Azzal a földtől kissé elrugaszkodott kérdéssel indítok, hogy lehet-e valamit gondolni egy adott témáról, ha azt egyébként nem értjük?
Megspórolva a hosszabb fejtegetést, szerintem nem. A posztjaim azon része, amik munkáról, gazdaságról, vagy a jelenleg minket érintő válságról szólnak, azért érintik a vendéglátás-turizmus témakört, mert így próbálom felhívni rá a figyelmet, hogy mi az a szemüveg, amin keresztül én ezt a helyzetet szemlélem, és a saját meglátásaim, véleményeim is igyekszem olyan köntösben tálalni, amiben egyben jelzem azokat az egyébként természetes és evidens hiányosságokat, amiket magában rejt az, hogy egy személy, bármennyire élesen és felkészülten következtet a világ dolgaira, végső soron mindig a saját életébe lesz bezárva, tehát saját nézőpontjától teljességében elvonatkoztatni nem képes. Ez nem jelenti azt, hogy ettől még nem lehetnek empirikus megfigyeléseink, de az nem az alapbeállítás.
Ugyanezen okból próbálom korlátozni a felsorakoztatott megfigyeléseket, adatokat azokra, amik kifejezetten az adott témához szükségesek, amit épp feldolgozok egy-egy bejegyzésben. Ezt a kis bevezetőt pedig azért pötyögtem le, mert az utóbbi egy hétben, a különböző cikkeket, elemzéseket, kommenteket olvasva nagyon hiányoltam ezt a hozzáállást.
Hol több, hol kevesebb sikerrel az itt kialakult vitákat is mindig igyekszem - amíg értelmét látom - mederben tartani, és ösztönözni a résztvevőket, hogy maradjunk a témánál. Mint minden, ez a téma is átpolitizálódott, és ebből kifolyólag egymást kizáró állításokat fogadnak el tényként az ide vagy oda húzó emberek. Nyilván, jelenleg a közelében nem vagyok a döntéshozó szerepnek, viszont az élet más területein, ennél persze jóval kisebb pályán, már rengetegszer volt lehetőségem ezt megtapasztalni. Jól tudom én is, hogy közel sem ugyanaz a napi üzemeltetés részfeladataiban döntést hozni, vagy éppen kisebb kiadásokra egyik helyről a másikra átcsoportosítani pár tízezer forintot, de azért van bőven hasonlóság a kettő között.
Ilyen például az, amivel sokat kellett nekem is küzdenem, amikor kollégáim, egyes részlegek képviselői elbeszélnek egymás mellett, majd egy váratlan pillanatban kapom felülről a seggberúgást, hogy tegyek rendet, vagy becsúszik valami olyan baki, ami miatt hozzám kerül a dolog. Ezt már más bejegyzésben is érintettem, de ezekben a helyzetekben azt nem szeretem, hogy ha leülünk megbeszélni, az első 20-30 perc tuti arra megy el, hogy mindenki a saját problémáiról beszél, amik ugyan lehet, hogy közvetve kapcsolódnak a konkrét "issue"-hoz, de a megoldásában nem segítenek, és arról nem is beszél senki. Mivel általában igyekszem képben lenni minden részleg problémáival, így nem megy el minden kérdésre egy teljes nap, de ezt a fél órát minden esetben rá kell szánni arra, hogy megtaláljuk a konkrét kérdést. Ha ez megvan, akkor a kérdés vonatkozásában meg lehet vizsgálni az érveket, körülményeket, és ez alapján megegyezni valamilyen megoldásban.
A hatékonyan működő demokráciáknál ugyanezt a törekvést figyeltem meg. Mivel demokratikus berendezkedésről beszélünk, alapfeltétel, hogy az állampolgárok részt vesznek a döntéshozatalban, akár szavazások, akár társadalmi viták mentén. Hogy ezek a komplex, sok területet érintő viták, amiket az emberek megrágnak, valamilyen emészthető formában jusson vissza hozzájuk, egy-egy témát természetesen nem egy darab eldöntendő kérdésben próbálják meg letudni, hanem részkérdésekre bontják. Megtalálják azokat a kérdéseket, amik eldöntésével a többi, hozzájuk kapcsolódó változó alakulásának irányát is kijelölik. A végletekig egyszerűsítve ez egy bináris rendszer, ahol egy adott kérdésre meghozott válasz enged bennünket továbblépni a következőre, ami természetesen csak akkor működik, ha megfelelő kérdést válaszoljuk meg.
Ezért gondoltam, most összeszedek pár vakvágányt, amiket olvastam, hallottam a nyitás/zárás témakörben. Nem azt mondom, hogy ezek a felvetések, álláspontok minden esetben érvénytelenek lennének, hanem arra próbálok majd rámutatni, hogy a jelen kérdéskör szempontjából irrelevánsak, és megkísérlek ehhez indoklást is adni.
Miért nem tartalékoltak, túl jó dolga volt a szektornak az elmúlt években, csak át kell szervezni a dolgaikat, ők a hibásak, amiért nem tudnak adaptálódni a helyzethez, nem kellett volna külföldiekre építeni.
Amikor még elkezdem írni a mondatot, még nem tudom, mennyire lesz hosszú a fejtegetés, de mielőtt komolyabban rátérnék, ismertetem azt a - mindenki által elfogadott - tényt, ami ezeket az (szerintem meglehetősen rosszindulatú, "dögöljön meg a szomszéd tehene is" jellegű) okoskodásokat helyből lenullázza: válság van, abból is a durvább fajta. Ennek a szónak akár a köznyelvi, akár a gazdasági definíciójából indulunk ki, szerintem elég jól rövidre zárja az ezzel kapcsolatos latolgatást.
Nekem is volt olyan munkahelyem, ahol - részben beruházói oldalról - nagyon nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt nekünk felvázolták kezdéskor, ezért egy kollégámmal átdolgoztuk az eredeti stratégiát, és elővezettük a beruházónak, hogy a működtethetőség érdekében szükség lenne néhány (vagy annál kicsit több) változtatásra. Ezt a beruházói oldalra vonatkoztatva helytelen erőforrás menedzsmentnek hívják, meg rossz gazdálkodásnak, és tényleg úgy kell megoldani, hogy racionalizálni kell a költéseket, át kell őket ütemezni, szintúgy a célokat, amik megvalósulásának feltételei lennének az átütemezett költések, ilyenek. Ez már lényegtelen, de természetesen el lettünk küldve vele a gecibe, és ellenségnek bélyegeztek bennünket, amiért számításokkal alátámasztott szakmai javaslatot mertünk tenni. Lényeg, hogy például ebben az esetben tényleg arról van szó, hogy a fő döntéshozó sajnos ostobább volt, mint hat pár rendőrcsizma, és minden igyekezetünk ellenére bőszen vágta maga alatt a fát. Az ilyen vállalkozás szemétdombra való, válság ide vagy oda.
Na de a válság az marhára nem ilyen, főleg nem ez. De aki a fenti dőltbetűs "szakértéseket" hányja ki magából, az is nyilván tisztában van azzal, hogy a kötelező bezárás vagy a bevétel teljes lenullázódása nem oldható meg átszervezéssel, mégis fenntartja a véleményét. Ezért nem is próbálok meg adatokkal dobálózni, inkább a válság után egy másik definíciót hoznék ide, ami meg a turizmus. Nem tudom, hogy az előző válság során a General Motors-nak okoskodott-e valaki azzal, hogy "hát rollert kellett volna árulni, Béláim, és akkor nem lenne most ennyi bajotok azzal, hogy beszart az autópiac". Na, a turizmusnak azt mondani, hogy "nem kellett volna külföldiekre építeni", az hasonlóan mélyen gyökerező intellektuális érvelés. A világháborúkat leszámítva, ezek a szolgáltatások töretlenül működtek, évszázados viszonylatban, így azt számonkérni, hogy miért nem számoltak azzal, hogy ez egyik napról a másikra megszűnik, szerintem nem fair.
Így az oltás, úgy az oltás, majd az megold mindent, ki kell várni. A virulógus-orvoscelebek azt mondják, hogy ezt kell csinálni, és ilyen meg olyan adatokra hivatkoznak, ők értenek hozzá.
Egy percig megpróbálom félretenni, hogy ezeket az orvoscelebeket gondolatban már a legkülönbözőbb helyekre küldtem el magamban.
Ennél az érvcsoportnál behoznék egy másik fontos dolgot, az időbeliséget. Beléptünk a 11. hónapba, mióta az a kommunikáció, hogy ki kell bírni, majd lesz valami. Nyilván nem lenne most ennyire trending ez a téma, ha ez a válasz a problémákra bármilyen szinten elégséges lenne. Tavaly májusban még én magam is azt az álláspontot képviseltem, hogy amellett, hogy már tudni lehetett, hogy a szektor nem fog érdemi segítséget kapni, én is úgy voltam vele, hogy valahogy ezt ki kell bírni, túl kell élni. Lesznek csődök, és egyeseknek sok időbe fog telni, mire talpraállnak ebből, de "laposítani kell a görbét".
Mostanra, mivel előrehaladtunk az időben, két lényeges dolog változott. Az egyik, hogy már a komplett szektor bedőlése fenyeget, ami nem csak a vendéglátósoknak lesz nagyon rossz, hanem az egész ország gazdaságát tudja hosszútávon földhöz verni. A másik, hogy nem kell vírusszakértőnek lenni ahhoz, hogy világos legyen, ezek a fehérköpenyes megmondók - valószínűleg puszta szereplésvágyból - úgy beszélnek bele a nagyvilágba, hogy fingjuk nincs. A jelenlegi kitüntetett helyzetükből fakadóan senki nem kéri őket számon, hogy amennyiben létezik egységes tudományos álláspont, akkor legalább ők miért nem tudják ugyanazt mondani. De kérhetek könnyebbet is, a saját, egy-két hónappal ezelőtti álláspontjukkal próbáljanak meg legalább egyetérteni. Mindegy is, ami biztos, hogy új "felállás" van ezen a fronton, és letudni ezt a régi válasszal (csak hangosabban) az egyenlő a probléma letagadásával.
Igen, a hosszútávú megoldást én is az oltástól remélem, amivel ténylegesen visszakaphatjuk az életünket, de a hangsúly a "remélem"en van. Mivel továbbra sem vagyok szakértője a témának. Viszont az jól látható, hogy mivel az oltás is erőteljesen átpolitizálódott, és a két nagy tábor próbálja a másikra az oltásellenes jelzőt rásütni, az ennek árnyékában kialakuló oltásellenesség (ami szerencsére azért csökken) még okozhat problémát, szóval lehetetlen megmondani, mikorra lesz ebből megfelelő átoltottság. Nem kifejezetten a fő témához kapcsolódik, de side note-ként muszáj megemlítenem, hogy más esetben tök jót vidulnék azokon a kommenteken, ahol azt írják, - magyarázva azzal, hogy ők "gondolkoznak" - azért nem adatják be maguknak az oltást, mert "nem tudják. mi van benne". Van olyan oltás, amit én sem fogok beadatni magamnak (háziorvosommal konzultálva erre jutottam), de amúgy ezek szerint a többiben tudják, mi van? Régen volt már, hogy beoltottak valami ellen, talán valamelyik évben beadattam az influenza ellenit, de amúgy (lehet aztán, hogy kiderül, én vagyok 10 millió emberből megint az egy tudatlan) én abban se tudtam, mi van, mert kurvára nem vagyok gyógyszerész. Ugye? Mondjuk, de nem értjük.
A pénzéhes vendéglátósok leszarják a vírust, és nem érdekli őket, ha felmegy az esetszám, megroppan az egészségügy, mindmeghalunk, szóval rohadjanak meg, nem tudom sajnálni őket, mert amúgy is túl drágán adják a sört a bulinegyedben.
Megfigyeléseim keretében arra jutottam, hogy itt vagy az érintett felek nyilatkozatainak ismeretének hiánya áll fenn, vagy azoknak értelmezése nem sikerült.
Az ágazat álláspontja az, hogy elsődlegesen annak örülnének, ha nem kéne ezzel a nyitás-parával növelniük az amúgy is elég magasfokú feszkót, és az államtól - melynek ők maguk is fenntartói - kapnának érdemi segítséget. Ne legyenek illúzióink, egy részleges újranyitás nem oldaná meg a közelgő tömeges csődhelyzetet, részben a válság, részben a turizmus sajátosságai miatt (csökkenő kereslet, nincsenek külföldiek), ennek a lehetőségét kizárólag az állami segítség elmaradása miatt forszírozzák. Ezek a vállalkozások jelenleg hátrakötött kézzel ülnek egy nagyon kényelmetlen, fájdalmas pozícióban, miközben fegyvert tartanak a fejükhöz, és az is meg van számukra tiltva, hogy megmozduljanak. A támogatások megítélése pedig nem szimpátiaalapon történik (elvileg, bár ismerem a döntéshozók gyakorlatát), hanem gazdaság-, és társadalompolitikai racionalitás mentén. Aki mégis szimpátiához kötné ezeket a dolgokat, azoknak ajánlom a Black Mirror ide vonatkozó részét.
Újfent megpróbálkozom a saját életemből hozni egy példát. Úgy gondolom, hogy az eddigi viszonylagos sikereimhez nagyban hozzátett az a felfogásom, hogy ha egy kollégám megkeres egy problémával, akkor azt, saját viszonyulásomtól függetlenül, akként is kezelem. Mire gondolok? Ha te segítséget kérsz egy kollégádtól/felettesedtől, akkor elfogadható válasznak tartod-e azt, ha ő elvitatja a te problémád létjogosultságát? Szerintem nem az. A problémák letagadása, tudomásul nem vétele minden esetben megbosszulja magát. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy minden problémát meg is tudok oldani, de azt nem tehetem meg, hogy nem foglalkozom vele.
Az orvosprimadonnák számára járványügyi adatok vagyunk, pont. Megvitatásra érdemes lehet a kérdés egy különálló témában, hogy orvosnak vajon az embert vagy a betegséget kell gyógyítania. Én úgy gondolom, hogy a betegséget az előírt terápia (kezelés, gyógyszer, oltás, ilyenek) gyógyítja, az embert pedig az orvos. Persze, tudom, mi emberek csak zavaró tényezők vagyunk, mert nem akarjuk rögtön elfogadni, hogy a fájó végtagot legegyszerűbb amputálni, mert törődünk olyan dolgokkal is, amik a műtőasztalon és a kórházi szobán túlmutatnak. Ilyenkor kell egy államnak észnél lenni, és nem egyetlenegy mutatónak alárendelni a teljes országot, mert a gazdasági válság ugyanúgy emberi életekbe kerül. A különbség az, hogy akik évtizedeket veszítenek a várható élettartamukból, mélydepresszióba zuhannak, súlyos stresszbetegek lesznek, halálba isszák magukat, öngyilkosok lesznek, azok halotti bizonyítványán nem lesz feltüntetve, hogy "gazdasági válság" alapbetegségük volt. Mindegy is, mindössze amellett érvelek, hogy egy társadalom nem egybites, és egyetlen mutatóval nem írható le annak állapota.
Visszakanyarodva a bejegyzés elejéhez, én nem azt mondom, hogy ezekről a kérdésekről feltétlen értelmetlen vitatkozni, csak annyit, hogy nem ennek a problémának a vonatkozásában. A vendéglátósokról kialakult negatív sztereotípiákról majd én is szeretnék egy külön bejegyzést csinálni például, amiben remélem, hogy majd beszélgethetünk ezekről. Az elkúrt menedzsmentről, a hitvány igazgatókról vagy tulajdonosokról én magam is kismillió posztot írtam, és tervezek egy olyan bejegyzést, amiben a különböző nyilatkozatokat, állásfoglalásokat fogom időrendben sorra venni, és megnézegetni az ellentmondásokat (nem járványszakértési szempontból). Szóval ezekről mind érdemes lehet beszélni, viszont ha a vendéglátás-turizmus szektor válságáról van szó, akkor ezek csak zsákutcába viszik a diskurzust.
Szintúgy írtam fentebb az egyik példában, hogy ilyenkor nagyon fontos megtalálni a valódi kérdést. Számomra ez a nagyon egyszerű képlet rajzolódott fel: A gazdasági/társadalmi katasztrófa elkerüléséhez szükség van vagy állami segítségre, vagy részleges (észszerű!) lazításra. Épp milyen okból, de utóbbitól kategorikusan elzárkóznak. Tehát marad az első verzió, segítségre van szükség. Ez a segítség pedig el van mismásolva, a probléma súlyossága meg letagadva. Úgyhogy akkor következik a kérdés: Miért nem segít a kormány a megsemmisülni készülő szektoron? Szerintem ez az a kérdés, amit fel kell tenni, és nem nekünk kell megválaszolni, nekünk csak minél többször feltenni, amíg ezt meg nem válaszolják, és addig kérdezni, amíg erre nem érkezik elfogadható válasz. Nem fog, mert nincs. Azonban ezt mondják ki ők, és vállalják fel.
