Említettem az előző "részben", hogy összeállítottam - leginkább magamnak - egy gyűjtést, ami kifejezetten a saját hibáimról szól, és úgy érzem fairnek, ha valahol már az elején bedobok ezekből néhányat. Merthogy van pár. Ha állásinterjún megkérdezik tőlem, hogy miért tartom magamat alkalmas vezetőnek, akkor (ha éppen kiadja úgy a helyzet) azt szoktam mondani, hogy azért, mert tudtam tanulni a hibáimból, amiből meglehetősen sok volt. Nem a legjobb reklám, de ez van.
Hozzátartozik ehhez, hogy olyan környezetben tudtam egy ideig bontogatni a szárnyaimat, ahol nagyon jó csapat volt, és megvolt a lehetőségem arra, hogy hibázzak. Ez így önmagában persze nem igaz. Bárki bármit mond, nem mindenki alkalmas ilyen posztra. Azt, hogyan kell jól vezetni, ezer különböző könyv, blog, stb. írja le, és még a hitelesnek mondhatóak is szerteágazó véleményeket alkotnak erről. Arról nagyobb a konszenzus, hogyan kell rosszul. Ezeknek majd egyszer szentelek egy külön bejegyzést. A hibákkal kapcsolatban is ugyanígy vannak előremutató és kontraproduktív hozzáállások. Ugyan nem mindig tudod te magad helyrehozni őket, mert ha ennyire mindenttudó lennél, akkor valószínűleg az adott hibát el se követted volna, de a megoldásában való részvételre hajlandóságot kell érezni. Azért mondom, hogy érezni, és nem mutatni, mert utóbbi mindig őszintétlen, ami egy sor másik hibához vezet, nem beszélve az önmagunk felé való igényesség hiányáról. Szokták ezt úgy is mondani, hogy tudni kell vállalni a felelősséget, de ez megint egy olyan kiüresedett mondat, hogy hiába írom le, legfeljebb üveges szemekkel bólogat rá mindenki, mert megtanulta, hogy erre bólogatni kell, aztán amikor odaérünk a gyakorlati részhez, rögtön kiderül, hogy egyébként a többségnek lövése sincs róla, mit jelent ez. Nem véletlen, az abúzív főnökök nagyon szeretnek ezzel a szóval dobálózni, mert tudják, hogy ezt a blöfföt nagyon kevesen tudják csak lehívni, így jó móka (nekik) ezzel kínozni a dolgozókat pedig ugyanakkora hazugság ez az ő részükről is, mint az bambán egyetértőknél.
De akkor hajrá, ne kíméljem magam:
Világmegváltás
Ez kicsiben a "két hét alatt rend lesz" szindróma. Az első előléptetésem, kinevezésem egy hosszú folyamat előzte meg (el kellett ugyebár nyerni a pozíciót), és ez lehetőséget adott rá, hogy felkészüljek a rám váró feladatokból. A fő probléma az volt, hogy kevés tapasztalattal rendelkezett a csapat, így sokszor bénáztunk, ha egy problémát hirtelen kellett megoldani, és nem volt egy jól felépített rendszer mögöttünk, hogy irányt mutasson a megoldáshoz, akinek meg előttem feladata lett volna egy ilyen kialakítása, az egyszerűen nem volt erre alkalmas, szerintem az az igény is hiányzott belőle, hogy egyáltalán bármi jobban működjön, amolyan "langyos víz". Ugyebár szokás mondani, hogy kívülről könnyű okosnak lenni... Hát az volt, na! Elbeszélgettem mindenkivel, hogy ki milyen problémát lát, van-e valami megoldási javaslata, mitől érezné magát jobban, stb. Ennek hatására úgy gondoltam, hogy nagyon fel vagyok készülve itt mindenre, és ha megkapom végre a kinevezést, akkor helyrehozok mindent, és hű de jó lesz. Mert amúgy rengeteg esetben tényleg egyszerűnek tűnt a megoldás. Aztán jött a szigorú valóság. Egyrészt fel kellett ismernem, hogy a kollégáim hiába javasoltak tök jó dolgokat, meg találtam szerintem egész jó megoldásokat egyik-másik problémára, ők nem számoltak azzal, hogy ezeknek a megvalósítása ugyanúgy munkával jár, én meg nem számoltam azzal, hogy ők nem számoltak ezzel. A lelkesedésemmel azt a hamis képet keltettem (nem szándékosan), hogy a kinevezésem után minden más lesz, ők meg várták a sült galambot. Fel kellett ismernem azt is, hogy bizonyos problémák azért nincsenek megoldva, mert olyan embertől erednek, akire nincs ráhatásom, mert "védett", és sajnos nekem nagyon jó érzékem van ahhoz, hogy beletenyereljek az ilyenekbe. Mint minden jó "világmegváltó", én is nagyon ragaszkodom az elveimhez, és sajnos ezekbe a védett státuszokba egészen az utolsó munkanapokig nem tudtam belenyugodni, ami konfliktust felvállalva a feletteseim támogatását veszítettem el néhány esetben. Megpróbáltam egyedül átvinni a változásokat, amiket mindenki akart, csak senki nem tett érte, rövid távon sok kudarc ért, ami miatt rövid időn belül elég szigorú lettem, és hiába lettem idővel tapasztaltabb, nyugodtabb, és lényegesen kevésbé szigorú, egy-két embernél nagyon rám égett ez a bélyeg.
Egy idő után szerencsére ez elmúlt, újra megtaláltam a hangot a csapattal, és rengeteg belső és külső munka árán végül sikerült egy csomó mindent megvalósítani, elértem, hogy együtt megoldjunk egy csomó problémát és fejlődjünk. Ebben nagy segítségemre volt az, hogy minél tapasztaltabb lett a csapat, annál támogatóbbak is lettek, mert jobban fel tudták ők is mérni, hogy ami most sok munkának tűnik, az valójában évekre előre megkönnyíti az életünket. A gond azzal volt, talán ugyanehhez a problémakörhöz tartozik, hogy volt az a pár probléma, amit a már fent leírtak miatt képtelen voltam megoldani, és úgy éreztem, folyamatosan elbukom és cserben hagyom a csapatot. Amikor szuper eredményeket értünk el, és elvileg semmi okom nem lett volna a szégyenkezésre, de valahogy ezeken az igazságtalanságokon nem tudtam magam túltenni. De azt megtanultam, hogy a változásra való vágyakozás látszata csal, és megfontolt léptekkel kell haladni. Azt egyelőre nem tanultam meg, hogy a védetteket hogyan kell békén hagyni, de lehet, hogy ez soha nem is fog menni.
Túl nagy elvárások
Nem éppen nagy leleplezés, ha azt mondom, hogy vannak önértékelési problémáim. A munkám során nagyon magas elvárásokat támasztok magam felé, viszont az eredményeimet - a külső visszajelzések alapján - alulértékelem. Ez egy nagyon rossz kör, mert a mai napig számos esetben kerget bele abba a rossz szituba, hogy rosszul mérek fel helyzeteket, amikor megfogalmazom magamnak az elvárásaimat mások munkájával kapcsolatban, mert végig az lebeg a szemem előtt, hogy "Ha én meg tudtam csinálni, akkor bárki más is". Ennek van egy olyan oldala, hogy tényleg megvan az a képességem, hogy lebontsak úgy folyamatokat, hogy azok (nagyjából) könnyen érthetőek és megtanulhatók legyenek, de ez a töredéke. Belekergetem magam abba az értetlenkedésbe, hogy "De hát ez csak józan ész kérdése, tök egyszerű és logikus". Emiatt sokszor keltettem azt a benyomást másokban, hogy fellengzős vagyok, és biztos tudom, hogy mennyire nem egyszerű, amit mondok, csak így próbálok okosabbnak tűnni. Időbe telt felfognom, hogy ez akár így is tűnhet. Viszont ebből kifolyólag gyakran tűztem ki olyan célokat, ahol azt vettem alapul, hogy végül is teljesíthető, ha mindenki annyit foglalkozik vele, mint én, és annyira oda is figyel, ami nem vész, mert amit én csinálok, az semmi extra. Mondanom sem kell, hogy sokszor ért csalódás ezen a téren, ami keretében vissza is kanyarodom az önértékelési problémára, stb.
Azt továbbra is tartom, hogy nem rendelkezem olyan végtelen háttértudással, ami mások fölé emelne, mindössze törekszem a logikus gondolkodásra. Amire rá kellett jönnöm, hogy itt a fő különbség inkább a prioritások, és a szakmai dolgokra fordított idő. Mivel én szeretem a munkámat/szakmámat, ezért szívesen foglalkozom vele munkaidőn kívül is, és úgy gondolom, hogy (többek közt) ezen keresztül vezet az út az önmegvalósításomhoz. Ezt viszont embere válogatja. Több olyan pályakezdőt is tanítottam, tréningeztem, aki sokkal gyorsabban tett szert magabiztos tudásra adott témakörben, mint anno én, ami szintén mutatja, hogy nem kell ehhez rakétamérnöknek lenni, viszont kevesen vannak, akik erre teszik fel az életüket. Ezeket az egyéni különbségeket meg kellett tanulnom megérteni, és (egy bizonyos átlagot természetesen nem alulmúlva) egyénre szabottan próbálom a velem dolgozók fejlődését segíteni. Még mindig bele-beleszaladok ebbe a hibába, de óvatosan próbálom ezt tanítani magamnak, mert egyszer-kétszer sajnos átestem a ló túloldalára, és utána nagyon sok időbe telt megértetni magammal, hogy bizonyos emberek tényleg szimplán csak hülyék és alkalmatlanok. Ma márr vannak kapaszkodóim, amivel hatékonyabban tudom ezt szűrni, és a közvetlen helyettesem mindig kiokítom a potenciális hibáimról, hogy esetlegesen tudjon korrigálni.
Sértettség
Eleinte nagyon a szívemre vettem, ha visszahallottam nem túl szép dolgokat, amiket a hátam mögött mondanak rólam. Főleg, ha olyan embertől jött, akitől nem számítottam rá, és főleg, ha nem igaz. Azokkal a dolgokkal viszonylag könnyen megbirkóztam az elejétől kezdve, aminek úgy éreztem, hogy van alapja, és igyekeztem ezeket felhasználni, hogy fejlődjek (túl sokat beszélek, unalmas vagyok, túl sok dologba szólok bele, túl sokszor javítok ki másokat, túl szigorú vagyok, nem vagyok elég szigorú, nincs életem, ilyenek). Viszont amikor olyan jutott vissza hozzám, amit nagyon igazságtalannak éreztem, nagyon rosszul tűrtem. A fejemben nagyon egy lapra került a két dolog, hogy én heti szinten bekapom a pofonokat, mert küzdök azért, hogy neki jobb legyen, ő meg erre ilyen köcsögségeket mond rólam. Párszor belefutottam ilyenbe, és mint minden idióta, én is úgy reagáltam a dologra, hogy két héten keresztül látványosan beleszartam mindenbe, néha még én is gonoszságokat mondtam arról, akire épp meg voltam sértődve, nem törődve azzal, hogy az én helyzetemből ez egészen máshogy jön le. Soha nem pikkeltem senkire, mert nem tudnék utána a tükörbe nézni, de sajnos az ilyen megnyilvánulások könnyen kelthettek olyan látszatot, hogy mégis. Pedig csak a szám volt nagy, de bőven elég bajt okozott ez is.
Tetszik, nem tetszik, ezt tűrni kell. Néha a jogos kritikát is nehéz befogadni, nemhogy a köpködést. Ha egy csapat élén állsz, akkor akikért felelsz, minden cselekedetedre figyelnek, jó esetben első sorban azért, mert onnan tudják, merre mozduljanak, de ezzel jár az is, hogy mindig megállapításokat fognak tenni veled kapcsolatban. Igyekszem biztatni a csapatomat, hogy ha van velem kapcsolatban észrevételük, akkor ne féljenek velem megosztani, magamban meg tudatosítom, hogy attól még, mert valaki igazságtalan volt velem, vagy valaki gyökér, az még nem ok arra, hogy én rosszul végezzem a munkámat. Mára nagyjából ki tudtam gyomlálni magamból ezt a balkáni reflexet, hogy automatikusan rosszat kell gondolnom arról, aki rosszat gondol rólam, és próbálok lehetőséget adni arra, hogy szemtől szemben felvállalják a velem kapcsolatos kritikát. Ez nem mindig sikerül, de egyre jobb vagyok benne. A saját kritikáimat meg igyekszem építő környezetben megfogalmazni, ebben sokat sikerült fejlődnöm, de volt is honnan.
Nem adok ki semmit a kezemből
Hú, neuralgikus pont. A mai napig iszonyat küzdelem, és itt még nagyon sok dolgom van. Nehezen bízok meg másokban, és nehezen is kérek bármit másoktól. Világ életemben rengeteget voltam egyedül, ezért ez így kialakult nálam, és a magánéletemben ezzel kapcsolatban még jobban el vagyok maradva, mint a munkában. Az ördögi kör a következő: nagyon sok meggyőződés és idő kell ahhoz, hogy rá merjek bízni dolgokat másokra, viszont ezt a sok időt csak növelem azzal, hogy amint bizonytalanságot látok a másikban, bepánikolok, közbelépek, és inkább megcsinálom én, és megmutatom, elmagyarázom még egyszer. Kurva idegesítő tulajdonság, tudom. Egyrészt feleslegesen nagy terhelésnek teszem ki magam, másrészt nem hagyom a másikat fejlődni, akinek ettől elveszhet a motivációja.
Azzal kezdtem el ezt a dolgot feloldani, hogy megkérdeztem magamtól, hogy ennek az állandó közbelépésnek mennyire része a megfelelési kényszer. Még mindig bizonyítani akarom azt, hogy én jobban csinálom? Nyilván azért tanítom én a másikat, mert ez így van. Vagy ahhoz még jó vagyok, hogy kivegyem a kezéből a feladatot, de ahhoz, hogy egy esetleges hibát helyrehozzak, már nem? A válasz de. Belegondoltam, hogy ezeknek a hibáknak a nagy részét én magam is elkövettem, és még mindig nem dőlt rám egyetlen ház sem, és le se nyakaztak (csak közel jártam hozzá). Ráadásul nekem sokszor még segítségem se volt, hogy kijavítson, ha elcseszek valamit, és magamtól kellett rájönnöm, hogyan hozzam helyre. Bármilyen területet elkezdesz megtanulni, mindig megvannak azok a hibák, amiket egy ponton fixen elkövetsz. Nem mondom, hogy a kezdekektől fogva merek már akkora távolságot tartani, hogy elégnek érezzem, ha utólag avatkozom közbe, de a legtöbb ilyen amatőrhibára felkészültem, és a betanuló érdekében (meg ha betanult, a sajátomban is) próbálok egy minél lazábban (vagy kevésbé láthatóan) kontrollált környezetet létrehozni, hogy legyen lehetősége hibázni, mert ezerszer gyorsabban tanul így. Ez minden egyes kollégánál iszonyú nagy munka nekem, de ha egyszer megszokom az állapotot az adott illetőnél, akkor már megtanultam ezt fenntartani, és nem visszaesni a control freak állapotba. Valószínűleg ahhoz, hogy ez jobban menjen, már a saját magammal kapcsolatos bizonytalanságokat kéne valahogy leküzdeni.
Van még ilyenből bőven, de a következő gyűjtemény inkább olyan hibákról fog szólni, amiket örülök, hogy én nem követtem el, és remélhetőleg nem is fogok.
