Mikor elkezdem a bejegyzést, még arról sem sikerült teljesen meggyőzni magam, hogy ez-e a megfelelő kérdés. Megannyi, hol egyszerű - vagy éppen leegyszerűsítő - megállapítások, hol egészen a makrogazdaságig kiterjedő fejtegetések léteznek erre, és egyáltalán nem biztos, hogy amit én gondolok erről, az a helyes válasz. Az én megfejtésem is a bonyolultabb kategóriába tartozik, viszont talán hitelesebb, ha ezt, illetve a vele kapcsolatos kételyeimet a saját tapasztalataimon keresztül mesélem el, elvégre én egy szállodás vagyok, nem pedig kutató. A kérdés nem csak a turizmus egyelőre nem sok reménnyel kecsegtető talpraállítása szempontjából aktuális, hanem személyes okból, ugyanis épp állást keresek, és az eddigi interjúimon (de így volt ez már a járvány előtt is) ezt a kérdést így vagy úgy, de érintettük.

Mivel az elmélettől most eltávolodunk, és egy szubjektívabb, tapasztalaton alapuló szemszögből közelítek a témához, úgy tiszta, ha a kérdést is ehhez igazítjuk, ugyanis bonyolult elméleti kérdéseket ilyen módon nem lehet - vagy nem szakszerű - megválaszolni, mert minél közelebb jutunk a gyakorlathoz, a diskurzus annál kevésbé bírja el az empirizmust. Tehát minél átfogóbb, általánosabb megoldásra próbálunk pusztán a gyakorlatból következtetni, az annál kevésbé lesz hiteles.

Most, hogy kivágtam magam a kezdeti kérdés bonyolultsága alól, be is dobnám az új, gyakorlatiasabb hangvételű kérdést: Megéri-e megfizetni a munkavállalókat a szállodaiparban Magyarországon? Érezhetően szűkebb a kérdés, azonban a válasz keresése közben elengedhetetlenül reflektálunk majd arra a tényre, amire a cím is, hogy a jelenlegi kimutatások szerint a turizmus-vendéglátás Magyarországon a második legrosszabbul fizetett iparág. 

Talán úgy lesz a legjobb, ha először a személyes viszonyulásomat ismertetem a kérdéshez, mert aztán megpróbálok majd magammal vitatkozni. Nem árulok el nagy titkot, hogy szerintem a válasz igen, nyilván, de a "nyilván" az legalább olyan fontos ebből, mint az "igen", ugyanis az talán valahol nem is számít, mi erről az én személyes meggyőződésem. Egy területi vezetőnek, vagy egyéb felsővezetésben lévő valakinek, aki a maga szintjén képvisel a csapatát, szerintem munkaköréből adódó feladata, hogy a szóban forgó csapatából a lehető legtöbbet hozza ki, aminek része, hogy számukra olyan feltételeket harcoljon ki, olyan körülményeket teremtsen meg, amik minimum összhangban vannak az elvárásaival, mely elvárások közül sokat ő is csak közvetít felülről, pl. a tulajdonosi körtől. Innentől kezdve valahol mindegy is, hogy én a piacon versenyképesnek tartom-e a csapatom fizetését, ha mondjuk mindenkin azt látom, hogy elégedetlen a bérével, és emiatt romlik a morál. Ilyenkor az én feladatom felépíteni egy ügyet, összerakni egy javaslatcsomagot, intézkedési tervet (vagy ahogy nálunk hívni szokták, "eksön plen"-t), amit jó esetben kivitelezhetek saját hatáskörben, rossz esetben megpróbálom végigverni a felettem lévőkön.

Előbbinél általában bele kell nyúlni a rendszerbe. Mivel a rám vonatkozó részen én eddig csak olyan büdzsével dolgoztam, ami vagy eléggé ki volt centizve, vagy súlyosan alul volt tervezve, ilyenkor kreatívnak kell lenni, és kitalálni valami többletbevételi forrást. Itt nem kell nagy varázslásokra gondolni, ez lehet egy jó jutalékot fizető partnercég szolgáltatásainak értékesítésére való leszerződése, vagy egy hatékonyabb "upsell" rendszer bevezetése, esetleg az arra való képzés biztosítása, vagy valami eszközt nem igénylő plusz szolgáltatás kitalálása. Pl. ezért kezdtük el a lánykérésre/évfordulóra/ilyenekre érkező vendégeknek promózni, hogy amúgy szívesen elmegyünk neki ékszerboltba, nyilván szervizdíj fejében, amit ha a vendég elfogad, az csili-vili dolgoknál azért nem szar pénz. Ilyenkor fel kell kutatni azt a boltot, ahol egyrészt nem hamisítványt árulnak, másrészt mondjuk hajlandóak arra az időre félretenni a cuccot/cuccokat, amíg a vendég rábólint. Ez gyakorlatilag kapcsolattartás, vendégkommunikáció, és szervezés kérdése, a szállodának meg már amúgy is van létező policy-je arra vonatkozóan, hogyan és mennyi szervizdíjat utal ki a dolgozóknak, szóval nincs meg az a veszélye, hogy ráteszi a kezét a plusz bevételre.

Amikor az ilyen típusú dolgokat már végigzongoráztad, és a kapacitásaidat is kimerítetted ezen a téren, akkor jön az a másik eset, hogy ki kell járni a tulajnál a béremelést. Sajnos olyannal még nem volt dolgom, hogy a részlegem/részlegeim által megtermelt többletet ne húzták volna be azonnal, szóval ilyenről saját hatáskörben, még ha elméleti lehetőségem lett is volna rá, nem dönthetek általában. Na, ha van helyzet, amikor elsőre fixen elküldenek a picsába, akkor ez az. Az évek során valamelyest finomodott a lobbizó képességem, de sosem volt az erősségem, ugyanis rohadtul utálok kertelni, pedig sajnos ezt várják. Anélkül, hogy nagyon részletekbe belemennék, nagyjából két dologra szoktam tudni kifuttatni a témát (ez nagyban függ attól, hogy előzetes felmérés alapján a tulajdonos mennyire elégedett az adott részleggel): vagy azért tessék emelni, mert annyira jól dolgozik mindenki, hogy megérdemlik, és meg akarjuk őrizni a motivációjukat, vagy azért tessék emelni (akár feltételekhez kötve), mert azt szeretnénk, ha javulna a teljesítmény, amihez meg motiváció kell. Ilyenkor egyébként teljesen freestyle, hogy milyen érveket sorakoztatok fel. Van, hogy naivan megpróbálok úgy tenni, mintha egy szebb világban élnénk, és grafikonokat mutogatok a részleg eredményességéről (teljesen felesleges, mert úgyse érti, és amúgy se figyel), de volt már, hogy az törte meg a jeget, amikor előcsaptam a laptopom, és megmutattam az ingatlan.com-on, hogy mennyibe kerül egy albérlet.

Ezen kívül természetesen megvan az az eset is (nálam ez évente egyszer), amikor mindenféle külső inger nélkül is megkeresem a felettem lévőket, hogy egy saját belátásom szerinti mértékben szeretném, ha a csapatom bérét megemelnék. Egyrészt szeretnék olyan precedenst felállítani, hogy a jó teljesítményt önmagáért jutalmazzuk, ne pedig a jutalmazás elmaradásából fakadó lehetséges következmények miatt, másrészt, ha letaglózó eredményeket nem is tudnék felmutatni, infláció akkor is van, aminek a követése már nem a teljesítményről, hanem a korrektségről szól. Nyilván én mindig azzal a szándékkal vágok neki ennek, hogy az inflációnál magasabb mértékű legyen az emelés, de ezeket az elvárásaimat nagyban igazítanom kell a tulajdonos éppen aktuális lelkiállapotához, percepciójához. Ennek fő oka, hogy ez magánakció. Nincs konkrét probléma, amit meg kell oldani, tehát nyomós érveket felhozni is nehezebb. Belefutottam már olyanba, hogy egy ilyen próbálkozásomat azzal törték derékba, hogy a kérésem után elkezdték a tulajdonossal közelebbi viszonyban lévő emberek kérdezgetni a kollégáimat, hogy elégedettek-e a bérükkel, és azt a választ kapták, hogy igen, ezáltal úgy jött le, hogy a javaslatomnak nincs széleskörű támogatottsága. Nyilván nem azt kérdezték, hogy szeretnék-e, ha a bérük követné jövőre az inflációt, akkor biztos más választ kaptak volna, de hát ez van, ezt a meccset elbuktam.

Talán kivehető az eddigiekből, de azért nem baj, ha ezt tisztázzuk: olyan, hogy egy tulajdonosnak vagy felsővezetői körnek eszébe jutna magától, hogy béreket kéne emelni, nem nagyon van. Egyszer találkoztam ilyennel, azóta se. Ezeket a küzdelmeket mindig le kell folytatni, és kitartónak lenni, eltűrni, hogy elküldenek a gecibe, és csakazértis visszamenni, amíg valami nem történik.

Ezutóbbit viszont megpróbálom most összefűzni az eredeti kérdéssel, illetve azzal, ahol azt mondtam, nem szeretek kertelni. Merthogy ennek a típusú, széles körben alkalmazott bérpolitikának megvannak a maga, nagyon komoly hátulütői, de sajnos még nem találtam meg a módját annak, hogy ezt telibe beadagoljam egy ilyen bértárgyaláson. Mindjárt meglátjátok, miért.

A morál mindenek felett

Nagyjából az a dilemma van itt is, ami a politikusoknál, hogy vajon az elég jelentőségteljes fizetésük bír-e visszatartó erővel a korrupcióval szemben. Ezt a kérdést szintén nem tudom megválaszolni (csak az itthoni politikusokból kiindulva ez kicsit egyértelműbb, de ezt most hagyjuk), viszont van két nagyon ellentétes tapasztalatom.

Amellett, hogy én nagyon szeretem a szakmámat, és nem akarnék más iparágban dolgozni, nem mehetünk el a valóság mellett. Épp az említett valóság az, ami miatt ennyire elkötelezett vagyok abban, hogy egy jobb irányba formáljam ezt az egészet. Szóval, ha esetleg valakinek kételyei lettek volna, - de szerintem nem voltak - a vendéglátásban kurva sokat lopnak. Ennek vannak olyan formái, amit nagyjából mindenki a velejárójának tekint, mint például az, hogy műszak közben tuti rámegy a személyzet is az ingyenes ásványvizekre, amit a vendégek is kapnak érkezéskor, és töredelmesen bevallom, én is elhoztam már vagy egy tucat esernyőt a különböző munkahelyeimről (bár ebből a töredéke volt csak szándékos), meg van pár jegyzetfüzetem meg tollam is elfekvőben. Egy irodát nem lehetne belőle berendezni, meg az esernyőket is visszacsempésztem (jó, kettőt megtartottam emlékbe), mert elég hamar kerültem olyan pozícióba, hogy már nekem kellett aláírni a megrendelőket, és ez viszonylag hamar átértékelődött bennem.

Van viszont a durvább üzemmód, ami a saját zsebre való bizniszeléssel kezdődik (úgy intéznek a vendégnek dolgokat, hogy az zsebbe fizet nekik, és sose kerül fel a számlára, tehát a szervizdíj sem megy a közösbe), folytatódik a szobáztatásnál, ahol azért már két részleg koordinációjára van szükség, és terjed egészen a rendszerszintű dolgokig, ahol például éveken keresztül úgy pumpolják a céget, hogy a presszó kávé kalkulációjába lazacot csempésznek (true story), vagy alapítanak egy, a szálloda üzemeltetőjéhez hasonló nevű céget, és azon keresztül folyatják be a csoportokat, 20 euró árkülönbséggel per foglalás (szintén true story), de hallottam már olyan pénzügyi vezetőről, aki annyit sikkasztott, hogy a "felmondása" napján rendőrök kísérték ki az egyik ötcsillagos szállodából (hogy aztán pár hónap múlva szállodaigazgató legyen egy másikban :D ez mondjuk röhej).

És természetesen van a legeslegalja, már ha elfogadjuk, hogy a lopásnak vannak szintjei, amikor valaki a vendégtől lop. Ez szerintem azért kiemelendő, mert itt a csapat összes tagjára szégyent hoz, aki ilyet tesz.

Hogy ez elítélendő-e? Természetesen. Attól még ez egy létező jelenség. Azért jelenség, mert eddig mindenhol találkoztam vele. Az viszont nagyon más, hogyan tudtunk ez ellen fellépni, ha kellett. Vagy inkább fel tudtunk-e. Ugyanis nem mindegy, hogy adott esetben én, mint a cég képviselője, milyen morális alapállást foglalhatok el egy ilyen helyzetben. És akkor itt jönnek be a példáim:

Az első példám egy pozitív példa lesz, ahol - az én megítélésem szerint - rendesen meg voltunk fizetve. Bejelentés, szabadságok, betegszabi, év végi bónusz, néha még a túlórákat is kifizették. Valljuk be, hogy kis hazánkban nem ez az általános. Egyrészt nem alakult ki rendszerszintű lopás, másrészt az egyedi esetekkel szemben nagyon keményen és következetesen fel is léptünk. Az én első kirúgásom - mármint amit nekem kellett végrehajtani - is egy ilyen esethez fűződik. Attól eltekintve, hogy a mai napig rágódom azon álmatlan éjszakáimon, hogy vajon jól csináltam-e, korrekt voltam-e, stb., elég könnyű helyzetben voltam, ugyanis a kamera rögzítette az esetet, szóval a dologban nem volt hibalehetőség, és az illető sem tagadta. Szerencsére nem az én területemen történt, csak én voltam az aznapi ügyeletes. Viszont ez az eset a vezetőségben elindított egy diskurzust, hogy az adott részleg dolgozói nincsenek-e alulfizetve, mely diskurzus végeredménye az lett, hogy amúgy de, és év végén egy tényleg jelentős fizetésemelést kaptak az ott dolgozók.

A másik példám a mérleg ellentétes nyelvére való. Itt mindenki kurvára alul volt fizetve. Annyi hátteret meg kell osztanom, hogy volt ennek a háznak egy igazgatója, aki nagyon nagy szaktekintélynek számított, és gyakorlatilag a csapat döntő többsége azért jött oda, hogy kifejezetten vele dolgozzon. Így esett az is, hogy én az előző fizetésem kétharmadáért leigazoltam a céghez, mondván, ez egy befektetés a fejlődésembe. Igen ám, de ezt az igazgatót kicsinálta a szűklátókörű ostoba tulajdonosi réteg, így egy ponton dobbantott, nem bírta tovább idegekkel. Az ő helyére egy messzemenőkig inkompetens valaki került, - ahogy az itthon lenni szokott - és meg is kezdődtek a problémák. Ugyan előttem a legtöbben igyekezték eltitkolni, de nem lennék ott, ahol (jó és rossz értelemben is), ha nem szúrnám ki a mismásolás jeleit, illetve az én kezem alatt általában nagyon sok elszámolás, számla, ilyesmik átfutnak. Az egyik részlegen konkrétan ki se kellett szúrni, mert égbekiáltó volt. Én ezt jeleztem az új igazgató felé, aki nem tudom, milyen balfaszság mentén, de nem lépett fel az ügyben, csak akkor, amikor már kialakultak a "szabadság kis körei" a házon belül, és egyre több mindenkinek volt meg a saját kis biznisze, és akkor is elhanyagolható hatékonysággal. Egy darabig figyelemmel kísértem ezt a dolgot, és szép csendben felderítettem, hol vannak a turpisságok, de egy ponton elegem lett az egész helyből, és felmondtam. 

A lopás itt igazából csak egy extrém példa, a két történetben szereplő szálloda - ugyan azonos piacon versenyeztek - szinte mindenben egymás ellentétei voltak, természetesen a szolgáltatás minőségében is.

"Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis"

A két történetből levonható tanulságnak ezekkel a József Attila sorokkal gondoltam nekifutni, és megpróbálok visszatérni az eredeti kérdéshez. Nézzük meg, hátha meg tudunk érteni minden szereplőt!

Ha egy tulajdonos, akinek megvannak a maga motivációi, megnézi a két történetet, nyíltan nem merne ellenkezni azzal, hogy meg kell-e fizetni a dolgozókat, de ez amolyan vállalkozói píszí beszéd, mindegyik ezt mondja, aztán ilyen-olyan legyártott adatokkal igyekszik bizonygatni, hogy versenyképes béreket ad, csak rajta kívül a cégénél valószínűleg senki nem érzi így. És igen, behoztam egy nagyon necces fogalmat, az érzületet. Sajnos vagy nem sajnos, rengeteget számít, elvégre emberek vagyunk, nem számok egy táblázatban. Szóval, ha nem is vállalná fel, valószínűleg azt venné le az egészből, hogy ígyis-úgyis ügyeskedik mindenki, akkor már inkább ő akar lenni a legügyesebb, és neki csak az számít, hogy ő járjon a legjobban, és e szerint cselekszik, hoz döntéseket. Ez a kizsákmányolás egy elég jól kivehető formája. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a szálloda amúgy egy rohadt magas üzemeltetési költséggel működő biznisz, és a szobaszám elég egyértelmű felső korlátot szab az elérhető bevételnek. Ráadásul egy tulajdonosnak - főleg itthon - csak a bevétel-kiadásig terjed a látótere. Nehéz neki megmagyarázni, hogy a magasabb bevételért adott esetben az emberekbe is fektetni kell, no meg azt is, hogy ez egy ponton tetőzik, és annál már csak többe fog kerülni, vagy bővítünk, innoválunk, és akkor talán nem, de az megint pénzbe kerül. Ettől meg ugyebár rettegnek.

De akkor nézzük a dolgozókat. Ha valaki folyamatosan azt érzi, hogy nem becsülik meg a munkáját, szarba se nézik, és mindegy, milyen keményen dolgozik, ugyanúgy megélhetési gondjai adódnak, könnyen érezheti azt, hogy őt a munkahelye megrabolja, és egy olyan racionalizáció megy végbe benne, amitől a saját szemében ő morálisan felsőbbrendű lesz. Egyben a fentről hiányzó megbecsülést mondhatni, eltanulja, és ő maga is elkezdi alulértékelni a saját munkáját, pozícióját, ebből pedig elég hamar kialakul az a nézet, hogy nincs veszítenivalója. Ettől még persze a vágy ugyanúgy megvan benne, hogy ismerjék el, figyeljenek rá, viszont mivel elég ambivalens viszonya alakul ki a munkahelyével, nem biztos, hogy a figyelmet valami pozitív dologgal akarja magára felhívni. És akkor nem néztük meg a pusztán piaci megfontolást is, miszerint egyszerűen nem éri meg az adott helyen dolgozni. A negatív példaként felhozott cégnél egy ember miatt ment csak bele mindenki a nem túl acélos fizetésbe. Amint ő kikerült a képből, ez a mérleg elég nagyot billent a túloldalra. A tanulási, fejlődési lehetőség átment abba, hogy "oldd meg, éld túl, ennyiért".

És akkor itt vagyok én a köztes térben, meg azok a kollégáim, akik hozzám hasonlóan gondolkoznak. Kötelességemnek érzem, hogy minden rendelkezésemre álló eszközt bevessek azért, hogy ez a nagyon rossz spirál ne induljon el, egyben a határokat is folyamatosan feszegetem, ami nem egyszer sült már el a visszájára, de hát ez van. Viszont az én eszközeim, még ha 120%-ot is hozok ki belőlük, végesek, mert egy ponton elfogy a felhatalmazásom. Egy szállodában, ahol a vezetés kezelte a bérfeszültségeket, és (legalább egy darabig) igyekezett elismerni a csapat munkáját, nem vesztettük el a morális fölényünket, így hatékonyan tudtunk a szabálytalanságokkal szemben fellépni, vagy úgy általában elvárásokat megfogalmazni. A csapatom tudta, hogy mindig kiállok értük, és volt is mit felmutatnom, ami ezt bizonyította. Egy szállodában, ahol a legnyilvánvalóbb lopást is telibe szarja az igazgató, akkor én, mint alatta dolgozó részlegvezető mi a szart csináljak? Kezdjek el pattogni úgy, hogy közben nincs a kezemben semmi, mert nem tudom azt mondani, hogy annak, amit csinálnak, következménye lesz? Vagy akkor nézzem el, vegyem én is természetesnek, elvégre engem is alulfizetnek, és én is megrabolva meg szopatva érzem magam? Na, ez utóbbi kérdésre nem akarom, hogy valaha is igennel válaszoljak, (többek közt) ezért is döntöttem úgy, hogy eljövök, és nem adom hozzá többet a nevem.

A lopást, a szabálytalanságokat, az ügyeskedést nagyon könnyű elítélni addig, amíg mondjuk nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy valaki valamilyen könnyű, ámde nem túl szabályos pénzkereseti lehetőséget ajánl. Én talán azért merek erről nyíltabban beszélni, mert volt már, hogy életem egyik mélypontján próbált valaki megvenni, korrumpálni, de nemet tudtam rá mondani. Utána persze hetekig szorongtam tőle, hogy amúgy nagyon kihúzott volna a szarból, de idővel megbékéltem a saját döntésemmel, és örülök, hogy így döntöttem. Azóta, ha ér valami ilyen megkeresés, már mindenféle utólagos kétely nélkül tudom visszautasítani. De épp az a szorongás, ami akkor volt bennem, késztet rá, hogy megértéssel próbáljak azok felé fordulni, akik mondjuk nem azt a választ adják egy ilyen helyzetre, mint én. Persze, lehetne szebb a világ, és jó lenne, ha az ország nem bűzlene minden pórusából a korrupciótól, de ezt nem egy maroknyi ember fogja megváltoztatni. Amit viszont egy cég vezetősége megtehet, és szerintem felelőssége is, hogy olyan környezetet teremtsen, ahol a dolgozók alapból nem kerülnek ilyen válaszút elé. Az ember mindig gyarló marad, de lehet olyan rendszert/közeget alkotni, ahol ezt nem tesszük minden nap próbára. 

Nem tudom azt mondani, hogy a tisztességes fizetés minden esetben megakadályozza azt, hogy visszaéljenek a cég bizalmával, de azt - mivel láttam a hozzátartozó számokat - szinte biztosan ki merem jelenteni, hogy ha valaki elhanyagolja a béreket és a munkavállalóit, akkor az beindítja a kádári reflexet, és ilyen-olyan kerülőúton, a céget megkárosítva a dolgozók ezt vissza fogják szedni. Nem csak a szállodaiparban van ez így, pl. amikor a 2008-as válságban egy építési vállalkozó nem igazán akarta az alvállalkozóit kifizetni, de megjelent egy nagyondrága új kocsival az építkezésen, vágtak az ablakára egy lyukat, és telefújták púrhabbal. Ezzel szemben a tisztességes bérek, és a megfelelő menedzsment biztosíthatja a cég folyamatos fejlődését. Ugyan így is pénzbe kerülnek majd a dolgozók, de így legalább szem előtt lesz az összeg is, mennyibe. Nem hiszem, hogy egzakt módon mérhető lenne, hogy egy jól fizetett munkavállaló mennyivel végzi jobban a munkáját, mennyivel termel több bevételt, mintha nem lenne megfizetve (általában cégen belül nincs összehasonlítási alap), de az sem pontosan mérhető, hogy a rosszkedvvel dolgozó, munkájával nem törődő, szabályokat áthágó alkalmazott mennyi bevételkiesést okoz. Hogy jól van-e ez így? Nem. Attól még ez van? Igen. Elő lehet ezt így adni egy bértárgyaláson, vagy marad a kertelés? Hát...

Megválaszolva tehát a kérdésem: Szerintem mindenképp törekedni kell rá, hogy a szálloda csapata rendes fizetést kapjon, mert ugyan nem mondható az, hogy aki ebbe beleszarik, az semmi pénzt nem lát ebből az egészből, de meggyőződésem, hogy jóval kevesebbet. Az sem mindegy, - bár ez már inkább a menedzsment gondja - hogy az adott profitot egy jó, vagy egy kurva szar helyen termelik ki. Ha valaki mégis azt az utat választja, hogy belép a már fent ismertetett negatív spirálba, azzal egyben nagyon sok olyan szakembert is elijeszt (többek közt engem), aki jó pénzt tudna neki csinálni, csak ilyenhez nem adja a nevét.

És egy nagyon szubjektív választ adva a címben feltett kérdésre: Részben - hangsúlyozom, részben, egyéb befolyásoló tényezőkről már írtam korábban - azért alacsonyak a bérek a szállodaiparban, mert nagyon sok vezetés a negatív spirált választja, és csak azzal törődnek, hogy ők a pénzüknél legyenek. Ezért meg kár volt lemászni a fáról, igazából verekedhetnénk banánokért is.