ahol azt mondtam, nem szeretek kertelni. Merthogy ennek a típusú, széles körben alkalmazott bérpolitikának megvannak a maga, nagyon komoly hátulütői, de sajnos még nem találtam meg a módját annak, hogy ezt telibe beadagoljam egy ilyen bértárgyaláson. Mindjárt meglátjátok, miért.

A morál mindenek felett

Nagyjából az a dilemma van itt is, ami a politikusoknál, hogy vajon az elég jelentőségteljes fizetésük bír-e visszatartó erővel a korrupcióval szemben. Ezt a kérdést szintén nem tudom megválaszolni (csak az itthoni politikusokból kiindulva ez kicsit egyértelműbb, de ezt most hagyjuk), viszont van két nagyon ellentétes tapasztalatom.

Amellett, hogy én nagyon szeretem a szakmámat, és nem akarnék más iparágban dolgozni, nem mehetünk el a valóság mellett. Épp az említett valóság az, ami miatt ennyire elkötelezett vagyok abban, hogy egy jobb irányba formáljam ezt az egészet. Szóval, ha esetleg valakinek kételyei lettek volna, - de szerintem nem voltak - a vendéglátásban kurva sokat lopnak. Ennek vannak olyan formái, amit nagyjából mindenki a velejárójának tekint, mint például az, hogy műszak közben tuti rámegy a személyzet is az ingyenes ásványvizekre, amit a vendégek is kapnak érkezéskor, és töredelmesen bevallom, én is elhoztam már vagy egy tucat esernyőt a különböző munkahelyeimről (bár ebből a töredéke volt csak szándékos), meg van pár jegyzetfüzetem meg tollam is elfekvőben. Egy irodát nem lehetne belőle berendezni, meg az esernyőket is visszacsempésztem (jó, kettőt megtartottam emlékbe), mert elég hamar kerültem olyan pozícióba, hogy már nekem kellett aláírni a megrendelőket, és ez viszonylag hamar átértékelődött bennem.

Van viszont a durvább üzemmód, ami a saját zsebre való bizniszeléssel kezdődik (úgy intéznek a vendégnek dolgokat, hogy az zsebbe fizet nekik, és sose kerül fel a számlára, tehát a szervizdíj sem megy a közösbe), folytatódik a szobáztatásnál, ahol azért már két részleg koordinációjára van szükség, és terjed egészen a rendszerszintű dolgokig, ahol például éveken keresztül úgy pumpolják a céget, hogy a presszó kávé kalkulációjába lazacot csempésznek (true story), vagy alapítanak egy, a szálloda üzemeltetőjéhez hasonló nevű céget, és azon keresztül folyatják be a csoportokat, 20 euró árkülönbséggel per foglalás (szintén true story), de hallottam már olyan pénzügyi vezetőről, aki annyit sikkasztott, hogy a "felmondása" napján rendőrök kísérték ki az egyik ötcsillagos szállodából (hogy aztán pár hónap múlva szállodaigazgató legyen egy másikban :D ez mondjuk röhej).

És természetesen van a legeslegalja, már ha elfogadjuk, hogy a lopásnak vannak szintjei, amikor valaki a vendégtől lop. Ez szerintem azért kiemelendő, mert itt a csapat összes tagjára szégyent hoz, aki ilyet tesz.

Hogy ez elítélendő-e? Természetesen. Attól még ez egy létező jelenség. Azért jelenség, mert eddig mindenhol találkoztam vele. Az viszont nagyon más, hogyan tudtunk ez ellen fellépni, ha kellett. Vagy inkább fel tudtunk-e. Ugyanis nem mindegy, hogy adott esetben én, mint a cég képviselője, milyen morális alapállást foglalhatok el egy ilyen helyzetben. És akkor itt jönnek be a példáim:

Az első példám egy pozitív példa lesz, ahol - az én megítélésem szerint - rendesen meg voltunk fizetve. Bejelentés, szabadságok, betegszabi, év végi bónusz, néha még a túlórákat is kifizették. Valljuk be, hogy kis hazánkban nem ez az általános. Egyrészt nem alakult ki rendszerszintű lopás, másrészt az egyedi esetekkel szemben nagyon keményen és következetesen fel is léptünk. Az én első kirúgásom - mármint amit nekem kellett végrehajtani - is egy ilyen esethez fűződik. Attól eltekintve, hogy a mai napig rágódom azon álmatlan éjszakáimon, hogy vajon jól csináltam-e, korrekt voltam-e, stb., elég könnyű helyzetben voltam, ugyanis a kamera rögzítette az esetet, szóval a dologban nem volt hibalehetőség, és az illető sem tagadta. Szerencsére nem az én területemen történt, csak én voltam az aznapi ügyeletes. Viszont ez az eset a vezetőségben elindított egy diskurzust, hogy az adott részleg dolgozói nincsenek-e alulfizetve, mely diskurzus végeredménye az lett, hogy amúgy de, és év végén egy tényleg jelentős fizetésemelést kaptak az ott dolgozók.

A másik példám a mérleg ellentétes nyelvére való. Itt mindenki kurvára alul volt fizetve. Annyi hátteret meg kell osztanom, hogy volt ennek a háznak egy igazgatója, aki nagyon nagy szaktekintélynek számított, és gyakorlatilag a csapat döntő többsége azért jött oda, hogy kifejezetten vele dolgozzon. Így esett az is, hogy én az előző fizetésem kétharmadáért leigazoltam a céghez, mondván, ez egy befektetés a fejlődésembe. Igen ám, de ezt az igazgatót kicsinálta a szűklátókörű ostoba tulajdonosi réteg, így egy ponton dobbantott, nem bírta tovább idegekkel. Az ő helyére egy messzemenőkig inkompetens valaki került, - ahogy az itthon lenni szokott - és meg is kezdődtek a problémák. Ugyan előttem a legtöbben igyekezték eltitkolni, de nem lennék ott, ahol (jó és rossz értelemben is), ha nem szúrnám ki a mismásolás jeleit, illetve az én kezem alatt általában nagyon sok elszámolás, számla, ilyesmik átfutnak. Az egyik részlegen konkrétan ki se kellett szúrni, mert égbekiáltó volt. Én ezt jeleztem az új igazgató felé, aki nem tudom, milyen balfaszság mentén, de nem lépett fel az ügyben, csak akkor, amikor már kialakultak a "szabadság kis körei" a házon belül, és egyre több mindenkinek volt meg a saját kis biznisze, és akkor is elhanyagolható hatékonysággal. Egy darabig figyelemmel kísértem ezt a dolgot, és szép csendben felderítettem, hol vannak a turpisságok, de egy ponton elegem lett az egész helyből, és felmondtam. 

A lopás itt igazából csak egy extrém példa, a két történetben szereplő szálloda - ugyan azonos piacon versenyeztek - szinte mindenben egymás ellentétei voltak, természetesen a szolgáltatás minőségében is.

"Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis"

A két történetből levonható tanulságnak ezekkel a József Attila sorokkal gondoltam nekifutni, és megpróbálok visszatérni az eredeti kérdéshez. Nézzük meg, hátha meg tudunk érteni minden szereplőt!

Ha egy tulajdonos, akinek megvannak a maga motivációi, megnézi a két történetet, nyíltan nem merne ellenkezni azzal, hogy meg kell-e fizetni a dolgozókat, de ez amolyan vállalkozói píszí beszéd, mindegyik ezt mondja, aztán ilyen-olyan legyártott adatokkal igyekszik bizonygatni, hogy versenyképes béreket ad, csak rajta kívül a cégénél valószínűleg senki nem érzi így. És igen, behoztam egy nagyon necces fogalmat, az érzületet. Sajnos vagy nem sajnos, rengeteget számít, elvégre emberek vagyunk, nem számok egy táblázatban. Szóval, ha nem is vállalná fel, valószínűleg azt venné le az egészből, hogy ígyis-úgyis ügyeskedik mindenki, akkor már inkább ő akar lenni a legügyesebb, és neki csak az számít, hogy ő járjon a legjobban, és e szerint cselekszik, hoz döntéseket. Ez a kizsákmányolás egy elég jól kivehető formája. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a szálloda amúgy egy rohadt magas üzemeltetési költséggel működő biznisz, és a szobaszám elég egyértelmű felső korlátot szab az elérhető bevételnek. Ráadásul egy tulajdonosnak - főleg itthon - csak a bevétel-kiadásig terjed a látótere. Nehéz neki megmagyarázni, hogy a magasabb bevételért adott esetben az emberekbe is fektetni kell, no meg azt is, hogy ez egy ponton tetőzik, és annál már csak többe fog kerülni, vagy bővítünk, innoválunk, és akkor talán nem, de az megint pénzbe kerül. Ettől meg ugyebár rettegnek.

De akkor nézzük a dolgozókat. Ha valaki folyamatosan azt érzi, hogy nem becsülik meg a munkáját, szarba se nézik, és mindegy, milyen keményen dolgozik, ugyanúgy megélhetési gondjai adódnak, könnyen érezheti azt, hogy őt a munkahelye megrabolja, és egy olyan racionalizáció megy végbe benne, amitől a saját szemében ő morálisan felsőbbrendű lesz. Egyben a fentről hiányzó megbecsülést mondhatni, eltanulja, és ő maga is elkezdi alulértékelni a saját munkáját, pozícióját, ebből pedig elég hamar kialakul az a nézet, hogy nincs veszítenivalója. Ettől még persze a vágy ugyanúgy megvan benne, hogy ismerjék el, figyeljenek rá, viszont mivel elég ambivalens viszonya alakul ki a munkahelyével, nem biztos, hogy a figyelmet valami pozitív dologgal akarja magára felhívni. És akkor nem néztük meg a pusztán piaci megfontolást is, miszerint egyszerűen nem éri meg az adott helyen dolgozni. A negatív példaként felhozott cégnél egy ember miatt ment csak bele mindenki a nem túl acélos fizetésbe. Amint ő kikerült a képből, ez a mérleg elég nagyot billent a túloldalra. A tanulási, fejlődési lehetőség átment abba, hogy "oldd meg, éld túl, ennyiért".

És akkor itt vagyok én a köztes térben, meg azok a kollégáim, akik hozzám hasonlóan gondolkoznak. Kötelességemnek érzem, hogy minden rendelkezésemre álló eszközt bevessek azért, hogy ez a nagyon rossz spirál ne induljon el, egyben a határokat is folyamatosan feszegetem, ami nem egyszer sült már el a visszájára, de hát ez van. Viszont az én eszközeim, még ha 120%-ot is hozok ki belőlük, végesek, mert egy ponton elfogy a felhatalmazásom. Egy szállodában, ahol a vezetés kezelte a bérfeszültségeket, és (legalább egy darabig) igyekezett elismerni a csapat munkáját, nem vesztettük el a morális fölényünket, így hatékonyan tudtunk a szabálytalanságokkal szemben fellépni, vagy úgy általában elvárásokat megfogalmazni. A csapatom tudta, hogy mindig kiállok értük, és volt is mit felmutatnom, ami ezt bizonyította. Egy szállodában, ahol a legnyilvánvalóbb lopást is telibe szarja az igazgató, akkor én, mint alatta dolgozó részlegvezető mi a szart csináljak? Kezdjek el pattogni úgy, hogy közben nincs a kezemben semmi, mert nem tudom azt mondani, hogy annak, amit csinálnak, következménye lesz? Vagy akkor nézzem el, vegyem én is természetesnek, elvégre engem is alulfizetnek, és én is megrabolva meg szopatva érzem magam? Na, ez utóbbi kérdésre nem akarom, hogy valaha is igennel válaszoljak, (többek közt) ezért is döntöttem úgy, hogy eljövök, és nem adom hozzá többet a nevem.

A lopást, a szabálytalanságokat, az ügyeskedést nagyon könnyű elítélni addig, amíg mondjuk nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy valaki valamilyen könnyű, ámde nem túl szabályos pénzkereseti lehetőséget ajánl. Én talán azért merek erről nyíltabban beszélni, mert volt már, hogy életem egyik mélypontján próbált valaki megvenni, korrumpálni, de nemet tudtam rá mondani. Utána persze hetekig szorongtam tőle, hogy amúgy nagyon kihúzott volna a szarból, de idővel megbékéltem a saját döntésemmel, és örülök, hogy így döntöttem. Azóta, ha ér valami ilyen megkeresés, már mindenféle utólagos kétely nélkül tudom visszautasítani. De épp az a szorongás, ami akkor volt bennem, késztet rá, hogy megértéssel próbáljak azok felé fordulni, akik mondjuk nem azt a választ adják egy ilyen helyzetre, mint én. Persze, lehetne szebb a világ, és jó lenne, ha az ország nem bűzlene minden pórusából a korrupciótól, de ezt nem egy maroknyi ember fogja megváltoztatni. Amit viszont egy cég vezetősége megtehet, és szerintem felelőssége is, hogy olyan környezetet teremtsen, ahol a dolgozók alapból nem kerülnek ilyen válaszút elé. Az ember mindig gyarló marad, de lehet olyan rendszert/közeget alkotni, ahol ezt nem tesszük minden nap próbára. 

Nem tudom azt mondani, hogy a tisztességes fizetés minden esetben megakadályozza azt, hogy visszaéljenek a cég bizalmával, de azt - mivel láttam a hozzátartozó számokat - szinte biztosan ki merem jelenteni, hogy ha valaki elhanyagolja a béreket és a munkavállalóit, akkor az beindítja a kádári reflexet, és ilyen-olyan kerülőúton, a céget megkárosítva a dolgozók ezt vissza fogják szedni. Nem csak a szállodaiparban van ez így, pl. amikor a 2008-as válságban egy építési vállalkozó nem igazán akarta az alvállalkozóit kifizetni, de megjelent egy nagyondrága új kocsival az építkezésen, vágtak az ablakára egy lyukat, és telefújták púrhabbal. Ezzel szemben a tisztességes bérek, és a megfelelő menedzsment biztosíthatja a cég folyamatos fejlődését. Ugyan így is pénzbe kerülnek majd a dolgozók, de így legalább szem előtt lesz az összeg is, mennyibe. Nem hiszem, hogy egzakt módon mérhető lenne, hogy egy jól fizetett munkavállaló mennyivel végzi jobban a munkáját, mennyivel termel több bevételt, mintha nem lenne megfizetve (általában cégen belül nincs összehasonlítási alap), de az sem pontosan mérhető, hogy a rosszkedvvel dolgozó, munkájával nem törődő, szabályokat áthágó alkalmazott mennyi bevételkiesést okoz. Hogy jól van-e ez így? Nem. Attól még ez van? Igen. Elő lehet ezt így adni egy bértárgyaláson, vagy marad a kertelés? Hát...

Megválaszolva tehát a kérdésem: Szerintem mindenképp törekedni kell rá, hogy a szálloda csapata rendes fizetést kapjon, mert ugyan nem mondható az, hogy aki ebbe beleszarik, az semmi pénzt nem lát ebből az egészből, de meggyőződésem, hogy jóval kevesebbet. Az sem mindegy, - bár ez már inkább a menedzsment gondja - hogy az adott profitot egy jó, vagy egy kurva szar helyen termelik ki. Ha valaki mégis azt az utat választja, hogy belép a már fent ismertetett negatív spirálba, azzal egyben nagyon sok olyan szakembert is elijeszt (többek közt engem), aki jó pénzt tudna neki csinálni, csak ilyenhez nem adja a nevét.

És egy nagyon szubjektív választ adva a címben feltett kérdésre: Részben - hangsúlyozom, részben, egyéb befolyásoló tényezőkről már írtam korábban - azért alacsonyak a bérek a szállodaiparban, mert nagyon sok vezetés a negatív spirált választja, és csak azzal törődnek, hogy ők a pénzüknél legyenek. Ezért meg kár volt lemászni a fáról, igazából verekedhetnénk banánokért is.

Már régóta szerettem volna valamit firkálni az álláskeresésről, illetve arról, hogy a legutóbbi állásvadász hadjáratom óta milyen változásokat vélek felfedezni, viszont mivel a járvány annyira kilátástalanná tett mindent, bennem meg ez olyan szorongást keltett, hogy inkább csak egy-egy bekezdésben utaltam arra, hogy ezen a fronton jelenleg nyakig ér nálam a szar, nem tudtam volna X órán keresztül ezzel foglalkozni, amíg megírok egy posztot, mert becsavarodtam volna. Így se vagyok olyan messze tőle. (Ha valaki most téved ide először, akkor azoknak mondom, hogy a szállodaiparban dolgozom)

Amiért most van okom mégis reménykedni, hogy egy fejvadász ügynökség, akikhez még a covid előtt sikerült bekerülnöm, jelzett, hogy előtérbe került az adatlapom, és ehhez megkeresések is fognak rövidesen társulni. Ez még önmagában ugyan nem jelent konkrét munkaviszonyt, de talán megcsillant valami fény az alagút végén (ehhez az ügynökséghez csak nagyon jó referenciákkal lehet bekerülni, de épp ezért ők is elég hatékonyak). Így jött az ötlet, hogy most nekiugrok ennek a bejegyzésnek, így én is át tudom gondolni, milyen kihívások érhetnek a munkakeresésben ebben a nem túl kellemes időszakban, illetve mik voltak azok, amikkel már eddig is szembesültem. Arra készüljetek fel, nem biztos, hogy túl informatív leszek, mert kifejezetten saját magam vonatkozásában közelítem meg a témát, így talán valamelyest lehet majd belőle következtetni a nagy képre, de mivel a rendszer mindenkit magára hagyott az elmúlt lassan másfél évben, hogy brutális egyéni különbségek (az eddiginél jóval jelentősebbek) adódnak az álláskeresés folytán is.

Lepattintás, lehetőségek száma

Kicsit félve írom le ezeket a szavakat, mert gyakran vált ki ellenszenvet másokban, de nekem eddig nem volt problémám az álláskereséssel. Többnyire jók a referenciáim, és több különböző részleget is vezettem már, így az átlagnál kiterjedtebb a rálátásom a dolgokra (szállodaiparban a nagy többség egy részlegnél marad meg), illetve vannak olyan, akár csapatszintű, akár egyéni eredményeim, amik kiemelkedőnek vagy átlagon felülinek számítanak a szakmában. 

Akkor is kaptam megkereséseket, ha éppen eszemben sem volt állást keresni (pl. mert volt kollégám jóhíremet keltették), amikor pedig épp rászántam magam a váltásra, mindig volt 2-3 opcióm, így valamivel jobb feltételeket is tudtam kitárgyalni magamnak (vagy legalább azt hittem). Ezt igyekeztem mindig nyíltan kezelni, és még olyan is volt, hogy ajánlottam magam helyett valakit azoknak, akiknek nem fogadtam el az ajánlatát, az illető meg a mai napig ott dolgozik, és meg vannak elégedve egymással. Ettől függetlenül persze van, akiben ez sértettséget generált, mert hiába szerettem volna velük dolgozni, olyan fizetést ajánlottak, amiből a lakbérem is nehezen jött volna ki (télen konkrétan sehogy), illetve az éppen aktuális fizetésemnek nagyjából a fele lett volna, ezzel nem tudok mit kezdeni.

Egyes ismerőseim rosszindulatúan szokták erre mondani, hogy el voltam kényeztetve, ami talán a felszínen tényleg így tűnhet. Nyilván ilyenkor nem nézik azt, hogy nekem ez a relatíve felívelő pálya mennyi lemondással járt, milyen árat fizettem érte, és hányszor kellett önerőből felállni, amikor azt éreztem, hogy nem tudom tovább csinálni, bár utóbbi inkább abból eredt, hogy valaki meg akarta minden áron keseríetni az életemet. Baszhatja, nincs rajta mit. Érdekes még, hogy azok az ismerőseim, akik nagyjából hasonló poszton vannak, mint én, de pontosan lehet tudni, hogy protekcióval jutottak oda, lesütött szemmel elkerülnek. Gondolom, nehezebb otthon a tükör előtt hihetően hazudni magadnak, hogy benyalás nélkül lehetetlen lett volna feljebb jutni, ha erre van konkrét ellenpélda a környezetedben.

És akkor itt át is ugrom a "De mi van most?" részre. Ugyanis az egyik hátránya annak, hogy nem dörgölőzéssel meg seggnyalással szerzed a pozícióidat (szépen ezt úgy mondják, hogy kapcsolatokon keresztül), hogy amikor, például egy válság hatására, ezek a munkák megfogyatkoznak, mindenki a barijai/barinői állásait fogja próbálni megmenteni, és nekik fognak először segíteni elhelyezkedni. Az sem titok, hogy alapvetően - tapasztaltaimmal igazolhatóan - felsővezetői és igazgatói pozíciókat pályázok meg, ahol mégtöbbet számít a "kapcsolat", és amúgy sincs belőle túl sok. Szűkíti a lehetőségeimet az is, hogy azokban a szállodákban, ahol a NERnek bármilyen befolyása van, akár támogatásokon, akár tulajdonosi körön keresztül, tiltólistán vagyok. Az utóbbi típussal egyébként kölcsönös a viszonyunk, azonban egy jópár szálloda van, akiknek ennyire nem nyílt a kötődése.

Szóval a korábbi időszakhoz képest, ahol - kis túlzással - kiküldtem 3 helyre az önéletrajzomat, és 6 megkeresés jött vissza, most 10-ből legfeljebb egy-kettő van, aki egyáltalán jelentkezik. Azt megfigyeltem, hogy ahol digitális előszűrést alkalmaznak, tehát nem élő ember az első rosta, ott pl. nagyobb eséllyel pattintanak le. Egyébként ezekre a helyekre szokták a legnagyobb selejteket felvenni, és a legnagyobb a fluktuáció is, szóval ezt a módszert én átértékelném a helyükben. De sokszor az e-mailes, kísérőleveles jelentkezésre se válaszolnak még annyit se, hogy megkapták, vagy hogy nem nyert hangszórót. Próbálkoztam lejjebb adni a pozícióból, de ott mindig kibújt a szög a zsákból, mondjuk nem is nagyon rejtegettem, hogy azért nekem ennél komolyabb ambícióim vannak, akár a cégen belül. Nyilván, amikor csak egy-két ember van fölötted, azoknak ez nem lesz szimpatikus, másrészt ők is hosszútávon akarnak gondolkozni, mert a cégnek az a legkényelmesebb, ha kb. ugyanazért a fizetésért ott vagy 5-6 évet, és nem ugrálsz. Még én magam sem tudom, mi a végcél, de jó szívvel max. 3 évet merek vállalni, ha erre valaki konkrétan rákérdez (nyilván adott feltételek mellett). Van az a típusú ház, ami jelenthet akkora szakmai kihívást, hogy elhiszem magamról, hogy akár 5 év múltán is jelenthet szakmai kihívást, de azoknak a megpályázásához (vagy inkább megtartásához) még nagyjából 2-3 évnyi tanulásra, tapasztalásra vagyok. 

Elvárások, "mibű?"

Engem általában azok a cégek szoktak megkeresni, - illetve akikkel egymásra szoktunk találni - akik nullából akarnak építkezni, tehát nyitnak, vagy át akarják strukturálni a működésüket, nyilván a nagyobb nyereség reményében. Az ügynökség például most egy ilyen céggel hozott össze első körben, majd meglátjuk, hogy megy.

A magyar tulajdonosi rétegben eddig is elég divatos volt az a hozzáállás, hogy kicentizik a költségeket, és legfeljebb egyszeri beruházásokra hajlandóak (vesznek ilyen-olyan cuccokat, esetleg kisebb felújítást végeznek), de mondjuk béremelésre, vagy személyzetbővítésre, amik ugye hosszútávon növelik a költségeket, már nem. Pedig végső soron - az én szakmai hitvallásom szerint - a csapat munkája fogja azt meghatározni, hogy mennyire működik az adott szálloda. Ismerek nem egy olyan, méregdrága beruházásból felhúzott házat, ahol a felsővezetés annyira inkompetens, hogy képtelen rendesen menedzselni (és kiválasztani) a csapatot, hogy évek óta küszködnek, pedig a felszereltségük, és a papíron elérhető szolgáltatásaik alapján bőven versenyképesek lennének. Éppen ezért, ha megtalálom végre azokat az embereket, akikben ott egy ütőképes csapat lehetősége, én a pokol valamelyik tetszőleges bugyráig is hajlandó vagyok lemenni, hogy kijárjam nekik a megbecsülést, mert a másik oldalon nekem is olyan elvárásaim vannak velük szemben, amiről pontosan tudom, hogy azt meg kell fizetni, hogy valaki hajlandó legyen ezeknek megfelelni. Ezért cserébe természetesen - korábbi munkáimból adódóan bizonyítottan - olyan eredményeket is szállítok, már amikor az ebből adódó konfliktusaim nem mennek át kamikaze küldetésbe, és törik bele a bicskám.

Ehhez képest itt van a valóság. A valóság az, hogy mivel a NER-en kívüli szállodákat nagyjából semmilyen szinten nem kompenzálták a kötelező bezárásuk miatt, ótvar mínuszban van a kassza mindenkinél, a személyzet pedig minimálon. Ez azért nagy probléma, mert nyilván minden tulajdonosnak az az elvárása, hogy akkor hozzuk be ezt a hiányt, termeljünk több profitot. Várhatóan az EU-s országok közül itthon lesz az egyik leglassabb a "visszapattanása" a turisztikai szektornak, én azon is csodálkoznék, ha a 2015-ös szintet elérjük a következő olyan időszakban, amikor már lehet utazni. A háztól meg a csapattól is nagyon függ, de azt mondom, hogy van olyan ház, akinek nem lehetetlen a járvány előtti időszakot megközelítő foglaltságot és árszínvonalat elérni, (ha mondjuk közel vannak a Várhoz vagy a Szent István Bazilikához, vagy esetleg a Duna-parton vannak) de olyan, hogy összegszerűen többet csinálj, mint előtte, az jelenleg egyszerűen nem reális. Nyilván, ha minden versenytársad átlagfoglaltsága visszaesik 30%-ot, te meg tartod magad a járvány előtti szinten, akkor technikailag 30%-kal felülteljesítettél, viszont ezzel nem jutottál közelebb ahhoz, hogy betömd ezt a másfél éves lyukat. Azért trükkös ez, mert a lyuk nem a te életképtelenséged miatt keletkezett, hanem az anticiklikus gazdaságpolitika hiánya miatt, ebből kifolyólag nem is áll rendelkezésedre olyan eszköztár, amivel ezt rövid időn belül korrigálhatnád.

Ez egy sokéves küzdelem lesz mindenki számára, hogy az adósságait visszaküzdje a válság előtti szintre. A kereslet olyan, amilyen, ki kell hozni belőle a legtöbbet, de annak is korlátai vannak, ami ugye a kapacitás/kihasználtság. Azonnal mérhető kapacitásnövekedést legfeljebb úgy lehet elérni, hogy felhúzol plusz egy szárnyat, 20-30-50 szobával. Nyilván ez most nem játszik. Röviden, az elvárás az lesz, hogy az eddiginél karcsúbb eszköztárral (mert pl. kevesebb embered lesz), és alacsonyabb kereslettel termelj nagyobb profitot. Én csak reménykedem, hogy ezt a leendő tulajdonosokkal, akiknek dolgozom majd, meg fogom tudni értetni, hogy finggal nem lehet tojást festeni. No meg azt, hogy már ahhoz is ráfordításra lesz szükség, ha a válság előtti szintet valahogy el akarjuk érni. Bár őszintén megmondom, egy mindenlátó kristálygömb nélkül rohadt nagy mázli kell hozzá. Jövőre már kevésbé lesz gázos, de most nagyon vakon van mindenki (már aki a piacról tervezi megoldani ezt, nem az adófizetők pénzén).

Egyéb

Tele vagyok egy csomó szorongással azzal kapcsolatban, hogy mennyire lesz nehéz újra felvenni a ritmust. Nekem sajnos az utóbbi időszak nem csak a járványról szólt, hanem egy egészségügyi kényszerpihenőről is, mert az előző munkahelyemen valaki nagyon csúnyán kipécézett magának, és a folyamatos és álhatatos zaklatása (nem szexuális jellegű, hanem terrorhadjárat) végül a kórházig juttatott. Iszonyú mélypontra kerültem, mert minden egyszerre jött. A lerobbanás, a járvány, kórház, műtét, nyilván a szuperveszélyeztetett kategóriába tartoztam emiatt, szóval a lakást alig hagytam el, és felszedtem jópár kilót, ami iszonyatosan zavar, és legszívesebben már ezért nem mennék ki az utcára. Az egészségügyi állapotom miatt legalább addig, amíg valamennyire vissza nem nyerem az állóképességem, meg le nem megy pár kiló, csak ellenőrzött környezetben javasolják a mozgást, szóval most, hogy végre kinyitottak újra az edzőtermek, lemehetek botorkálni a futópadra, de az is nagyon rosszat tett, hogy amikor már épp kezdett beállni a rutin, hogy lejárjak, és minimálisan kezdtem érezni a hatását, bezárták őket teljesen, és mint tudjuk, elkezdeni rohadt nehéz.

Nyilván zavaró az is, hogy én kicsiben kábé ugyanabban a helyzetben vagyok, mint a tulajdonos. Nekem is fáj, hogy a következő 2-3 évet azzal fogom tölteni, hogy próbálom ledolgozni az adósságaimat, amiket a járványhelyzet alatt generáltam, és anyagi szempontból megint elmegy 2-3 év az életemből, amikor nem azon gondolkozom, hogyan jutok egyről a kettőre, hanem hogy mikor jutok vissza megint a nullához. Ebben sokat segítene, ha az előzőnél egy lényegesen magasabb fizetést húznék be, de a mostani időszakban örülhetek, ha az előzőhöz valami hasonlót kapok. Ami egyébként a tapasztalataimhoz mérten nagyjából reális, tehát ez ismételten nem egy személyi szintű hiba, hanem ugyanúgy az elmaradt anticiklikus gazdasági intézkedések következménye.

Jelenleg úgy érzem, hogy legalább ha már dolgozhatnék, akkor újra elkezdene valami rendszer épülni az életemben, és remélhetőleg ezen keresztül rendbe tudom tenni az élettem, és egyelőre úgy néz ki, hogy karrier szempontból előrébb jutok, de nehéz lesz úgy motiváltnak maradni, hogy a munkám eredménye egy jó darabig csak annyi lesz, hogy adósságot törleszthetek, meg küszködhetek azon, hogy visszataláljak a versenysúlyomhoz, amit a legutóbb 4 évig sikerült tartani.

Kilátások

Igyekszem magamban tudatosítani, hogy ha most végigcsinálom ezt az időszakot valahogy, és nem döglök bele, akkor meglesznek azok a szükséges referenciáim, amik a szakma "legtetejéhez" szükségesek (olyan szállodák vezetése, amik aspirálhatnak piacvezetői pozícióra), mindenféle kapcsolat és seggnyalás nélkül, anélkül, hogy bárki grooming-olt volna. A képességeimben szerencsére bízom annyira, hogy sok munkával ugyan, de a szakmai akadályokat képes leszek megugrani, ennél nagyobbakat is sikerült már.

Összevetésben azért valahol még mindig nevetségesnek tartom, hogy amennyiben tovább tudok ezen az úton haladni, és az egyébként felívelőnek mondható páyám ezzel az egy bukással beéri, az imént említett állapot lesz az első, amikor már olyan bérszínvonalon mozoghatok, hogy mondjuk esélyem legyen egy saját lakást venni, addig meg el kell viselnem, hogy különböző bérbeadók lerántanak és úton-útfélen kibasznak velem.

Egyébként, ha ebben az országban nem élne vissza mindenki mások kiszolgáltatottságával, fele ennyire sem érdekelne a pénz. Nincsenek drága hobbijaim, nem igazán vonz az utazás, kacsalábon forgó palotát se szeretnék, nekem a pénz egy eszköz arra, hogy ne baszogassanak, és ne kelljen szoronganom a rendszertől, ami arra van kitalálva, hogy minél mélyebbre taszítson, ha nem keresed a naccságosok kegyeit. Amiért ezt az egészet csinálom, az továbbra is az, hogy szeretnék olyan referenciákat felállítani a szakmában (kinevelni egy új generációt) minél nagyobb számban, alulról építkezve, ahol a kontraszelekció megvetendő, nincs urambátyámozás, nem tiporják sárba a dolgozókat, a teljesítményt elismerik, és egyben bebizonyítani, hogy igazán magas minőségű szakmai munkát így lehet csak elérni, amit a vendégek gondolnak magas minőségűnek, nem valami posztkomcsi szervezet díjkiosztóján, ahol a homo kádárikuszok egymás faszát szopkodják. Azt akarom elérni, hogy megszűnjön rájuk az igény, és mindenki számára kiderüljön, hogy már évtizedek óta semmi létjogosultsága nincs ennek a működésnek, sőt, szégyen, amit csinálnak. Nem baj, ha ez a folyamat már nem az én életemben megy végbe, de amíg lehet, tenni akarok azért, hogy ez minél gyorsabban megtörténjen, és a vendéglátás lehessen egyszer megint egy nagypresztizsű szakma.

Mielőtt belemennénk a konkrét vitába, és az ott megvitatott pontokba, muszáj valamivel messzebbről elindulnunk, hogy ezt az eseményt megfelelően el tudjuk helyezni a világban. Szomorú, de azzal a mondattal kell kezdeni az elemzést, hogy "Magyarországon volt egy vita.". Mindegy, hogy előválasztási, mindegy, hogy kik vettek rajta részt, és hogyan muzsikáltak ratja; esemény volt, ami megfelelt egy vita követelményeinek. Bele fogok menni a részletekbe hamarosan, de szerintem már ez egy kisebb győzelem. Nem a pártoknak vagy a képviselőknek, akiknek a kritikájára továbbra is biztatok mindenkit, hanem nekünk. Összességében egy korrekt hangvételű, valóban különböző álláspontokat ütköztető eszmecsere volt (ez az EP-, és önkormányzati választási vitáknál kevésbé volt érezhető), ami már érdemes arra, - a nálam okosabbak számára - hogy akár győztest is hirdessenek. Utóbbit azért fontos kiemelni, mert az eddigi vitákban inkább éreztem azt, hogy a résztvevők inkább látszani akartak, mint ténylegesen nyerni, ezért felmondták a panelszövegeiket, ha pedig kaptak egy kicsivel keményebb kérdést, (néhány üdítő kivétellel) motyogásba kezdtek, lesütött szemmel. Ha gonosz lennék, azt is mondhatnám, hogy sok Fekete-Győr András próbált licitálni egymásra az év végi kettesért. Ehhez képest, a mostani vitában jól kivehető nézetkülönbségek voltak a felek közt, amiket ütköztettek is.

Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy erre a vitára egy Youtube csatornán került sor, ami közösségi finanszírozásból működik, tehát az emberek saját döntésükből fizetnek havi szinten azért, hogy ezek a tartalmak elkészüljenek. Ehhez képest van nekünk még néhány, általunk nem választhatóan, jóval magasabb összegű közösségi finanszírozásból (tehát adóforintokból) működő csatornánk, akik közül egyikben sem merült fel, hogy az ilyen vitáknak, amik befolyással bírhatnak a jövőre megrendezedő választásra, lehet valami közszolgálati jellege. Nekem ez egy nagyon fájó pont. Nem csak elvi szinten, hanem azért, mert jelenlegi lakhelyemen csak azért fizettem elő a tévére, mert úgy olcsóbb volt az internet, és a set top boxot az átvétel után rögtön bekúrtam a fiókba, és azóta ott rohad. Általában utálom a felesleges dolgokat. 

Ejtsünk szót arról is, mi nem volt. Illetve ebben az esetben ki nem volt. Merthogy a DK képviselőjelöltje, Kálmán Olga, arra hivatkozva, hogy ez nem a tökömtudja bizottság által "hivatalosan" megszervezett vita, nem fogadta el a felkérést. Hogy miért, arra csak tippelni tudok. A Partizán egy újszerű dolog, ahol az emberek fizetnek a tartalomért, interneten van, infógrafikákkal, nem karótnyelt stílusban látnak el sokszor közszolgálati feladatot, amibe saját világnézetüket is belefűzik. Ezzel lehet egyetérteni meg vitatkozni, én is megteszem mindkettőt, hol írásban, hol társaságban, hol csak a monitornak pofázva, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mondanak magukról és a világról valamit. Hol nem menő ez? Ott, ahol elvakult hívők alkotják a párt szavazóbázisát. A DK valószínűleg megmérte, hogy egy ilyen vita a házmester szemléletű, elvakult nyugger szavazóbázisánál nem hozna, ami az ő támogatóinak gerincét alkotja (csakúgy, mint a Fideszét), ezért ők azt mondják, hogy csak abban a vitában vesznek részt, ami feltétlen szükséges az induláshoz. Ehhez még komolyabb mérésekre se volt szükség, az önkormányzati előválasztási vitán tök egyértelmű volt, hogy míg mind Karácsony Gergelynek, mind Kerpel-Fronius Gábornak sokat hozott a vitában való részvétel, addig Kálmán Olgának negatív irányba taszította a támogatottságát. A vita előtt őt tartották befutónak, de végül jelentősen kikapott a jelenlegi főpolgármestertől.

Amúgy ki is az, aki egy bizonyos 2006-os vita óta nem igazán szeret kemény kérdésekre válaszolni, és mindent megtett a nyilvános vita felszámolásáért azóta? Ja, hogy akit le akarnak váltani, és kritizálják orrba-szájba miatta? De hát picsába a részletekkel, O1G, hajrá Feri, oszt jónapot.

A pártos oldalról megközelítve, én a DK-tól nem vártam többet. Pontosan úgy működik, mint a Fidesz, akit ugye ezek az arcok még mindig le akarnak váltani (elvileg). Bennem az a kérdés merült fel még, hogy vajon, ha ők nem akarnak minden lehetőséget megragadni arra, hogy elmondják a mondókájukat, ismertessék a programjukat/elképzeléseiket, akkor vajon van-e ilyen? Vagy ha van is, ezek szerint nem elég fontos számukra, hogy például ez hozzám is eljusson, aki mondjuk a Partizánt nézi, de a set top boxot az előválasztás kedvéért se fogom összerakni? Én ezt a kérdést már megválaszoltam magamban, de azért nyitva hagyom a hatás kedvéért. 

Ha a DK bármelyik másik tagja utasította volna vissza Gulyás Márton meghívását, még ennyi szót sem érdemelne. Ez a cselekedet épphogy Kálmán Olga személye miatt nagyon jelentős. Ugyanis műsorvezetőként, újságíróként nem tudom, hányszor hallottam azt a mondatot tőle, vagy valamelyik kollégájától az ATV-n és a HírTV-n, hogy "A Fidesz képviselője sajnos nem vállalta a vitát". Nem tudom azt se, hányszor hallottam az érveket a nyilvánosság, a sajtószabadság, a politikai viták mellett. Amit viszont tudok, hogy ezzel a lépésével minden, Fidesz által visszautasított interjút és vitát sikerült legitimálnia (azt is biztosra veszem, hogy hasonló indokkal is utasítottak már vissza vitát, mint amire most a DK hivatkozott). Azt, ami ellen ő újságíróként még küzdött. Akinek Gulyás Márton egy Partizán-adásban megköszönte, hogy nyilvánosságot kaphatott, amikor éppen meghurcolták valamelyik akciójáért, és amivel először juthatott el szélesebb tömegekhez. Így kell egy teljes életpályát leköpni. Nem tudom, hogy Kálmán Olga egyébként szeretett-e volna részt venni a vitában, ha igen, az annál rosszabb, mert akkor most igazán megmutatkozott, hogy Gyurcsány Ferenc pártjában mennyire számít az egyén (mert ők ugye elvileg liberálisok), és mennyire kényszerül bárki megtagadni saját magát, aki velük közösködik.

Az érveléstechnikát, a vitát a bírósági tárgyalások analógiája mentén szokták tanítani. Talán innen ered bennem az az asszociáció, hogy amikor valaki azt mondja, hogy ő csak az XY szervet ismeri el, és felette csak az annak jóváhagyásával ítélkezhetnek, nekem mindig Ceaucescu jut eszembe, aki végig csak azt szajkózta a tárgyalása során, hogy csak az általa felállított/kinevezett bíróságot fogadja el, és ez az egész milyen abszurd, hát neki ma itt se kellene lennie. Oké, hogy az egy kirakatper volt, de azt a következtetést levonhatjuk, hogy ez a taktika egész biztos nem volt nyerő számára. Molnár Zsolt magyarázkodott egyet reggel az ATV-ben, hogy július 26 előtt nem akarnak vitákat, amit érdemben megindokolni nem tudott, de elvileg ez áll a háttérben.

Ezzel a kiadós gyurcsányozással szerettem volna rákanyarodni arra a részre, hogy ezzel egy nagyon szép kontrasztot állítottak a vitában egyébként résztvevő politikusoknak. Berg Dániel és Tordai Bence ilyen értelemben már valamit nyertek, mindössze azzal, hogy odamentek. Nézzük a vitát, illetve a fontosabb pontokat (nem fogok mindenről írni, és a véleményem is belefoglalom a bejegyzésbe, ajánlom mindenkinek a teljes vita megnézését, a poszt végén linkelem):

Berg Dániel elmondja, hogy a vállalkozókat kell támogatni, és olyan oktatást szeretne, ahol a diákoknak nem Cambridge-be kell menni a piacképes tudásért, és hogy a budaiaknak eddig nem volt hangja a Parlamentben. Tordai Bence elmondja, hogy ők már 2011-ben össze akartak mindenkivel fogni, és annak, hogy most előválasztás van, meg összefogás, valójában ők az értelmi szerzői. Utalást tesz a pártja zöld politikájára, és igyekszik hangsúlyozni a parlamenti munkáját, az ott megszerzett rutinját.

Szerintem mindkettejük alapállása legitim, ami kezdésnek jó. Azt részben igaznak érzem, hogy a mostani ellenzéki összefogást - legyen is erről bármi a véleményem - Tordai Bence parlamenti szirénázása indította el 2018 végén. Fura, hogy ebben nem a saját teljesítményét emeli ki, hanem Karácsony Gergelyét, aki "már 2011-ben össze akart fogni", amikor a kifejezetten Gyurcsány ellenében létrejött LMP-ben politizált, a Jobbik meg gárdamellényben járt az országgyűlésbe. Berg Dániel inkább céloz közvetlenül a budai választókra, mert amúgy ténylegesen melyik családnál opció a gyerek érettségije után, hogy most akkor iratkozzon be a valamilyen magyar fősulira, vagy nézzük meg azt a Cambridge-et? Hát nyilván ott, ahol van pénz lóvéra. Az én problémám ezzel, hogy ha ebből reflektálunk a Momentum országos politikájára, akkor ez ugyanúgy egy összességében gazdagoknak kedvező rendszert feltételez, ingyenes első diploma ide vagy oda. Politikailag sajnos érthető, mert a helyi szavazókat ezzel lehet megszólítani.

Arra mindketten utaltak, hogy a kerület eddigi képviselete nem volt megfelelő, ami szerintem nem igaz. A választókerület országgyűlési képviselője Varga Mihály pénzügyminiszter, aki olyan gazdasági programot visz már évek óta, ami egyértelműen a tehetősebbeknek kedvez. Én ezt elég erős képviseletnek érzem.

A jelenlegi gazdasági válság kezelésének gyakorlatában az EU-s országoknál nagyon nagy az átfedés (kivéve ugyebár Magyarországon), mert egyszerűen ez hatékony, így a felek is nagyjából egyetértettek. Ezt Tordai Bence, mint közgazdász, jobban átlátta, és érthetőbben el is tudta mondani, a Momentumnál sajnos a szakpolitikai rész mindig nagyon műanyagszagú, ha előkerül. Volt egy kis közbeékelés az alapjövedelemről, amiről Tordai Bence eredetileg nem beszélt, de szerintem Berg Dániel okosan tette, hogy behozta ezt a dolgot, mert a Párbeszéd programjának ez tényleg egy erősen vitatható része. Eredetileg a garantált bérminimumról beszéltek, amiben egyetértés volt, illetve azt is megtudtuk, hogy ez részét képezi majd a közös programnak. Hogy legyen-e a lakhatás alapjog, arra Tordai Bence határozottan válaszolt, Berg Dániel meg kicsit kitérően, de mondjuk, hogy támogatnák mindketten, meg be kell vonni a civileket, és újra kell alkotni a szociális hálót. Ennek módszerében valószínűleg lényegesen több a nézetkülönbség a két fél között, mint amennyire fény derült a vitából. Fontos volt még, hogy Berg bevállalta azt, hogy a hajléktalanokat segíteni kell, és abba kell hagyni a vegzálásukat, de nem szabad elfeledkezni a kerület többi lakójáról, akik lehetőleg szintén szeretnék használni a köztereket, amihez szükséges, hogy ezek ne legyenek két méterenként teleszarva. Ezt a szempontot a 7. kerületi jelölteknek is a figyelmébe ajánlom.

Tordai Bence a monetáris függetlenség pártján van, Berg Dániel pedig minden áron eurót akar. Utóbbi szerint ez nem gazdasági, hanem politikai kérdés. Azért a saját valutát, és az abban rejlő lehetőségeket nem gazdasági kérdésnek tekinteni szerintem merész. Berg Dániel megpróbál azzal érvelni, hogy az eurózóna országai jobban kezelték a válságot, ami egy jókora csúsztatás. Ugyanis nem azért kezelték jobban a válságot, mert ott euró van, itt meg nem, hanem mert ott a kormány elsődleges szempontja nem a lopás volt, hanem a válság kezelése. Tehát nem a forintot kell ehhez leváltani, hanem a tolvajokat. A Momentum egyébként mindig sokat is beszél az elszámoltatásról, de én egyelőre nem tudom elképzelni, hogyan működne ez a bizonyos felcsúti per. Igény az volna rá, bennem is.

Felmerült Tordai Bencével kapcsolatban, hogy nem elég integratív a parlamenti és egyéb, mondjuk szokatlan akciói miatt. Ebben amúgy lehet valami, de ahogy ő is elmondja, jelenleg ez működik, ez tudja átütni az ingerküszöböt, és szerintem ezt az elmúlt 2-3 év vissza is igazolja. Ehhez én annyit tennék hozzá, hogy én szívesebben látok olyan politikust a Parlamentben, aki például hajlandó kicsapni a balhét, esetlegesen robbantani egy koalíciót, ha mondjuk az a bizonyos háttérben meghúzódó Gyurcsány szál nagyon ki akarna jönni a háttérből. Nem tudom, hogy Tordai Bence ilyen-e, de róla jobban el tudom ezt képzelni, mint a vitapartneréről. Előkerült megint az alapjövedelem, amiből most egy kicsit jobban kihátrált, hogy ők igazából ilyet sose akartak, amire én máshogy emlékszem, viszont az indoklási oldalon, hogy mire kéne inkább költeni, szerintem érvényes választ adott.

Szóba került a momentumos Magyarország-részvény, miszerint a köztulajdonban lévő vállalkozásokból részvényeket adnának az állampolgároknak. Ezt továbbra is egy jó kezdeményezésnek tartom. A végén volt még egy kis USA-külpol Berg Dániel részéről, amiben megint voltak húzós állítások, tovább erősítve a neolib vonalat. A kedvencem: "Én még nem hallottam olyanról, hogy pl. a Coca-Cola bekopogtat valakihez, hogy add el neki a vállalkozásod, ilyet az oligarchák csinálnak". Ehhez azt tudom csak hozzáfűzni, hogy persze, én sem, egy ilyen amcsi céget se ismerek.

Tordai Bence szerint kapitalizmuskritika nélkül nem folytatható valódi zöldpolitika, amitől Berg Dániel szemmel láthatóan ódzkodik: nem szabad adót emelni, pozitív ösztönzőkre van szükség. Ezekre amúgy tényleg szükség van, de fedezni is kell őket valamiből, szóval nekem reálisabb, hogy a gyakorlatban nem csak költeni kell, hanem beszedni is. A következő blokkban Berg viszont egészen feljött. Ugyanis behozott egy fontos - nyilván saját erősségeire építő - szempontot, hogy mi is a dolga egy egyéniben megválasztott országgyűlési képviselőnek, és mekkora hangsúlyt kell kapnia a lokális politikának az országossal szemben. Ez láthatóan Tordai számára idegenebb terep, erre ő nem tudott ügyesen válaszolni, láthatóan az országos politikára és a közös programra épít.

Végeredményben néhány dolog azért erősen megmutatkozik a vita kapcsán. Ha a gonoszkodással akarom kezdeni, akkor a Momentumban valószínűleg kiadtak valami olyan központi utasítást, hogy ne nagyon készülgessenek fel vitákra, interjúkra, mert annál cikibb lesz Fegyőr minden fellépése. Szerintem ezt a pártot tényleg erősen visszafogja a nagyon rossz képességű vezetője. Nekem úgy tűnik, hogy Berg Dániel ennél sokkal többet is tudna, viszont ő is hozott anyagból dolgozi, ami a pártja programja. Dicséretes, hogy nekik legalább van, viszont látszik, hogy meglehetősen hiányos és lózungos. A Momentum nem igazán tud a neoliberális vonaltól elszakadni, meg az EU-ra vonatkozó csőlátásától sem. Igaz, hogy (a pénzen kívül) az EU-ból jövő dolgokat Dr. Miniszterelnökúr nem szereti, viszont ettől még nem lesz egyértelműen jó az országnak. Gazdasági kérdésből politikait csinálni meg szintén egy neolib elképzelés, ebből lett a mostani kultúrharc is. Nekik ez a választókerület egyébként azért lenne testhezálló, mert nekem az egész pártjuk olyannak tűnik, mintha a Rózsadombon túli világról inkább csak halvány elképzeléseik lennének, de konkrét információik nem igazán. Azt megsúghatom előre, hogy ha kormányra kerülnek, akkor se jön be a komplett nyugat velük együtt az ajtón, hiába nyitják ki neki. Tordai Bencénél hiányoltam azt, hogy a konkrét választókerületről beszéljen, és ugyan a közvéleménykutatásokban elmondása szerint jobban áll, de nem igazán beszélt az ottani szavazókhoz. Ami időkeretet Berg Dániel a helyi ügyekre fordított, azt Tordai inkább Karácsony Gergely promózására használta. Ettől függetlenül Tordai érezhetően felkészültebb volt, és a szereplési rutinja is előnyére vált. Berg Dániel, és a pártja önkormányzati szinten tényleg fel tud mutatni egy komoly munkát a 2019-es választások óta (még ha a programjuk nem is ezt tükrözi), és ugyan Tordai pont a saját pártjának egy aktívan dolgozó politikusa, a többi párbeszédes az utóbbi időben inkább a helyezkedéssel volt elfoglalva, mint a konkrét képviseleti munkával.

Egy szó, mint száz, ez egy korrekt vita volt. Néhol talán döcögős volt kicsit, de ilyen téren elnéző vagyok, ugyanis a politikai vita műfajába visszavezetni a magyar nyilvánosságot nem két perc lesz. Viszont ez egy jó kezdés. A vitát egyébként <<< ITT >>> nézhetitek meg, mindenkinek ajánlom. Ilyet meg nem szoktam csinálni, de aki szeretné őket támogatni a viták szervezésében, az megteheti ezen a linken. Azért teszem ki ezt, és azért adományoztam, mert nekem fontos, hogy ne csak az minősüljön vitának, amit valami nyuggerbizottság (aki egyébként erősen hekkelte az önkormányzati előválasztást) elfogad legitimnek, annak ellenére, hogy engem még mindig nem győzött meg egyik ellenzéki párt sem, hogy olyan nagyon rájuk akarjak szavazni. Berg Dánielnek és Tordai Bencének meg jár az elismerés, hogy megindították ezt a sorozatot.

Az a szomorú tapasztalatom, hogy az elmúlt hónapokban egyre több szakmabeli kapitulált a hatalomnak, és kezdték el átrendezni a közösségi oldalaikat annak reményében, hogy még nem kerültek fel egyetlen anti-NER listára sem. Évekre visszamenőleg bejegyzéseket törölnek, láthatatlanná tesznek, leszedik a megjelöléseket, kikövetik a "problémás" oldalakat (kormánykritikus sajtó, közéleti szereplők, stb). Van, aki odáig elmegy, hogy megváltoztatja a nevét (lehet, hogy csak kivesz belőle néhány betűt, lényeg az, hogy ne lehessen megtalálni), és lecseréli a profilképét valami mémre, vagy egyéb semleges izére. Félreértés ne essék, 1-2 évente nekem is eszembe jut, hogy kicsit ki kéne takarítani a közösségi profilomat, mert olyan képek vannak fent, amik 21-22 évesen jó poénnak tűntek, és azóta már kevésbé, vagy olyan emberekkel szerepelek rajta, akikkel évek óta megszűnt a kapcsolatom, meg végigmegyek az ismerőslistámon, és letörlöm azokat, akiken megakad a szemem, hogy "Ez meg ki a faszom?", ilyesmi. De ezeket mindig saját elhatározásból teszem, azzal a céllal, hogy az adott profil jobban tükrözze azt, hogy most milyen vagyok, és mi az, amit meg akarok mutatni magamból azoknak, akikkel ismerősök vagyunk/követjük egymást, nem pedig elrejtem magam teljesen, attól rettegve, mit fedeznek fel a pártközpontban. Lehet, hogy érdekeim szempontjából ezt rosszu teszem, főleg, ha melléteszem az elmúlt 2 hónap sikertelen álláskeresési hadjáratát, de egyszerűen erre nem vagyok hajlandó. Ha tőlem elvárják (egyébként szerintem helyesen), hogy ne vigyem magammal a munkába a magánéleti problémáimat, és keserítsem mások életét bent csak azért, mert otthon történt valami, amitől szar napom van, akkor ugyanezt a határt a munkáltató is tartsa tiszteletben, és ne vájkáljon a privát dolgaimban.

Na de, amit ezzel fel akartam vezetni, hogy akkor nézzük meg, mik azok a piacromboló hatások, amik így erősödnek, és amik egyre több embert késztetnek feladásra. Az ágazat jelenleg a gazdasági megsemmisülés állapotában van, tulajdonképpen az a vonat már elment, viszont a NER-szállodák működése nem csak a bevételt és a termelékenységet fogja felszámolni, hanem az egész szakmát. Ha egyszer túléljük ezt a rengeteg szart, ami jelenleg van, Lőrincestül, vírusostul, akkor nagyon nem mindegy, hogy egy piaci alapokra való visszarendeződést kell majd megszülnie a szakmának, ami amúgy is egy nagyon megterhelő folyamat lesz, vagy egy felégetett és sóval behintett semmiből kell majd valamit csinálnia, hogy újra létezzen vendéglátás/szálloda szakma az országban. A bejegyzés végén majd valami "megoldás"félére is kitérek.

Árazás

Ezen a területen kétféle torzítás lehetséges, gondolom, nem árulok el nagy titkot, hogy ez az alul-, és felülárazás. Előbbi komolyabb problémát jelent, így azzal kezdem, első körben a módszerrel. Ha valaki rászánja az időt, és végigpörgeti a foglalóoldalak valamelyikét, akkor azt láthatja, hogy a NER-szállodák árazása nagyjából egybevág a feltételezett versenytársaikéval, így akár úgy is tűnhet, hogy ők alapvetően trendkövetők, és nincs is velük semmi baj. Ez azonban sajnos csak a látszat, mert az ugye nem látszik, hogy az egyes házak zsebében mennyi pénz marad az adott szoba eladásából a költségeik után. Ha jobban belegondolunk, ez még nagyon hasonlít arra a piaci folyamatra, ahol a szereplők leversenyzik az árakat, ami által rákényszerülnek az innovációra és a költséghatékonyabb működésre. Igen ám, viszont ennek feltétele, hogy minden szereplő piaci körülmények között oldja meg a hatékonyságnövelést, és ennek jól behatárolható korlátai vannak. Ugyanis megtalálhatod azt a piaci szereplőt, akitől mondjuk a legkedvezőbb áron tudod például az üzemeltetéshez szükséges eszközöket beszerezni, de mindig ott van a korlát, hogy még a legjobb áron értékesítő cég is profitorientált, tehát nem fogja neked olyan áron adni a cuccokat, amiktől ő maga csődbe megy. A NER-szállodák ezt a korlátot tudják átlépni a magyar adófizetők pénzén. Töredékáron jutnak épületek tulajdon-, vagy bérleti jogához, és olyan cégektől tudnak eszközt és árut beszerezni, akik szintén megengedhetik maguknak a veszteséges működést, ugyanúgy a magyar (és egyéb EU-s) adófizetők kárára. Ilyen módon ezek a cégek már nem követik, hanem alakítják a trendet, és létrejön egy olyan futóverseny, amiben ők biciklire ülhetnek, és nem szól érte senki. Két utolsó védvonal van ebben a küzdelemben. Az egyik a lopások mértéke, vagyis jelenleg ennyi a max. lopott pénz, amit be tudnak csatornázni ezekbe az ellátási láncokba, ha többet akarnának, akkor azt már el kéne venni valami sportegyesülettől vagy német multitól. A másik - jelenleg erőteljesen veszélybe került - védvonal az a nem-NER szállodák mennyisége.

Ugyan kénytelenek voltak valamelyest igazodni a számukra hátrányos árazási trendhez, és bevállalni, hogy akár hónapokig nullás vagy veszteséges módon működnek (és megpróbálják a szezonban behozni), de még vannak annyian, hogy ha a NER-szállodák kollektíven radikális árcsökkentésbe fognának, azzal már ők válnának gyanússá. Röviden: ha van 10 darab ötcsillagos szálloda, amiből 9 átlagosan 250-300 euróért értékesít egy-egy szobát, a tizedik meg 100-ért, akkor az bizalmatlanságot gerjeszt a vendégekben és a mindenféle piaci felügyeletben, és azt már nem lehet kimagyarázni. Mint arra fentebb utaltam, a trükk abban van, hogy az organikus gazdasági folyamatokat imitálják, és annak leple alatt csatornázzák be a rendszerükbe a piacon kívüli előnyöket.

A másik, lényegesen egyszerűbb jelenség a felülárazás. Ezeket a sajtó sokszor meg is írja, hogy ilyen-olyan drága szobákat/egyéb dolgokat lehet venni az elvtársak szállodáiban. Ez részben gumicsont, részben meg annak az eredménye, hogy mivel ezeknek a cégeknek teljesen mindegy, fognak-e valaha profitot termelni, akár teljesen hasraütésszerűen is árazhatnak bármit. Más kérdés, hogy a piacról elszívja azokat a vendégeket, akiket a minél magasabb árcédulával lehet bevonzani. Ezek önmagukban nem elegek ahhoz, hogy fenntartsanak egy szállodát, viszont egy piaci szereplőnek sokat tud jelenteni, ha beesik egy-egy vendég, aki az átlag költés tízszeresét produkálja kicsekkoláskor. (Bár a tapasztalataim alapján ezeknek kb. egyharmada lopott hitelkártyával jön :D)

Engedélyek, ellenőrzések

Mielőtt kifejteném, ezt azzal az egyszerű példával tudnám ismertetni, hogy míg Tiborcz FCKN István a járvány kellős közepén mindenféle kötöttségek nélkül nyitogatja a szállodáit és fogad vendégeket, addig más helyekre meg ellenőrök szállnak ki, hogy megnézzék, tényleg üzleti céllal érkezett-e a nagyjából két darab bentlakó szobájuk. De azért ez egy többszintű dolog.

Első körben nézzük a beruházást. Ahhoz, hogy egyáltalán egy építkezésbe/felújításba belekezdj, egy rahedli engedélyre van szükséged, amik mindenféle szempontokhoz vannak kötve. Ez normális esetben úgy nézne ki, hogy vannak egyértelmű guideline-ok, amiknek betartásáért van egy felelősöd, aki felügyeli, hogy mind a tervezés, mind a kivitelezés alatt ezek a szempontok érvényesüljenek. Ezen felül megveszed a szükséges berendezéseket, megkötöd a felügyeleti/karbantartási szerződéseidet meg a biztosításod, és minden "mérföldkőnél" kihívod az illetékes hatóságot, aki ezeket jól megnézi, ha rendben van, akkor kapsz egy pecsétet, amivel mehetsz az illetékes hivatalba, ott kiállítják a soron következő engedélyt, oszt jónapot. Ebben mindössze néhány nehézsége szokott támadni azoknak a szerencsétlenek, akik a beruházás pillanatában még valamiért azt hitték, hogy itt piacgazdaság van:

a) a guideline-ok baszottul nem egyértelműek, és a hivatal állásfoglalása nem feltétlen egyezik az ellenőrző hatóságéval
b) a hatóságokra heteket/hónapokat kell várni, mert "nem érnek rá", illetve ha kétlépcsős ellenőrzés van, akkor a második simán beleköthet olyanba, amit az első elfogadott
c) a kötelezően beszerzendő berendezéseket (oltórendszer meg ilyenek) értékesítő és egyéb szükséges cégek NER-kézben vannak, és mindig készlethiány van, de legalább beszerelni/szerződést kötni is elég ráérősen jönnek ki (de igazából bármi, amit csak NER-közeli cégtől tudsz beszerezni, az csigalassúsággal fog megérkezni, ha meg külföldről próbálkozol, azt lefoglalják a vámon)
d) a hivatalok ide-oda passzolgatnak egymás között, természetes egymás állásfoglalásaiba belekötve
e) ha végre elkerülsz a megfelelő hivatalba, ami nagy valószínűséggel nem az, ami a vonatkozó törvényben le van írva, csak már nem érdekel, akkor is hetekig/hónapokig ülnek a már minden hatóság által jóváhagyott papírjaid aláírásán és lepecsételésén (Ez esetenként odáig fajul, hogy az illetékes csinovnyik elrejtőzik, nem hajlandó fogadni, elbújik, mert pontosan tudja, hogy nem tudná megválaszolni a kérdést, miért nem állította még ki az engedélyt)
f) esetleg informálisan megkeresnek azzal, hogy X sportegyesületnek juttatott pénzért cserébe ez a folyamat felgyorsítható (ez azonban nem opció, ha pl. egy Hunguest hotel környékén akarnál nyitni, mert akkor még pénzért se állnak le a szopatással)

Persze, mondhatnánk, hogy nem világvége, ha csúszik a nyitás, de azt érdemes figyelembe venni, hogy hiába torpan meg a beruházás, és nem történik egy kapavágás sem, amíg nincs meg egyik-másik engedély, a pénz ugyanúgy ég el a projektben, és nem egyszer láttam rá példát, hogy az üzemeltetésre/nyitásra félretett büdzséhez is hozzá kellett nyúlni ilyenek miatt.

Ha már megvan a működési engedélyed, és üzemelsz, akkor sincs sokkal egyszerűbb dolgod. Egy csomó rutinellenőrzést kell magadnak megszervezni egyik-másik hatóságnál, amik ha nincsenek meg, akkor bevonhatják a működésidet. Nyilván hónapokkal előre már könyörögni kell, és akkor se valószínű, hogy időben kijönnek, hacsak valamelyik alkalmazottnak nincs valami ismerőse/rokona valamelyik hivatalban, akin keresztül el lehet jutni valakihez, aki egyáltalán hajlandó elismerni, hogy fél éve bombázod őket kérelmekkel. A NER-szállodákhoz természetesen azonnal kimennek, és hát nyilván csak olyan ellenőrzésekkel baszogatják őket, amit ők maguk kérnek. Ugyan minden be van már kötve a NAVhoz, és különböző mintázatok alapján könnyen ki lehet szúrni bizonyos szabálytalanságokat, de ezek csak akkor bizonyíthatóak, ha ennek konkrétan utána is mennek ellenőrzés formájában. Amíg csak a monitoron látnak ráutaló jeleket, addig élhetnek azzal a feltételezéssel, hogy ez véletlen, és élnek is vele. Ehhez képest a halandók simán gazdagodhatnak olyan élménnyel, hogy a reggeli kicsekkolás kellős közepén kiszáll a NAV, és rovancsol egy jót: kasszától ellépni, papírokat, számlákat beszolgáltatni, és gyakorlatilag neked szabbat van (nem mehetsz sehova, és nem nyúlhatsz pénzhez), amíg ők nem végeznek. Ilyenkor, ha nem szeretnéd a szálloda vendégértékeléseit mélyrepülésbe küldeni, akkor itt bizony megy mindenkinek a kompenzáció, akinek várnia kell, ami simán lehet az előző napi forgalmad 20-30%-a. Nem lettem volna az érintett kollégák helyében.

Munkaerőpiac

Egyszer írtam itt arról, hogy a szocializmusban az volt az egyik legnagyobb probléma az előmenetelek kapcsán, hogy a mérce nem a teljesítmény és az eredmények voltak, hanem a párthoz való lojalitás. Sajnos a NER-re ez ugyanúgy igaz, annyi "könnyítéssel", hogy itt még elmehetsz külföldre, meg van még pár cég, akiket nem vásároltak fel. Mivel itt most úgy voltam, hogy szarok a terjedelembe, ezt sem fogom ennyiben hagyni, és megnézzük részleteiben. A "világnézeti" alapon történő szelekcióról már ejtettem szót a bevezetőnél, így most azt nem vesézem ki jobban. Annyit egészítek ki hozzá, hogy mivel a szabályozószervek is NER-kézen vannak, és a támogatásokat is ők osztják, ez a típusú szelekció sajnos a NER-en kívülre is begyűrűzik, mert az egyes piaci szereplők félnek, hogy mégtöbb hátrány éri őket.

Először is, azoknak a cégeknek, akiknek nem kell aggódniuk holmi ellenőrzések miatt, simán jelenthetnek be olyan örömhíreket karácsonyi bulik keretében, hogy a következő évtől a dolgozók, az eddigi 60%-hoz képest már a fizetésük 70%-át kapják meg átutalás formájában, és csak 30% megy kiborítékolva. Ez leegyszerűsítve annyit jelent, hogy aki nincs bekötve a NER-be, vagy nincs nagyon kreatív könyvelője, az alapból csak azt a bizonyos 60-70%-ot tudja fizetni, boríték nélkül. A már többek közt fent is említett, piacon nem megszerezhető előnyöknek köszönhetően ezek a szállodák jobb fizetéseket tudnak kigazdálkodni, mint "megtűrt" társaik, és ez az olló az évek során egyre nagyobbra nő, ugyanis nem csak a jogosulatlan előnyök dolgoznak a háttérben, hanem az igazságtalan hátrányok is. Ezt most kicsit hülyén fogalmaztam meg, szóval nekifutok még egyszer. Az van, hogy amikor a NER-szálloda kap valami előnyt, azzal egyszerre a piaci szereplők kapnak valamilyen hátrányt. Ergo az egyik oldalon nem +1 lesz, a másikon pedig marad 0, hanem ott -1, ugyanis ezek az előnyök a semmiből nem teremthetőek elő, ezeket valahonnan el kell venni.

Másodsorban, ha egy cég nem profitorientált, nem érdekelt az optimalizációban, a hatékony működésben, a gazdaságosságban, az azt is jelenti, hogy az ott dolgozó munkaerő nem szembesül azokkal a kihívásokkal, amik a szakmai fejlődésüket szolgálják. Ezzel nem azt mondom, hogy semmilyen szakmai munka nem zajlik ezeken a helyeken, csak azt, hogy például a menedzsment a piac kihívásainak, az azok által előállított helyzetek töredékével szembesül csak, így nem is tanulja meg megoldani, kezelni ezeket. Ilyen értelemben a megszerzett tapasztalat kevésbé értékes, és inkább mérhető években, mint valódi tudásban. Mivel volt szerencsém többször is NER-közeli (vagy hát én kádári-szemléletűnek hívom őket) szállodából érkezett kollégákkal dolgozni, azt is mondhatom, hogy az imént meglehetősen enyhén fogalmaztam. Pozíció mögé bújás, és annak folyamatos féltése, felelősségeltolás, látszatteljesítmény, a konkrét, gyakorlati megoldásokra teljes vakság, azoktól teljes elzárkózás. Ez talán jobban leírja.

Harmadszor pedig, mondhatni, ezek eredményeképpen, és talán a legnagyobb probléma is ezzel, hogy a munkavállalókban azt a hamis képet alakítják ki, hogy ilyen egy rendes munkahely. Amikor pedig egy ilyen, rendkívül hiányos szaktudású, vezetői képességekkel nem rendelkező egyén elkezdi továbbadni saját nemlétező tudását és nézeteit, azzal már a következő generáció fejlődését is elkezdi rombolni. Egyelőre még nem tartunk ott, hogy a szálloda szakmában csak hasznavehetetlen emberek dolgozzanak, de afelé tartunk, gőzerővel. Ez az egyén szempontjából is káros, mert versenyképtelenné válik, ráadásul esélye nincs a konkrét szakmát megszeretni, megismerni (és később innoválni, jobbá tenni).

A sokszor NER-kézen lévő munkaerőkölcsönzők még szintén ide tartoznak, de erről szintén írtam már nagyon hosszan korábban, azt linkelem IDE.

Befektetői, tulajdonosi réteg

Na, ők azért nem könnyítik meg az együttérzést, szó se róla. Többször írtam már a (véleményem szerint javarészt érdemtelen) magyar tulajdonosi rétegről. Röviden talán úgy foglalható össze, hogy ezek általában pont annyira életképes figurák, mint a NER-es tulajok, csak ők nem kapnak emellé végtelen pénzt a magyar adófizetőktől.

Ilyen értelemben ezek a képességhiányos emberek alapból hendikeppel indulnak egy piaci környezetben, mert hát fingjuk nincs róla, hogy a szállodaüzemeltetést eszik vagy isszák. Viszont a baj ott kezdődik, hogy ezeknek a befektetőknek esélyük nincs még arra se, hogy a róluk feltételezhető elégtelen teljesítmény miatt bukjanak el. Ezzel a szektor természetes fejlődése nem megy végbe. De ezt meg is fordíthatjuk, jelenleg ha véletlen belépne a piacra egy megfelelő tőkével és képességekkel rendelkező befektető (aki legalább addig eljut, hogy rábízza azokra a dolgot, akik értenek hozzá), az is nagy valószínűséggel szopóágra kerül.

Ha egy befektető felméri a magyar piacot, akkor könnyen alakulhat ki benne a kép, hogy itt csak meg kell nyitni egy szállodát, és 1-2 éven belül annyi lóvé szakad a nyakadba, hogy már nyithatod is a következőt. Tehát ő egy gyorsan megtérülő bizniszre számít. Mivel ebben az országban vagyunk, ezért sajnos tény, hogy hiába érhető el egy Google-kereséssel és három kattintással az információ, hogy a szálloda egy (jó esetben) középhosszú távon megtérülő befektetés, aminek amúgy nem kimagasló a profitrátája, és baromi magas üzemeltetési költségei vannak, ez a bizonyos keresés a legtöbb vállalkozó számára áthatolhatatlan fal, ők a szemüknek hisznek.

Miután megkezdődik a beruházás/felvásárlás/akármi, a fent leírtakkal elkezd emberünk szembesülni, és a saját nem túl jó döntései mellett még az indokolatlan parkoltatások és szopatások is elkezdik olyan mértékben égetni a pénzét, hogy álmában se gondolta volna a nyomorult. Ez megalapozza a további rossz döntéseket, mert itt még mindig 1-2 éven belüli bankrobbantásra készül. Megkezdődik a költségcsökkentés, mert ugyebár ha valahol elkezd fogyni a pénz, akkor az a megoldás, hogy elveszünk mégtöbbet, ez a 2008as gazdasági válságban is bevált makro szinten (ja nem). Legyen magas színvonalú a szolgáltatás, de ne kelljen hozzá eszközt venni és több embert alkalmazni. Megkezdődik a beruházási költségek működési költséggé való átütemezése, csökken az operációra fordítható büdzsé, kevesebb ember rosszabb fizetésért, és hopp, sikerült is felhúzni egy szállodát, ami egy rakás szar, és az életben nem fog megtérülni. Esetenként itt történik meg, hogy jön a NER-közeli vállalkozó, és jutányos áron felvásárolja a kócerájt, onnantól meg már az adófizetők gondja.

Ilyen részletekbemenő leírásnál azt hinnétek, hogy egy konkrét szállodáról beszélek. Sajnos nem. Én ezt a folyamatot személyesen kétszer éltem végig, és több volt kollégám munkahelyén is lement ez a forgatókönyv, minimális eltérésekkel.

Ha megpróbáljuk kivonatolni ezt a dolgot, akkor azt látjuk, hogy a piaci szereplő egyre kevesebb pénzből jut, egyre drágábban, egyre rosszabb lehetőségekhez, munkaerőhöz. Tehát egyre drágábban biztosít egyre alacsonyabb minőségű szolgáltatást, ami nincs már messze attól a választóvonaltól, ahol ez az egész már egy kicsit sem rentábilis.

Mit lehet ezzel kezdeni?

Egyesek felvetették a vendégek/fogyasztók bojkottra való felszólításának lehetőségét. Egyébként érzelmileg biztos hatalmas pluszt jelentene, ha a magyarok egyként mondanák azt, hogy na, ebből kurvára nem kérünk, de nincsenek illúzióim. Az általános szolidaritás-hiányon kívül más probléma is van ezzel. A NER-szállodák eddig se voltak profitorientáltak, tehát ezek a házak boldogan elműködnek vendégek nélkül is, annyival több pénzt szednek be (lopnak el) az adófizetőktől a fenntartásukra. Ezen kívül, mint azt írtam, a szabályozószervek is az ő kezükben vannak, tehát bármikor húzhatnak egy olyat, hogy holnaptól a SZÉP kártya csak a Lőrincnél, a Tiborcznál meg a Csányinál (mert egyébként az egyik legnagyobb bekötött szállodaláncot ő tulajdonolja, csak nem ő üzemelteti) érvényes.

Ami nélkül ezek a pénztemetők nem tudnak működni, azok a dolgozók. De hát a turisztikai ágazattól bármilyen értelmes kiállást várni a kivéreztetéssel és a megszállással szemben szintén nem túl reménykeltő. Itt meg nyilván az a helyzet áll fenn, hogy egész biztos egy csomóan dolgoznak ezeken a helyeken, akik nem örülnek neki, hogy a NER szekerét tolják (tudok is ilyet jópárat), de mivel itthon nagyjából senkinek nincs kapacitása arra, hogy megfinanszírozza a saját ellenállását, a számlák meg akkor is jönni fognak hó elején, ha az illető úgy dönt, hogy márpedig megpróbál kiállni valamiért, ehhez se fűzök sok reményt.

Ha az ágazat dolgozóiban lenne némi összetartás, akkor akár egy passzív ellenállással (amolyan lassítósztrájk-szerűen) is meg lehetne törni ezt a rendszert, de jelenleg a legnagyobb erejük ezeknek a szereplőknek épp a mi kiszolgáltatottságunk és megosztottságunk. Pedig az egységnek hatalmas ereje van. Volt szerencsém látni, ahogy egy 50-60 főt számláló személyzetből 6 ember egyszerre állt fel, és ez elég volt ahhoz, hogy megroppantson egy céget és egy alkalmatlan vezető székét. Szerintem ez a 10% nagyban is lehetne elég hangos, hogy változást érjen el.

Jelenleg úgy működik a rendszer, hogy a NER és az ő köre megkeseríti a rendszeren kívüli tőkések életét, akik (bár ezt bizonyos szintig amúgy is megtennék) ezt továbbadják a munkavállalóik felé, akik ezt már nem tudják hova továbbadni. Ezt a folyamatot lentről kell megfordítani, sok ország megtette már, szóval a "nem lehet" az nem kifogás, a szar igenis tud felfele folyni.

Amikor olyan területre merészkedem, amihez semmilyen szakmai tudással nem vagyok felvértezve, igyekszem mindig a személyes, adott kontextusban megélt tapasztalataimra hagyatkozni, és igyekszem a véleményem kifejtése során is felhívni rá a figyelmet, hogy nem rendelkezem átfogó reformötletekkel vagy valami nyílegyenes ideológiai beállítottsággal, ami mentén az adott véleményt megalkotom.

Szóval annyi történt, hogy egy kortárs magyar írót megkérdeztek arról, hogy mit vetetne le a kötelező olvasmányok listájáról, és ő mondott két művet, amit azzal indokolt, hogy rosszat üzen az ott megjelenített nőkép.

Amikről olvastam a témában (nem olvastam el minden létező cikket, mert na), de nem kívánom érinteni, az Tóth Krisztina személyes felelőssége (Jézusom, bazdmeg, egy kérdésre adott válaszért?) vagy az egyes portálok szemlézési és címadási gyakorlata (mivel erről meg tényleg fingom sincs).

Viszont, amiért úgy érzem, hogy van valami hozzáfűznivalóm ehhez, az abból az egyszerű okból fakad, hogy - emberek tömegéhez hasonlóan - van személyes kapcsolatom az olvasással, és a kötelezőkkel is. Lehet, hogy amit írok, az annyira bagatell lesz, hogy leírhattam volna valami focis vagy dakotás hasonlattal is, mert tényleg csak "a nép egyszerű gyermeke" minőségemben tudok felszólalni ebben a témában.

Gondoltam, kezdem a személyes viszonyommal az olvasáshoz, valószínűleg sokak számára már ebből kikövetkeztethető lesz a véleményem is, így azok számára spórolok egy kis időt. Mostanság, az utóbbi 5-8 évet nézve, az én olvasási kedvem hullámokban jön meg. Nem mindig érzem azt a mentális befogadóképességet magamon, ami szerintem szükséges ahhoz, hogy méltó módon olvassak el egy könyvet. Ez lehet elfoglaltság vagy lelkiállapot kérdése. Amikor meg éppen felszabadul ez a kapacitás bennem, olyankor mindig jópár tétellel lejjebb faragom a "majd elolvasom" listámat. Ez egy olyan dolog, amivel alapvetően ki vagyok békülve, nem gondolom, hogy az lenne a követendő, amikor valaki teljesítményalapon olvas, mint ahogy a trénerek el szokták mondani, hogy ők minden nap olvasnak X oldalt. (Hogy mit, az már megint egy érdekes kérdés...) Egy jól elolvasott, befogadott, feldolgozott könyv sokkal többet ér, mint 100 felületesen elolvasott szöveg, ami nincs rendesen megrágva, megemésztve. Természetesen van olyan is, aki tényleg heti 2-3-4-X könyvet el tud úgy olvasni, hogy azt megfelelően fogadja be, én nem tartozom közéjük, ezt akartam csak mondani.

Az, hogy egyáltalán elkezdjek olvasni magamtól, nálam nagyon későn alakult ki, valamikor a középiskolai éveim felén már túl, és nagyon sok múlt azon, hogy olyan közegbe kerültem, ahol tudták oldani az ezzel kapcsolatos gátjaimat, ellenérzéseimet. Annyira, hogy aztán végül kikötöttem a bölcsészkaron, szóval jó munkát végeztek.

Ahol viszont nagyon rossz munkát végeztek ilyen téren, az nyilván otthon meg az iskolában volt. Most a gyerekkori kifejezetten ide vonatkozó traumáimat nem kezdem el részletezni, ebből mindkét szülőm alaposan kivette a részét, de szerintem nem lettem volna menthetetlen, ha ez bárkit érdekelt volna. Amiért nekem az olvasás, mint tevékenység egy az egyben évekre kiesett a tevékenységi köreimből, azt a közoktatás számlájára írom. Tudom, hogy megvannak azok a jó, vagy közepesen jó gimnáziumok, ahol a tanulók nem gyűlölnek meg mindent, amihez az intézménynek köze van, én nem ilyen helyre jártam, és az országban szerintem én képviselem a többséget.

Kis kitérő, de ez a jelenség életem több pontjára is igaz. A mai munkáim során például rengeteget használom a matematikai készségeimet is, illetve az utóbbi években kezd szépen ez, meg a többi készségem és ismeretem valami egységes tudássá válni, mondjuk logikává, de azt is annak köszönhetem, hogy anyám kiköhögte egy nagyon jó különtanár óradíját, aki egy évet foglalkozott velem, és hirtelen egész jó (de középiskolai szinten nézve minimum átlagfeletti) lettem matekból. Van még pár ilyen példám.

Arra akartam kilyukadni ezzel a közepesen hosszú fejtegetéssel, hogy szomorúnak tartom, hogy olyan dolgok, amik nagyban részét képezik a mai gondolkodásomnak, ismereteimnek, és amik mentén fejlesztettem a saját készségeimet, (és gyakorlatilag a szorgalmon kívül ez az egyetlen "fegyverem" a nagybetűs életben) mind kifejezetten az iskola ellenére, plusz küzdelem árán szereztem meg. Költői túlzás, de szoktam mondani, hogy velem akkor tették volna a legjobbat, ha 8.ban adnak 6 hónapot felkészülni az érettségire, és a középiskolát egy az egyben átugrom a picsába, mert adni nem sokat adott, elvenni viszont rengeteget vett el.

Azt is tudom, hogy vannak teljesen autodidakta emberek, néhány témakört kivéve én nem ilyen vagyok. Szerencsére nem is az a típus vagyok, akinek mindig fogni kell a kezét, viszont valami vezérfonalra, amihez utána már könnyen magamtól hozzátanulom, felfűzöm a dolgokat, szükségem van, illetve sok dolgot csak funkcionalitás mentén tudok megtanulni. Pl. sose éreztem a késztetést, hogy magamtól excelezni tanuljak, de amikor olyan helyzetbe kerültem a munkám során, hogy tudtam, ez hasznos lesz számomra, nagyon rövid idő alatt megtanultam színes-szagos, éneklő, saját cipőjét bekötő táblázatokat csinálni, amik ráadásul jól is számoltak. Szerintem ezzel szintén egy széles réteghez tartozom, más kérdés, hogy nem mindenki veszi a fáradságot, hogy ezeket a részismereteket hozzátanulja a munkájához, de a képesség valószínűleg sokkal több emberben van meg, mint amennyi full autodidakta van.

No de, mire is akartam rámutatni ezzel? Azért teszem fel a kérdést, mert én is kicsit elkalandoztam. Arra, hogy a tanárnak, a tanításnak, a tantervnek, az oktatási szellemiségének hatalmas szerepe van az ember életében, és nem biztos, hogy a kreativitás, a gondolkodás, a kritikai szemlélet minden nemű gáncsolása, és a diszciplinák meggyűlöltetése egy helyes irány ezeken a területeken.

Ki kell még emelnem a biztonság kedvéért, hogy most a középiskolai énem hozzáállását, tapasztalatait próbálom bemutatni, mert szerintem annak van értelme, elvégre mostanra engem a kötelező olvasmányok már nem érintenek.

Béna közhely, de nem tudom eldönteni, hogy azért nem volt ez soha szempont a magyar oktatásban, mert túl sokat mondogattuk, és kiüresedett már, vagy még nem mondogattuk eleget, hogy valahogy kigyulladjon egy lámpa. Az olvasás - az iskolában még mindenképp - legyen élmény, és legyen olyan az oktatás, ami ezt a tanulókkal megszeretteti, hogy a későbbiekben képezze részét a kikapcsolódásuknak, szórakozásuknak, vagy éppen az érdeklődésüknek, forráskeresésüknek.

Ez egyébként biztos egy darabig bele volt írva valamilyen tantervbe, vagy egy régebbi oktatási törvénybe, de ezt akkor se vették komolyan, most meg, amikor a "nemzeti gondolkodásra nevelő" meg a "nemzeti irodalom nagyságát bemutató" funkciója van (úristen, bazdmeg) az irodalomoktatásnak, akkor erről még elvi szinten se beszélhetünk.

Iskolai tanulmányaim alatt alig olvastam el pár kötelezőt, a legtöbb vagy annyira nem érdekelt, hogy bele se kezdtem, vagy 30-50-100 oldal után lekapartam már tőle az arcomat, és basztam az egészre, legjobb esetben is csak egy összefoglalót olvastam el, de néha még azt se, mert annyira gyűlöltem az egészet. Ilyen-olyan okokból (hol egyéb tanulmányaim, hol simán érdeklődésből) nagyon sokat pótoltam már ezekből, megelőzve az "ezért is lettél ilyen hülye suttyó" jellegű kommenteket (nem ezért lettem az). :)

Összességében annak nagyon örülök, hogy ezeket a műveket egy jó 4-5-6-8 évvel később olvastam, mint amikor ezek elő voltak írva, és egészen más volt ezeket úgy olvasni, hogy addigra már volt a kezem között egy halom tanulmányokkal teli, húsosláda méretű szakkönyv, pszichoanaltikusok könyvei, ókori görög, német és francia filozófusok írásai, tudtam már mi az a hermeneutika, meg olvastam a Tragédia születését, meg elolvashattam, mint gondol Kant az erkölcsök metafizikájáról. De más volt Platón dialógusokat olvasni úgy (asszem Szókratész védőbeszéde akkoriban kötelező volt még, ma már nem tudom), hogy nem zsírkrétával írogatta a tanár a táblára, hogy szerencsétlen szerző mettől meddig élt, és egyéb száraz, tartalomhoz hozzá nem adó adatokat, vagy semmitmondó kifejezéseket gondolatjelek mellé. Így már élmény volt. Jó, Kant még úgy se volt élmény (olvasni, tartalmilag nyilván rendkívüli), hogy zseniális tanárom volt hozzá, de hát ez van, ennyire hadd maradjak suttyó.

Aminek viszont nem örülök, hogy ezeket a műveket - szubjektív megítélésem szerint - olyankor akarták lenyomni a torkomon erőszakkal, amikor én még nem álltam készen ezeknek a befogadására, és ellentétes hatást váltottak ki ezzel. Annál a néhány kötelezőnél, amit végigszenvedtem, pedig legtöbbször azt éreztem, hogy teljesen érvénytelen módon beszélünk a műről. Úgy meg mi a fasznak? "Azért, mert kérdezik", mondta erre anyám, akinek ebben igaza volt, abban viszont nem, hogy ezt ő (és a többi kortársa) elfogadta, és rám/ránk hagyta ezt az elbaszott rendszert, hogy nyomorítson meg engem/minket is, ne csak őt/őket.

Számomra Jókai mindig a szenvedés szinonímája volt, több könyvének is nekifutottam, de ő nem tudta magát rehabilitálni a középiskolai averzióimból, a mai napig a falat kaparom tőle. Így ha engem megkérdeznek (nem kérdeznek, nyilván, semmiről se), én biztos azt mondom, hogy le vele, és kerüljön fel valami korszerű, olvasást megszerettető, totalitárius intézményi keretek közt is jól feldolgozható mű. Ezzel nem azt mondom, hogy az egész életmű egy szar, csak annyit, hogy szerintem nem ebbe a közegbe való, ellentétes hatást vált ki azzal, ami elvileg a cél kéne, hogy legyen, tehát hozzá nem ad, elvenni viszont elvesz. Más kérdés, hogy én ezt a kötelezővé tételt alapból nem tartom jó iránynak.

Amikor viszont arra hivatkozik valaki, hogy azért kerüljön le a kötelezők listájáról, mert rossz a nőkép, amit ábrázol, akkor sajnos nem tudom azt mondani, hogy cél szentesíti az eszközt, és egyetértek csak azért, hogy hangosítsam az általam is preferált végeredményt. Fontos lenne az is, hogy ha egyáltalán felmerül, hogy kicsit újragondoljuk ezt az ezer éve elavult kötelező olvasmányos listát, koncepciót, akkor azt a jó okkal tegyük.

Az szerintem nem jó ok, hogy azt mondjuk, képtelenek vagyunk a kritikai szemléletre, és hogy inkább vegyünk ki valamit a kánonból ahelyett, hogy például a irodalomtanár a többi érdektelen gondolatjeles megjegyzés meg a házi feladat közé még felvési a táblára azt is, hogy "- a műben ábrázolt nőképe elavult". Kivagyok ettől a szemlélettől, ahol emberek elfeledkeznek a kontextusról, és minden megnyilatkozást, művet, működést a 21. századi (egyébként még bőven vita tárgyát képező) normák alapján ítél meg. A gond az, hogy ha ilyen gondolkodás mentén próbáljuk meg kijelölni a kánont, akkor csak ugyanúgy kontraproduktív művek lesznek a helyére beemelve, legfeljebb píszíbbek lesznek. A kreativitást, az érdeklődést, és a kritikai gondolkodást meg rombolják tovább.

Aminek talán rosszabb üzenete van, és amivel többet is kéne foglalkozni, az az, hogy emberek jövőjét attól tesszük függővé, hogy egy jóformán használhatatlan tudásanyagot mennyire képesek visszaböfögni, amit ráadásul olyan formában tálalnak, totalitárius intézményi keretek közt, hogy említett intézmények elhagyása után csak egy halom averziót visznek tovább magukkal akár a felsőoktatásba, akár a munkaerőpiacra (Ilyenkor szoktak jönni a személyeskedő megjegyzések, szóval gyorsan hozzáteszem, hogy nem, nem lett szar az érettségim, nem azért mondom). Rossz üzenete van annak is, hogy a bármilyen értéket képviselő művek (ide értem már a jobb ponyvákat is) olvasása az elit kiváltsága, mint ahogy annak is, hogy bármit azért kelljen csinálnod az életben, "mert kérdezik". Ez is beletartozik abba a sokezer tényezőbe, ami tovább élteti bennünk a Kádár rendszert, ami már nem csak az általános műveltségünkről, gondolkodásunkról szól, hanem az egész gazdaságunkat, munkaerőpiacunkat is folyamatosan mérgezi.

Mindent összevetve, én egyébként örülnék annak, ha ez a diskurzus most elindulna, de csak úgy, ha ez az egész nem erről az ostoba 21. századi kultúrharcról szólna, vagy éppen Tóth Krisztina személyéről, hanem arról, hogy a közoktatás legalább egy kicsi szegletében eljussunk egy olyan konszenzusra, ami annak elszenvedői érdekeit szolgálja. Talán akkor már elszenvedők is eggyel kevésbé lesznek.

A témát több korábbi bejegyzésemben is érintettem már. Írtam arról, hogy szerintem mennyire nem jó ötlet abban reménykedni, hogy a 10%-os népszerűségű pártelnökökre fegyelmezetten le fog szavazni mindenki, csak mert egy előválasztáson valamelyik pont arra a napra felküzdi egy-két százalékkal a lájk-indexét. Továbbá arról is szót ejtettem már, hogy kifejezetten az új versenyzőt, Fegyőrt, saját közösségének előtérben lévő politikusai közül a leggyengébb kommunikátornak tartom.

Ettől függetlenül persze nem vagyok meglepve, hogy Fekete-Győr András lett a Momentum jelöltje az előválasztásra. Az én lényegtelen személyes véleményem az, hogy párton belülről Donáth Annának sokkal jobb esélyei lettek volna, vagy ha már pont most igazolták le Szél Bernadettet, akkor őt kellett volna indítani (de igazából bárki más is jobb lett volna a pártból), Fegyőrt meg valahol egyéniben, hogy ha már dolgozni sose fog életében, legalább képviselőként szerezzen tapasztalatot (és szavazatokat, önállóan). Teljesen jogosak szerintem azok a kritikák, hogy egy piaci tapasztalattal nem rendelkező, de még képviselőként egyéni legitimitással sem bíró jelölt esetén súlyos alkalmassági problémák merülhetnek fel, mely problémákat az esetlen nyilatkozataival, béna válaszaival és nagyotmondási kényszerével a különböző hírháttér-műsorokban kiválóan demózik már most. Akár csak az előválasztásig jut, akár ő lesz Orbán kihívója 2022-ben, akár megválasztják miniszterelnökké, mindhárom funkcióban halottnak lesz ő a beöntés, a kérdés csak az, hogy csak a saját pártja, esetleg a kiterjedtebb politikai közössége, vagy az egész ország nem megy majd vele semmire.

De vessünk egy pillantást az ígéretekre, pártja mostani ténykedéseire, mivel szeretné azt a plusz két szavazatot begyűjteni a (eddigi jelöltek, nevek alapján) döglött halak úszóversenyében:

Amiért számomra külön frusztráló, hogy szerintem alapból vesztes jelöltet állított ki a Momentum, mert mostanában voltak szimpatikus lépéseik, amik egy kicsit emlékeztettek arra az időszakra, mielőtt összegyurcsányozták volna magukat. Világnézetileg akkor se voltunk egy platformon sok kérdésben, de mivel én a legszigorúbb cezúrát pártolnám (mint sok velem egykorú), hogy szemétdombra (és indokolt esetben böribe) az elmúlt 30 év politikai elitjével, hogy utána legalább legyen lehetőségünk értelmesen megvitatni a társadalmunk kérdéseit, háttérben meghúzódó Gyurcsány vagy Orbán szálak nélkül, valamelyest megszólítva éreztem magam általuk. Nem volt az az érzésem velük kapcsolatban, hogy csak azért eltörölnének vagy másodrendű állampolgári státuszba kényszerítenének, mert mondjuk nem értenék velük egyet. Szomorú, hogy ez ma egyáltalán szempontként fel kell merüljön, de hát ez van, itt élünk. De akkor nézzük az ígéreteket:

4 napos munkahét feltételeinek megteremtése 2030-ra: Magával a négynapos munkahéttel, mint elgondolással amúgy nincs bajom, viszont a konkrét ígéret kicsit elnagyolt. Szerintem 8 év alatt ez legfeljebb akkor teljesíthető, ha nem organikus módon javítjuk a magyar gazdaság minőségét, és megmaradna az összeszerelő-üzemi státusz, és azért lenne pár, amúgy sok embert foglalkoztató multinál elérhető ez az opció, mert az adott cégek anyaországában már most, vagy a következő 1-2 évben ez már teljesül. Szóval a lemaradás megmarad, csak "megtörténik velünk", hogy 8-10 év csúszással itthon is kapunk néhány gazdasági szereplőtől olyan feltételeket, mint Európa nyugatibb részén. Az én meglátásom, hogy először meg kell teremtenünk azt a magas hozzáadott értéket termelő KKV szektort, amin keresztül ezért megdolgozhatunk. az meg még nagyon sok meló. Szóval elgondolásnak amúgy jó ez, de ha gazdaságilag ezt a neolib vonalon akarják megvalósítani, akkor nem kerültünk egymáshoz közelebb.

Magyarország-részvény, norvég mintára: Még egyszer régen kirendelt kísérő-intéző-izékéje voltam egy dán diákcsoportnak, akik szintén valami hasonlóról meséltek, hogy náluk pl. ezen keresztül tanulták meg a demokráciát, és ezt a 20. század első felében már elkezdték. Szerintem ez egy jó elképzelés, és ugyan a mai világban lehetnek gyorsabbak a tanulási folyamatok az oktatás (esetleges) és az információáramlás fejlettsége miatt, de szerintem itt a távlat, és az elképzelés is jól lett belőve. Azt nem tudom, hogy a jelenlegi, meglehetősen szétkúrt állami vállalatok (és alapítványok) rendszerére ez mennyire ültethető át sikeresen, de célnak egyáltalán nem rossz. Nem csak gazdaságilag vagyunk lemaradva, de demokráciában, közös felelősségvállalásban, vitakultúrában, tehát a közös társadalmi gondolkodásban is, melyek terén mesterségesen be is van rekesztve az organikus fejlődés a NER által, szóval elő kell állítani azokat az a helyzeteket, ahol ezt megtanulhatjuk.

Euró bevezetés: Igazuk van abban, hogy vállaltuk, hogy beveztjük az eurót, amit az amcsik csak "silly dollar"-nak hívnak, és általában véve nem rossz az, ha nem csinálunk segget a szánkból. Emiatt mondjuk, hogy ezzel együtt tudok élni. Viszont nem értek vele egyet, az indoklással sem. A pénzünk értékének romlása nem kizárólag a HUF/EUR árfolyamnak köszönhető, és monetáris politika mentén egyébként bármikor lejjebb faragható. Most azért ilyen kikúrt magas, mert az MNB-nek nincs árfolyamcélja, ezért nem is tesz olyan lépéseket, amikkel ezt javítaná. Viszont ez az árfolyam egyébként kedvez az exportnak, amire nagyon erősen épít jelenleg a magyar gazdaság, illetve az MNB árfolymspekulációból egy rakás pénzt keres, csak ezt nem fizeti be a költségvetésbe, ami amúgy nonszensz. Szóval önmagában a HUF/EUR árfolyam szerint nem kifogás semmire. Ha olcsóbban akarunk importálni, akkor lejjebb lehet nyomni az árfolyamot, de ha a bérek nem lennének mesterségesen alacsonyan tartva, akkor a vásárlóerő-probléma is mérséklődne, vagy a vadkapitalista módon működő cégeket (pl. Airbnb, vagy "profitot az országból kitalicskázó" multik) elkezdenék szabályozni. Ezzel szemben az eurózónára azt mondják a nálam okosabbak, hogy nem optimális valutaövezet. Ezt nálam sokan el tudják mondani sokkal jobban, szóval ennek nagyon zanzásított lényege annyi, hogy a valutát kibocsátó bank (ez esetben az EKB) nem fog tudni olyan intézkedést hozni (pl. alapkamat megállapítása), ami egyszerre jó lesz a németeknek is meg a magyaroknak is, mert eltérő gazdasági fejlettségi szinten állnak, és az egymással való kereskedelmi viszonyuk is kifejezetten olyan, hogy az nekik az előnyös, ha egymással ellentétes irányba mozog az alapkamat. A másik, hogy részben a mostani válság is rámutatott, hogy a saját valutával rendelkező, és abban eladósodni tudó országok egy központilag szabályozott valutához képest hatalmas előnyben vannak (pl. japánok), és ahogy egyre nagyobb teret kap a modern monetáris elmélet, szerintem kár lenne feladni ezt a pozíciónkat.

Rugalmas nyugdíj: Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó irány. Megint feljön az egyéni nyugdíjszámla, ami egyelőre nem is létezik, csak ígérve lett, amikor a NER kommunizálta a magánnyugdíj-vagyont. Én nem onnan közelíteném meg ezt, hogy az ember élje fel a saját jövőjét, ha olyanja van, hanem az újraelosztási alrendszereket erősíteném meg, illetve olyan Munka törvénykönyvét kéne alkotni, ami biztosítja, hogy ne menjenek tönkre az emberek, és ne egye meg a teljes életüket. Lehet, hogy van ennek értelme, de így önmagában nekem ez kevés. Mivel mindenki úgy van vele, hogy úgyse lesz nyugdíja, vagy úgyis éhen döglik belőle, ezért ha kell, ha nem, fel fogják venni, amíg még van miből, nekem legalábbis ez a tippem, vagy a munkáltatóknál teszik vele kedvezőbbé az alkalmazhatósági feltételeiket, hogy ennyivel kevesebb bért kell adni nekik, ilyenek. Végső soron szerintem a kizsákmányolást növelné, előbb legyenek az újraelosztási alrendszerek rendben, és utána meg lehet nézni, hogy erre pl. szükség van-e egyáltalán.

Családtámogatási rendszer újragondolása: Mivel itt nem hangzott el konkrétum, ezért én is csak annyit tudok mondani, hogy ennek arányosításával, illetve annak felülvizsgálatával, hogy itthon tényleg csak onnantól kell-e embernek számítani, ha gyereket nevelsz, amúgy egyetértek, vagy hogy feltétlen a tehetősebb családokat kell-e még jobban támogatni. 

Elszámoltatás, korrupcióellenes ügyészség, közvetlen köztársasági elnök választás, elektromos autók: Részemről ez pipa, legyen így. Csak az az elszámoltatás igenis legyen egységes, és legyen ebbe minden beleállásuk olyan határozott (és a kivitelezés is), mint ahogy az elmúlt napokban hallhattuk.

Oktatás, egészségügy: Itt majd konkrétumokat szeretnék látni, ez egyelőre a "minden jobb lesz" szintű megszólalás volt.

Egyéb: Nekem szimpatikus volt a kemény beleállás a zuglói elásós szoci képviselőbe. Zuglót valamiért sokan érzik ugródeszkának a politikusok közül, így arra tudok csak tippelni, hogy komoly korrupciós szálak futhatnak össze abban a kerületben. Szerintem itt mind a kiállás, mind Hadházy Ákos (és az általa hordozott korrupcióellenes-üzenet) indítása jó döntés volt, és abszolút tudom támogatni. Amúgy nem is olyan régen írtam az ellenzék közös "értéknyilatkozatáról", amiben azt fogalmazták meg, hogy nem támogatnak egyáltalán olyan jelöltet, aki korábban már vett részt korrupcióban. Emellett a pont mellett mostanáig csak a Momentum állt ki határozottan, és mivel az MSZP nem azt válaszolta, hogy "Ja, Tóth Csabát amúgy se indítanánk emiatt", úgy tűnik, ezt szeretnék elkummantani. Disappointed but not surprised, mondanák erre az angolszászok. A Facebook szabályozásával kapcsolatban is egy platformon vagyunk, mind gyakorlati szinten (közművesítés), mind olyan téren, hogy egységes, EU-s szabályozásra van szükség, és hatalmas hiba lenne bármilyen fideszes apparatcsik kezébe adni ezt. A járványhelyzetre vonatkozó észszerű nyitást is támogatnám, meg legalább felszólaltak a vendéglátósok mellett, ami jó, de azért örültem volna valami acélosabb beleállásnak.

Egy szó, mint száz, az ígéreteik megvalósítási terveibe csak betippelni (belelátni) tudom, hogy gazdasáilag nagyon a liberális vonalon akarnak elindulni, amit én már nem szívlelek, de ha mégse így lenne, akkor vannak olyan dolgaik, amiket tudok támogatni, de legalább tudnék vele együttélni.

Ha véletlenül elérnék azt, hogy az ellenzéki konglomerátum tartsa magát az értéknyilatkozathoz, és mondjuk emiatt szanálják a zuglói Tóth Csabát mind a kerületből, mind a listáról, akkor csinálják meg ugyanezt a Gyurcsánnyal is, és esküszöm, akkora ikszet rakok melléjük, hogy kilóg a szavazóhelyiségből (ez az ajánlatom majdnem mindenkinek áll). A feltételek adottak, én örülnék neki, ha a Momentum versenybe szállna az én szavazatomért is.

Előző rész: KATT

Ahogy az előző posztban ígértem, itt a másik fele a válogatásnak. A biztonság kedvéért itt is felhívom rá a figyelmet, hogy ez egy szubjektív lista, ahol - képzettség és akarat hiányában - objektív szempontrendszert sem tudok felmutatni, csak érdekesnek találtam egy kis összefoglalót hegeszteni, amiben nem értékelek világnézeteket, csak pár sorban megemlékezni azokról, illetve az ő kommunikációs módszereikről, akik ma a közbeszédet alakítják. De nézzük is az érdekesebb részt, a szélsőértékeket:

Az élvonal

Orbán Viktor: No shit, Sherlock. Ugyan szerintem már túl van a fénykorán, de tagadhatatlan, hogy még mindig mérvadónak számít. Ez legalább annyira szomorú, mint amennyire elismerés, de ezen a téren mindenképp egy meghatározó politikus, főleg, ha az egész pályáját nézzük. Amiért még mindig az élmezőnyben tud maradni, az részben köszönhető a felkészítésnek, de annak is, hogy amikor nagy ritkán olyan helyzetbe kerül, hogy tényleg válaszokat kell adnia, meg tudja rázni magát, és nem igazán tudják megfogni. Képződött köré egy olyan "aura", hogy még a kritikusai is túlbecsülik azokat a pillanatokat, amikor válaszra méltat valamit, így élesben sokszor béna kérdéseket kap, ez is hozzátesz a sikerességéhez. Egyébként összeszedett mondatokban beszél, ritkán hat természetellenesnek (már ha nem tartalmilag nézzük). Amikor épp elemében van a felszólalásaiban, valószínűleg még a NER-t hozzám hasonlóan elutasítók is jókat tudnak vidulni rajta, amíg nem a "Boldog karácsonyt" meg az "Akkor te meg buzi vagy" jellegű patronjait kezdi puffogtatni. Az ilyen típusú személyeskedései miatt szívesen lejjebb raktam volna egy kategóriával, de egyelőre ő megkerülhetetlen ebben a térben. Szintén bravúros teljesítménynek mondható, hogy nála tovább szerintem senki nem tudta még működtetni az ellenségkép-képző, folyamatos szabadságharcban ls elnyomásban lévő narratívát. Pláne nem kormányról. Utóbbiak miatt elévülhetetlen és vitathatatlan érdemei vannak a magyar közbeszéd mostani állapotára züllesztésében, amit hiába tartanak a hozzám hasonló hülyék hatalmas kárnak, ő ezt nagyon profi módon fordítja az előnyére.

Ungár Péter: Dinamikusan, gördülékenyen ki tudja fejezni magát, szakpolitikát érintő témákban erős inkább, ritkán kerüli ki a kérdéseket, képes a témánál maradni, és azon kevesek közé tartozik, aki jó előadásmóddal bír. Én is nagyon utálom, amikor a korommal jönnek, de talán az ő esetében extra piros pont, hogy vitahelyzetekben is kifejezetten jól megállja a helyét, és könnyen sarokba szorítja azokat a vitapartenereit, akik előre megírt panelekből próbálnak kommunikálni, de olyanokkal szemben is kiemelkedően jól teljesít, akik érvelnek is. Nem tudom, hogy a pártja ezt inkább kedveli benne és támogatja, vagy sokszor húzzák a szájukat, de a szerepléseiben autonóm, fogalmaz meg önálló gondolatokat, és a pártja üzenetei átvitelekor sincs műanyag érzetem. Igen, korábban elég sok pofonba beleszaladt, de nekem sok pluszt jelent egy politikusnál, amikor látszik, hogy nála még forognak a kerekek. Ez csak feltételezés részemről, de az lehet egy felszabadító tényező esetében, hogy ő nem a megélhetését akarja finanszírozni a parlamenti mandátuma által, így jobban bele mer állni egy-egy témába, még akkor is, ha az egyáltalán nem felkapott.

Szél Bernadett: A 2018-as kampányban szerintem erősen látszott az MSZP által bejáratott Ron Werber keze munkája, és tőle nem megszokott módon, tele volt hülye sallangokkal a kommunikációja, bár a pártja várakozáson felül zárt, szóval lehet, hogy ez kellett... Minden esetre, amikor épp nem tessék-lássak miniszterelnökjelölt, olyankor nagyon céltudatosan kommunikál, szerintem kifejezetten jól használja a médiát és tudja úgy megválogatni a szavait, hogy az értelmiségi vonalon maradva, nem leereszkedő vagy túlegyszerűsítő módon is el tudjon jutni sok választóhoz a mondanivalója. A vitákban szintén nagyon következetes, és nehéz eltéríteni, amiből látszik, hogy gondolkozik is közben. Szomorú, hogy ezt meg kell említeni, de amikor az évszázadot tévesztő kormánypárti politikusok sértegetik csak azért, mert nő, az ellenzéki politikusok közül ezt ő tudja a legelegánsabb (és szerintem leghatásosabb) módon kikérni magának. (Kellően határozott, de nincs habzó száj)

Lázár János: Kormányzati szinten kispados jelenleg ugyan, de pont emiatt van helye ezen a listán, ugyanis - mint a Fideszben az utóbbi években elég sokan - ő pont az alkalmassága miatt került parkolópályára. Lázár a Kormányinfó nevű pártpropaganda-kinyilatkoztató rendezvények előző porondmestere volt, és bármennyire is fáj ezt kimondani, ezeket már csak miatta is érdemes volt nézni. Szinte minden válaszánál az volt az érzésem, hogy nem értünk egyet, sőt, basszátok meg, amiért már megint olyan törvényt hoztok, ami nekem szar, de a válaszadás módját el kellett ismernem. Valószínűleg van egy nagy mértékű belső cinizmusa, ami nem a hatalmi pozíciójából, hanem általában belőle ered, ezért ez jól is áll neki. Ehhez a gyakorlati részét is hozzáteszi, mert szellemesen, felkészülten és gyorsan reagál mindenre, nála is forognak azok a bizonyos kerekek, könnyedén szerel le szinte bárkit. A felkészítők vagy nagyon profi munkát végeztek, vagy hagytak neki annyi autonómiát, hogy gondolkozzon paneleket meghaladó válaszokban is. Ritkán voltak túlkapásai, amiből az is látszik, hogy az ellenzéki sajtóval is normális viszonyt tudott ápolni (már miután beszántatta az Origót...). Lázár nem egy emberarcú fideszes, igazából a teljes pöffeszkedő kiskirály "to-do-list"-et kipipálta már, mégis ellenzéki oldalról is sokan elismerik, az ő ereje egyszerűen abban rejlik, hogy egy alkalmas politikus.

Jakab Péter: Sokat gondolkoztam rajta, hogy beférjen-e ide, mert amióta nagyon igazodni próbál a közös ellenzéki valamihez, azóta az interjúknál erősebben érződnek az előre megírt panelei, viszont ugye próbálok elvonatkoztatni a tartalomtól. Jakab Péter szerepelni tud nagyon, egy igazi vezérszónok alkat. A krumpliszsák-száraztészta tengely nekem már kicsit sok volt, de alapvetően a radikálisabb stílus nincs ellenemre, a HírTV-s gag nekem nagyon bejött például. A beszédei, felszólalásai jól vannak megírva és előadva, jók a felütések, és erős mellette a kontraszt is. Szerintem sokszor inkább azért nem tud átütő lenni, mert nem a megfelelő szerepben van. Ha lennének konkrét ügyek, amiket következetesen vinne ezzel a szónoki képességgel és vehemenciával, az egész biztos nem lenne visszhang nélküli, csak hát jelenleg a "ki utálja jobban Orbánt" című műsorban énekli az egyik szólamot, ráadásul egy csomó kívülről jövő korlátot betartva, nem tud annyira hatékony lenni. Ha épp megvan a szükséges autonómiája, akkor abszolút itt a helye, jelenleg azért nagyon billeg.

Tarlós István: Szintén túlkapásoktól nem mentes karrier, és ma már lényegesen kevesebbet szerepel, de mégis idetenném őt. A legutóbbi kampány vagy az ő habitusa, vagy a rossz pártközponti utasítások miatt nagyon félrement, viszont azt megelőzően szerintem üde színfolt volt a kommunikációs térben. Nem gondolom, hogy funkció nélküli volt a szerep, de a kimért, megfontolt, szakember öregúr karaktert nagyon jól hozta. Azért tudott hatásos lenni, amiből ugyan a túlkapásai is voltak, mert ebbe a figurába érzelmeket is tudott vinni. Továbbá, amikor nagyon paraszt volt, még egy (most már joggal mondhatom) ellenzéki újságíró felé is tudott bocsánatkérő gesztust gyakorolni, miután megjegyzéseket tett az IQ szintjére. Az öreguras karakterbe azért némi fölényeskedés is szorult, de ezt sokszor tudta humorba átcsatornázni, ezek mellett pedig úgy tudott terjengős lenni, hogy az nem volt zavaró, és még akkor se hatott terelésnek, amikor amúgy tényleg az volt. El tudta elérni, hogy legyenek elnézőbbek vele, és ritkán fordult elő, hogy ne adták volna meg neki a tiszteletet. Ugyanennek az éremnek a másik oldala az volt, hogy rá tudott világítani, ha tényleg hülye kérdést kapott, és nem hagyta csőbe húzni magát, ügyesen tudott kérlelhetetlen lenni. Vitás helyzetekben sokan lepattantak róla a sajátos stílusa miatt.

Akik bármit képesek vállalhatatlanná tenni (Negatív bajnokok)

Gyurcsány Ferenc: Na, itt nagy gondban voltam. A legrosszabb kategóriát azoknak tartottam fenn, akik néhány megszólalásukkal képesek elhasaltatni egy ügyet, ha melléállnak. Számomra ez egyet jelent Fletóval, mert ha egy az egyben az én gondolataimat mondaná fel, vagy kezdené pártpolitikaként képviselni, még akkor is tartózkodást váltana ki belőlem. Azért raktam őt végül ide, annak ellenére, hogy a továbbiakban arról fogok írni, miért hatékony, amit csinál, mert szerintem Orbánnal ők ugyanazon érme két (hasonlóan kártékony) oldala. Igazából meg is lehetne cserélni őket, végül azért került a Viktor "felülre", mert ő még nem bukott meg (sajnos), Feri meg igen. Szóval, legnagyobb sajnálatomra, el kell ismerni, hogy a teljes ellenzéket folyamatosan képes tematizálni, amit jó kommunikációs készség nélkül nem tudna megtenni, de tovább megyek: aki ekkorát bukik, attól már az is bravúrnak számít, hogy nem tűnik el a süllyesztőben. Az ő tényleges politikai szándékait még Orbánnál is jobban tudja kommunikációs ügyeskedés mögé rejteni (utóbbi legnagyobb örömére). Ami normális esetben másnak hátrányt kéne, hogy okozzon, azt ő felhasználja. A politikai nagyotmondási versenyeket sorra nyeri, ami egyszerre köszönhető a pártja megkerülhetetlenségének, és egyben annak, hogy közben az esélytelenek nyugalmával áll bele mindenbe. Utóbbi miatt nem kell magyarázkodnia akkor sem, ha hülyeséget mond, annak is nyugodtan az élére mer állni (terépcsecső, kígyók, prímszámok). Tudja, hogy nem lesz már belőle (nyíltan) kormányzati szereplő, de nélküle másból sem az ellenzéki oldalról, szóval ő mondja a nagyokat, a többiek meg igazodási kényszerben vannak, a hülyeségeinek elvakarásában meg segíteniük kell, illetve viselni a terhét. Kényelmes pozíció. Ez Orbán Viktor valódi lottóötöse, nem a kétharmad.

Horváth Csaba: Ő is egyike azon figuráknak, akik hiába akarnak a mérleg egyik oldalára állni, valahogy mindig az ellenkezőn kötnek ki. Sok esetben nem tudtam róla eldönteni, hogy ő most sértett vagy csak simán agresszív, és ezekhez mindig társult valami politikai nagyotmondás, amiben egyszerűen nem tudja jól belőni a szintet, és még a kevésbé figyelmes nézőknek is feltűnik, hogy kilóg a lóláb. Tartalmi kérdéseket továbbra sem akarok nagyon boncolgatni, de nála mindenképp ki kell emelni, hogy ő policy szinten is folyamatosan rombolja a saját hitelességét Zuglóban. Néha fel vélem fedezni a jobbító szándék szikráit, de még az egyszerű, mások által lepróbált dolgokat se tudja úgy előadni, hogy ne adjon okot tartózkodásra. Mivel ezer éve a pályán van, és valószínűleg nem egy kommunikációs szakemberrel volt már dolga, biztos vagyok benne, hogy ezzel ő is küzd, vagy volt rá példa, hogy megpróbált javítani, szóval emiatt sem elítélni akarom, csak egy ilyen folyamatos sértettség cipelésével politikai értelemben nem lehet nyertes arccá válni. A kritikákat utóbbi habitus miatt nem fogadja jól, a felkérdezőkkel (például zuglói parkolás ügyben) ellenségesen viselkedik, pedig ugyebár "ő legalább tudja, hogyan ne kerüljön börtönbe". Vitás helyzetekben szintén a teljes megsemmisítésre akar rámenni (láttam egyszer egy Liget Projektes vitát vele meg a kormányoldali végrehajtóval), viszont ennek kivitelezésére nincs felvértezve, így vagdalkozásba hajlik át az egész, és gyengíti a politikai közössége egyébként éppen fölényben lévő pozícióját. 

Kásler Miklós: Na, hát őt nem csoda, hogy Orbán jó messzire eldugta csontokkal legózni meg pszeudotörténelmet kutatgatni. Ennek a figurának minden gesztusából és mondatából árad egy olyan fokú lenézés, amilyet a százszor nagyobb hatalommal bíró Orbán se enged meg magának a legrosszabb pillanatában sem. Ez persze nem jelenti azt, hogy Doktor Miniszterelnökúr ne lenne sok esetben lekezelő, de az ő esetében ennek mindig funkciója van, és nem zsigerből tolja céltalanul. Ilyet nem illik mondani, és már megint valamelyest elő kell vennem a tartalmi kérdéseket, de én őszintén kétlem, hogy Káslerre bárki teljes bizonyossággal azt tudná mondani, hogy eszénél van. A tekintete, a hanghordozás, no meg amiket mond, mind azt üvölti, hogy ő "nincs itt". Én nem tudom, hogy ez valami speciális delírium, demencia, vagy csak az ártott meg neki, hogy évtizedeken át volt élet-halál ura, mint egészségügyi intézményvezető, de azt a mennyiségű baromságot, amit ő összehord, őszintén kétlem, hogy a Fidesz pártközpontban mérték ki patikamérlegen. Ezt arra is alapozom, hogy ha alkalmas lenne a pártkommunikáció elsajátítására és közvetítésére, akkor az egészségügyért felelős, egészségügyi végzettségű minisztert nem dobják a süllyesztőbe pont egy járványhelyzetben. Számomra az egyik legellenszenvesebb figura a kormányból, aki nemhogy a feladatára, az emberi kommunikációra is alkalmatlan. Ez meg ugyan nem kommunikációs kérdés, de ezt a futóbolondot amúgy milliókkal tömjük ki havi szinten a semmiért.

Müller Cecília: Elvileg nem politikai pozícióban van, de az alapvető feladatának mellőzése, illetve az ennek ellenére történő folyamatos felszólalások mégis azzá teszik. Erről megoszlanak a vélemények, és létezik olyan olvasata az ő karakterének, hogy egy ilyen kedves nagymama, de ez az enyémtől távol áll. Ezzel a vontatott, egyben gyámolító (tehát lekezelő és kioktató) beszédstílussal engem vallatni lehet. Ha esetleg megint beköszönt az 50es évek Magyarországon, és mint rendszer ellenségét, elvisz engem a titkosszolgálat, csak le kell vetíteniük két operatív törzset, és bármilyen vallomást aláírok, búvárostul, ürgebőröstül. Egy ilyen járványügyi izébizén az "előadótól" vagy azt várnám el, hogy képes legyen megnyugtatni a közönségét, vagy éreztesse, hogy kézben tartja a dolgokat, és akkor azért lehessen megnyugodni. Ő meg jön a nyunyókákkal, és egyéb hasznos életvezetési tanácsokkal, a tényleges tájékoztatási kötelezettségéről meg annyit gondol, hogy "Nincs erre más szövegünk?". De most komolyan... Csak ebben a kétrészes posztban egy csomó alkalmas kormánypárti kommunikátort összeszedtem, de ide valamelyik középszerű papagájkommandós is bőven elég lenne, mert rohadt alacsonyra került a léc. Az ilyen-olyan, hol hibás, hol nem adatokat meg bőven ismertethetné valami vállalhatóbb arc, elvégre a belügyminiszter is irányíthatja az egészségügyet meg a külügyminiszter is engedélyezhet oltásokat. És akkor most komolyan őt kellett a helyén hagyni?

Tüttő Kata: A poszt ihletője. Ő már egyébként is belopta magát a szívembe, amikor a teljes, épp kilátástalanul a túlélésért küzdő szakmámat Mészáros-lobbinak nevezte. Az előző részben említettem azt a bizonyos Nagy Budapest Vitát, ahol a szóban forgó főpolgármester-helyettes egymás után döntögette a negatív kommunikációs rekordokat. Én eddig úgy gondoltam, hogy ugyan sok politikusunk van, aki nem éppen a legélesebb kés a fiókban, de valamit biztos tudnak, amiért oda kerültek, ahova. Más kérdés, hogy én is odatenném-e őket, de valaki elégnek látta a képességeiket. Na, ez itt megdőlt. Teljes bizonyossággal ki merem jelenteni, hogy a főpolgármester-helyettes, bazdmeg, SÍKHÜLYE. De annyira, hogy (ha nem hiszed, ellenőrizd, előző posztnál linkeltem a videót) 40 perc alatt kettő gondolatkezdeményt nem volt képes koherens módon összefűzni. Az eredeti témáról szinte semmi szó nem esett, mondatonként témát váltva dobálta be a nagyobbnál nagyobb hülyeségeket, amiknek egyébként (újságcikkekből, más politikusok nyilatkozataiból tudom) akár lehetne is alapja, de így értelmetlen, üres lózungoknak, vagdalkozásnak hatottak. Az - feltételezhetően kommunikációs tanácsadói által - előre megírt paneleit úgy szúrta be, hogy megkereste hozzá a lehető legkevésbé alkalmas pillanatot a teljes beszélgetésből, a vitapartnere (Fürjes Balázs) egyetlen hozzá intézett kérdésére sem adott érdemi választ, akinek az egyetlen dolga így kábé az volt, hogy szép csendben megvárta, amíg Tüttő Kata megveri saját magát vitában. A hadoválása egyébként a legendás Demcsák Zsuzsa vs. Szanyi Kapitány interjút idézte fel bennem, csak annak legalább volt következménye, mert a Demcsákot utána kirúgta az ATV. Szerintem ez még a Karácsony Gergely M1-es interjúja által, igen csak magasra tett lécet is le tudta verni szekunder szégyenben és monitor előtti szorongásban. Tette mindezt olyan elszánt tekintettel, amilyet talán csak azoknál láthattak az épp jelenlévők, akik utána pár perccel később kiérdemeltek egy Darwin-díjat. Ebből azt a felettébb aggasztó következtetést tudom levonni, hogy ő ezt komolyan gondolta, illetve abból is, hogy ezek után nem volt tele a sajtó magyarázkodással. Az elszánt hülyénél nincs veszélyesebb. A Káslert legalább eldugták. Néha azért a kormánypárttól is lehetne tanulni.

Citrom különdíjasok

Fletó amúgy ide is beférne, ilyen sokoldalú, bár néha Tarlósnak is voltak stand uppal felérő szereplései (erről talán a régi Indexen volt is videó).

Matolcsy György: Ez valószínűleg már ilyen stockholm-szindróma nálam, de Matolcsy (nem elfeledve a szerintem nem éppen jó gazdasági és monetáris policy-jeit) egy egész szerethető karakterré vált a mindenféle agymenéseivel. Unortodox gazdasági csoda, package, agysebészet, piros pötty, vagy akár a hirtelen kormánnyal szembeni kritikai hangvétele. Az egyik korábbi munkahelyemen néha betért hozzánk reggelizni, és egyébként egy mókás, jókedélyű rajzfilmfigurának tűnt. Nem mondom, hogy ettől kevésbé fáj Matolcsy Ádám egyszemélyes gazdasági csodája vagy a kitömött MNB alapítványok, esetleg a jegybank árfolyamspekulációra épülő haszonszerzése, amit utána jól nem fizet be a költségvetésbe, de így teljes a kép, jár a citrom.

Kósa Lajos: Na, hát ugyan az 1300 milliárdos örökség biznisz nem jött össze, de a volt debreceni polgármesternek egész biztos bármikor tudnak majd helyet szorítani a Dumaszínház színpadán, ha egyszer elveszítené politikus jellegét, már ha valaha még kinyithatnak.

Kunhalmi Ágnes: Nehezen hagyhatnék le valakit erről a listáról, aki még önmagától is röhögőgörcsöt tud kapni, és azt is csak akkor tehetném meg, ha egyébként közben nem találta volna fel az ajtóval való találkozás legkevésbé eredményes módját, mint politikai innovációt.

Végezetül, ugyan nem személy, de a politikusok vagyonnyilatkozata amolyan extraként még ide felcsúszott, melyek kapcsán ide idézném Lázár János örökbecsűjét: "Az ember gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér, én azt gondolom." Boldog karácsonyt!

Eleinte ez egy ventilációs posztnak indult, miután egyik éjszaka azzal próbáltam enyhíteni a gyakran jelentkező álmatlanságomon, hogy visszanéztem az ATV Csatt januári Nagy Budapest Vita különkiadását. Csak azért linkelem be, mondjuk ide, mert illik, de egyébként mindenkit eltanácsolnék tőle. Az álmatlanságom nem oldotta meg, viszont olyan mennyiségű frusztrációval tudott feltölteni, hogy egy ponton azon kaptam magam, veszekszem a képernyővel, mint a nyugdíjasok a brazil szappanoperával. Teljes agyfasz.

Röviden és tömören: Fürjes Balázs budapest-államtitkár a kormányoldalról, és Tüttő Kata főpolgármester-helyettes vitáztak, elvileg a budapesti közlekedésről. Első körben az ember arra számítana, hogy itt bizonyos pontokon még akár egyetértés is kialakulhat a két oldal között. Nem így lett, mivel közlekedésről nem sok szó esett. A kormány kommunikációja Budapest-ügyben többnyire arra fut ki azoknál a pontoknál, amiket az ellenzék kifogásol, hogy ez hiszti. Én személy szerint ezzel nagyon kevéssé tudok csak egyetérteni, mert igyekszem tájékozódni, és a rendelkezésemre álló ismeretekre alapozva, a különböző elvonások mögötti rosszindulat, és a pénzosztások mögötti részrehajlás bőven igazolható. Viszont az történt, hogy az általam ismert adatok, és a már kialakult véleményem ellenére, a végére már én is hisztinek éreztem a dolgot, és olyan szekunder szégyenérzetem volt, hogy néha ülve maradni nem bírtam, és ilyen protest-érzés indult el bennem, hogy lehet a kormányoldalnak kéne igazat adnom. Egyszer lehet, hogy írok erről egy hosszabb elemzést, hogyan lehet tényleg mindent elkúrni egy vitában.

Ebből is jól látható, hogy vannak esetek, amikor egy nyerhető ügyet is könnyen el lehet bukni, ha a nem megfelelő ember képviseli azt. Kicsit semlegesebben fogalmazva, az ügy sikerességét vagy a vita kimenetelét nagyban meghatározzák a résztvevő felek, legalább annyira, mint a tények, vagy hogy kinek van igaza. Ezzel persze nem mondok újat, csak a fenti tapasztalat ennek tankönyvi példája. Részben ezért is gondoltam, hogy rittyentek egy szigorúan szubjektív listát a mostanság, vagy közelmúltban előtérben lévő politikusokról, ki melyik ligában játszik kommunikációs téren szerintem. Mivel nem vagyok kommunikációs szakember, ezért nem csak a lista, de a szempontok is meglehetősen szubjektívek lesznek, akár személyenként változóak. A stílus és az összeszedettség mindig előnyt jelent, de az nem sokat ér, ha például a személy hitelességének hiánya aláássa ezt, ilyenek. Azt fontos leszögezni, hogy nem a munkájukat, világnézetüket, működésüket értékelem, nem szempont, egyetértek-e velük bármiben, kizárólag az érdekel, mennyire állják meg a helyüket a kommunikációs térben.

Azok kapnak jobb besorolást, akik mondjuk egy számomra kevésbé érdekes témáról is tudnak úgy beszélni, hogy megnyissam az adott interjút, a középmezőnyben azok szóródnak el, akiket inkább csak azért hallgatok meg, mert olyan témában nyilatkoznak, ami engem is érdekel, de mondjuk vannak autonóm szempontjaik, meglátásaik, tehát nem csak paneleket mondanak fel, a rosszabb kategóriákba pedig azok kerülnek, akiktől még akkor is a falat kaparom, és keresek inkább egy összefoglaló cikket, ha az életemre közvetlenül kiható dolgokról van szó, illetve ha az illető megszólalásaival inkább csak hátráltat bármit, ami mellett felszólal. Az egyes kategóriákon belül nincs sorrend, az már túl nagy falat lenne nekem. Szempont még, hogy legyen aktív politikus vagy politikához szorosan kötődő személy, és legyenek szereplései az elmúlt néhány évből. (Emiattt jópáran lecsúsztak, de muszáj volt kicsit szűkíteni) Szintén fontos, hogy itt nem etalonokat próbálok meghatározni, szóval attól még, hogy valaki bekerül egy kategóriába, nem jelenti azt, hogy ne lettek volna jobb vagy rosszabb pillanatai, tényleg inkább a hatékonyságot, hatásosságot nézem. Természetesen, aki semmit nem vált ki belőlem, azokat hanyagoltam. Továbbá az orvoscelebeket se vettem most ide, őket majd a "kiket javaslok a magyar űrprogramba" listámra fogom feltenni.

Közben annyira hosszú lett a lista, hogy úgy döntöttem, széttagolom két bejegyzésbe. Az lesz, hogy először a középmezőnyre nézünk rá, illetve annak árnyalataira, egy következő bejegyzésben pedig megírom majd a legjobbakat és a legrosszabbakat.

Átlagon felüli (Kevésbé markáns, de értékelhető előadásmód, gondolkozik beszéd közben)

Karácsony Gergely: Nincs különösebb baj az ő kommunikációjával, valószínűleg az itt-ott tetten érhető esetlenségek is már inkább betervezett elemek, amivel nyitvahagyja azt a lehetőséget magának, hogy egyes vitapartnereit lemosolyoghassa a pályáról. Sajnos nála hiányolom azt, hogy konfrontatív is tudjon lenni, ami valószínűleg politikailag igazolható, mert nem akarja/akarják kockáztatni a népszerűségét, de pont emiatt a kommunikációs térben nem tud igazán átütő lenni, hiába lenne valószínűleg elég felkészült a vitákhoz. Mellette szól, hogy üzengetés műfajban (nyilatkozatok, social media) jól tudja őrizni a pozícióit. A kormány által felállított kényszerpálya és a 2022-es választás közeledtével valószínűleg sajnos ez is marad a célja, kíváncsi vagyok, rá fog-e érezni arra, amikor erre már ráunnak az emberek, és ritmust kell váltania. Ezt amúgy az előválasztás során, amikor a Fletó kicsit hátbaszúrta (kit nem?), és ráindította Kálmán Olgát, akkor ezt jól lehozta. A fideszről mintázott kommunikáció nem igazán áll jól neki, amikor azt mondja fel, hogy "a budapestiek egy olyan programot szavaztak meg", és a "budapestiek így meg úgy", de erre szerintem hamar rájött ő is, és elég jól tud úgy kísérletezni, hogy közben a népszerűsége ne bánja. 

Mesterházy Attila: Elvonatkoztatva attól, hogy szerintem eladta a 2014-es választást, a miniszterelnök-jelöltség neki elég jót tett, mert ma a pártjából nagyjából egyedüliként tud úgy nyilatkozni (talán még Ujhelyi István nem teljesen kuka), hogy elhiszem, ha kicsit erősebb kérdést kap, akkor nem fog valami hatalmas blődség kijönni a szájából, amikor válaszol. A magabiztosságát szerintem elsősorban a rutinja adja, ami érződik a válaszaiból. Nekem maga a stílusa nem feltétlen rokonszenves, kicsit azokra az autókereskedőkre emlékeztet, aki azt mondja, hogy "160ezer van benne, főnök, én magam tekertem vissza", de vitathatatlan, hogy legalább felismerhető. Neki valószínűleg a pártja többi tagja, hát még a pártelnöke is ad egy kellemes kontrasztot. Mesterházyn látszik, hogy ha nem is a '14-esé, de neki valamilyen választás (EP? önkormányzati? franc se tudja) megnyerése egyszer már biztosan szerepelt a céljai között, és tud is ilyen módon kommunikálni, erőt felmutatni. 

Fürjes Balázs: Ő egy technokrata karakter, és emiatt eléggé érződik is, amikor épp politikai paneleket mond fel, és maga a kommunikációja talán nem is igazán kiemelkedő, viszont mellette szól, hogy tud vitatkozni, és hajlandó is rá. Ugyan esetében könnyen kivehetőek a panelek, de okosan használja őket, és úgy illeszti be őket a vitákba, válaszaiba, hogy azokkal tud hatást elérni. A másik dolog, ami fontos az ő esetében, és emiatt az átlag feletti kategóriába került, az a felkészültség. Valószínűleg megelégednének nála is azzal, ha csak az agyatlan pártközponti kinyilatkoztatásokat mondaná fel, de van benne annyi igényesség, hogy felkészül a vitákra, és (ez továbbra is szubjektív) nekem az az érzésem vele kapcsolatban, hogy ő ezeket tényleg meg szeretné nyerni, hiába lenne elég a papagájkommandó. Jól hasznosítja azt a szinte egyedülálló helyzetét, hogy fideszesként neki tényleg nincsenek korrupciós ügyei, ezért ha a vitapartnere a kormány lopásait kezdi el felhozni, akkor ő simán tudja rá mondani (vagy érzékeltetni), hogy ő semmi ilyesmiben nem vesz és nem is vett részt, és amíg a többi kormánytagnak ilyenkor valamivel kompenzálnia kell (visszavágással, tereléssel), addig Fürjesen ez egyszerűen nem ragad meg, és fölénybe tud kerülni.

Gyöngyösi Márton: Számomra a Jobbik csak arra a rövid periódusra vált elfogadható párttá, miután a Mi Házunk mindenkitgyűlölünk-széljobber brancs kivált belőle, és még nem gyurcsányozták össze magukat, és volt esély a kétlistás indulásra (némelyik párt ennyi időre se tudott szimpi lenni, szóval ez is teljesítmény). Az ezt megelőző időszakban én ugyan a párttól idegenkedtem, de volt benne több képivselő is, akit amúgy tudtam értékelni. Ilyen volt Gyöngyösi Márton is. Igen, tudom, az ő leghúzósabb kommunikációs bakijára mindenki emlékszik, és valószínűleg a többségnek eltér a véleménye az enyémtől, de én azt tényleg egy méretes elbaszásnak gondolom, nem pedig valami antiszemita indíttatású felszólalásnak. Igazából rajta kívül, talán egy-két jobbikost leszámítva, én is bármelyikükről elhittem volna, hogy emögött "ideológiai" motiváció van, szóval megértem a kétkedőket is. Azért tartom őt érdekes karakternek, mert a régi Jobbikban nekem ő mindig egy idegen testnek hatott, egy ilyen "európai", polgári arcnak, aki az ehhez tartozó európai jobboldaliságot is képviselte, nem a kis hazánkra jellemző balkánit, ahol sok esetben ez csak egy szebb szó a gyűlölködésre meg a gátlástalan populizmusra. Nem tudom, mennyi szerepe volt a Jobbik közép felé kormányzásában, de az idő mindenképp őt igazolta, és mindenki az ő általa képviselt vonal felé igazodott (már aki maradt a pártban). Ezért is került fel ide, mert ezt a polgári konzervatív karaktert szerintem ő képviseli a leghitelesebben az élvonalbeli politikusok közül.

György László: Kevésbé ismert figura, gazdasági államtitkár, véleményem szerint messze az egyik legértelmesebb kormánytag. Sajnos amióta ezt a pozíciót tölti be, gyakran értem kommunikációs panelek durrogtatásán (hozza a kötelezőt), de ha valamilyen kötetlenebb gazdasági témájú vitában vesz részt, akkor ott a vitapartnerének fel kell kötnie a gatyát. Mindig igyekszik megtalálni azt a szintet, amitől közérthető marad a közönsége számára, és nagy nyilvánosság előtt lényegesen visszafogottabb, míg szakmaibb közegben viszont harsányabb, szabadabb, humortól sem idegenkedő, lehengerlő stílusra vált, talán ilyen (jó értelemben vett) menedzseresnek mondanám, és itt derül ki, hogy különösen gyors észjárása van. Mostanában csak a kimértebb arcát láttam, és nem tudom megítélni, hogy ezt a pártközpontban mondták neki, hogy ilyennek kell lenni, vagy csak azok hibáján tanulva tette magát takarékra, akik túl nagy alkalmasságot mutattak a Fidesz háza táján. A felkészültsége részben abból ered valószínűleg, hogy még Századvéges korában részt vett a gazdasági program kidolgozásában, de még azelőtt, hogy átpolitizálódott volna, tehát az ő munkájánál még szempont volt a működőképesség, és csak utána alakították át olyanná, ami csak a felszínt tartotta meg, ő viszont mögé tudja magyarázni azt a szakmai hátteret, ami valaha tényleg ott volt. Apró megjegyzés, szomorúnak tartom, hogy a kormányoldalon takarékra van véve az, aki alkalmasságot mutat, az ellenzékiek meg tekernének kakaóra egy hasonlóan felkészült gazdaságpolitikust... Ha lenne. Ilyen országban élünk.

Ígéretes (Van még tere a fejlődésnek, de szerintem felívelő pályán vannak)

Donáth Anna: Korábban azt hittem, hogy a Momentum őt fogja felépíteni miniszterelnök-jelöltnek, amit én nagyon szimpatikus elképzelésnek tartottam, a jelenlegi helyzetet elnézve meg pláne... De hát nem így lett. Összeszedett, felkészült, dinamikus, jól tud tematizálni. Az általa felkarolt ügyeket mindig következetesen viszi, és nem agyatlanul próbál meg minden témában nyilatkozni puszta szereplésvágyból. Nagy ritkán megkínzom magam EP ülések nézegetésével, és az ottani mezőnyben az ő előadásmódja abszolút kiemelkedő. Ahol viszont még bőven van tere a fejlődésre, az az indulatok szűrése. Kifejezetten interjúknál, vagy olyan helyzetben, ahol valami külső ingerre kell reagálnia, az egyébként megnyerő, szenvedélyes stílusa át tud csapni fogösszeszorítós jellegű dühbe, és kezd el olyan dologra reagálni, amit a kérdés mögé lát, habár, az én meglátásom szerint ezek gyakran nincsenek ott (Talán túlpörög, túl sok dolgot akar egyszerre elmondani? Velem akkor szokott ilyesmi előfordulni). Szerintem jó dolog, ha valaki személyes szinten is azonosul az általa képviselt dolgokkal, és mint hasonló korú, NER-ben szopó állampolgár, az ilyen reakciók mögött megbúvó türelmetlenségét, odabaszni vágyását is át tudom érezni, de egy-egy helyzetben tényleg elég ijesztően hat, mert a külső behatásoktól függetlenül képződik meg benne az indulat, és reagál agresszíven. Biztos vagyok benne, hogy fog ezen javítani, és amúgy tényleg megértem, mert én is mindig ezt érzem, amikor eszembe jut, hogy csak földrajzilag vagyok Európában.

Nemes Balázs: Na, őt valószínűleg kevesebben ismerik, a Momentumban politizál. Szokott amúgy hírháttér műsorokban szerepelni, de nem számít élvonalbelinek. Ami miatt fel akartam őt tenni a listára, az a 2019-es, Partizán által szervezett EP képviselőjelöltek vitáján nyújtott teljesítménye. Emlékeim szerint a mezőnyben a legkevesebb tapasztalattal bíró versenyző volt, ennek ellenére baromi felkészülten képviselte a pártját, de nem is ez volt a legmegnyerőbb. Nem tudom pontosan felidézni, de vagy az egyes témakörökbe voltak belekérdezések, vagy az időkeretes vita után volt egy random kérdéses szekció, és az ottani reakcióival, válaszaival teljesen lemosta a mezőnyt. Bele tudott állni mindenbe, érvényes tudott maradni, mindenféle műanyag-érzet nélkül. Számomra a legkiemelkedőbb szereplő volt ezen a vitasorozaton. Azóta sajnos (bár nem követek minden műsort) nem láttam tőle ilyen bravúrokat, de én gondolom, hogy őt még be fogják vetni nagyobb porondon.

Balogh Samu: Karácsony Gergely kabinetfőnöke. Nem tudom, hogy a mandátuma lejártával mennyire készül politikai pályára, és most még ugyan kevés önálló akciója van, mert a főpolgármesteri hivatal kommunikációjában háttérvokálozik, de egy nyitott figurának tűnik, aki kész vitatkozni, és a támogatói szerepkörében is teljesen jól szerepel. Nemrég láttam is vele egy vitát, amit a Sétáló Budapestes Bodrog Zoltánnal folytatott, amin ugyan annyira pocsék volt a hang, hogy csak a felét hallottam, de az alapján konstruktívan állt hozzá a dologhoz, és nem anyázással vagy teljes pályás letámadással fogadta a kritikát, ami mindenképp értékelendő (a főpolgármesteri hivatalban tevékenykedők elég jó kontrasztot állítanak neki is). Valószínűleg sok múlik majd azon, hogy a főváros milyen hangnemet üt meg a jövőben, én remélem, hogy nem ölik ki belőle a (szerintem még meglévő) jobbító szándékot.

Hajnal Miklós: Igen, ez kicsit ilyen momentumos blokk, úgy tűnik, de meg kell említenem őt is. Részben azért, mert a momentumosok közül róla sokat javult a véleményem a párt megjelenése óta, ami nekem azt jelenti, hogy rezonál a választókkal (vagy legalább a stábja). Előtte is ott volt az a lehetőség (mint egy hamarosan ismertetett, másik versenyző előtt), hogy általánosan alulkészült lesz, és marhaságokat kezd el belebeszélni a semmibe, meg az is, hogy jobban odateszi magát, és egy koherensebb, átgondoltabb vonalra helyezkedik. Szerintem ő az utóbbit választotta, és amíg az ellenzéki összefogódás miatt nem csavartak lejjebb mindenkit, addig folyamatos, érzékelhető javulást láttam az ő szerepléseiben, abszolút ki tudott tűnni a többszereplős műsorokban a gyors, de egyben visszafogott reakcióival. Mindig nagyon ügyesen tudta hárítani, ha valami olyat akartak a szájába adni, amit nem gondolt se ő, se a pártja, így például tök jó visszavágásokat tolt, amikor össze akarták őket gyurcsányozni... Aztán tudjuk, mi lett. Szomorú szmájli. Továbbá, nagyon kedveltem az M1 propagandatévés gag-jét, már csak azért is fel kellett ide férnie.

Vitézy Dávid: Szintén nem tudom, mennyire fordul politikaiba az ő karrierje a jövőben, viszont a budapesti közlekedés megreformálásával (vagy legalább egy részével), és a nagyon szigorúan szakmai alapon nyugvó érveléssel jóformán önálló műfajt képvisel. Viszont amióta BFK-vezér lett belőle, többször is elgondolkozom azon, hogy egyes megnyilatkozásai nem politikailag motiváltak-e, elvégre ő meg Fürjes Balázs a kormány két fő budapesti embere. Viszont épp ez az, hogy Vitézy annyira jól (valszeg nem tudatosan, csak így alakult) felépítette magáról ezt a szakértői, kicsit autisztikus karaktert, aminek ráadásul valós alapja van, mert tényleg ért ahhoz, amit csinál, hogy - nyilán utánajárással ez korrigálható, de - egy éles vitahelyzetben igazából bármit el tudna velem hitetni, és ha még lennének is ellenérzéseim azzal kapcsolatban, amit mond, legfeljebb kérdezni mernék, érvelni már nem. Ha minden igaz, Fürjes Balázs parlamenti mandátumért fog indulni '22-ben, szóval nem elképzelhetetlen, hogy Vitézyből még egyszer főpolgármester-jelölt lesz. Ha így hozza neki az élet, akkor nagyon erős kommunikációs tőkével tud majd nekifutni.

Átlagon alul (Gyengék, de mégis nyomják őket)

Fekete-Győr András: Mivel az én politikai meggyőződésemhez, világlátásomhoz eddig se volt olyan közel a Momentum, és egyre távolabb kerül, nem fogok krokodilkönnyeket hullatni (legfeljebb, ha tényleg krokodillá változom az oltástól), hogy már X éve Fegyőr vezeti ezt a pártot, de az biztos, hogy számomra rejtély. Lehet, hogy tényleg nagyon jó pártvezetési skill-jei vannak, ami számokkal is (talán) igazolható, de akárhányszor megszólal, nekem mindig az az érzésem, hogy inkább annak ellenére hoz jó számokat a Momentum, hogy ő a góré. Néha az is felmerül bennem, hogy direkt szopatják őt az újságírók úgy, hogy én, hülye néző, ne vegyem észre, mert próbálok magyarázatot keresni arra, hogyan tud egy olyan közösséget vezetni, ahol - legalábbis kommunikáció terén - a többiekhez képest ő harmatgyenge. A csúcspont az volt, amikor mindenki programtanácsadó, vagy mi a tököm lett, akivel valaha megivott egy kávét. Tudom, ez egy kiragadott dolog. De ott van az, hogy iszonyú bénán mondja fel még azokat a paneleket is, amiknek a kitalálásában valószínűleg ő maga is részt vesz, nem tudja rendesen hárítani a kérdéseket, nagyotmondási kényszere van, a kíméletes belekérdezésre is csak billegő válaszokat tud adni, mintha nem csak felkészítést nem kapna, de még ő maga se gondolja végig, hogy mik lehetnek a legkézenfekvőbb kérdések, ha bemond valamit. A Momentumot gyakran éri az a kritika (akár tőlem), hogy nincs szilárd elképzelésük a világról, amit egyébként az önkormányzatokban meg az EP-ben dolgozó politikusaik ellensúlyoznak valamelyest azzal, hogy tényleg keményen melóznak és odateszik magukat, de amikor Fekete-Győr András megszólal valahol, ez a kritika alapjául szolgáló érzés többszörösére erősödik.

Bangóné Borbély Ildikó: A főnix. Ahogy elnézem, most éppen egy "visszavezetési" szakaszban van, de már szerepelget. Egyébként eddig valamivel a korábbiaknál jobban, azt is meg kell hagyni. Kicsit olyan, mint azok a celebek, akik valahogy mindig a rehabon kötnek ki, csak az ő visszaesése a kommunikációs önpusztításban teljesedik ki. Bekapcsolva maradt közvetítés, helyesírással való beégés, patkányozás, most hirtelen ezek jutnak eszembe. A legnagyobb gond ezzel az, hogy nem egy esetben emlékszem rá, hogy valami szerintem is fontos ügy mellett állt ki, de már nem emlékszem magára az ügyre, csak arra, hogy ő magára robbantotta a nyilvánosságot. Még ezer éve voltam valami vezetőképzőn, ahol mesélték azt a sztorit, hogy egy alkalmazott valami orbitális anyagi kárt okozott egy cégnél, de nem rúgták ki, mert az illetékes azt mondta, hogy épp most költöttek el rá egy csomó pénzt, inkább kap esélyt javítani, és legyen ez egy megtérülő befektetés. A tündérmese szerint valami brutál cégvezér lett ebből a dolgozóból. Lehet, hogy az MSZP-ben is ilyen megfontolások voltak. Ez még szlogennek se rossz, "Mi hiszünk az emberekben". Drukkolok nekik, hogy bejöjjön.

Dávid Ferenc: Lehet, hogy ez az én hibám, de akármikor megszólal, én csak annyit hallok ki belőle, hogy 2010 előtt minden jobb volt (de leginkább neki), és visszavágyódik. Ha közösen szerepel fiatalabb politikusokkal, lekezelően és ellenségesen bánik velük, ami nekem külön bántó, mert koromból adódóan én is ezzel a csoporttal azonosulok a képernyőn. De ezen még talán túl tudnám tenni magam, viszont itt jön be az előadásmód. Egyszerűen bármilyen témának rosszat tesz, ha azt olyan ember adja elő, feltételezett hozzáértés ide vagy oda, aki egy kétállású kapcsoló: vagy csendben van, vagy hőzöng, felhangon "ugat" (nem a beszédre, mint cselekvésre használom pejoratíve, hanem a beszéd közben felvett hanghordozása, hanglejtése ugatás-szerű) köztes opció nincs. Még ha jó szándék is vezérel valakit (amiről esetében nem vagyok meggyőződve), a folyamatos kifakadás soha nem jó taktika, mert azt üzeni, hogy hülyének nézed a másikat, és azért kiabálsz vele, hogy "fogja már fel!".

Tóth Bertalan: Szegényre még azt se tudnám mondani, hogy mindig rosszakat mondana, de egyszerűen megalszik a tej a szájában. Az első rendkívüli jogrendről szóló szavazásnál volt az egyetlen értékelhető felszólalása, és valószínűleg életében először emelkedett mérhető szintre a vérnyomása, de ez nekem kevés. Ezt már Fegyőrnél is említettem, simán előfordulhat, hogy egy csomó olyan készsége van, ami a pártvezetésben hasznára válik (bár a Momentummal ellentétben az MSZP számaival ezt nehéz lenne igazolni), de a kommunikáció nem tartozik ezek közé. Egyébként ő maga egyáltalán nem ellenszenves számomra, csak egyszerűen, ha meglátom, hogy ő nyilatkozott valamilyen témában, akkor automatikusan azt feltételezem, hogy úgyse hangzott el semmi érdemleges. Nem akarom amúgy őt bántani, tényleg, én is sokat küszködtem a beszédkészséggel meg az előadásmóddal, mire elfogadható lett (és még sokat kell fejlődnöm), de én legalább felismertem, hogy ezen sürgősen gyúrni kell.

Szabó Tímea: Mondtam, hogy nem tartalmi dolgokra fókuszálok, nála ezt mégis ki kell emelnem, mert rengeteg olyan témát karolt már fel, amiket én is baromi fontosnak tartok, ezért külön fáj, hogy ide kellett őt tennem. Emberileg egyébként vele is megértő vagyok, mert könnyen lehet, hogy én is ebbe az irányba tévednék, ha egy ilyen közegben kéne próbálnom képviselni bármit, ráadásul egyfolytában személyes sértések érnének. De ez nem változtat azon, amit Pörzse Sándor fogalmazott meg róla egy műsorban (képviselő korában mellette ült a Parlamentben), hogy ő a gyűlölet papnője. Sajnos egy szélsőségesen ellenséges közegben az empátia és a személyes azonosulás nagyon könnyen tud átcsapni túláradó haragba, ami szerintem történt nála is. Ha egy politikus felkarol egy témát, akkor feladata, hogy a választókkal megértesse, miért fontos, amit képvisel, és lehet, hogy vannak néhányan, akik ellenségeskedésből kérdőjelezik meg az adott ügy fontosságát, de a legtöbben valószínűleg csak háttérismeret hiányában, és a néhány ellenségeskedővel szemben érzett haragot nem szabadna azokra is kiterjeszteni, akiknek épp, hogy a figyelmét akarod felhívni valamire. Őket leteremteni azért, mert bizonyos tudással, látásmóddal nem rendelkeznek alapból, szerintem kontraproduktív, még akkor is, ha az esetleg dühítő, hogy egy számodra fontos ügy kapcsán miért vannak ennyien vakon.

A kizárólag propaganda panelekben kommunikáló kormánypárti politikusok: Van egy ilyen elég széles réteg a fidesz környékén, akik olyanok, mint a KESMÁ-ba tartozó újságok, csak két lábon járnak, és tudnak maguktól hangokat kiadni (amikor engedik nekik). Ez egy ilyen továbbfejlesztett papagájkommandó, akik évek óta a Soros-Gyurcsány-migráns-Brüsszel-keresztény-jobbanteljesít műsor éppen aktuális verzióját mondják fel. A legdurvább az, ha odatévednek valami vitára, és kapnak egy olyan kérdést, amire nem terjed ki a propaganda. Onnan lehet tudni, ki hányas szintű trollharcos (biztos nincs ilyen, bocs, nem vagyok benne otthon), hogy a zsengébb propagandista papagáj ilyenkor megtöri a szemkontaktust, és maga elé meredve ismételgeti a legutóbbi panelt, mintha beakadt volna a lemez. Hasonlót egyébként (nem vicc) hadifoglyoknál lehet látni, akik a nevüket, beosztásukat és asszem biztosítási számukat ismételgetik vallatásnál. A teljesség igénye nélkül: Hollik István, Nacsa Lőrinc, Deák Dániel, Hidvéghi Balázs, Gulyás Gergely (sajnos, pedig ő valszeg nem önszántából), Kovács "De sikerült?" Zoltán intergalaktikus szóvivő, Menczer Tamás, és még sokan mások. Azt persze hozzá kell tennem, hogy lehet, hogy ez nekem nem tetszik, de a Fidesz valamiért nyeri a választásokat, szóval még ha bénának is tartom, sajnos úgy tűnik, ennek van létjogosultsága. 

Folyt.köv. a legjobbakkal és a legrosszabbakkal! Illetve most így a bejegyzés végére arra gondoltam, hogy lesz egy humor-különdíj, de még lehet, meggondolom magam. - MÁSODIK RÉSZ (Legjobbak és legrosszabbak)

Előző rész, akit esetleg érdekel: KATT

Őszintén nem tudom megmondani, hogy mi alapján dől el, mennyire könnyen lépek túl valamin. Egyszerű magyarázat lenne, hogy a traumatikus vagy ahhoz hasonló érzelmi állapotokat előidéző helyzetek maradnak meg jobban, de ez egyben egy jó nagy kitérés is lenne a kérdés elől, ugyanis ez nagyjából mindenkire igaz. Ehhez képest, akár velem nagyon szorosan együtt dolgozó (tehát nagy az átfedés a bennünket ért hatásokban, történésekben) kollégáimban is teljesen más dolgok maradtak meg, amiken esetleg a mai napig rugóznak. Van persze némi átfedés, de közel sem annyi, mint amennyire hasonló behatások értek. Másik nagy különbség, hogy amikor ezekről a dolgokról elmélkedünk, a legtöbb esetben számomra teljesen érthető, bennük miért az az adott dolog ragadt meg, de fordítva ez lényegesen kevesebbszer fordul elő. Azokat a dolgokat is gyakran furának tartják, amiken utólag rugózom, de jópárszor azon is meglepődnek, hogy valamiken meg miért tudtam könnyen túllépni. Általános berögződés, hogy azt feltételezem, az ő működésük közelebb áll a normálishoz/egészségeshez, mint az enyém, ezek a kis gyűjtések így egyben valamelyest terápiás jellegűek is. Hátha megtalálom azt a mélyen leledző valamit, ami mentén eldől, mik azok a munkahelyi szituációk, amik a mai napig foglalkoztatnak, illetve amikor időről-időre előveszem ezeket, arra is kíváncsi vagyok, hogy a háttérben az agyam szült-e valami megoldást arra, hogyan lehetett volna jobban kijönni ezekből.

Ha valaki időt szán ezekre a bejegyzésekre, és van ezekre tippje, azt buzdítom rá, hogy ne tartsa magában. :)

Talán a zoknija színét kellett volna még kitalálnom

Néhány évvel ezelőtt dolgoztam egy projekten, ami nagyon ígéretesnek indult, azonban egy rosszul irányzott igazgatóváltás derékba törte az egészet. A legszomorúbb a dologban, hogy szerintem neki nem ez volt a szándéka, de ez is egy kiváló példa arra, hogy akár egyetlenegy rosszul elhelyezett ember is lehet végzetes egy cég számára, és bármekkora potenciált képes lerombolni.

Az egyik általában hozzám tartozó terület/részleg feladatkörébe beletartozik a különböző előrejelzések gyártása, illetve az ehhez tartozó stratégia kialakítása. Mivel sok a kontár ezen a területen, elterjedt az a negatív sztereotípia, hogy ez kristálygömb-nézegetés, és nem mondom, hogy én eddig csak pontos előrejelzéseket csináltam, de azért lehet ezt a tenyérjósoknál nagyobb pontossággal végezni. Részben a szerencsének is köszönhetem, de itt olyan mennyiségű információ, háttéranyag és tapasztalat állt a rendelkezésemre, hogy a mai napig ez a legpontosabb munkám, és nagyon szeretnék egyszer annyira profi lenni, hogy mindegyik ilyen legyen. Nyilván a stratégia alatt a legtöbben értékesítésre gondolnak, ami természetesen része ennek, de van ennek egy másik nagyon fontos aspektusa. Ha egy előrejelzés kellőképpen pontos, az nagyon sokat segíthet a különböző intézkedések (amik gyakran anyagi ráfordítással járnak) ütemezésében, sőt, egy előrejelzés akkor a legjobb, ha ezeknek a hatását is számításba veszi, de közben olyan intézkedéseket is előír (jó, javaslatot tesz), amik szükségesek a teljesüléshez. 

Random példa TL;DR átugorható: Ha van olyan nagyobb ráfordítást igénylő valami, ami már nem a beruházásból megy, hanem működési költségből kell megoldani (például egy utólagos, költségesebb rendezvénytechnika beszerzése, amire a beruházásnál nem adtak pénzt vagy ütemezett személyzetbővítés, ilyenek), akkor egyrészt már az előrejelzés elkészítésekor számításba veszed az eszköz nyújtotta piaci előnyöket (egy okos flipchart, egy dupla kivetítő, vagy egy komolyabb hangtechnika feltétele bizonyos rendezvény/konferenciatípusoknak, amit nélkülük nem tarthatsz meg) és az előrevetített bevételbe ezt beleszámolod, mert úgy is fogsz értékesíteni. Ahhoz, hogy ez a kiadás ne okozzon fennakadást a működésben, meg kell találnod azt a jövőbeli pontot, ahol a cégnek már lesz elég cash flow-ja (például a rendezvények 3 hónappal előre fizetnek előleget), de épp a működés is nagyjából önfenntartó, tehát már magasabb a kihasználtságod (azt általában tudod, hány százalék foglaltság kell a nullszaldós működéshez). Ha ezt a kiadást fix pontnak tekintem mondjuk júliusban, akkor jól kell felmérnem, hogy milyen lesz az októberi foglaltság és bevétel, annak hány százaléka lesz konferencia, és így mennyi befolyt előleg (tehát cash flow) fog a rendelkezésünkre állni júliusban. Most a példa kedvéért tegyük fel, hogy a potenciál megvan ahhoz, hogy ez teljesüljön. Viszont innentől kezdve ez már nem csak előrejelzés, hanem egyben minimumcél is, mivel nélküle a későbbi számok se fognak a terv szerint alakulni. Szóval a rendelkezésre álló adatok elemzéséből, ahol felmértük a lehetőségeinket, át kell lépnünk a bebiztosítás szakaszba, mivel a potenciált csak a körülményekre hagyatkozva nem valószínű, hogy ki tudjuk használni, tehát a júliust megelőző időszakot meg kell vizsgálni, nekünk mit kell tennünk, hogy fokozatosan felépítsük azt a foglaltságot és bevételt. Mivel ez egy nyitó szálloda volt, nagyjából lehetett tudni, hogy a foglalóoldalak meddig adnak valamennyi kiemelést az újdonság miatt, így azt is, hogy mi az az intervallum, amiben a legjobb lehetőségünk van a más típusú kiemelések eléréséhez (ezeknek lehetnek pl. az addig begyűjtött értékelések mennyiségére és azok átlagára vonatkozó feltételei), és nyilván ehhez mérten kell az árakat is alakítani, esetleg valamilyen marketing akciót a környékére időzíteni. Nem áruok el nagy szakmai titkot, az első három hónapban be kell gyűjteni legalább 50 értékelést, és az átlagot maxponthoz közel tartani, egyéb esetben változtatásra fogsz kényszerülni az értékesítési stratégiádban. Persze, akkoriban még sokan voltak, akik alapból nem is terveztek ezzel, és lassabb stratégiát választottak (én azt nem szeretem), ma már ez ritkább, mert a Reputation Manager programok elterjedésével könnyebb besöpörni az értékeléseket. Fontos az is, hogy valamennyi játékteret adj magadnak, hogy útközben tudj korrigálni (pl. úgy engedni az árakból, vagy emelni valaki jutalékán, hogy azzal nem veszélyezteted a kitűzött célokat). Na, és akkor ez egy elem volt.

Lényeg a lényeg, nagyon kitettem magamért, és egy olyan tűpontos tervezetet prezentáltam, hogy a nagyjából két ember, aki valamennyit értett is belőle, oda meg vissza volt. A többieknek csak akkor esett le, hogy ez mennyire jól sikerült, amikor pontról pontra minden elkezdett bejönni. Igen ám, viszont ez addig volt ilyen zökkenőmentes, amíg a tervben olyan időzített változtatások és intézkedések voltak, amire közvetlenül hatást tudtam gyakorolni, vagy mert én hoztam meg őket, vagy mert olyan részleget érintett, akikkel jó volt az együttműködés, és elhitték nekem, hogy nem saját magam szórakoztatására kérek tőlük dolgokat. 

Szintén valamelyest a szerencsének is köszönhető, de elég gyorsan kiszúrtam, hogy egyes területeken gond van, és még akkor az igazgatónk tudomására hoztam, amikor még bőven menthető volt a helyzet, viszont olyan beavatkozást igényelt, ami az én hatáskörömön már kívül esett. Tök egyértelmű volt, hogy az operatív részlegek (főleg Front Office és Food & Beverage) iszonyatosan elmaradnak a kiszolgálás, a kommunikáció és az adminisztráció tekintetében, ami növelte a veszteségeket, rontotta az értékeléseket (se a mennyiség, se a pontszám nem volt acélos), és egy csomó érdeklődést nem tudtunk fogyasztásra/üzletre váltani. Nem hitt nekem. Olyan kiváló szakmai érvekkel szerelt le, miszerint ő régebb óta van a pályán, mint én, és eltérőek a tapasztalataink azzal kapcsolatban, hogy ez mekkora gondot jelent, illetve hogy én (túl) fiatal vagyok. Ezzel szemben én konkrét számokat, grafikonokat, amit akarsz, mutattam neki, miszerint az általam felállított tervezetben pontról pontra minden úgy teljesült, ahogy mondtam, és az előirányzott (addig már meghozott) intézkedések pontosan azt a hatást váltották ki, amit szerettem volna. Sőt, mindenféle előzetes számolgatás nélkül ott helyben megmondtam neki, hogy körülbelül milyen negatív hatása lesz annak, ha most nem lépünk valamit. Hiába hagytam viszonylag nagy játékteret magamnak, mert azt hittem, lényegesen pontatlanabb lesz az előrejelzés, ha nem tudod azt a minőséget hozni, ahova pozicionáltad magad, ezekkel a korrekciókkal max 1-2 hétre tudod életre kelteni a házat, de az nem lesz tartós. Drámaian rossz számokat vázoltam fel neki, amire hasonlóan is reagált, ugyanis azt mondta, túldramatizálom.

Valami olyasmit mondtam, hogy ha az ilyen típusú problémákat kezeletlenül hagyja, az nagyjából egy évre drasztikusan vissza fogja vetni a forgalmat, és ha egyszer fel is éled, akkor is érezhetően rosszabb árszínvonalon fog történni. Egy darabig még próbálkoztam, különböző módokon előadva, de sehogy nem ment át az üzenet (részben gondolom, mert az egyik érintett részlegvezető a kiskedvence volt), így amikor már visszafordíthatatlanná vált a folyamat, elkönyveltem a bukást, és felmondtam. Kicsit amúgy tévedtem a "túldramatizált" becslésemmel (tudjuk be az előzetes számolás elmaradásának): Valamivel több, mint másfél évig képtelenek voltak még a félházas kihasználtságot is megközelíteni, és amikor a foglalásaik elkezdtek éledezni, az árszínvonaluk egy teljes kategóriával volt lejjebb. Ennyire amúgy nem lett volna rossz a helyzetük, valószínűleg olyat vettek fel a helyemre, aki előtte szállodát csak képeslapon látott.

Természetesen a napi munkám során sokszor előfordult, hogy tévesztettem, hibáztam, elkúrtam, szóval nem mondhatom azt, hogy "mindent jól csináltam", viszont a munkám sarokpontjaira ez esetben merem azt mondani, hogy kifogástalanok voltak. Fordult már elő velem, hogy valamilyen kisebb projektbe beletört a bicskám, mert nem rendelkeztem a megfelelő tudással hozzá, vagy akár valami váratlan külső körülmény miatt, akár mert túlvállaltam magam, nem lettem kész időben valamivel, sőt, még olyan is volt, hogy egy csomót dolgoztam valamivel, és kiderült, hogy szar az egész és kezdhettem előlről, szóval nem példa nélküli, hogy nem sikerül valami, csúnyábban mondva belebukok valamibe. Ez a projekt azért ilyen frusztráló pont, mert itt nem a munkába buktam bele, hanem abba a sokkal egyszerűbbnek hangzó, de annál nehezebb feladatba, - ez azóta sajnos többször, több helyen is bizonyítást nyert - hogy egy kontraszelektált, érdemtelen vezetővel megértessem, hogy 2+2=4.

Nem túlzok, ha azt mondom, ezeket a bukásokat élem meg a legnagyobbnak. Ha valami olyan dolgon hasalok el, aminek ténylegesen köze van a munkához (más érdemtelenségét és kicsinyességét egyszerűen nem tudom ide venni), akkor azoknál is van, hogy elkenődöm, de általában (legalább nagyjából) tudom, mit hibáztam, és igyekszem tanulni belőle, vagy van valami sejtésem, merre keresgéljek, ha nem akarom újra az adott hibát elkövetni. A hiba típusának függvényében ez a tanulás hol gyorsan, hol kevésbé gyorsan sikerül, ezt se tagadom. Viszont ezekre a helyzetekre sose kaptam választ. A felmondáskor is hiába hoztam fel ezeket, mindig csak a sajnálkozás ment, vagy a győzködés, hogy maradjak. Nem értem, hogy minek marasztalnak olyanok, akik egy folyamatos szélmalomharccá tették a munkámat. Biztos van, aki azt mondaná, hogy elégedjek meg azzal a válasszal, hogy nem rajtam múlt, és azzal "tanultam", hogy meghoztam a helyes döntést és eljöttem ezekről a helyekről, és biztos van is olyan ország, ahol ez működhet, csak ez nem az. Mert sajnos itthon még nem találkoztam munkahellyel, ahol ne lenne egy ilyen inkompetens pitiáner kerékkötő, nekem meg az elmúlt pár év projektek és munkák terén nagyon eseménydús volt, és most egy olyan helyre vágyom, ahol kicsit ki tudok teljesedni, és valami hosszútávú stratégiát végig tudok vinni. Lehet, hogy ezekre tényleg nincs ellenszer, és igazából én vagyok a hülye, hogy nem csak azért járok be, hogy valamit alibizzek, aztán felvegyem a fizetésem. És higgyétek el, szeretnék ilyen téren is rendes magyar ember lenni, és annyiszor léptem már ki úgy egyik-másik munkahelyem ajtaján, hogy na jó, holnaptól szarok bele, mindenki hülye és mindenki bekaphatja, nem fogok erőlködni, de akármennyit győzködtem magam, nem megy. Nem tudom elfogadni, hogy az én gondolkodásom az abnormális, miszerint a munkában, az előrejutásban, döntsön az alkalmasság, a hozzáállás, a szaktudás, a szorgalom, a teljesítmény.