Történt a napokban, hogy az öreg Donáldnak volt egy uszító hangulatú szereplése, ami az ő részéről sikeresnek mondható, mert annak - és az évek óta zajló konteókampánynak - hatására egy rakás ember lerohanta az amerikai törvényhozás épületét. Az akció ízig-vérig amerikai volt, mert egyszerre voltak sámánruhás bolondok, szelfizgető instahuszárok, és persze halálos áldozatokkal járó lövöldözés és balhé, talán csak pár propelleres sapkával és scooteren közlekedő kórosan elhízott emberekkel lehetett volna csak teljesebbé tenni a képet.

Korunk főcenzorainál, a közösségi oldalaknál pedig betelt a pohár, és Donáldot bannolták. Nem kell ezen meglepődni, sokkal kevesebbért is tiltottak már ki embereket. Inkább az a meglepő, hogy azzal a mennyiségű szarral, ami az elnök szájából kifolyt az elmúlt pár évben, ennyi ideig húzta. Nem tudok nem rosszindulatú lenni, és arra gondolni, hogy a Facebook véleménymonopólium-céggyűjtemény mostanáig tartott a politikai következményektől, a feldarabolástól, a szigorúbb szabályozásoktól, ezért jobbnak látták az "oldal irányelveit", ahogy ők fogalmazni szoktak, csak mérsékelten érvényesíteni. De most új világ jön, 9 nap múlva más szponzorok logói fognak díszelegni a Capitoliumban és a Fehér Házban, így célszerűnek látták, hogy gesztusokat tegyenek az új helyi basszájba felé. 

Nem értek egyet Donald Trump elnémításával, és álságosnak tartom a közösségi oldalak uszítás elleni kiállását. Azonban nem értek egyet azzal sem, hogy egy tévképzetekben élő, valószínűleg súlyos szellemi problémákkal küzdő ember, csak azért, mert kurva sok pénze van, olyan sokáig tudta elkerülni a börtönt, a cselekvőképességét korlátozó pszichiátriai szakvéleményt, vagy egyéb felelősségrevonást, hogy végül nála landolt az atomtáska. Azt meg végképp álszentnek és elfogadhatatlannak tartom, hogy azok némítják el, akik ebben a folyamatban nem kis segítséget jelentettek számára. Vajon a közösségi média véleménybuborékba záró algoritmusai nélkül a QAnon, a pizzagate, vagy egyéb Trump által terjesztett hülyeségcunami képes lett-e volna annyi agyat leolvasztani, ráadásul ilyen mértékben, hogy utána ekkora tömeg rohanja meg a képviselőházat? Elismerem, nem tudom megítélni, hogy ha Trump ekkora közönségnek onthatta volna tovább magából a faszságait, nem eszkalálódott volna a polgárháborús hangulat. Lehet, hogy már tényleg annyira káros volt az alkotmányos rendre, hogy lakatot kellett tenni a szájára. Ilyen értelemben a leköszönő elnök meglehetősen jól járt, mert az egyszerű polgárokat az alkotmányos rend megdöntésére irányuló tevékenységekért (illetve odaát ezt terrorizmus kategóriába sorolják) börtön jár. A börihez képest a Twitter letiltás nem is olyan rossz.

Azt is megértem, miért okoz rengeteg ember számára elégtételt, hogy ez a minden tekintetben káros figura, ha nem is kussolt el teljesen, de legalább halkabb lett. A kérdés, hogy milyen precedenst teremtünk ezzel? Azért ez a királyi többes, mert ugyan közvetlenül nem vagyunk hatással az amerikai történésekre, és rém szánalmasnak is tartom az elnökválasztáskor hőzöngő, egymásnak feszülő tömgeket, az ottani dolgok seperc alatt leszivárognak hozzánk is.

Felépítettünk egy olyan társadalmat, ahol a jó kapcsolatokkal és sok pénzzel rendelkező embereknek szinte minden megengedett, azt a hamis illúziót dédelgetve, hogy egyszer talán közéjük tartozhatunk. Törzsi gondolkodásba menekülve, felelősséget nem vállalva elkummantottuk a fontos társadalmi vitáinkat, később már a hétköznapiakat is, pótcselekvések és valótlan törésvonalak mentén polarizálódtunk (szolgálva ezzel ennek a rétegnek az érdekeit), és ezáltal erőre kaptak a súlyosan ostoba konteók is. Létrehoztuk azt a világot, ahol már nem csak egymás véleményét tagadjuk el, de már tényeknek is mást fogadunk el, ennyire züllöttünk le. Mindebből nem azt szűrtük le, hogy ezen valahogy változtatnunk kéne, hanem, kis félrenézésekkel, nem szó szerint kimondva, megállapítottuk, hogy a baj igazából a szólásszabadsággal van.

Mivel ezt kimondani nem lenne polkorrekt, a szabályozása esetén pedig tömegek kiáltanának diktatúrát, kiszerveztük a cenzúra jogát a közösségi médiának és az iróniát sem értő algoritmusoknak, megúszva azt, hogy valamilyen konszenzusra kelljen jutnunk a témában. A korábbi, szólásszabadságot támogató konszenzus elvileg érvényben maradt, de közben azért cenzúra is van. Az ilyen ellentmondások egy idő után mindig szétvető erővel kerülnek a felszínre, és katasztrófához vezetnek. A probléma az ilyen kiszervezett dolgokkal az, hogy egy amorálisan működő entitás, profitorientált vállalat soha nem fogja tudni meghúzni a határt, és akármilyen jog vagy hatalom kerül a kezébe, azzal természetszerűen vissza fog élni. Vajon ha Joe Biden valami csoda folytán arra kényszerülne, hogy megindítsa a Facebook feldarabolását, meddig nem korlátoznák az elérését?

A társadalmi vitáink lefolytatásának sokszor lettek béna eredményei, ami miatt jónak tűnhet, ha egy kizsákmányoló vállalattóriásra hagyjuk a dolgaink felett való döntést, de a jogainkról szóló, legbénább eredményű társadalmi vita is ezerszer jobb, mint lemondani valamelyik jogunkról egy zsák beszélő pénz javára.

"A demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva azokat, amiket már próbáltunk." mondja Churchill.

Hosszú és nyögvenyelős út lenne, de szerintem megérné azon dolgoznunk, hogy tolvajok, érdemtelenek, maffiózók, nekünk ártani akarók, vagy éppen korlátozottan cselekvőképes fogyatékosok ne juthassanak hatalomba (igen, Magyarországon se!), és akkor nem onnan kell várnunk a megváltást, ahova más esetben az emberek csak a reggelijüket meg a picsájukat rakják ki.

Előző részek: Első, Második

Mivel az előző részben olyan hibákat válogattam össze, amiket én is elkövettem, és egyébként is elég sok bejegyzésben foglalkozom a saját tévedéseim boncolgatásával, most egy kicsit inkább kímélem magam, és olyan dolgokról fogok írni, amiket mások követtek el, de hatással voltak rám is. Amikor tudtam, vagy úgy éreztem, hogy még megtehetem, igyekeztem ezekre felhívni a figyelmet és megpróbálni rámutatni a lehetséges negatív következményekre, de nem arattam vele osztatlan sikert. Részben, mivel én voltam a legfiatalabb tagja a menedzsmentnek, és hát első hallásra idealisztikusnak, naivnak is tűnhetnek néha a javaslataim, ezt be kellett látnom. Emiatt sokan gondoltak eleinte hülyének, és gyakran váltottam ki ellenszenvet másokban, ami csak akkor tudott csillapodni, amikor éles vitában ugyan, de lehetőségem nyílt megvédeni az álláspontom.

Mire ezeken a nehézségeken átrágtuk magunkat, sajnos rengeteg dolgot már nem lehetett helyrehozni, így nem sokra mentem azzal, hogy utólag sokan belátták, érdemes lett volna legalább megfontolni azt, amit mondok. Amit viszont megfigyeltem, hogy ez a bizonyos ellenszenv nem csak nekem vagy a javaslataimnak szólt, hanem annak, hogy nem akarták elhinni, tényleg segíteni akarok. Sokszor, sok helyen emlegettem már az érdemtelen, basáskodó vezetőket, akik mérgező légkört teremtenek, mert ők ebből az állandó utálkozásból táplálkoznak. Az ő ténykedésük eredményezi azt is, hogy egy idő után szinte minden dolgozóban kialakul egy defenzív reflex, mert azt szokták meg, hogy ha bármilyen hiba vagy nehézség szóba kerül, akkor utána nem a megoldásokról lesz szó, hanem lebaszás, felelőskeresés, ujjal mutogatás, fúrás következik. És ezzel át is kötök az első pontra:

Megoldások helyett problémákban fürdőzés

Minden szálloda életének része a reggeli értekezlet, ezzel indítja a vezetőség a napot, ezeket az igazgató távollétében legtöbbször én vezettem. Összegyűlnek a részlegvezetők, egyeztetik a napi programjukat, illetve bedobják azokat a problémáikat, ami a sajátjukon kívül más részleget, részlegeket is érint, szóval amolyan "közérdekű". Már ha ezt valaki kézben tartja.

Ugyanis sok kollégám élte meg úgy ezeket az alkalmakat, hogy most végre mindenki hallja az ő problémáit, és azt is, milyen sok van belőlük, tehát megindult belőlük a panaszáradat. Ha az egyik elkezdte, akkor a többi rögtön elkezdte úgy érezni, hogy versenyben kell maradnia, még a végén úgy tűnik, hogy az ő élete könnyű. És így tudott ez a reggeli napindító elhúzódni akár egyórásra (normál esetben ez max 20-30 perc).

Amikor én vezettem ezeket a kis összeüléseket, olyankor valahogy mégis bele tudtunk férni a max. fél órába. Hogyan lehetséges ez? Utánozhatatlan, óvodásokat megszégyenítő megfigyelőkészségemet bevetve azt a tudományos megállapítást tettem, hogy az elhúzódó értekezleteken hiába kerül elő ugyan rengeteg probléma, nem kerül szóba, hogyan lehetne őket megoldani. Úgyhogy, ha éppen nálam volt a gyeplő, és felmerült valami, bátorkodtam feltenni a kérdést, hogy "Hogyan lehetne ezt a problémát megoldani, milyen segítségre lenne szükséged?". Miután az illető feldolgozta a helyzet újdonságát, érdekes módon, tudott valamilyen támpontot adni a megoldáshoz. Ezután megnéztük, ki az, aki az adott témában kompetens, ő mikor ér rá, és ennyi, ugorhattunk a következő napirendi pontra. Persze, olyan is előfordult, hogy a kolléga bele se gondolt, hogy a problémákhoz megoldások is tartoznak, és elvárta, hogy mások oldják meg, de ilyenkor szépen vissza lehet dobni a labdát, hogy segíteni nagyon szívesen segítesz, de helyette megcsinálni nem fogod. 

Itthon különösen szeretünk a szarban fürdeni, és ezen a munkahelyemen az igazgatónak is egy kényelmes pozíció volt ez. Ha a problémák mennyisége elér egy kritikus szintet, akkor könnyű a körülmények áldozatának lenni, és felmenteni magunkat azzal, hogy minden szar, és úgyse lehet megoldani. Mivel mindenki más is arra van beállítva, hogy takarózzon, mert szinte bármiért elverhetik rajta a port, nem valószínű, hogy magától fel fogja ajánlani a segítséget (sajnos engem is vettek már elő azért, mert segíteni mertem másnak). Ilyenkor kell vezetőnek lenni, leosztani a lapokat, és igenis megpróbálni felgöngyölíteni annyi gikszert, amennyit csak lehet, nem pedig keseregni azon, hogy mindenkinek mennyi problémája van, és eljátszani az áldozatot. Egy darab nyomorult kérdést feltenni csak nem olyan nehéz...

Túlszabályozás, következetlenség

Amikor csak tehetem, el szoktam mondani, hogy szabályok meghozatalakor nem árt több dolgot is észben tartani. 

A szabály csak akkor lesz működőképes, ha az életszerű, a gyakorlatba beilleszthető. Ha ez nem teljesül, predesztináljuk a szabályszegést. Továbbá minden szabálynak, tartalomtól függetlenül van egy rejtett, apróbetűs része, miszerint az illetékeseket a betartatás felelőssége terheli. Tehát az életszerűségnek nem csak a betarthatóságra, de a betartathatóságra is ki kell terjednie. Ugyanilyen fontos a következetesség, vagyis a szabályoknak az érintett körből mindenkire egyformán kell vonatkoznia.

Sajnos eddig döntő többségében olyan példákkal találkoztam, ahol rettentő pocsék módon alkalmazták a szabályokat. Sok, néha egymásnak ellentmondó, életidegen, követhetetlen, sokszor ad hoc jellegűek (történik valami egyedi probléma, hoznak rá egy szabályt), és aminek én is áldozata voltam nem egyszer, az a kettős mérce szerinti alkalmazásuk. A túlszabályozottság a gondolkodásnak is gátat szab, lenullázza a problémamegoldókészséget, ráadásul a betarthatatlanság baromi nagy fluktuációt is eredményez. Ennek a műfajnak az örökös mestere egy nagy szállodalánc, aki egyre több brandjével van jelen itthon is, és tényleg nevetséges, hogy egytől egyig működésképtelenek a házaik a sok idióta company standard miatt.

Ennél egy fokkal nevetségesebb példával találkoztam egy korábbi munkahelyemen. Amikor a recepció feladatait dolgoztuk ki (itt csak besegítettem, ennél a munkámnál nem hozzám tartoztak), én igyekeztem amellett érvelni, hogy kicsiben kezdjünk, és szép lassan építsük majd fel, mert nagyjából felmértem az oktatás alatt, mennyire vannak képben, és nem volt túl acélos a helyzet. Erre megkaptam azt a reakciót, hogy ne legyek ilyen elnéző, kedves, engedékeny (előtte sose vádoltak ilyennel), ezek alap dolgok, ne legyen már ebből hiszti. Így hát megszületetett a pályamű. Megnyitottunk, és hát nyilván semmit se úgy csináltak. Amikor volt időm, megpróbáltam elmutogatni, segíteni, de sajnos azzal, hogy ők nem csinálták rendesen a dolgukat, azzal engem is folyamatosan úsztattak. Amikor pedig az érintett vezetőknél számon kértem, hogy nem ártana tenni valamit, akkor megkaptam, ugyanattól, aki korábban túl engedékenynek nevezett, hogy ne legyek már ilyen kritikus és rosszindulatú. Hát erre köpni-nyelni nem tudtam.

Én mindig törekszem arra, hogy a lehető legkevesebb szabállyal dolgozzak. Ez egyben nagyobb súlyt ad nekik, másfelől bennünket is ösztönöz rá, hogy okos és hasznos szabályokat alkossunk. Tudom-tudom, "törekedni kell", ez olyan bullshit szöveg. Mire gondolok?

Először is, magát a rendszert fel lehet úgy építeni, hogy rengeteg hibalehetőséget alapból kizárjon, amit (unalmas részleteket mellőzve) úgy lehet könnyen elérni, ha az egymásból következő lépések a gyakorlat gondolati struktúrájával vannak összhangban, így a használó tudja, hogy adott gomb megnyomására melyik lámpának kell kigyulladnia, ami a következő megnyomandó gombot jelöli, és így tovább. Valami ilyesmi, remélem, nem túl kusza.

Szintén elengedhetetlen az elvek alkalmazása. Absztrakt természetükből fakadóan, túlterjeszkednek a kötöttpályás rendszeren. Úgy kell őket meghatározni, hogy iránymutatással szolgáljanak, és keretet biztosítsanak a dolgozók számára, amin belül szabadságot kapnak, lehetnek kreatívak. Nincs tökéletes rendszer, és nem lehet mindenre szabályt vagy protokollt alkotni, így egy ponton mindig fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mi számunkra a fontos: hogy megoldódjon a probléma, vagy hogy teljesüljön a company standard? Sajnos a kettő egyre ritkábban fedi egymást.

És ezután jönnek csak a szabályok, mint utolsó építőkocka. Ha a fenti alapokkal jó munkát végzünk, a pozitív előjelű, vagy kijelentő szabályok nagy részét meg is spóroltuk. Marad az egyenruha, és egyéb házirend-jellegű szabályok. Amiknek viszont sokkal fontosabb szerepe van egy ilyen struktúrában, azok a tiltások, mert azok egészítik ki, egyértelműsítik az elveket, amolyan kivételek: "Járj el XY elv mentén, de úgy, hogy YZ dolog nem következhet be".

Hogy miért nem alkalmazzák több helyen az elvközpontú struktúrát? Az ilyen átfogó gyakorlatok kialakításához már nagyon fent kell ülni, fent pedig a már sokat emlegetett érdemtelen réteg valamelyik oszlopos képviselője szokott ülni. És akkor arról még nem beszéltünk, hogy egy csomó háttértudás kell hozzá, még annál is több munka van vele, amit egy olyan ember, aki csak azért jár be a munkába, hogy a hatalmával és a pozíciójával visszaélve másokat keserítsen meg, nem fog elvégezni. Továbbá az ad hoc jellegű számonkérése az értelmetlennél értelmetlenebb szabályoknak lehetőséget biztosít számára, hogy élet-halál ura legyen, és akkor rúghasson bele bárkibe, amikor épp kedve támad. Egy fair rendszer ezt a lehetőséget elveszi. Érdekes módon, én többször is alakítottam már ki ilyen rendszert, valahogy nekem nem fájt erről a lehetőségről lemondani. De biztos velem van a baj.

A címet olvasva szinte biztos vagyok benne, hogy a legtöbbeteknek van valamilyen azonnali asszociációja a témához. Egy idegesítő szokás, amit "mindenki" csinál, vagy egy ismerős, haver, barát, aki büszkén reklámozza, hogy mindig van kerülőút, és az minden esetben jobb, mint az egyenes. Ezek az emberek azt hiszik, hatalmas spílerek, akik minden lélegzetükkel kijátsszák a rendszert, én pedig most megkísérlem körüljárni, miért baromi nagy önbecsapás ez.

Nem ismerem más országok lakóinak az ehhez való hozzáállását, de azt tartom valószínűnek, hogy ugyan, ez a probléma mindenhol létezik, de kevés ország van csak, ahol ez a nemzeti identitás részét képezi. Túl nagy vállalkozás lenne számomra egyértelműen kimondani, hogy a mindenkori államapparátus nevelte-e így a népét, vagy egy ilyen viselkedést preferáló nép csak ilyen kormányokat tud magából kitermelni, de egy biztos: a megúszás, az állandó kerülőútak, kiskapuk keresése, a megmagyarázás, valóságtagadás mélyen belevésődött nemzetünk gondolkodásának gránitjába.

Amiért nem a közéleti, hanem az egyéni vonatkozásairól fogok beszélni ennek a jelenségnek, azt az alábbi két, közelmúltban média által is megénekelt példával tudnám szemléltetni: Irtó nagy hülyeségnek tartom azt a narratívát, amiben elvitatják a miniszterelnöktől (sőt, egyenesen sikerkényt könyvelik el), hogy a vétó belengetésére alapozott taktikájával becsicskította az Európai Unió többi tagját jogállamiság témában, és ugyanúgy értelmetlennek és kontraproduktívnak tartom a sikeres válságkezelésről szóló kormánypropagandát, miközben a nehéz helyzetbe került emberek, családok, cégek lószar segítséget nem kaptak, és ennek ellenére lesz brutális a hiány meg az államadósság, a járványadatok tekintetében pedig világszinten az utolsók közt vagyunk. 

Jól látható, ha valaki az alapján próbálna választani kormánypárt és ellenzék között, hogy melyikük hajlandó a hibáival, kudarcaival szembenézni, akkor akár érmefeldobással is eldönthetné, hova tegye az ikszet. Nézzük inkább meg az egyén szintjén, hogyan jelenik meg ez a hétköznapokban, már amennyit az én szemüvegemen keresztül láthatunk belőle.

A megúszásnak vannak legitim formái, és része minden ember életének. Gondolok itt azokra az esetekre, amikor egy általunk nem befolyásolható helyzet potenciálisan negatív következménye úgy kerül el bennünket, hogy azért tudatosan nem tettünk, legfeljebb egy korábbi, ettől egyékbént teljesen függetlenül hozott döntésünk segített ebben minket. Ez egy tök tiszta szitu, nem is kell mögé sokat látni. Láttam sajnos pár cégvezetőt, akik egy ilyen szerencsés véletlen után azonnal válságmenedzsernek képzelték magukat, nem jó taktika.

Egy kis csokorba megpróbáltam összeszedni az általam leggyakrabban tapasztalt, hétköznapi megúszásokat, íme:

Önismeret helyett jól hangzó bullshit

Többszintű csapda, amibe szinte mindenki esett már bele, akibe legalább annyi önreflexió szorult, hogy rájöjjön, nem ért mindent magával és a környezetével kapcsolatban. Ha ez a felismerés megszületik valakiben, és az igény, hogy ezen változtasson, megszámlálhatatlan lehetősége adódik, honnan kezdhet tájékozódni. Sajnos az ilyen könyvek, előadások, megmondóemberek hitelességének ellenőrzése nem könnyű feladat, de itt nem is azokról van szó, akikben felmerül az igény a hiteles forrásra. Akik úgy döntenek, megpróbálják ezt megúszni, azok levesznek a polcról egy színes, lehetőleg 150-200 oldalnál nem hosszabb füzetkét, ami azt ígéri, hogy ebben a terjedelemben is képes többet nyújtani, mint a másfél évszázada ezzel foglalkozó tudományág. Esetleg beneveznek néhány továbbfejlesztett MLM előadásra, ahol már kézzel fogható termék sincs, csak az antiszociális viselkedés népszerűsítése valami tréner/coach által. Gondolom, a legtöbb emberben azért, ha egy pár másodpercig is, felmerül, hogy három másfélórás előadás meg egy füzetke nem biztos, hogy több évnyi személyiségfejlődést be fog tudni hozni, de itt jön a képbe a megúszás. Ugyanis ezekre, szerintük, nincs is feltétlen szükség, elég, ha szereznek maguknak egy igazolást arról, hogy ezt a munkát elvégezték, majd ezt bizonygatva hangoztatják a mindenféle hitelességet nélkülöző, se eleje, se vége életigazságokat. És akkor ennél még eggyel lejjebb van a horoszkóp.

Érvelési hibák egymásra halmozása a konklúzió elkerülésének érdekében

A kedvenc érvelési hibáimról itt írtam korábban, így ezeket most nem fejteném ki bővebben. A taktika lényege az, hogy amikor érvek ütköztetésére kerül a sor, és az egyik fél kevésbé érzi védhetőnek az álláspontját, megpróbál olyan helyzetet előidézni a téma elterelésével, ahol már senkinek nem lehet igaza, mert a kiindulási pont is homályossá válik.

Mindennapi szájkarate

Szorosan kapcsolódik az előzőhöz, ám sokkal mélyebbről építkezik. A kiindulási pont szintén az, hogy az ezzel élő emberek úgy gondolják, nem kell "nagynak", sikeresnek, kompetensnek lenni, elég annak látszani, illetve elkerülni a helyzeteket, ahol ez megkérdőjeleződhet. Így születnek a kiszínezett hőstörténetek, az üres fenyegetőzések, a munkakörök hamis lefestése, mai szóval mondva az alaptalan "flexelés". A vendéglátás szakmában sajnos meglepően gyakori jelenség. A legnagyobb problémát ott látom ebben, hogy szerintem hazudni ugyan lehet magunkat másmilyennek, de jobbnak sosem. A valódi célja ennek a viselkedésnek a törékeny egó megóvása. Mert mi is történik itt? Az illető konstruál egy hamis képet magáról, amit mások felé közvetít, tehát, ha negatív visszajelzést kap, elutasítás éri, akkor könnyedén deflektál azzal, hogy nem is ő kapta az elutasítást, csak az a hamis kép, amit ő mutatott magáról. Ez a folyamat meglepően sokszor megismételhető, ami ebből viszont soha nem következik, az a fejlődés. 

Hirtelen változó narratíva, szélsőséges önigazolás

Előfordul, hogy rosszul mérünk fel egy helyzetet, és olyan döntést hozunk, aminek negatív következményei vannak ránk nézve. Ebben való felelősségünk belátásának megúszása úgy kezdődik, hogy az új élethelyzeteinkbe minden kritikát mellőzve, azt megidealizálva lépünk be. Biztos megvan mindenkinek az az ismerőse, aki minden új munkahelyénél először ódákat zeng, hogy mindenki jófej, és ez a világ legjobb cége, majd amikor számára is tarthatatlanná válik ez a hazugság, egyik pillanatról a másikra lesz ott minden szar, és mindenki hülye. Ugyanez a folyamat, amikor valaki, bármilyen okból kifolyólag, nem érzi magát jól a munkahelyén, és már ugyan legbelül tudja, hogy fel akar mondani, pár hétig még marad, mert olyan okokat próbál keresni, legyártani, amik megerősítik abban, hogy ilyen helyen nem szabad maradni. Tehát olyan szituációt kreál az illető, hogy a maradás, mint opció, fel se merülhessen, így az új munkahely már nem egy mérlegelés (ahol ugyebár lehet tévedni) eredménye, hanem szükségszerűség.

Feltétel nélkül hinni a leghangosabbnak

Ez a szájkaratézás párja. A szájkarate tényleg olyan, mintha saját dojo-val rendelkezne: A kéköves szájkaratésok imádják a feketeöveseket csatlósként, csicskaként követni. Az egyik "előnye" ennek a saját tetteinkért való felelősségvállalás elkerülése. Számtalan kutatás van arról, hogy az ember milyen dolgokra hajlandó, ha azokat parancsba kapja egy felsőbbrendű(nek hitt) személytől, és mennyire felszabadít bennünket, ha megmondják, mit csináljunk, továbbá szeretünk a "győztesekhez", "erősekhez" tartozni, mert akkor nekünk már nem is kell annak lenni. De legalább ilyen kényelmet nyújt az ilyen típusú blöffök nem-lehívása abban is, hogy nem tesszük próbára az emberismerő készségünket, hanem hagyjuk magunkat átverni, így ha ennek negatív kifutása lenne, a másiké a teljes felelősség. Azért tegyük fel a kérdést, hányszor fordult elő, hogy aki nagy hanggal hirdeti magáról, hogy ő a legnagyobb király, az valójában nem csak egy sikerességet demózó nímand volt? Nem egy ismerősöm dobta már ilyenek miatt a biztos állását és szegődött el valami karriertemetőbe, amit a világ tetejeként tálaltak neki.

Döntéshozatal kerülése, Pán Péter szindróma

Egy döntést valójában bármeddig lehet halogatni, mert előbb vagy utóbb, ahogy telik az idő, a lehetőségeink úgyis odáig fognak szűkülni, hogy az élet meghozza helyettünk. Ezen a ponton joggal mondhatjuk azt, hogy nem volt más opciónk, és a körülmények áldozatai vagyunk, felelősség nem terhel. El tudjuk képzelni, munkakörnyezetben ez mennyire káros. De a megértéséhez talán jobb, ha máshonnan nézzük ezt meg: ez a Pán Péter szindróma. Fiatal korban még mindenki egyfajta szuperpozícióban van, és ott van benne a lehetőség, hogy "bármi lehet". Ahogy idősödünk, ezek a lehetőségek egyre szűkülnek, mert ugyan módosíthatunk pályát, de azt a 10 évet már sose fogjuk visszakapni, amit a másikba beleöltünk, és a pályamódosításnál is végesek az opciók. Ezt a szuperpozíciót önszántukból feladni, egy egyébként is rengeteg létbizonytalansággal tarkított életben, iszonyú nehéz, és ez az egyik oka annak, hogy a felnőtté válás ennyire kitolódott.

A rendszer áldozatai, "Megoldjuk okosba'"

Kár lenne azzal vitatkozni, hogy a jelenlegi szabályozás igazságtalanságai, életszerűtlenségei kikényszerítik a valamilyen fokú szabálykerülést, ügyeskedést. Az eddigi tapasztalataim alapján meg vagyok róla győződve, hogy a legtöbb cég lehúzhatná a rolót, ha valamennyire nem feszegetné ezeket a határokat. Azonban közel sem mindegy, mennyire, és milyen motivációval tesszük ezt akár céges, akár egyéni szinten. Példának kerestem egy olyan terület művelőit, ahol szerintem ez nagyon szépen megjelenik. Szóval, eddigi karrierem során én kétféle pénzügyessel találkoztam, dolgoztam együtt. Az egyik (általam preferált) típus, akivel heti szinten órákat "pettingelünk" a felmerülő problémákon, és akár a könyvelő, vagy külsős ember bevonásával megpróbálunk egy optimális, de még szabályos megoldást találni. Megesik, hogy ez annyira életszerűtlen, teljesíthetetlen gyakorlatot, vagy működést veszélyeztető költségeket eredményezne, hogy meg kell vizsgálni a lehetőségét annak, hogyan csinálják ezt okosba', és egy ponton, nagy hallgatások és sóhajok után hozunk egy nehéz döntést, és választunk a rendelkezésre álló, csak rossz opciók közül. Van viszont a másik típus, akinek már az a kiindulási pontja, hogy semmit nem fogunk szabályosan csinálni. A közös megoldáskeresés helyett már azzal kezdi az ismerkedést, hogy vázolja az okosságokat, és leadja az igényeit, milyen "papertrail"-t kéne legyártanom, hogy patentnak tűnjön a dolog. Lehet nekem hinni vagy nem hinni, ilyenkor mindig küzdeni szoktam azért, hogy amit csak lehet, csináljunk tisztán, főleg, mert nem egyszer derült ki, hogy semmivel nem költségesebb vagy megterhelőbb. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem értem meg, miért vonzó ez ennyi ember számára. Azt sem állítom, hogy én nem estem bele némelyik hibába. Amiért talán kevesebbszer történt ez meg, az sem az én személyiségem fejlettségét jelenti, hanem a körülményeimről árulkodik, egyben ennek a stratégiának a legnagyobb hibájáról. Ne legyenek illúzióink, megúszásra csak akkor játszhat valaki sikeresen, ha külső segítséget kap, és a háttere, környezete ellensúlyozza a megúszni kívánt hatásokat. Ezért is nagyon káros a különböző egotrénerek által hirdetett antiszociális viselkedés is, mert a legtöbb, amit hozhat, az látszatsiker, ami legalább annyira építkezik a művelő önzőségéből, mint mindenki más jóindulatából, akiken a pszichopataként viselkedő áttapos. 

Hibázni, tévedni, elutasítást kapni rettenetesen szar. A depresszívebb alkatoknak érzelmi mélyrepülés is. Egy ilyenből épp kikeveredni próbálok, és hetente többször járom meg a poklot a szorongásaimmal, de inkább vállalom a gyötrelmes, hosszadalmas szembenézést, hogy majd egyszer továbbléphessek, előrefele, nem ugyanezt a hibát ismételgetve. Hoznom kell majd döntéseket, ahol lehet, hogy egyik opció sem fog tetszeni, de meg fogom őket hozni, és el fogom kötelezni magam mellettük, aztán építkezem tovább abból, ami van, vagy maradt. Dönteni, megszabni a saját kereteinket, mindig jobb, mint megvárni, hogy dobjon valamit a gép. Egy hibás döntés okozta időszakos vereségből a végén még mindig következhet siker, de csak akkor, ha ezt a vereséget elismerjük, és megpróbáljuk ledolgozni, tanulni belőle. Ha a vereségeinket sikernek hazudjuk, vagy áldozati narratívába menekülünk, akkor mindvégig csak egy helyben fogunk toporogni, és megtagadjuk magunktól a valódi siker lehetőségét. Elcseszni az életünket azzal, hogy állandóan azt keressük szorongva, hol van a kerülőút, amivel megúszhatjuk a munkát, a tanulást, az alázatot, a nehéz döntéseket, nem csak emberileg hitvány dolog, gyávaság, de még akkor is kudarcra van ítélve, ha valaki talál is ilyet, mert a siker minőségét, tartósságát az odavezető út határozza meg.

Nem lenne teljes a kép, ha nem árnyalnám annyival, hogy a megúszás kísértésének való ellenállás nem garantál sikert, és önmagában még nem érvényes életstratégia, csak egy elem a sok közül. Megannyi élethelyzet van, ahol hiába vállaljuk a döntéseinket, ha ezek rendre csak rossz és rossz közötti választások, amiket egy igazságtalan rendszer/társadalom idéz elő, akkor a felelősséget az egyénre hárítani azzal a bullshittel, hogy "az a fontos, hogy éled meg", ugyanúgy megúszás, csak társadalmi szintű. Ahogyan egyik kedvenc kritikusom is fogalmaz: "Ami nem öl meg, attól még mindig megrokkanhatsz."

Indítanék is azzal, hogy röviden megválaszolom a kérdésem, ha esetleg valaki nem akar sokat olvasni: Nem az.

Főleg az idei év, kurva egy világot hozott a teljes vendéglátó és turisztikai szektorra. A gazdaságot leállították, az embereket karanténba zárták, a határokat lezárták, a dolgozókat tömegével bocsátották el, aki megtarthatta a munkahelyét, az is csak a rendes fizetése töredékéért, érdemi válságkezelés pedig nem történt. Olyan intézkedések meghozatala, ami nincs befolyással a probléma lefolyására, nem nevezhető kezelésnek, ahogyan azt se nevezzük annak, ha valaki fejfájást beöntéssel akar megszüntetni. Nagy számban hagyták el értékes szakemberek az ágazatot, akiknek a munkája nagyon hiányozni fog, amikor újranyit a piac, egyszerre szabadulunk rá Béccsel és Prágával, ahol nem hagyták tönkremenni a turizmust, és nekünk velük kell versenyeznünk. És ez csak az idei termés. Beszélhetnénk még haveri cégek térnyeréséről, a szakmára rátelepedő posztkomcsi "elitről", vagy a 2019-es ágazatokra bontott adatok szerinti második legrosszabb fizetésről, vagy arról, hogy sokat kell melózni, a túlórát se mindig fizetik ki, és hogy néha mekkora széllel szembe hugyozás ez az egész, mert nagyon kevés ember van ezen a területen, akivel előremutató szakmai együttműködést lehet folytatni. Haverit sokmindenkivel lehet, csak én arra pont nem vágyom. De most mégse ezekről akarok beszélni, hanem visszatérek a címadó kérdéshez. Mert hiába soroltam fel mindazt, amit, nem tudom elképzelni, hogy más területen dolgozzak.

A szállodázás nem bullshit meló

A Bullshit Jobs c. könyvet nem olvastam (még), viszont egy hozzá írt recenziót, és számos cikket igen. Ezek alapján merem azt mondani, hogy a szállodai munkák közül csak nagyon kevés munkakör/pozíció nyert felvételt ebbe a kategóriába (saját tapasztalataim és rosszindulatom alapján még egy-kettővel ki tudtam volna egészíteni, de hallgatok a tudósokra). Nem érdemes semmi világmegváltást látni amögé, amit mondani fogok: a munkádnak jelentősége van. Ha előfordul, hogy managereknek tartok oktatást, betanítást, mindig el szoktam nekik mondani, hogy a részlegükön dolgozó kollégákat úgy becsüljék meg, hogy ha vezetőség fele egyszer csak nem jönne be dolgozni, minimum egy hétig simán elműködnének a dolgok, míg nem elkezdődnének a bonyodalmak, nyilván, mert az ő munkájuk is fontos. No de, ha 2 szobalány, vagy 2 felszolgáló, esetleg 2 recepciós egy napon jelent beteget, akkor megszívtuk. Lehet ledobni a zakót meg a blézert, és mindenki megy ágyazni, tányértaxizni, kasszázni. Főleg, ahogy a cégek egyre szívesebben spórolnak a munkaerővel, a legtöbb helyen már nincs olyan, hogy valaki nem kulcspozícióban dolgozik. Ez egy gépezet, ami kifele kell, hogy teljesítsen, de belülről kell, hogy működtessük, és ehhez a csapat minden tagjára szükség van, mert vendégélményt, szolgáltatást kell nyújtanunk, ami akkor is sérül, ha valaki nem kezeli az e-maileket, vagy nem mossa el a tányérokat. A világbékét nem te fogod megteremteni, és Nobel-díjat sem osztanak ezért, de nem leszel a fene tudja milyen division second team leader tax assistant agent, akinek az élete arról szól, hogy berakják egy mókuskerékbe, ahol a legfőbb feladata, hogy saját magát elfoglalja. A szállodában a munkád hozzáadott értéket termel, és számítunk egymás munkájára, a vendégek pedig a miénkre, szóval van miért fejlődni, jobban csinálni. Ennek felelőssége is van, mert egy nem önmagába forduló rendszerben, ha hibázol, annak azonnal következménye van, mert a vendégen csapódik. Szóval van tétje.

Számít a teljesítmény, lehet előrejutni

Mint sok más szakmában, itt is van egy réteg, akik urambátyám alapon működnek, és osztogatják egymás közt a lapokat. Teljes szívemből kívánom is mindnek a legrosszabbat. De ezek az érdemtelen senkik soha nem fogják tudni az egész szakmát leuralni, épp az előző pontban vázoltak miatt. Nem mindegy, hogy a munka el van-e végezve. A hiányos szállodai szolgáltatást nem lehet annyiban letudni, hogy nem lett elküldve az az automatikusan kitöltött pivot tábla, amit 5 éve amúgy se nyit meg senki, hanem itt még a hibák helyrehozatalával is külön meló van. Éppen ezért olyan soha nem fordulhat elő, hogy egy szálloda megengedhesse magának azt a luxust, hogy lemond az érdemes, hozzáértő emberekről, akik a munkájuk mentén akarnak érvényesülni. Igen, a kiskirályokat, puszipajtikat felölelő réteg nélkül ezerszer könnyebb lenne, de valójában szükségük van ránk, mert csak úgy tudnának tenni az érdemeik mentén érvényesülni vágyók ellen, ha ők maguk is elkezdenének érdemi munkát végezni, amire viszont alkalmatlanok.

Hogy "szükséges rossz"nak mennyire hálás feladat? Nem az. De a munkád, teljesítményed, szorgalmad által is lehetsz akkora szükséges rossz, hogy úgy kapj előléptetést, fizetésemelést, akármit, hogy senki ánuszában nem kellett megmártanod a nyelved. Igen, itt is megvan az a réteg, aki ezt elvárja, viszont állítom, hogy a szállodaiparban ez a réteg lényegesen kisebb, mint a többi iparágban. Így még az olyanok is eljuthatnak egy éjszakás recepciós pozícióból 5 év alatt egy igazgatóhelyettesi munkakörbe, aki soha nem volt senkinek a senkije. Hazudnék, hogy nem kell bizonyos dolgokat magaddal hoznod ahhoz az életedből, hogy sikeres légy a szakmában, de azok a cégek/házak, akik nem önmaguk ellenségei, nem fognak azzal törődni, hogy melyik oktatási intézmény papírjával törlöd a segged, én is úgy lettem az akkori részlegem vezetője, hogy rajtam kívül mindenkinek volt valami fecnije, amit a hajára kenhetett. Az az igazgatóm, akit a legjobban tiszteltem, mindig azt mondta, hogy a szakmai dolgokat megtanítjuk, azért vagyunk itt, de a hozzáállást és a személyiséget nem lehet.

Fejlődési lehetőségek, ugródeszka

A szállodai pályafutásom során egy halom új dologgal ismerkedtem meg. Egyrészt csomó témakörben bővültek az általános ismereteim: a város, a legjobb helyek, ételek, borok, koktélok, könyvek, elméletek, kütyük, szoftverek, autók, más országok kultúrái, de még a reménytelennek tűnő műszaki tudásomat is feljebb tudtam húzni. Belelátunk a csapat többi tagjának feladataiba, és aki akar, tanulhat a másiktól. De utóbbiak inkább ahhoz járultak hozzá, hogy jobban képben legyek a szakmában, világban. Ott van viszont az a része is, hogy, ugyan saját szabadidőm feláldozásával, de annyi kiegészítő tudásra tehettem szert, hogy volt szerencsém két teljesen eltérő területnek a vezetője lenni, és ez a széleskörű megszerzett tudásom vitt engem tovább utána is. Tanulhattam a pénzügyről, költségvetésről, stratégiáról. Tanulhattam az árazásról, a revenue management-ről, a különböző partneri szerződésekről, amik a karrierem következő lépcsőjét hozták el. Tanulhattam a feletteseimtől arról, hogyan kell jól csapatot építeni, és a munkát megszervezni, támogatni. Hogy kell az egyéni fejlődést elősegíteni. Nem volt benne sok köszönet, mert elég sokat hibáztam az elején, de vettem az akadályt.

De nem akarok torz képet festeni a szakmáról, ez nem egy általános pálya, amit lefestettem, és rengeteg áldozattal jár, és olyanoknak, akik nem megszállott természetűek, ez nem egy jó út. Viszont aki fejlődni akart, akármiben, az mindig kapott segítséget. Kérni kell ugyan, és pont annyit fogsz fejlődni, amennyit te akarsz, nem fognak külön babusgatni, de ha erőfeszítéseket teszel valamilyen irányba, belerakod a kellő időt és energiát, akkor fogsz találni valakit, aki belerakja a másik felét, és segíteni fogja a fejlődésed. Szerintem, hacsak valaki nem veti ki nagyon magából ezt a környezetet (ami egyébként szintén érthető), szinte mindenki tud találni olyan dolgot a szállodán belül, amiből tud épülni. És nem kell feltétlen olyanokra gondolni, hogy az egész életedet beáldozod ennek, egészen kis dolgokkal is nagyot lehet előrelépni. Például annak a szorgalmas, teljesen rendes srácnak, aki elég szar körülmények közül érkezett hozzánk az éjszakai műszakba még anno, csak annyi hiányzott egy jobb melóhoz, hogy megtanult figyelni a személyes higiéniájára, meg felvenni egy inget és kötni egy nyakkendőt, és kapott pár tippet, hogyan fejezheti ki magát jobban egy állásinterjún. Felületes? Igen. Ettől még számít? Nagyon. Nekem se tetszik, de nem én csinálom az Instagramot. De olyan, eredetileg közvetítőn keresztül érkezett, beugrós felszolgálóval is találkoztam, aki azóta a budapesti bartender közösség megbecsült tagja, pedig nem sokat volt a pult közelében, de amit igen, azt kihasználta. Úgyhogy szakmai kiugrási lehetőségek tényleg vannak!

Változatos feladatok, felelősségek, problémák

Amellett, hogy a mindenféle menedzsmenttel kapcsolatos feladataimat ellátom, elértem, hogy egy másik, számomra kedves tevékenységi körrel is bővíthessem a repertoárom. Szeretek együtt gondolkozni másokkal, eszmét cserélni, tudást rendszerezni és átadni. Úgy gondolom, hogy a pályám kezdetén az én feletteseim hozzáállásán, türelmén is múlott, hogy el tudtam jutni addig, ameddig, és ezért felelősségemnek érzem azt, hogy ezt gesztust én továbbörökítsem azáltal, hogy mások felé gyakorlom, és megpróbálok precedenst teremteni. Mert egyébként az egyetlen útja annak, hogy megszabaduljunk az érdemtelenek uralmától az az, ha a pályakezdőkből olyan szakembereket nevelünk, akiket szintén zavarni fog az, ha valaki csak azért jár be a munkahelyére, hogy másokat csesztessen vagy basáskodjon, élősködjön más munkáján. Legyen olyan magabiztos tudásuk, önbecsülésük, hogy ne fogadják el, ha valaki át akar gázolni rajtuk. Nem tudom, máshol hogy van, de ebben a szakmában az emberi méltóságodat az eredményeiddel, teljesítményeddel védheted meg a legjobban. Szóval, egyszerűen nevelődjön ki egy olyan generáció, akik hozzáértésükkel, teljesítményükkel, és emberi méltóságukkal olyan "divatot" teremtenek, aminek egyszerűen nem része a gumigerinc és a kontraszelekció, így szükségszerűen dobja le magáról azokat, akik eddig ezt kihasználva élték ki a szociopátiás hajlamaikat. Mert rengetegszer azt látom, hogy ezek a hitvány alakok csak azért gázolhatnak át mindenkin, mert sokan elhiszik, hogy ez így van rendjén, így kell lennie. Azzal, hogy oktathatok, még ha korlátozott keretek között is, legalább felvillanthatom a kollégáim előtt, hogy ez akár lehetne máshogy is. Na nem ilyen közvetlenül, csak nem folytattam azt a bevett szállodás gyakorlatot, hogy szándékosan alulképeznek embereket egy-két területen, hogy foghatók legyenek. Mind emellett, nekem fontos, hogy egyszerre lehessek a pályán, a vendégekkel, és részt vegyek a napi üzemelésben, de legalább ennyire igénylem azt is, hogy néha elmerüljek a kis táblázataimban, és azt érezzem, hogy rendet rakok ennek a nagy gépezetnek a fejében. Nem hiszem, hogy ezt a fajta változatosságot más szakma meg tudná adni. Kisebb-nagyobb buktatókkal ugyan, de ez az iparág tud eszközként szolgálni nekem arra, hogy valami általam értékesnek vélt gondolatot, üzenetet fejezzek ki rajta keresztül.

Törődni, gondoskodni, élményt szerezni jó

Ugyancsak nem a legmélyebb aspektusa a dolognak, de talán nem is baj, hogy most valami könnyedebb témára nyergelünk át. Ebben a szakmában, jó esetben, igazából tök hálás feladatod van. Jót kell tenned egy másik emberrel. Oké, nem olyan filozófiai módon emelkedett "jót", hanem egy csomó apróságot, amivel annyit akarsz elérni, hogy a másik érezze jól magát. Viszed a csomagját, viszel neki kaját, ha kell, megszervezed a városnézését, elirányítod valami fasza étterembe, megágyazol neki, ilyenek. Lehet, hogy ezek így leírva bugyután hangoznak, de vessük már össze annak az embernek a munkájával, akinek az egyetlen feladata, hogy bármi áron lekoptassa a segítségért folyamodó embereket, mindezt valami kétbites szövegkönyvből felolvasott hazugsággal. Nem felejtjük el, hogy ez egy szolgáltatás, ez egy munka, amiért a vendég fizet, mi meg fizetést kapunk, szóval nem lesz senkiből Teréz anya, de még így is, szerintem, ha jót teszek egy másik emberrel, kisegítem, adok neki egy jó tippet, az még mindig könnyebben lesz őszinte, és kevésbé lélekölő, mint az ellenpéldaként felvázolt mondjuk mobiltársaságos ügyintéző. És ez tök jól működhet, amíg a professzionális keretek ehhez megmaradnak. A magyar vendéglátásnak hátramaradt egy betegsége a szociból, miszerint lemegyünk kutyába, lefetyelünk a vendégnek, alázkodunk, és amúgy közben jól átbasszuk és lerántjuk a picsába egy csomó pénzzel. Ez az, amit nem szabad csinálni. Mindenki ember, és a szállodai dolgozó egy szakmai szerep, amivel kötelezettségek járnak, de a szolgaság nem tartozik ezek közé. A vendég is akkor fog minket embernek nézni, ha mi annak mutatjuk magunkat, és ezt hagyjuk neki. Egy ilyen kiindulási pontból már jót akarni is sokkal könnyebb, hát még megtenni. Például őszintén tudok örülni annak, ha a vendégnek bejön az az étterem, amit ajánlottam, vagy akármi ilyen apróság. Én minden nap fel vagyok arra készülve, hogy valaki el fogja baszni a napomat, ha más nem, én, de ez nem jelenti azt, hogy másét ne dobhatnám fel.

A lóvé

Na igen. Azon kellett törnöm a fejem, hogyan fogom ezt a részt a pozitívak közé beszuszakolni. És hát nem sokra jutottam, mert ez tényleg nem egy agyonfizetett munka. Ami talán mégis érdekes szempont lehet a mérlegelők számára, azt Gundel Károlynak tulajdonítják, ami így szól: "A vendéglátásból soha nem fogsz meggazdagodni, de megélni meg fogsz belőle.". Tudom, hogy ez most a korona-szitu miatt kicsit viccesen hat, de felhívnám a figyelmet rá, hogy Gundel Károly átélt két világháborút. Én egy kicsit megszólítva érzem magam ebben, mivel elég vakon vágtam neki az életnek, mint senkinek a senkije, mely státuszom azóta is őrzöm, ahogy tudom, és én amúgy nem is akarok gazdag lenni. Mármint olyan helikopterezős-jachtozós fajta. Az nem tudom, mekkora gazdagság-igénynek számít, hogy ne albérletben kelljen laknom. Viszont ha nekem megadatik, hogy a szakmámban maradhassak még jó sokáig, és jó csapatokban kötök ki, akkor nem is lesz szükségem rongyrázásra, mert jól fogom magam érezni ott, ahol vagyok, vagy ha nem is, legalább hasznosnak, és aki vendéglátós, annak ilyen faszságokra úgysincs ideje.

Folytatom ezt a kis sorozatot, amiben a járványhelyzettől független dolgokat próbálom végigvenni, megérteni, megemészteni, amik hozzájárultak ahhoz, hogy most elég nehéz az életem. Mivel a járvány egyre csak húzódik, a turizmus, különösen a szállodaipar pedig egyre közeledik a tömeges csődeljárások pontjához, ezeket az egyéb okokat egyre kevésbé érzem fajsúlyosnak, de mégis késztetésem van, hogy foglalkozzam velük, mert nem vagyok benne biztos, hogy nem kerültem volna hasonlóan rossz helyzetbe akkor is, ha nincs ez a válság.

Szóval az előző néhány bejegyzésben az igazgatónk bájos viselkedéséről írtam, és hogy milyen volt ezt elszenvedni. Most azt az oldalát veszem elő a történetnek, hogy milyen kézzel fogható eredményekkel jár az, amikor egy ilyen ember felelőssége lesz az, hogy a dolgok működjenek. (Direkt nem azt írtam, hogy "jól működjenek", mert megtanultam jobban belőni az elvárásaimat)

Messziről indítok: egy szálloda kivitelezésénél szerintem rém egyszerű szempontokat kell figyelembe venni. Vendégoldalról egyrészről "hülyebiztos" szobákat kialakítani, (például kerülni az olyan berendezések elhelyezését a szobákban, amik balesetveszélyesek, vagy olyan magatartásra motiválhatják a vendéget, amiben megsérülhet) másrészről pedig könnyen átlátható, intiutíven "használhatóvá" kell tenni a közösségi tereket. Mit értek ez alatt? Megspórolom minden bekezdés végéről azt a részt, amiben én felhívom a figyelmet a felfedezett hibákra, és kissé ellenségesen, valamilyen személyeskedés keretében elküldenek a kurva anyámba velük, mert biztos önmagam szórakoztatására mentem házhoz ennyiszer a lófaszért, nem azért, mert jól akartam végezni a dolgom.

Tegyük fel, hogy egy zebrákkal, és közlekedési lámpákkal ellátott kereszteződésben gyalogosként körbe akarsz menni, pl. az Oktogonon. Ez nem túl életszerű példa, mert miért akarnál pont körbemenni, de tartsatok ki. Ha minden egyes átkelésnél 2-3 percet kell várnod, mire vált a lámpa, nem fogsz ugyan bosszankodni, de folyamatosan megakasztva fogod magadat érezni, és mivel az emberi lény alapvetően nem egyhelyben állásra, várakozásra van kitalálva, ez okoz egy minimális frusztrációt, amiről valószínűleg nem is veszel tudomást. Viszont, ha a közlekedési lámpák pont úgy vannak hangolva, hogy megakadás nélkül körbe tudsz menni, mert mindig jókor vált zöldre, akkor nem kell folyamatosan arra figyelned, mikor kell megállni, és simán tudsz más, ennél jobb/hasznosabb dolgokon gondolkozni. Ez pedig ugye azért lehetséges, mert valaki felfedezte ezt az igényedet, és beállította, összehangolta a dolgot olyanra, ahogy az neked a legjobb.

Na, amikor szállodabelsőt alakítasz ki, akkor egy ilyen, mikrofrusztrációkat kiküszöbölő, zöldhullámban átjárható tér létrehozása a cél. Nyilván ezek az apró megakadások még nem esnek abba a kategóriába, amit a vendég meg fog írni, mint rossz értékelés, de az ilyen felhalmozódó, kis frusztrációk tudnak dönteni abban, hogy valamilyen tényleges, akár aprócska hibára a vendég legyinteni fog-e, vagy felhúzza magát rajta. Másik irányból megközelítve, a szállodai szolgáltatás a vendégről szól, és hogy ő kellemesen, kényelemben érezze magát, ezt pedig akkor lehet igazán jól kivitelezni, ha a szálloda minden apró részletében ezt a szándékot tükrözi. Tudom, hogy ez ilyen jól hangzó szöveg, de dolgoztam én már olyan helyen, ahol a bútorok elhelyezése előtt lepróbáltuk, hogyan lehet elférni kényelmesen bőrönddel vagy tálcával, mennyire jön rád itt-ott-amott a légkondi, és persze olyan helyen is, mint a szóban forgó, ami ennek a mentalitásnak lett az antitézise. Ennek persze csak egy része a jófejkedés, a magától értetődően balesetveszélyes dolgok mellőzése törvényi előírás is egyben, de ha csak a törvényi előírásokat tartod be, akkor borítékolhatod, hogy attól még mindig héten olyan kártérítéseket fogsz fizetni hirtelen felindulásból önveszélyessé váló vendégeknek, hogy kettéáll a füled. Rosszindulatúan lehetne azt mondani, hogy azzal kell számolni, hogy hülyék, de tegye a szívére a kezét, aki egy teljesen idegen környezetben nem bénázott még azzal, mi merre van és mi hogy működik.

És akkor el is indulunk a bejárat/recepció környékétől. Nem túl bonyolult feladat, legyen jól látható, legyen előtte hely, a pult meg legyen olyan széles, hogy lehessen rajta írni, és a recepciós meg a vendég még nem érjenek bele egymás intimszférájába (a proxemika szabályai szerint ez 40cm, de érdemes ráhagyással dolgozni). Mi a szituáció? A vendég, legalább első alkalommal (de azért ugye a műszakok cserélődnek), számára ismeretlen embert közelít meg, és fog vele interakcióba lépni, mert valamit szeretne tőle (becsekk, kicsekk, ajánlás, egyéb infó). A jólláthatóságot szerintem nem kell magyaráznom. Teret azért kell előtte hagyni, mert már egy 50 szobás kis hotelben is könnyen tud sor kialakulni a recepció előtt. Társadalmilag, kulturálisan, ahhoz vagyunk szoktatva, hogy ha van egy munkaállomás, kassza, ilyesmi, akkor az előtt egymás mögé sorakozva várakozzunk. Ha erre nincs lehetőség, akkor az a klasszik kocsmai szituáció lép életbe, ahol tolongtok a pultnál, pult előtt egymás hegyén-hátán, és reménykedsz benne, hogy a pultos észrevesz, és nem a melletted állót szolgálja ki hamarabb, aki amúgy utánad jött oda. Ez is egy ilyen mikrofrusztráció, a szakmai irányelv meg az, hogy a recepción a vendéget legfeljebb 5 percig (néhány szállodánál 8 perc) várakoztassuk, hacsak önszántából nem akar tovább maradni. Szóval, egy rossz kialakítás esetén feszenghet azon, hogy vegye őt észre a recepciós, plusz ha őskáosz alakul ki a pult környékén, akkor az 5-8 percből is nagyon könnyű kicsúszni. Nagyobb csoportokat is fogadó szállodák esetén erre kiemelten oda kell figyelni, mert akkor nem ritka az sem, hogy 30 szobányi vendég, egyik pillanatról a másikra ott terem. Amit szintén figyelembe szoktam venni, hogy a pult legyen olyan kialakítású, ahol a benne álló kolléga könnyen hozzáfér a dolgokhoz, és kényelmesen tudja végezni a feladatát, lehetőleg ne embertelen testtartásban, görnyedve, egy derékmagasságban elhelyezett monitor miatt. Sokkal könnyebb jól dolgozni akkor, ha otthonosan tudod magad érezni a munkaterületeden. Ez egy recepción nyilván erős korlátok közé van szorítva, de legalább ezeken a korlátokon belül el kell menni a falig.

Így került az asztalomra (ezeket a kéréseimet természetesen elmondtam előre) a már sokat méltatott belsőépítész tollából egy olyan javaslat az, amiben egy komplett Ikea nappalit rátolt a recepcióra (kanapé, 2 fotel, asztalka), másfél méter helyet hagyva a pult és a kanapé háttámlája között. Ékesítette még ezt a szettet egy jó nagy, világos szőnyeggel. Na most, vegyük azt, hogy tél van, latyak, és egy 100+ szobás szálloda vendégköre percenként átgyalogol ezen, elvégre a recepció az egyik legforgalmasabb hely, ahol legalább kétszer minden vendég megfordul. Az első két vendégig még lehet, hogy a szőnyeg dob a látványon, de elég hamar átkúszik a mínuszos oldalra, míg nem házi mocsárrá nem változik. Ezért van az, hogy a legtöbb szállodában vagy sötét padlószőnyeg van (de az se a recepción), vagy ezek a sima, fekete gumialjú szőnyegek, amiket általában egy cég tisztít és cserél, heti 2szer. Ahhoz, hogy ez könnyen cserélhető legyen, célszerű, ha nem helyezel rá kapásból 4 elég nehéz bútordarabot. A pultot, is sikerült kissé keskenyre tervezni, pont annyira, hogy ha a vendég lehajol az íráshoz, a recepciós meg a géphez, akkor összeér a fejük. Más kérdés, hogy számítógép egyáltalán nem fért volna úgy bele a pultba. A kinézete szintén egy esztétikai terrorcselekmény, engedjük el, végül is csak kb. az első dolog, ahol időt tölt el a vendég.

Hasonló gondossággal lettek a szobák is megtervezve. Egyszer, az értékesítési vezető kollégámmal azt a megbízást kaptuk, hogy nézzük át kivitelezési hibák szempontjából a már félkész szobákat. Ezeket megtettük magunktól is, de jó volt, hogy kivételesen nem sutyiban kell. Mikor visszatértünk 8 teleírt oldallal, akkor le lettünk teremtve, hogy mi mindenben csak a rosszat keressük, és azonnal ellenségekké váltunk a drága felettesünk szemében, amiért elvégeztük a ránk kiszabott feladatot. De akkor nézzük meg, hogy vajon tényleg a puszta rosszindulat vezérelt-e minket, néhány általunk feltárt hiba esetében.

Több ajtót sem lehetett teljesen kinyitni, mert félúton falba ütközött. Falba, ami gipszkartonból volt, és a kilincs helyén már akkor be volt horpadva. Egyes szobákban a belső kártyaolvasó vagy a termosztát kivezetését olyan közel rakták az ajtóhoz, hogy lehetett látni, hogy ha felkerül a panel, akkor azt le fogja verni nyitáskor. Találkoztunk olyannal, ahol a kismegszakítókkal teli villanydobozt fedetlenül, kb. fejmagasságban sikerült beszerelni, ami balesetveszélyes, és nem is szabályos. Találtunk még 90-es ajtóval felszerelt, másfél négyzetméteres vécét, amire ha ráültél, nem tudtál előrehajolni, mert beleütközött a fejed a falba, ha kinyitottad az ajtaját, akkor meg kitakarta a fél szobát. Ezek ilyen alsórész nélküli, falra szerelt vécék voltak, amiket több helyen is sikerült a gipszkartonfalon rögzíteni, de csak miután a téglafalban lévő vizesblokkot és csőrendszert át nem vezették oda, nem tudnám megmondani, milyen indíttatásból. Én elhiszem, hogy strapabíró a gipszkarton profil, de mondjuk egy amerikaifoci csapatot nem eresztenék rá jó szívvel, akik egyébként simán előfordulhatnak, vagy bármelyik olyan sportág képviselői, ahol nem szoktak kisdarab embereket foglalkoztatni. (Igen, a simán nagyon túlsúlyos vendég valószínűbb, csak hirtelen ez ugrott be)

A fürdőszobának külön bekezdést igényel, de lehet, hogy még tankönyvet is. Volt fürdőkádas meg nem-fürdőkádas verzió. A zuhanyzós szobákban nagyjából egyszerű volt a képlet, vagy úgy sikerült az üvegfalú/ajtajú kabint lerakni, hogy a vécébe ütközött bele nyitáskor az ajtaja, vagy a fürdőszobaajtó kilincse kapta telibe belépéskor az üveget. Mondhatni, kimaxolták, elvégre bármilyen más elrendezésben már csak jobban lehetett volna csinálni. Legalább következetesek voltak, és mindenhol figyeltek erre. A fürdőkádas már kicsit problémásabb volt. A kád oldalára szintén pozicionáltak egy üvegfalat, hogy ha valaki zuhanyzik, akkor ne fröcsköljön ki a víz. Elgondolás jó. Kivitelezés? Not so much. Szóval kezdődött ott, hogy beléptél a fürdőszobába, és rögtön balkézre ott volt a kád, tehát akár a küszöbről már be tudtál mászni. Tudtál, ha elég magas voltál, ugyanis a személyzeten lepróbáltuk, és legalább 175 magasnak kellett lenni ahhoz, hogy kapaszkodás nélkül biztonságosan át tudd lépni a kád falát. Ennél a műveletnél azonnal feltűnt, hogy egyrészt az üvegfal elég szűk "bejáratot" hagy, másrészt meg nincs kapaszkodó. Szembeötlő volt az a kifinomult tervezés is, hogy a vizesblokkot a bejárattal ellentétes falra telibe rárakták, tehát a bemászástól legtávolabbi pontba.

Az üvegfal túl hosszú volt, így a csapot csak úgy érted el, ha bemásztál. Nekem már vagy 10 éve csak zuhany van a lakóhelyeimen, de emlékeim szerint a fürdésnél először szoktak vizet engedni a kádba, és utána beleszállni. Az ilyen típusú kád+zuhany kombónál a másik előforduló dolog, hogy sose lehet tudni, éppen melyik üzemmódba van állítva. Tehát ha a vendég rá is veszi magát, hogy bemásszon, mondjuk a pizsamájában, hogy előre vizet engedjen magának, simán lehet, hogy zuhanyra van állítva, és telibe kapja. Ember legyen a talpán, aki elmagyarázza neki, hogy ő volt a hülye. Ehhez a setup-hoz hozzátartozott a fürdőszobai csempe, ami egyébként az egész emberiség számára nem egy annyira átgondolt koncepció, lévén az első dolog, ami eszedbe jut róla az az, hogy csúszik, ha vizes. Az üveglapot egyébként egy vékonyka, fém tartóelem támasztotta, aminek a másik felét egy darab csavarral rögzítették a gipszkartonfalon.

Szóval akkor problematizáljunk! Adott egy alacsonyabb termetű vendég, egy csúszós padló, egy gyengén rögzített üveglap, és az elrendezés, ami a vendéget rákényszeríti, hogy bemásszon, ha akar valamit, tehát növeljük az esetek számát is. Na most, ha ez a szerencsétlen vendég véletlen megcsúszik, miközben megpróbálja magát beügyeskedni a kádba, reflexből nyúlni fog az első dologért, amiben kapaszkodhat, ami az üveglap. Az üveglapot ez az egy csavaros megoldás, és az attól távoli ragasztós rögzítés nem valószínű, hogy a helyén fogja tartani. Jó esetben egy darabban, rossz esetben sok darabban szakad ki a helyéről, a versenyzőnk meg ahogy esik, úgy puffan. Ha mázlija van, és nem vágta szét magát, akkor még mindig van esélye, hogy nem üti meg nagyon magát, de ha megszívja, akkor fejjel tompítja az esést. Egy kapaszkodó felszerelése mindenképp javítaná a túlélési esélyeket, de azért nem tökéletes megoldás, ugyanis csak a "rossz" oldalra tudjuk ezt rögzíteni. Ha megfigyelitek (leginkább a nyugati világról tudok beszélni), akkor ez egy jobbkezesekre berendezett világ. Nem véletlen, merthogy ők vannak többen, így a különböző belső terek, elrendezések kialakításánál is van egyfajta jobbratartási kötelezettség, amit egész biztos tanítanak az építészeknek, mert nekem is egy építészhallgató magyarázta. Gondolom, az itteni tervező hiányzott ezekről az órákról. Hirtelen reagálási helyzetekben méginkább jellemző, hogy a domináns kezünk fog mozdulni először, ami ugyanúgy csak az üveglapot fogja tudni megragadni. Ez most nyilván egy teljes kombináció volt, de egyenként  sem szeretjük, ha előfordul az ilyen.

Igen, én is tudom, hogy ez nem a Végső állomás című film, és nem is állítom, hogy ezek a tragédiák feltétlenül meg is fognak történni, ha ilyen hanyag módon alakítunk ki egy fürdőszobát, mint ahogy ha a wellness-ben, uszodában nem alkalmaznak valamilyen csúszásgátló "technológiát", akkor sem fog minden ember seggre esni, és még annál is kevesebb fog hanyattesni és a fejét megütni, de ilyenkor úgy kell számolni, hogy egy ilyen eset is túl sok, főleg, amikor még lehetőséged van ezeknek a súlyos hibáknak az elkerülésére. Amikor még recepcióban voltam, én is láttam el vendéget, akinek harmadik típusú találkozása volt egy üvegajtóval, amit egyébként azóta se értek, hogyan hozott össze. Az ilyenek nem éppen kellemes tapasztalatok, főleg, ha nem igazán bírod a vért, mint mondjuk én. Eü. doboz, közben hívod a mentőket, kötözés, tartsd a fejed fölé, nyugi, nem lesz gáz, miközben lekíséred a mentőhöz, a többi vendég is meglátja a vért, azok is bepánikolnak... A második alkalommal már nem olyan vészes, de ezek traumatikus élmények, a vendégnek is, neked is. A traumából pedig nem következik a "Best vacation ever" kezdetű értékelések. De tényleg nem a világvégét akarom itt lefesteni, hanem amire ki akarok lyukadni, hogy ha jól is csinálod a dolgodat, ezerből legalább egy vendég úgyis lesz, aki ellen ott és akkor összeesküszik az univerzum, és minden elővigyázatosság ellenére történni fog vele valami rossz. Mert azon a lépcsőn is el tudtak takonyolni, amire egy hete raktatok fel újfajta csúszásgátlót. Mert az automata redőnyt, amire fejméretű betűkkel van ráírva, hogy ne rángasd, le tudja úgy tépni, hogy utána ráessen, és felsértse a fejét. Vagy jó nagy lendülettel nekimegy a teliüveg ajtónak, mert épp akkor takarították le, és túl jól sikerült. Ezerből egy, és ő se direkt csinálja, de egy 100+ szobás hotelben, szezonban, nem kell egy hét se, hogy ennyi ember átpörögjön a házon. Azt gondolom, és a tapasztalataim igazolnak benne, hogy ezt nem lehet "túlaggódni". Ha eszedbe jut valami, (a valóság talaján maradva) amivel biztonságosabbá teheted a szállodát, akkor azt meg kell tenni. Úgyse fogunk mindent előrelátni és kiküszöbölni, de legalább csökkentsük az előfordulást.

Vonatkozik ez ugyanígy azokra a kiváló elgondolásokra, amik még a szobákban értek bennünket váratlanul. A szálloda koncepciója eredetileg úgy lett megalkotva, hogy a fiatal felnőtteket célozza meg. Ehhez egyébként az elhelyezkedés is megfelelő volt. Ezek alapján azért nagyjából fel lehet azt mérni, hogy a vendégkörünk egy nagy százaléka például fog menni bulizni, berúgni, élni az éjszakai életet. Ebből kiindulva, a szobák kialakításánál külön fontos figyelembe venni, hogy amikor kissé, vagy nem kissé illuminált állapotban visszatérnek a vendégek a szállodába, akkor elég sokan csak arccal előre be akarnak zuhanni az ágyba, mely műveletet nem a legjobb mozgáskoordinációval tudják már csak kivitelezni. Ezért fontos, hogy mi vigyázzunk rájuk, és például ne basszuk tele a szobájukat egy rakás hülyeséggel, aminek nekimennek, vagy amin átesnek (de ez akkor is fontos, ha csak simán nem kapcsolják fel a villanyt, inni se kell hozzá). Ezt a szempontot megszívlelve került be egy tévéállvány a szoba közepére, elvágva az egyenes utat az ágyhoz, ráadásul csak az egyik irányba lehet oldalazás nélkül elférni mellette. Na igen... Tévészekrény? "So 1990s..." Mondhatnánk azt is, hogy ha már lúd, legyen kövér, mert ha már átesnek valamin, az legalább legyen a tévé, hogy jó drága legyen kicserélni. Ez megint csak nem szükségszerű, hogy előfordul, de gondolj arra, hogy néha a saját otthonodban, te magad is átesel dolgokon, vagy bekúrod a lábad az asztal lábába, ilyesmi, pedig lehet, hogy ezek a tereptárgyak évek óta ugyanott vannak, és mégis. Itt folyamatosan cserélődő emberek kerülnek egy idegen környezetbe, akik nagy számban bulizni jönnek, és minél fiatalabb korosztályba tartoznak, annál kevésbé kockázatkerülők. Ezért is nagyon fontos, hogy az általuk belakott tér felhasználóbarát legyen. Kivel fordult már elő, hogy részegen valami tök jó ötletnek tűnt, aztán pár másodperc múlva összetört valami? Ugye? Vagy azt hisszük, hogy ott még elférünk, de csak lerántjuk a szomszéd asztalról a korsót. Ez benne van. És amikor a vendég dühösen azt fogja kérdezni, hogy "Ki rakta ide ezt a kurva tévét?!", akkor nehéz lesz vele vitatkozni.

A listára kívánkozik a néhány szobában elhelyezett "galéria", ami inkább hasonlított egy lécekből eszkábált hörcsögketrecre, vagy járókára, amit ráraktak egy kb. mellmagasságig érő fehér, legolcsóbb MDF lapból készült (tákolt) dobozra. És ha ennyi lenne, még mondhatnánk is, hogy "jó, jó, szarul néz ki, de az MDF lapok nagyon beadják az MDW szekrényfal vibe-ot", vagy valami egyéb elbaszott marketingszöveg, de ehhez a kifinomult szerkezethez tartozott egy oldalába süllyedő, onnan kihúzható lépcső. Egyszerű mechanika, falon van egy sín, a lépcsőn van egy bütyök, ki kell húzni tökig a sín végéig, és a bütyköt beakasztani a végébe. Elárulom, hogy elsőre nekem se esett le, hogy ezt kattanásig kell húzni, és külön rögzíteni a végén. A ketrecnek ajtaja is volt, amit ha elfelejtettél kinyitni azelőtt, hogy elindultál volna felfele, akkor azt egy kapaszkodó nélküli lépcsőn állva megtenni (kipróbáltuk) tényleg nem egyszerű. Ha a lépcsőt esetleg valaki elfelejti rögzíteni, az még egy kicsit dob a nehézségi fokozaton. Na de nem akarom ezt túlrészletezni, nem nagy kihívás taknyolni egyet erről se.

Eddig volt szó a színfalak mögötti háborúról, ahol mi megpróbáltunk katasztrófákat megelőzni, a kedves igazgatónk meg már a végén úgy gondolta, hogy nem csak nekünk, de még a vendégnek is a kurva anyját. A tulaj meg lerendezte annyival, hogy "Majd ha jön miatta rossz értékelés, foglalkozunk vele". Minket, szakembereket meg azért fizetnek, hogy ilyenkor elmondjuk, hogy ez nem "ha", hanem "mikor" kérdése. Az ezt követő anomália viszont egy teljesen új dimenziót nyitott meg. Egy-egy szobában láttunk ilyen álmennyezetből kiálló kampókat. Egy darabot szobánként, random elhelyezve valahol. Bár ne kérdeztünk volna rá, ugyanis felhomályosítottak bennünket, hogy ezekről a kampókról tornagyűrűk (tudod, az a szar, amit tesiórán is gyűlöltél) fognak lelógni. Itt váltottunk műfajt. Ezidáig arról beszéltünk, hogy hiba volt a kivitelezésben. Innentől már hiba volt a Mátrixban.

El tudjuk-e azt képzelni, hogy valaki pont ezt hiányolja a szállodai szobájából a nyaralása alatt, és azt a valakit nem Csollány Szilveszternek hívják? Attól eltekintve, hogy a dizájn ezzel megkapta a kegyelemdöfést, és kiteljesedett a rendszerváltás-környéki, használt NDK bútorokkal berendezett panellakás atmoszférája (nem a játékos, retrós értelemben), egy ilyen szart belógatni a szoba közepére egy felhívás keringőre. Visszautalnék arra a részre, amiben azt fejtegetem, hogy meg kell előzni azt is, hogy a vendég önveszélyessé váljon. Abban, hogy ez az izé, eszköz, legalább stabilan rögzítve lett, szintén csak bizakodni tudtunk, meg abban is, hogy ha bekövetkezik a baj, akkor ha magára is rántja az álmennyezetet, megússza komolyabb sérülés nélkül. Joggal merült fel bennünk a kérdés: biztos, hogy pont ezzel akarunk rizikózni? Valószínűsítem, hogy rendelkezésre állnak más megoldások is arra, hogy egy szovjet tornaóra hangulatát szabadítsuk rá a vendégekre, ha már ettől a szándéktól nem tudunk egy az egyben eltekinteni.

Tudom, hogy - talán szerencsére - senki nem olvassa ezeket a bejegyzéseket, de ha mégis, gondolom, sok helyen nyavajgásnak tűnnek az írásaim, de ahogy minden más szakmának, a szállodának is megvannak a maga keretei. Nekünk, akik ebben dolgoznak, sokat számít, milyen házakban dolgoztunk. Akik pedig abba a reménytelen vállalkozásba fognak, mint én, hogy majd úgy fogok előrébb jutni, hogy közben nem válnak senkinek a lekötelezettjévé, azokra ez halmozottan igaz. Ezért fáj az nagyon, ha módszeresen lehetetlenítik el a munkámat, és egyben ezzel engem. Nem akarok szart kiadni a kezem közül, mert utána ebből kell dolgoznom. Ezzel az eszköztárral kell a vendégnek jó élményeket szerezni, és hiába hívod fel a figyelmet minden hibára, ha azt lesöprik az asztalról. Azt pedig komolyabb előképzettség nélkül is bárki megmondja, hogy például jelen esetben, a börleszk, mint vendégélmény nem egy piacképes műfaj. Ez legutoljára annak fog leesni, aki ezt kikényszerítette, ő meg nyilván az alkalmazottakat fogja érte hibáztatni és lapátra tenni.

Magyarországon sajnos az a helyzet, hogy majdnem minden, privatizációból, olajszőkítésből, Gyurcsány-féle mutyiból, Orbán-féle mutyiból, esetleg külföldről importált mutyiból, és egyéb kiemelkedő teljesítmények mentén meggazdagodott análfabéka egy ponton megpróbálkozik a vendéglátás valamilyen formájával. Amelyikük nem teljesen hülye, az megpróbál keríteni hozzá szakembereket, akik összerakják a játszóházát, hogy utána villoghasson vele, de nem próbál úgy tenni, mintha értene hozzá, max a haverjainak. Az idiótább fajta ugyanúgy lefutja azt a tiszteletkört, hogy szakembereket alkalmaz, de nem fogadja meg a tanácsaikat, mert az van előttük, hogy hát a Steve Jobs meg Elon Musk meg a Cukkerberg is mindig szembementek az árral, és ez a siker kulcsa. A hiba ott csúszik a számításba, hogy ezekről a figurákról lehet bármit gondolni, de ők self-made emberek, akik a saját ötleteikkel, tehetségükkel, munkájukkal szerezték a vagyonukat. Amikor az ilyen arcok írnak egy-egy sikerkönyvet, amiket komikus módon a magyar vagyonos réteg imád forgatni, minden olvasott megmondás mellé oda kell(ene) gondolni, hogy ott a sikerekhez, a vagyonhoz tartozik egy saját jogán érvényes ember is, az éles szituációkban megszerzett tapasztalataival, kudarcaival, tudásával együtt, ami ebből az itthoni, nevetségesen érdemtelen rétegből hiányzik. Ebből is adódik, hogy ha pl. Elon Musk akarna nyitni egy szállodát, és menne szembe szakmai alapvetésekkel, azt akkor is úgy tenné, hogy az eladható legyen, működjön, mert a cél nem minden áron szembe menni, hanem valami újat csinálni. De lehet, hogy komplett baromság lenne, és csak azért működne, mert ott van mellette az ő neve. De ér annyit a neve, hogy ezt összehozza.

Az itthoni, általam megismert néhány szállodatulajdonos ehhez képest blődségeket tud csak kifingani magából, amikhez még komoly szakmai ismeretek sem kellenek, hogy tudni lehessen, nem működőképesek. Csak egy fokkal érvényesebbnek, érdemesebbnek kell lenni náluk, hogy az ember átlásson a szitán, ami egy funkcionális analfabéta, ellopott pénzen hízlalt földesúrnál azért nem olyan nehéz. Az, hogy kiviteleztetek egy, jóindulattal is csak háromcsillag középmezőnyét verdeső lélekvesztetőt, ami ettől még ebben a kategóriában is egy szakmai antitézis manifesztációja, de sokszor elmondom róla, hogy ez 4*superior, és amúgy nagyon jó, mert szerintem ez így van, akkor nem az árral úszol szembe, hanem a valósággal. Volán Turizmus? Ja nem, voluntarizmus.

Na, a nők már tudják, hol a helyük. Pártunk és Kormányunk annyi szabad kapacitással rendelkezik, hogy még nekünk, rosszindulatú elégedetlenkedőknek se jut eszébe semmi, amivel foglalkozhatnának ahelyett, hogy megteremtsék az életvezetési tanácsadás (egyébként is szégyenteljes és hitvány) műfajában a retrót.

A nagy általános következtetéseket már levonta sok, nálam okosabb ember, így én megint csak a saját nézőpontomban maradva fogom tudni azt elérni, hogy talán nem sodródom bele ezek megismétlésébe (bár sok újat valószínűleg nem fogok tudni mondani). Ettől még gondoltam ejteni erről pár szót, mert egyébként egy érdekes témának gondolom, amiről sajnos eddig sem tudtunk indulatmentesen vitatkozni, és kifejezetten kezdetlegesnek tartom a magam álláspontját, lévén, egyik szélsőséghez sem tudtam csatlakozni, így a legtöbb ember, akivel szóba került ez a téma, annyival biztosabb volt a maga dolgában, és öntötte rám a saját igazságait, hogy én még a kérdéseimig se jutottam el.

Ami viszont témától függetlenül ki tud akasztani, az az, ha valaki pár perces észosztásba kezd, és annyira általánosító módon kezdi el oktatni a népet, hogy teljesen haszontalanná és félrevezetővé válik általa. Mert arra tényleg nem jó, hogy neveljen vagy tájékoztasson, de arra, hogy olajat öntsön a tűzre, kiváló. A jelenlegi nagy megmondás külön azért jó, mert egyrészt hamis feltevéseken alapszik, másrészt a megmondó által képviselt kormány intézkedéseiben sem az tükröződik, amit itt nagyban magyaráz a frissen felavatott életvezetési tanácsadónk.

Nem kifejezetten a videóhoz kapcsolódik, de abszolút kormánykompatibilis a probléma, amit felvetek. Mégpedig az, hogy hol húzzuk meg a határt? Szállodásként mindenféle országból találkozunk vendégekkel, így olyanokból is, ahol még évszázadokra vannak attól, hogy a mi mainstream-ünkben lévő egyenjogúsági kérdésekkel elkezdhessenek foglalkozni. Így fordulhat elő például az, hogy a muszlim országból érkező vendég bejelentkezéskor közli, hogy az ő autóját csak férfi alkalmazott parkolhatja le, néha meglehetősen pökhendi stílusban. Én tudom, hogy tolerancia, meg minden, és valószínűleg rám is hatással van a közhangulat, de én ilyenkor sértve érzem magam kulturálisan, és soha nem is tettem eleget ilyen kérésnek, mert az én mércém szerint ez a kollégáim számára. (Nem mintha Dunát lehetne rekeszteni női londínerekből, de egy kicsi személyzetnél simán előfordulhat, hogy besegít egy másik részleg) Nálunk ez vezetői engedélyhez kötött, nem pedig ahhoz, ki milyen nemű, és nem érzem ezt kivagyiságnak. Minden munkahelyemen tartottunk mindenféle valláshoz kellékeket, ahol kellett, dobozban, hogy "hitetlen" ne érjen hozzá. De egy percig nem rökönyödöm meg azon se, ha szombaton valaki helyett le kell kapcsolnom a villanyt, vagy időre felmenni ajtót nyitni neki, stb. No de akkor kérdem Pártunk és Kormányunk trénerét, hogy itt is azt kéne mondanom a női kollégáimnak, hogy "Lányok, csajok, nyuszikák, nem kell mindig a férfiakkal versenyezni"? Vagy itt már újra Európában vagyunk, és "Tartsák tiszteletben a kultúránkat"? De a kultúránknak az egyenjogúság és az esélyegyenlőség akkor nem része? Vagy csak az számít, ami 100 évnél régebbi? Oké, gondolom, hogy ezt a kérdést viszonylag könnyen mindenki el tudja dönteni magában, de mi az a határ, amit ezek szerint egyezményesen meghúztunk, hogy "eddig a pontig alkalmasnak tartjuk a nőket"? Vagy ez úgy megy, hogy ha a kormány mondja, akkor rendben van, ha más, akkor meg tartsunk be? Én nem tudom.

Kanyarodjunk át egy videóhoz közelebbi kérdésre, ami pedig a bér kérdése. Ez a ponton kapásból annyi probléma van, hogy több könyv kijönne belőle. Novák-Oravecz családügyi miniszter (ennek a titulusnak a létezését csak abszurdabbá teszi, hogy egészségügyi miniszterünk például továbbra sincs) aszongya, hogy nem kell azon pörögni, hogy a nőknek "életük minden pontján" ugyanolyan magas beosztásuk és fizetésük legyen, mint a férfiaknak. Eddig egyébként egyetértünk Miniszterasszonnyal, mert a bérekért és pozíciókért való versenyben nem nőknek és férfiaknak kell versenyezniük, hanem úgy általában a jelölteknek az adott posztra. Ha egy női és egy férfi jelölt van egy pozícióra, akkor a férfit nem férfiasságban, a nőt pedig nem nőiességben kell túlszárnyalni, hanem hozzáállásban, teljesítményben, tudásban, ilyenek. Az a cég, aki nem eszerint jár el, az önmaga ellensége. Tudom, hogy vannak, akik ezt teszik, de például az én korábbi munkahelyeim egészen más, ugyanúgy bicskanyitogató módját választották a megkülönböztetésnek, és váltak önmaguk ellenségévé, de ez egy másik bejegyzés témája lesz.

Viszont itt már meg is kell szakítanom az egyetértést. Szerintem rossz a kiindulási pont. A videóban az ún. "wage gap" problémát teszi meg kiindulási pontnak, és mond rá okosságot, ez viszont az én személyes tapasztalataimat egyáltalán nem tükrözi. Ez a probléma sokkal messzebbről indul, méghozzá az általános fizetésért és pozícióért való versengésről. Számos fizetésemelésről és előléptetésről szóló megbeszélésen vettem részt, hol melyik oldalon. Nem egyszer éreztem azt, hogy a jelölt magát sem tartja alkalmasnak az adott feladatra, és nincsenek is olyan eredményei, amivel meg tudná támogatni az előléptetését, béremelését, egyszerűen azért próbálkozik, mert szeretne egy kicsit jobban élni, és hiába érzi mondjuk a jelenlegi pozícióját testhezállónak, és látja is el jól a feladatait, nem fog tudni egyről a kettőre jutni, ha ebben marad. Velem is megesett, hogy hatalmas kockázatot vállaltam egy pozíció megpályázásakor, és biztosan szerencse is volt benne, de baromira oda kellett tenni magam, hogy ne bukjak bele. Úgyhogy én egy kicsit távolabbról indítanám a problémát, ami pedig a mesterségesen alacsonyan tartott béreinkből következő, egészségtelenül kikényszerített verseny, ami mindenkit érint, nem csak a nőket. Nem mellesleg ez rengeteg olyan magatartást is eredményez, ami károsítja az adott vállalkozást, mert aki érdemei alapján nem tud, vagy nem akar előretörni (és belőlük van több), az más módon próbálkozik, például elkezdi fúrni a többieket, mert akkor nem kell kitűnni, elég, ha mindenki mást rosszabbnak láttat magánál (és miért ne tenne így, elvégre kényszerítve van ebbe az egész helyzetbe).

Az alacsony bérszínvonalból az is következik, hogy egy család biztos megélhetéséhez szükség van két teljes fizetésre. Az átalgbér valahol 250ezer nettó körül van, míg a mediánbér (hivatalos adat nincs, de páran megpróbálták megbecsülni) kábé 200ezerre tehető. Egy másfél szobás albérlet 130ezer+rezsinél kezdődik, növekvő élelmiszerárak, rekordmagas ÁFA - és még sorolhatnám - mellett. Senkinek nem akarom elvitatni a világnézeteit vagy azt, hogy miben látja az életét kiteljesedni, így biztos vagyok benne, hogy akadnak, akik teljesen máshogy állnának a munkához, ha erre lehetőségük lenne, de jelenleg ez nem egy olyan kérdés, amit a magyar családok többsége egyáltalán mérlegelhet. A neoliberális gazdaságpolitika azt is eredményezte, hogy itthon tényleg minden zsebből fizetett pénzzel működik. Ha esélyt akarnak a szülők gyermekük számára, akkor egy halom különóra finanszírozásával kell pótolniuk azokat a dolgokat, amiket a közoktatás elmulaszt (ez jelenleg egy elég komoly lista), csúszópénzekkel működik az egészségügy is, és nem szabad megfeledkezni a rendszerről, ami a "kisembert" minden apró botlásáért aránytalanul túlbünteti, és kifejezetten az ő hibáikra is van kihegyezve. Így hát végtelenül cinikusnak tartom a felelősség áthárítását azokra, akiket a hibás politikai döntések kényszerítenek bele a helyzetükbe, és egyébként hozzák meg azt a felelősségteljes (és valószínűleg rohadt nehéz) döntést, hogy ugyan nem fog idő jutni a gyerekre, de legalább nem döglik éhen. Abba meg már bele se merek menni, hogy ennyi háztartásbelinél mi lesz a szintén agyonhangoztatott munkaalapú társadalommal?

A képhez hozzátartozik a válások számának folyamatos növekedése. Az általam ismert legfrissebb adatok szerint csak minden harmadik család húzza ki a ballagásig. A bíróságok a nők irányába hajlanak az elhelyezéskor (ezt speciel nem bánom, mert én ezért élhetek), miközben nekik magyarázzák, hogy jó dolog minél tovább kiesni a munkaerőpiacról. Családipótlék ugye évek óta nem emelkedett, a gyerektartás meg általában alacsony mértékű, és nem is igazán ellenőrzik, hogy valóban kifizetésre kerül-e. Más kérdés, hogy a fent ismertetett átlagfizetésekből nem is lehetne túl magas gyerektartást meghatározni, különben a másik szülő nyomorodik meg. Egyébként az anya szül, apa igásló családkép mennyire feleltethető meg annak a szintén mostanában sokat nyomatott üzenetnek, hogy mindkét nemű szülőre szüksége van a gyereknek, amiért bannolni kell az egynemű párokat a gyereknevelés intézményéből?

Már megint úgy teszünk, mintha Európában lennénk, és folytatjuk le az angol, német, holland, francia családok vitáit, miközben nem törődünk a magunkéval. Én őszintén remélem, hogy minél hamarabb eljutunk arra a pontra, ahol már őszintén, kényszerek nélkül vitathatjuk ezt meg egymással.

Arra gondoltam, hogy kicsit távolabb helyezkedve, megkísérlek ideológiailag is elkülönbözni ettől az anyagtól. Ugye elvileg arról van szó, hogyan lehet egy nő erős és sikeres. A gondom ezzel az egésszel az, hogy már rögtön valamilyen relációt, függési helyzetet feltételez, és arról még nem is kaptunk ilyen fasza tréninget, hogy úgy általában az egyén mitől lesz erős és sikeres. Nem mindenben vagyok ennyire individualista, de ebben pont igen. Szerintem a társadalom legkisebb egysége az egyén, nem pedig a család, és mindenféle nagyobb egységbe tömörülés csak akkor lehet sikeres, ha a résztvevő egyének saját jogon is képesek létezni, és egyenlő félként lépnek ebbe bele. Ha a családot egy ilyen, egyenlő felek által üzemeltetett projektnek tekintjük, akkor valószínűnek tartom, hogy a nemi szerepekből adódó munkamegosztást is felváltja egy igazságosabb működés. Ebből következne az is, hogy amennyiben megkíséreljük a gazdasági rendszerünk, a vállalkozásaink családbarátra hangolását, akkor ott a gyerekeket kéne a középpontba helyezni, nem az egyes szülőket. Mert látnunk kell azt is, hogy a jelen kontextusban ugyan helyesnek tartom az anyák munkajogi védelmét (legalább őket védje valamennyire a Munka törvénykönyve...), ez is egy csomó egyenlőtlenségi problémát eredményez, mert a szélsőségesen szabályozatlanul hagyott piac ezt minden esetben megpróbálja kimozogni. Ha az állam által megszabott könnyítések nagyjából egyenlően eloszlanának nők és férfiak között, azzal már akkora érintett réteget lehetne képezni, hogy a piacot kényszerítené változásra, és szintén igazságosabban osztaná el a terhet a szülők közt, így nem kellene valamelyik nemet kipécézni.

Ide tartozik az a felfogás is, hogy rengeteg ember gondolkodik ma úgy, hogy mielőtt elkezdene családban működni, szeretne valami biztonságot teremteni maga köré. Ez a modern ember nyavajája, tudom, de itt muszáj saját példát hoznom. Egészen felívelőnek mondható karrierem van/volt, de mivel nem rendelkezem semmilyen anyagi háttérrel, a nullából építkezem, és ebben nincs sok köszönet. Szorongás tölt el, ha arra gondolok, hogy mi történt volna, ha ez a rohadt vírus, és a teljesen hatástalan válságkezelés nem csak az én, hanem a családom megélhetését mossa el. Azt érezném, hogy a szakadékba rántom őket magammal. Hiába kerestem jól mostanáig, egy saját lakásra sincs semmi esélyem, és önkormányzatit se kapok, így marad a horror árú albérlet. Lehet, hogy a nálunk jobb helyzetben lévő országokban ez az érv tényleg az önmegvalósító társadalom nyavajgása, de ebben idehaza brutális egyenlőtlenségek és létbizonytalanság van, és szerintem jogos érv az, hogy ebbe egyelőre nem szeretnék mást belerángatni. Szóval feldobom az ötletet, hogy mi lenne, ha az állam nem minden áron átnevelni próbálná a fenntartóit, hanem kiszolgálni valamilyen módon ezt a társadalmi igényt, és legalább megnézni, hogy hátha ez lesz a dolog nyitja? Még egyszerűbben fogalmazva: abban támogatni az embereket, hogy azt kezdhessenek az életükkel, amit szeretnének, nem pedig amit kijelölnek nekik? Ha az emberek életét a gyerekkortól kezdve minden szakaszon megkeseríti ez az elkúrt rendszer, amiben nem sok esély van a felemelkedésre, még ha bele is szakadsz, akkor vajon ki akarja a nyomorát továbbörökíteni?

Már szinte unalmasnak hat, de ha bármelyik kormányzat egyszer rászánja magát, hogy valóban javítson a családok helyzetén, kilátásain, kialakulásuk esélyein, akkor az igazságos újraelosztási rendszer felállítását nem fogja tudni megúszni. Minden normális szülő jót, jobbat akar a gyerekének. Ez akkor sem feltétlenül jön össze, ha az adott ország a társadalmi mobilitás fogalmat nem csak tankönyvekből ismeri, de az államnak, amit mi közösen tartunk fenn, az a dolga, hogy ennek legalább az esélyét megteremtse. A minap megjelent tanulmány pedig, ami a sajtóban is nagyot ment (bár azért valahol tudtuk ezt jól), szintén beigazolta, hogy ezt a gazdagok helyzetbe hozásával, pénzzel kitömésével nem lehet elérni.

A videó egy létező problémáról készült, azonban a megoldás, amit a célközönségének kínál, az az, hogy bele kell törődni abba, hogy ez van. Miközben amúgy ez sincs. Ez a coach-logikával egyébként teljesen összhangban van, szóval ezt a részét teljesen jól hozta Novák Katalin. Kérdem én, hogy ha a problémáinkra az a megoldás, hogy csak bele kell törődni, akkor minek tartunk fenn államot, hogy megoldja őket?

Az én javaslatom az, hogy először teremtsünk emberhez méltó körülményeket, és nézzük meg, hogy mennyi ilyen vitánk marad, majd azokat folytassuk le. Ha a résztvevők emberi méltóságuk birtokában állhatnak ennek neki, akkor szerintem menni fog.

(Halkan megjegyzem, hogy az ellenzékünk még ennyit sem gondol erről a témáról, mint a kormány, így szívesen vetettem volna össze az ő gondolataikat, amit nem a kormány aktuális kommunikációja ellenében fogalmaznak meg, de tényleges önálló álláspontot nem nagyon találtam. Annyit egyszer elmondtak, többen is, hogy a családtámogatási rendszert nem bántanák, amiről már a bevezetésekor bizonyítható volt, hogy egy, a szegényektől gazdagokhoz juttatott jövedelemtranszferről van szó, amit magára valamit adó baloldali párt nem fogadhat el, de még talán a felelősen gondolkodók sem. Szóval hajrá, ha lesz egyszer ilyen álláspont, szívesen írok arról is. Kiinduláshoz tipp: arról kéne megegyezni, hogy általában mi lenne a nyerő. A mostanit viszonyítási pontnak tekinteni csalás, mert a szarnál könnyű jobbat mondani, de én valami jót szeretnék hallani.)

Mostanáig csak közvetetten érintettem ezt a témakört, pedig életbevágóan fontosnak tartom. Nem csak a különböző médiafelületekről ömlik rám ez a tapasztalat, hanem a saját életem, pályám során is folyamatosan ezzel kellett szembesülnöm. Volt egy-két rövidebb időszak az életemben, amikor vitaképes társaságba csöppentem, és lehetőségem adódott rengeteg vitát elveszíteni (meg néhányat meg is nyerni). Számontartok ilyen mérföldköveket, hogy mik voltak azok a tapasztalások, élethelyzetek, amik a legtöbbet segítettek abban, hogy fejlődjön a gondolkodásom, és ezek az említett társaságok, illetve a közegükben lefolytatott viták mindenképp ide tartoznak.

Ahogy haladtam előre az életemben, úgy jöttem csak rá, hogy milyen ritkaságok voltak ezek, és mekkora értéke volt. Nekem. Egy darabig dédelgettem azt az illúziót, hogy majd ahogy idősödöm, és megyünk bele a nagybetűs életbe, egyre fontosabbá válik a konstruktív vita, mert nélküle hogyan tudna működni bármi? Nagy pofára esés volt. Valószínűnek tartom, hogy miközben nekem egyre inkább nőtt erre az igényem, úgy az én vágyaimmal teljesen ellentétesen butult folyamatosan a közbeszéd és a vitakultúra. Tettek is érte rendesen.

Az, hogy én miért ragaszkodom ehhez ennyire, helyzettől függően változik. Van, hogy azt mondom, a tanulmányaim miatt, van, hogy azt mondom, puszta szeretetből vagy önmagam szórakoztatásából, vagy mert ahhoz nagyon bíznom kell valakiben, hogy megkérdőjelezés nélkül elfogadjam, amit mond, de az utóbbi időszakban legsúlyosabban a munkahelyi szituációkban érintett a vitakultúra teljes hiánya, ezért mostanában azt szoktam mondani, hogy az érvek ütköztetésének a fő célja az, hogy egy adott helyzetre több megoldást/interpretációt is megversenyeztessünk, és ezáltal választódjon ki a legjobb. Versenypiaci logika kicsibe leképezve. Eleinte hosszúnak tűnhetnek ezek a viták, viszont annyi jövőbeni (szándékos vagy nemszándékos) félreértést lehet vele kiküszöbölni, tisztába tenni a dolgokat, és elköteleződni egy közös álláspont mellett, hogy többszörösen visszajön a befektetett idő és energia. A saját részlegeimen, ahol én dönthetek erről, mindig erre törekszem, és az abból származó pozitív tapasztalataimat próbálom általában felfele is közvetíteni. Nem fogok meglepőt mondani, hogy nem sok sikerrel. Őszintén szólva arra még nem sikerült rájönnöm, mi a nyerő taktika arra vonatkozóan, hogy egy fair vitát előidézzek (valószínűleg a vitakultúra fejlődése fogja megoldani, már ha), viszont készítettem egy rövid összeállítást azokról a jelenségekről, amikkel a legtöbbször találkoztam, és mikre szoktam figyelni.

Akit érdekelne a téma egy nálam értelmesebb forrásból, annak jó szívvem tudom ajánlani Zentai István - A meggyőzés csapdái c. könyvét. Ezer éve valamelyik órámra kellett elolvasni, és emlékszem, hogy nagyon szerettem.

Balkáni reflex

Nem akarok hülyeséget mondani, de emlékeim szerint Puzsér használja ezt a megnevezést, és nagyon találó. Ha megpróbálnánk képletesíteni, akkor(a személyt, hogy éppen ki nyilatkozik, számokkal fogom jelölni zárójelben):
(1)ÉRV -> (2)ODABASZ      vagy      (1)ÉRV -> (2)ELLENÉRV -> (1)ODABASZ
Egy biztos, garanciát jelent a vita rövid lezárására. Na de, mondatokká formálva a jelenség több dolgot is lefed. A legfontosabb, hogy a válaszadás hirtelen, indulatból, többnyire emelt hangon történik, vagy nagyon lekezelő, provokatív módon. (Nem értesz velem egyet? Akkor a kurva anyád.)

Ez egy nagyon rossz beidegződés, amit leginkább arra tudtam visszavezetni, hogy mindenki annyira hozzá van szokva ahhoz, hogy valamilyen támadásban, személyeskedésben lesz része, hogy egyszerűbb neki úgy élni az életét, hogy automatikusan mindent annak kezel, mert 10ből 9szer tényleg eltalálja. Az érvelést, mint gondolati konstrukciót általában meg se hallja, csak keres benne 1-2 szót, amin el tud kezdeni rugózni, vagy ami mentén feljogosítja magát az ilyesfajta visszavágásra. Asszem erre mondják azt, hogy heurisztika.

Volt egy nagyon hitvány felettesem, aki rendre megpróbált olyan dolgokért felelősségre vonni, amit kifejezetten ő kért, hogy csináljak úgy, és amikor ezzel szembesítettem, esetleg megmutattam neki az e-mailt, akkor azonnal emelte is a hangját, hogy most már fejezzem be az akadékoskodást, de néha ezt tarkította erősebb személyeskedésekkel.

De abszolút a balkáni reflex kategóriába tartozik a korrupciót feszegető kérdésekre azzal válaszolni, hogy "Akkor te buzi vagy", vagy "Boldog karácsonyt", esetleg a "Mert Gyurcsány alatt jobb volt?!?!". Utóbbi egyébként egy teljesen másik vitának akár lehetne is a tárgya, viszont az éppen aktuális témához az ilyen válaszoknak sosincs köze.

Amellett, hogy a másik személynek ez sokszor egyfajta védelmi mechanizmusa, benne van egy játszma is. Ugyanis ilyenkor nem könnyű megállni, hogy viszonozzuk a különböző sértéseket. Ha így teszünk, akkor hosszabb-rövidebb anyázásba megy át a beszélgetés, sikeresen behúzott a játszmába, és mivel mindkét fél részt vett a helyzet eszkalációjában, a végén rá lehet mondani, hogy mindketten hibáztak. Sajnos egy munkahelyen ez annyival szarabb, hogy amennyiben a felettesedről van szó, ő egyhangúlag eldöntheti, hogy az egész a te hibád.

A játszma célja tehát az, hogy minden áron elmozduljatok az ész érvek talajáról, mert onnantól már nem lehet senkinek sem igaza. Ha higgadt maradsz, az sokszor csak olaj a tűzre, és a másik fél folytatja a provokációt, szóval csak ezzel nem lehet megoldani. Amit én szoktam ilyenkor csinálni, az a tükörtartás. Megkéred, hogy erősítse meg a mondandóját, megismételteted vele a sértést. Az újabbnál újabb sértéseket könnyen vágja a fejedhez, mert felspannolja magát, és indulatból teszi, de ha megismételteted vele, akkor egyrészt megakasztod a "flow"-ját, másrészt utólagosan elkezdi mérlegelni azt, amit mondott, mert nem érti a szándékod, miért is kell megerősítenie a mondandóját. Azt hiszi, valamiért számít. Fontos, hogy legyünk határozottak, de higgadtak. Ha ez sikerül, akkor miután megakasztottuk a szaresőt, újra lehet próbálkozni az ész érvekkel.

Nagyon nehéz, de megértőnek kell maradni. Ha hajlandó megvitatni értelmesen a korábbi érveidet, utána célszerű pluszban megerősíteni az általad elfoglalt pozíciót, hogy nem feszültséget akartál szítani, hanem XYZ okból szükséges volt, hogy beszéljetek erről. Fontos a céltudatosság, ez csak akkor működik, ha neked tényleg az az egy célod, hogy arról a konkrét témáról beszéljetek.

Elmondom a véleményed

Az a jelenség, amikor a másik fél szádba ad olyan mondatokat, gondolatokat, következtetéseket, amik tőled idegenek, és a te érveid helyett azokra kezd el reagálni, amiket neked tulajdonít. Gyakran társul hozzá némi sértettség is.

Ez egy többszintű csapda, nagyon sok módon bele lehet esni, kijönni meg nagyon nehezen. A másik fél célja az, hogy mindkét résztvevő szerepét átvegye a vitában, amit így lejátszik magában, míg a végén, meglepő módon, saját magának ad igazat, mert olyan módon torzítja az állításaidat, hogy a torzított verzióra már kész válaszai legyenek. A gyakorlottak ezt olyan gyorsasággal olvassák rád, hogy szinte még meg se szólaltál, de már a vitapartnered elszenvedte a világ legnagyobb sértéseit általad. Amolyan szarlavina, aminek a végén a vitapartnered vagy fölényes helyzetbe kerül, mert hülyének állított be, vagy áldozati szerepbe ugrik, mert rohadéknak állít be.

Ez a játszma, érvelési hiba sokkal inkább egy tényleges védelmi mechanizmus, mint az előző. Az által, hogy a vita egyik résztvevője mindkét szerepet átveszi, és inkább áttereli egy általa már ezerszer megtapasztalt lefutásba, ellensúlyozza annak a kontrollvesztettségnek az érzését, amit azért érez, mert fenyegetve érzi magát, hogy olyat fogsz mondani (igen, még mindig egy totál mezei érv-ellenérv izéről beszélünk), ami alapjaiban rengeti meg a világképét, vagy érvényteleníti el valamilyen narratíváját. Ennek egyrészt kicsi a valószínűsége, másrészt viszont csak egy ingatag világképet kell ennyire védeni, szóval ki tudja.

A játék maga arra megy ki, hogy te hülyén érezd magad, esetleg bűntudatod legyen, ráadásul megzavarodsz attól, hogy nem tudod, most arra reagálj-e, amit te mondtál, ő mondott, vagy amit ő torzított a mondandódból. Bele lehet esni ebbe a csapdába úgy, hogy ráhagyod a torzításokat, ami által elfogadod az ő verzióját saját álláspontodnak, de ugyanígy legitimálod ezt a játszmát, ha szabadkozni kezdesz, bocsánatot kérsz, vagy védekezni, hogy "de hát nem ezt mondtam", mert megijedsz. Elvégre olyan dologról van szó, amit te nem állítottál, és nem gondoltál, azért nem kell bocsánatot se kérni. Szoktam még látni olyan verziót is, hogy az "elszenvedő" fél továbbkölti a ráolvasott állításokat, és azokból kiindulva próbálja meg kimagyarázni magát, ami már szintén veszett fejsze nyele. Itt a provokáció nem annyira nyílt, hanem a lelkiismeretet és az önbecsülést támadja. Nem nehéz átmenni heves tagadásos defenzívába, amikor hamisan ártó szándékot tulajdonítanak nekünk.

Nincs meg ez ellen a tuti taktika. Kötni kell az ebet a karóhoz, és kérni, hogy amennyiben ő félreértette a mondandódat, menjetek rajta végig még egyszer (neked úgyis az a célod, hogy megértesd magad a másikkal), és ráolvasás helyett kérdezzen, ha meg akarja érteni. De lehet kicsit keményebbnek is lenni, és élből visszautasítani, miszerint te tartod magad ahhoz, amit mondtál, és az ő oldalát szeretnéd hallani, nem a sajátodat átköltve. Visszakérdezni mindig ér, esetleg kérni, hogy ismételje meg a te szavaiddal az állításod. Minél nagyobb a tempó, annál több ilyen érvelési hiba kerüli el a figyelmünket. Azt minden képzésen/tréningen el szoktam mondani, hogy ha az érzelmileg felfokozott állapotban lévő ember tempóját átveszed, akkor már elvesztél. A legnagyobb hülyeségeket tudjuk ilyenkor mondani, ami ugye a célja is ezeknek, hogy valahogy magadra húzd a vizes lepedőt.

Sajnos ezt sokszor beszopom, egyszerűen a rágalmazásra nagyon érzékeny vagyok.

Cimkézés, minősítés, ítélethozatal

Hú, ezt nagyon utálom. Nagyon sok emberben benne van ez az állandó cimkézési kényszer. Egy-egy ilyen rosszindulatú, ámde jól elhelyezett jelzővel teljesen át lehet keretezni a vitákat, hogy véletlenül se lehessen eljutni valamiféle közös pontra.

Amíg az első tárgyalt érvelési hiba inkább egy heurisztika (leegyszerűsítő gondolkodásmód) volt, a második egy (kissé neurotikus) védelmi mechanizmus, addig ez nettó rosszindulat és ítéletesség, legjobb esetben is egy brutál hárítás.

Kicsit hasonlít az előzőre, azonban ez mindig valamilyen azonnali ítéletet, "gránitba vésés"t jelent. Például, megkísérelsz valami teljesen marginális dolgot megvitatni, viszont annyi felelőssségérzet azért van benned, hogy nem fogadsz el bármit kérdés nélkül, ezért totál semleges hangon és hangerővel visszakérdezel, a másik fél pedig 2-3 érvcsere után beleszövi a mondandójába, hogy te tulajdonképpen "veszekszel" vele ezen a témán. (Ez konkrét sztori, még a szomszéd asztalnál ülő kollégám is felkapta a fejét a szó hallatán, hogy mi a tosz.) Ezzel az egy szóval át is keretezte az egész szituációt, ahol te vagy a veszekedős geci, ő meg az áldozat.

Ugyanez, amikor a teljesen kézenfekvő kérdésre/ellenérvre azt mondja valaki, hogy "akadékoskodás". Vagy utasításba kapok valamit, ami nem teljesen világos, ezért visszakérdezek, pontosan mit ért XY dolog alatt, majd válaszadás helyett azt a következtetést vonja le, hogy én ellenkezem, amikor egyetlen szóval sem mondtam vagy érzékeltettem, hogy ne csinálnám meg. Ez utóbbi az ostobaság egy külön ligáját képviseli.

Ide tartozik még a rögtönítélő bíróság szerepkörébe való belépés is. Elhangzik a vita kezdetén 3-4 érv, és az érvelési hibát elkövető személy kijelenti, hogy "Ezt nem fogjuk tudni megbeszélni" vagy a "Már megint ott tartunk, hogy..." kezdetű mondatok. A trükk az, hogy a komplett szituációt cimkézi fel, hozza meg róla az ítéletet, és ez által helyezi magát kívül rajta. Innentől kezdve, ha te folytatni próbálod a vitát, úgy tűnik, mintha erőltetnéd, vagy a falnak beszélnél, ő meg már csak a nézőtérről kommentál téged. A rögtönítélő bíróság az is, amikor a te érveidet figyelmen kívül hagyva a "vita"partnered konklúziót von le, gyakorlatilag kijelentve, hogy csak az ő valósága létezik, és minden úgy van, ahogy ő mondja. Ez egy meglehetősen hitvány módja a rossz érvelésnek, de akiknél ebbe belefutok (nem annyira gyakori), azok nagyon büszkék szoktak lenni magukra közben, szóval jó nekik.

A harmadik felhasználása a cimkéknek az az, amikor a másik fél úgy mondja vissza a te érveidet (akár megerősítés kérésének, pontosításnak álcázva), hogy teletűzdeli jelzőkkel, amivel azt próbálja érzékeltetni, hogy a külső szemlélőnek mit kell róla gondolnia. Mivel az ilyen minősítések az érzelmekre hatnak, nem a logikára, könnyen előfordulhat, hogy a használó megússza az érvszerű reakciót, mert a minősítéseivel elhitelteleníti a te érveidet. "És akkor jön azzal a hülyeséggel, hogy..." kezdetű mondatok, tehát nem bízza a külső szemlélő ítélőképességére a dolgot.

Minden esetben le kell csapni a jelzőkre. "Miért gondolod, hogy veszekszem?", "Miért tartod hülyeségnek?" és társai. Gyakorlatilag ezzel visszahúzod a vitába, és érvelnie kell. Egyébként ilyenkor sokan meg szokták tudni indokolni, és még akár konstruktív is lehet a végeredmény.

A másikfajta ítélethozatalból nem tudom, hogyan kell kimászni. Ha egyszer rájövök, majd megírom. Visszahúzni eddig nemigen tudtam senkit az érvek világába, ha egyszer ezt benyögte. Az néha működött, ha én is kívül helyeztem magam a szituáción, és elkezdtem arra rákérdezni, hogy "Miért ne tudnánk megbeszélni?" vagy "Miért, hol tartunk?", de sokszor ezek is provokációként hatottak. Akinek van tuti ötlete, azt várom.

Személyeskedés, hiteltelenítés, parodizálás

Amikor nincsenek ellenérvek, akkor lehet választani a "gondolkodás, majd reagálás" opciót, de akinek ez túl bonyolult, az megpróbálhatja elhitelteleníteni az érvelőt. Ezek több formában is jöhetnek. A kedvencem, amit nagyon sokszor megkaptam, amikor valamelyik nálam több munkahelyet megjárt kollégám próbálta menteni az arcát érdemi vita helyett: "Régebb óta vagyok a szakmában, és..." vagy "Majd ha annyi ideje leszel a szakmában, mint én...", stb. (Adták elő ezeket többnyire üzemeltetési kérdésekben, ahol nagyon leegyszerűsítve arról volt szó, hogy X dolgot jobbra vagy balra tegyük. Nem volt szánalmas)

De ilyen volt még, amikor az igazgató egyik protezsáltja valami nagyon komoly hibát követett el, és szó nélkül elvárták, hogy én takarítsam el a szart utána, én pedig kifejeztem a nemtetszésem: "Te sem vagy tökéletes, veled is előfordult már, hogy elrontottál valamit". Igen, előfordult, viseltem is a következményeit, mindig, és baromira nem rólam volt éppen szó, vagy az én hibáimról. Azokról is beszélgethetünk, csak az legyen egy következő téma.

Az egyik volt munkahelyemen egy ideig az volt a módi, hogy néhány hibámról szándékosan nem szóltak (nem csak az enyémről, mindenkivel ezt csinálták), hogy amikor valamilyen kéréssel fordultam a felsővezetéshez, ezzel szereljenek le.

Hiteltelenítés témakörbe sorolom még a parodizálást, túlzást, amikor nevetségessé próbálják tenni az érvelőt azon keresztül, hogy eltúlozzák, generalizálják a konkrét dologra vonatkozó kérését. Például nem lett kész a vendég szobája időre, 20 percet kellett várnia, és javasoltam, hogy valami apróságot küldjünk fel a szobájába és kérjünk elnézést (desszert, kis üveg pezsgő, ilyesmi), mire az ügyeletes vezető, akinek nem volt kedve ezt megtenni, azzal vágott vissza, hogy "Jól van, mindenkinek mindent ingyen akarsz adni", plusz műnevetés. Feltűnhet a példa ismertetéséből, hogy nem "mindenkinek" akartam adni "mindent" ingyen, hanem kifejezetten ennek a vendégnek, akit megvárattunk. (Luxushotelben szégyengyalázat, vérciki, ha a check-in idejére nem készül el egy szoba)

Kontrázás, sérelmi verseny, "whataboutism"

Magán-, és közéletben egyaránt gyakran megjelenő hiba.

A politikai egyszerűbb. Ugyan magát a "whataboutism" kifejezést Donald Trumphoz kötik, de azért jól tudjuk, hogy például kis hazánkban ennek megannyi 10 danos mestere volt már akkor is, amikor az öreg Donald még csak golfozgatott meg Twitterezett távol a Fehér Háztól. 

A kedvencem ebből az, amikor Pártunk és Kormányunk valamelyik képviselőjét felkérdezik arról, hogy egyik-másik területtől miért vonnak el forrásokat, például az oktatásból. A válasz meg az, hogy "A Gyurcsányék is elvontak ennyi meg annyi pénzt". Sajnos ez egy átgondolt valami. De tulajdonképpen azzal indokol meg egy káros lépést, hogy adott káros lépést már valaki elkövette korábban, és azt ez által legitimálta. Ami természetesen nincs így! Elvégre a drága Ferencék költségvetést is hamisítottak. Ezek szerint egyből ezt is bevállalják a Viktorék? Pedig amúgy a költségvetést tényleg szépen egyensúlyban tartották. Hogy minek, az jó kérdés, de legalább kitehetik az ablakba. Szóval igen, csináltak Gyurcsányék sokmindent, el is lettek úgy zavarva, mint a vadlibák.

De mint mondtam, ez nem ostobaságon alapszik, hanem előre megmért, kipróbált kommunikációs paneleken. Arra építenek, hogy a közvéleményt az előző garnitúra deszenzitizálta az ilyen típusú elvonásokra, és hát nem tévednek. Ugyanez a választási rendszer, amikor felrója valaki, hogy kissé igazságtalan lett, akkor jön a válasz, hogy Angliában még ennél is igazságtalanabb. És ugyebár a mi választási rendszerünknek semmi köze az angolokéhoz, tehát a válasz értelmezhetetlen. Trump mindig Kínával jött, "What about csájíná", mondta mindig, hogy ott mennyivel durvább dolgok vannak, mint az USA-ban. Ja. Afrikában meg éheznek. Az USA meg egy demokrácia, Kína meg egy népköztársaság koncentrációs táborokkal.

Ezzel nem is lehet mit csinálni, főleg nem itthon, ahol hatalomban lévő politikust közvetlenül kérdezni teljesen esélytelen.

A magánéletben előforduló változatát akár külön is vehettem volna, de rokonságban állnak az előzővel. A fő eltérés, hogy itt nem egy külső valamire hivatkoznak a felek, amikor terelni próbálnak, hanem egymásra. Ez nem is kifejezetten érvelési helyzet, hanem inkább az, amikor a kapcsolat egyik résztvevője megosztja valamilyen sérelmét. Ilyenkor (legnagyobb szomorúságomra) sűrűn válaszol a másik fél valamilyen őt ért sérelemmel, és a folyamatra megnyomható a repeat gomb, mehet kifulladásig, hányásig, anyázásig a dolog, valódi megoldás nélkül.

Nem értek a lovakhoz, ez sokkal kevésbé "steril" környezet, mint a munka vagy a politika, így sokkal gyengébb feltételezéseim vannak, mi okozhatja ezt. Ami egyből kitűnik, az nyilván az "egyenlítés". Azzal, hogy az egyik személy megosztja a sérelmét a másikkal, létrejön egy teljesen disszonáns játszma. A fogadó fél kontrollvesztettséget érez, mert felhívják a figyelmét valamire, amiről eddig nem tudott, így ebben helyzetben magát vétkesnek, a párját meg áldozatnak látja, és ebből a szerepből minél előbb szabadulni akar. De szerintem az áldozatnak járó figyelem is egy fontos tényező, aminek van az agresszív és a hisztérikus kikövetelése. Mindkét esetben támadásnak értelmezi a vele megosztott problémát, és triggerelődik benne a "Ha problémákról beszélünk, akkor nekem is van ám pár" mód, csak nem mindegy, milyen hanglejtéssel (támadó, felhang/defenzív, sírós). Az eredmény az, hogy így vagy úgy, de bele tud ő is helyezkedni az áldozat szerepébe. Mivel innentől két áldozat beszélget, az áldozatnak meg csak sérelmei vannak, teljesen parttalanná válik a szitu.

Talán valami olyasmi, hogy el akarjuk ilyenkor kerülni azt a látszatot, hogy velünk több gond van, mint a másikkal, ezért ezt ott rögtön balanszba kell hozni (de amúgy volt már bárki, aki ezt ténylegesen megszámolta?... ennyire valós ez az érzés is). Bocsi, tudom, hogy elég kusza.

Életem talán legnagyobb felfedezése, (egy elhanyagolható mennyiségű tönkrement kapcsolat után) hogy rájöttem, hogyan kell ebből kijönni. Valójában pofon egyszerű, csak nekem az ilyen kapcsolati dolgok vakfoltot jelentettek mindig is, és kissé lassan tanulok. Kihagyom azt a pár béna sort, amit most írnék az elfogadásról. Szóval:

Ugyanaz, mint egy vita szituációban, témánál kell tudni maradni. Ha Gizi elmondja Ödönnek, hogy nem szereti, ha Ödön sátánista szertartást rendez a kertben, akkor el kell fogadni és tudatosítani, hogy most egyetlen téma van: Ödön sátánista szertartásai, és hogy miért esik ez rosszul Gizinek. Ödönnek felelőssége, ne dobjon vissza valami egyéb problémát Gizire, hanem reflektáljon a problémára, legyen kompromisszumkész, és figyeljen Gizire, mert ez a pár perc most csak az ő problémájáról szól, amit meg akarnak oldani. Gizinek pedig felelőssége, hogy maradjon a konkrét problémánál, és kizárólag a sátánista szertartások rá gyakorolt hatásairól beszéljen Ödönnek, ne kezdjen el folyni a szar a szájából, hogy a szemetet se viszi le, a kutyát se eteti meg, stb., illetve ha legközelebb Ödön említ meg neki valami problémát, legyen ugyanilyen befogadó, és akkor viszont szóljon az a szitu csak Ödönről, és az ő bajáról, sérelméről. Nevek tetszés szerint megfordíthatók. Szóval ilyen "one at a time" módon kell haladni, és akkor ezeket szép lassan végig lehet beszélni.

Most valószínűleg csalódtatok, hogy ez a kurvanagy megfejtésem az élethez, úgyhogy inkább nem is mondom, hány évig töprengtem aktívan ezen. De ezt a grandiózus felfedezést tovább tudom fűzni a többi érvelési hibára, hogyan lehetne ezeket elkerülni, vagy legalább csökkenteni a számukat. Úgy gondolom, hogy önkéntelenül mindig fogunk elkövetni érvelési hibákat, biztos ebben a szövegben, amit most írtam, lesz egy csomó. De ha már azt el tudjuk érni, hogy a vitákban törekszünk a valódi érvekre, és a mögöttes szándék ne a másik megsemmisítése, hanem megértése legyen, akkor már nyertünk. Ha elveszítünk egy fair vitát, nemhogy nem dől össze tőle a világ, de rengeteget is tanulhatunk belőle. Ha pedig mi érveljük le a másikat, akkor figyeljünk rá, hogy sose nyerjük túl magunkat, ne alázzunk, ne kárörvendjünk, mondjunk pont annyit, amennyit kell. Nagyon nehéz, de egy vitás helyzetben a sértettséget, kicsinyességet, kint kell hagyni valahol, és koncentrált figyelmet kell biztosítani a másiknak, és befogadni a mondandóját. Minden érv jól kivitelezett cáfolata azzal kezdődik, hogy a vizsgált érvet elfogadom igaznak, és utána megnézem, kiállja-e a valóság próbáját. Gondolom, hogy nem én fogom megreformálni a magyar vitakultúrát, nem is lennék rá alkalmas, de én azért örülnék neki, ha minél többen tennének egy próbát (vagy többet) a konstruktív vita intézményével.

A hasonlat, hogy ez a lista olyan, mintha hurkából akarnánk disznót csinálni, Litkai Gergely kiváló humoristától származik, és ez a legkifejezőbb, amit eddig hallottam. Karöltve azzal a Bödőcs-jellemzéssel, hogy úgy néznek egymásra, mint akik egymás ejtőernyőjét hajtogatják. Na, de hónapok óta ment a tili-toli, mindenki reménykedett abban, hogy valami isteni csoda folytán nem kell felmenni Gyurcsánnyal egy listára, Orbán Viktor meg látta, hogy nagyon szenvednek ettől, és megkönyörült az ellenzéken, beszigorított a választási törvényen, és eldöntötte nekik ezt a kérdést. Ez egyébként olyan őszinte, hogy amikor nem tudnak szépen játszani, akkor a gazda rendet tesz. Vajon minden olyan ponton, amin nem fognak tudni megegyezni, odamennek majd a jelenlegi miniszterelnök elé, és megkérik, hogy döntse el? Tudom, hogy rosszindulatú, de teljesen illene a képbe.

Az van, hogy én azok közé a szararcok közé tartozom, akiknek rengeteg kára és keserűsége származott a NERből, és nagyon szeretném, ha jönne egy olyan garnitúra, ami legalább egy egészen kicsit célközönségének tekint engem is, és legalább a lehetőségeket nem zárja el előttem, a többit megoldom én. Viszont mindkét feltételt egyformán fontosnak tartom, és a másodikkal gondban vagyok. Én a cezúrát pártolom, ami szerintem nem egy új dolog, hanem egy hatalmas adósság még '89-ből. Azt gondolom, hogy minden Orbán Viktorra leadott szavat egy kicsit Gyurcsány Ferencre leadott szavazat, és fordítva. Az én szememben mindkét vezéralak az érdemtelenek további, zavartalan uralmának a garanciája. A többi ellenzéki szereplővel is van bőven gondom, de jó lett volna legalább egy olyan helyzetet teremteni, ahol azt tudom mondani, hogy mivel a mostani vezetésről teljesen biztosan tudom, hogy rossz, választhatnék egy olyat, ami kétesélyes. Az ellenzéki lista összegyurcsányozásával ezt a lehetőséget elveszettnek érzem, hiszen ott is egy olyan szereplő van, aki többszörösen bebizonyította azt, hogy rossz. Most legfeljebb annyiban reménykedhetek, hogy tanult a hibáiból, de nem tudom hűen érzékeltetni a lemondást és a cinizmust, ami ennek leírásakor kiült az arcomra. Az, hogy 2006 óta egy bocsánatkérést nem hallottunk, nem igazán enged erre következtetni. De ám legyen, betűről betűre el fogom olvasni a programjukat (ami remélhetőleg lesz...), és az alapján még megfontolom, hogy adjak egy esélyt nekik, de csak kínomban.

De akkor nézzük, mit vállaltak a nagy összeborulás keretében:

Jelöltek szigorú átvilágítása, nem támogatnak olyan jelöltet, aki emberi méltóságot sértő kijelentéseket tett korábban, Fidesszel összejátszott, vagy más egyéb korrupcióban része volt

Oké, a kijelentések miatt a Jobbik elég nagy bajban lesz, az tiszta sor, bár én azoknak, akik már korábban bocsánatot kértek (nem az átvilágítás hatására!), azoknak úgy gondolom, jár a második esély. A Fidesszel való összejátszás kiszórja az MSZP pártvezetést, de Molnár Zsolt és Mesterházy Attila egész biztosan nem lehetnek képviselőjelöltek. Korrupciós ügyek? Ja, hát akkor megnyugodtam, mert Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára, akik mindketten vezetői voltak az Altus Rt/Zrt-nek, kiestek. Tegyük hozzá, hogy nem a DK-t, mint pártot basztatom ezzel, Vágó István és Kálmán Olga egyébként tök jó jelöltjei lehetnek annak a politikai közösségnek (nem ironizálok, ezt tényleg így látom).

Rendszerszintű korrupció felszámolása, Európai Ügyészség, ügyészség és bíróság függetlenségének visszaállítása, NER oligarchák és egyéb korrupcióban résztvevők független bíróság elé állítása

Az Európai Ügyészség rész jó. Ha a többi része az a korrupciós ügyészség felállítását takarja, az is jó. A NER oligarchák körmére nézés szintén jó (csak legyen eredménye is). Ahol nekem sántít a dolog, az, ahogyan ők is írják, hogy intézményesített a korrupció. Tehát hiába minősülne ez bármilyen más országban lopásnak, itthon teljesen jogszerű a jelen hatályos törvények szerint, így nehezen fognak bárkit elítélni. Pár fogásuk azért lehet, ha miután megszabadulunk valahogy Polt Pétertől, az általa eltussolt ügyeket újranyitják. Azok valószínűleg a mostani törvényeken is fennakadnának. Az én kérdésem az, hogy lesznek-e elég bevállalósak ahhoz, hogy az antikorrupciós intézménynek úgy adjanak jogosítványokat, hogy tudják, akkor nincs kivétel. Mert nem szabad, hogy legyen. Vagy lesz egy alapból kiherélt intézmény, aki majd javaslatokat tesz, mely javaslatokat másik 6 szervezetnek meg kell szavaznia, akik nyilván nem fogják. Kíváncsian várom. Ugyanez az átlátható pártfinanszírozási rendszernél.

Sajtószabadság, kiegyensúlyozott közmédia, állami hirdetések korlátozása

Ezekkel egyetértek. A közmédiánál mondjuk nem tudom, mi lenne a jó. Ezt eddig itthon senkinek sem sikerült rendesen megcsinálnia, ellenben nagyon sok pénzbe kerül. Én nagyon nagy mértékben visszaszorítanám, és egyszer végre ismerjük el, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Legyen egy darab állami csatorna, amin mennek a tájékoztató anyagok, a pártok kiegyensúlyozott módon közölhetik a közölnivalójukat meg néha vitatkozhatnak, de szerintem amíg nincs valami valódi, átfogó kidolgozott koncepció, addig fölösleges ebbe önteni a pénzt. Fontos az is, hogy nem szabad megint a ló túloldalára átesni. Ha a szutyok KESMA megszűnik, biztosan lesz pár lap, aki képes lesz piaci alapon túlélni, és ezt hagyni kell nekik, mert ott is vannak szereplők, akiknek valódi olvasóik vannak, ez is része kell, hogy legyen a sajtószabadságnak. Viszont a Második Reformkor Alapítvány azon javaslatát, miszerint a vesztes sajtóperek mentén határozzanak az állami hirdetésekről a lapoknál, ide biztos be kéne venni.

Új alkotmány, pártok és civilek bevonásával, népszavazással, Alkotmánybíróság restaurációja

Szép elgondolás, kell is, legyen is, gránitba vele! Azért hiszem, ha látom... A népszavazást és a civilek bevonását általában jó ötletnek tartom, de ezek mind nagyon nagy vállalások. A fővárosi ellenzéki összeborulásban is nagy ígérgetés volt a civilek bevonására, ahol inkább azt látom, hogy ezzel pont, hogy elhallgattatni akarták őket. A civilekkel az a baj, hogy mivel politikán kívülről jönnek, a gondolkodásuk nem homályosítja el a pártérdek, ráadásul nagyon céltudatosan viszik a saját missziójukat a legtöbben. De a meglátás jó, kizárólag a parlament által nem sok legitimitást lehet ma adni bárminek, kívülről kell behozni.

Arányos választási rendszer, kamupártok kiszűrése

Ám legyen. Szerintem fontos lenne az is, hogy amellett, hogy a kamupártokat kiszűrik, a valódi, új kezdeményezések pedig kaphassanak teret, és kezdjen el leépülni az a gusztustalan belterjessége a politikának, ami most van. Lehet azzal kezdeni, hogy lejjebb viszik a bejutási küszöböt.

Közvetlen köztársasági elnök választás, akinek több joga lesz, mint a bajszos szarnak

Szerintem nem sok ember van, aki ezzel tudna vitatkozni, rég meg kellett volna lépni. Ettől még komoly esély van rá, hogy Kasza Tibi lesz az első, aki elnyeri a posztot, szóval azért óvatosan.

Ügynökakták nyilvánosságra hozatala

Jaj, gyerekek... Úgyse fogjátok. Amikor ilyen ígéreteket látok, olyankor mindig felmerül bennem, hogy vajon elkönyvelték-e már előre, hogy kikapnak?

Igazságos, biztonságos társadalom, munkavállalók jogainak megerősítése, meg lehet majd élni a fizetésből, méltányos nyugdíj, minőségi közszolgáltatások, leszakadó térségek fejlesztése

Hát ezt szépen összehányták ide. De akkor nézzük... Igazságos társadalom. Ha ez náluk kimerül a többkulcsos adóban, akkor csalódott leszek ugyan, de meglepett nem. Ehhez új oktatási és szociális rendszer tartozik, illetve az esélyegyenlőség kérdése, a gazdagoknak való kedvezés befejezése, a szutyok multik érdekében végzett bérkompresszió felszámolása, szóval amolyan komplett újraelosztási reform. Egyébként ez még abszolút teljesíthető, ha valaki rászánja magát. Méltányos nyugdíj. Na, ehhez a részhez nem értek, remélem, nem képzeletbeli hónapok létrehozásán gondolkoznak a tényleges 12 helyett. A nyugger terrort fel kell számolni, mert hatékony adminisztrációnk és gazdaságunk akkor lesz, ha az az aktív társadalomnak kedvez. Minőségi közszolgáltatások... Ha mondjuk az MVM/NKM brutális rablását megállítják, megfizethetőbbé téve a rezsit, az nem lenne rossz kezdés. A közszolgáltatás-fejlesztés meg nem 4 éves projekt, szóval nem tudom, mit értenek pontosan ez alatt. A leszakadó térségek is nagyon különbözőek, én azért szeretném látni a konkrét tervet.

Társadalmi békére törekvés

Tudom, hogy geci vagyok, de muszáj visszakanyarodnom az elejére, mert ez nekem fontos, és nem hiszem, hogy ezt a békát (vagy dékát) le fogom nyelni. A társadalmi béke megteremtésének jegyében Gyurcsány Ferenc bocsánatot fog kérni a hazugságokért, az elcsalt választásért, az ámokfutásért, és azért, hogy nem mondott le, amikor megbukott, és okozott ezzel nekünk minimum 12 év NER-t? Ugyan már, Elnök úr, az LMP meg a Jobbik hajlandó volt szembeköpni saját magát ezért a listáért, Önben még nem látom ugyanezt az elszántságot.

Na, nagyjából ennyi. Egyelőre várom a "hogyan"-t. Van némi hiányérzetem, de azt mondom, hogy ha letesznek egy jól kidolgozott programot, amit utána tényleg végigvisznek, fegyelmezetten, nem hisztizve, akkor ez még nem egy lehetetlen vállalás, és hozhat érdemi változást. Ja, és majdnem mindenhez kétharmad kell, just sayin'. De lehet, hogy most csak én tévesztem el a házszámot, és hiszem azt, hogy Európában vagyunk. Ha valódi korszakváltást akarnak, akkor pedig meg kell barátkozniuk a gondolattal, hogy ez a 12 év NER egy következmény volt. Annak a 20 évnek a következménye, amivel ugyanúgy szembe kell majd néznünk.

Több okból is motiválva éreztem magam, hogy írjak pár sort a mostani oltásellenes paráról. Mint jelenleg a világon mindenki, én is érintett vagyok a kérdésen, ráadásul olyan "alapbetegségem" van, ami miatt ez küllön fontos lenne.

Azonban a mostani vélemény-fősodorban olyan szempontokat vélek felfedezni, amik a jelenlegi, oltáshoz való hozzáállást elkülöníti attól az általános oltásellenességtől, ami a laposföldhívőkkel és a mindenféle háttérhatalomtól rettegőkkel említhető egy lapon. Kijöttek a mindenféle közvéleménykutatások, hogy a magyarok igen kis százaléka az, aki minden további nélkül beoltatná magát, és főként az ellenzéki/kormánykritikus média az, akik előszeretettel sütik rá az oltásellenes bélyeget az emberekre.

Mindenekelőtt meg kell jegyezzem, drága polgártársak, hogy amennyiben a bejegyzés további részében tévednék, és tényleg mindenki a laposföldhívőkhöz húz, meg mindenféle oltásokon keresztül bejuttatott mikrochipektől retteg, akkor értsük meg, hogy az nem megy, hogy hisztizünk a lezárások, a maszkviselés, a szétvert gazdaságunk miatt, és így meg úgy szidjuk a modern kapitalista berendezkedésünket, ami, tény és való, recseg-ropog a legkisebb problémák láttán is, de valódi lépésekre nem vagyunk hajlandóak elkötelezni magunkat, mindent csak elszenvedni akarunk. Elszenvedjük a bezártságot, elszenvedjük, hogy százezrek maradnak munka nélkül, hogy szájkosárban kell fel-alá járkálnunk, hogy nem találkozhatunk egymással. A vírust nem valami háttérhatalom szabadította ránk, aki ha kiszórakozta magát, akkor majd megnyomja az OFF gombot, és hipp-hopp, eltűnik ez a szar, hanem aktívan tennünk kell ezért. És a (jogosan) sokat szidott modern gazdaságunk viszonylag gyorsan meg is szülte ezt az oltást, ami egy nagy lépés annak az irányába, hogy visszaálljon az életünk, de csak akkor, ha ezt beadjuk. Vagy annyira elutasítunk már mindent, és megtagadjuk a saját magunk által érlelgetett tudományos eredményeinket, hogy ennyi erővel vissza is mászhatunk a fára, vagy járhatunk gázmaszkban életünk végéig, míg bele nem fulladunk a gazdasági hanyatlásba, depresszióba, mindenbe, amit ez a vírus hozott magával. Szóval, ha nem lépünk semmit, elutasítunk minden valódi kísérletet a jobbításra, akkor is beledöglünk. A szabadságnak mindig ára volt, és egy jó ideje sorra bizonyítjuk be magunknak a világ innenső részén, hogy ezt az árat még mindig jobb megfizetni, mint nem. Igen, ebben az országban azért párszor gyengélkedtünk ebben, az is igaz.

A közvéleménykutatásoknál szintén trend, hogy amikor egy-egy eredményt a média körbehordoz a zászlajára tűzve, az olyan hatást generál a társadalomban, ami a kutatás eredményeit konzerválja, tehát van egyfajta ilyen kölcsönösség a vélemények és az ilyesfajta kutatások között. A politikusok is ilyenkor rárepülnek ezekre, már aki valamilyen hasznot remél belőle. Nem cselekvési tervet alapoznak rá, hanem bizonyítványként lobogtatják az arcunkba, mintha minden ilyen kutatás egy évvégi osztályozó lenne, és mindenki próbálja megmagyarázni, hogy jól végezte a dolgát. Ezért lehet az, hogy a közvélemény attól hangos, hogy a kormány konteóhívőt csinált a fél országból, meg hogy de jó, a 2010 előtti MSZP főnixmadárként támadt fel, mert nagynehezen maga alá gyűrte az ellenében létrejövő politikai platformokat, és nem vonul végig minden felületen, teljes fegyverzetben az ellenzék, hogy követelje, választhassunk az oltások közül, miközben próbálja meggyőzni az embereket róla, hogy igen, nagy geci ez a kormány, de a vakcinát nem ők gyártják, és nem is a Soros, ellenben a kormány jóváhagyja ezeket, tehát aki fideszes, az is kap rá egy áment, aki meg nemfideszes, az meg nyugodjon meg a picsába, mert a Viktor csak egy pecsétet nyom ezekre, nem valami hazai áltudományos intézet állította elő. Vagy valami ilyesmi. Nekik sajnos nem fűződik politikai érdekük ahhoz, hogy mi, a zemberek, kijöhessünk ebből a válságból, mert arra számítanak, hogy annál mérgesebbek leszünk a Viktorra, minél tovább szopunk, bezárva az otthonainkba, munka nélkül, csökkentett fizetésen, és majd ez a konglomerátum az áldozati érzelmeinkkel jó hangosan azonosulva gyűjti be a szavazatainkat.

És akkor ott az állampárt. Akikre egyébként minden tekintetben teljesen jogos dolgokat olvas rá a lábhoz szoktatott ellenzéke. Félrevezetően, követhetetlenül tájékoztatnak a járvánnyal kapcsolatban, és semmiből nem következő, ad hoc intézkedéseket hoznak? Igen. Sokéves munkájuk gyümölcse az, hogy az erre hajlamosabb emberekből, a lakájmédiájukon keresztül konteóhívő zombikat csináltak, akik az internet világában képtelenek akár egy rohadt Google keresésre is, hogy létezik-e egyáltalán akkora mikrochip, amit egy injekcióstűve be lehet adni? Igen. Ők azok, akiknek felelősségük lenne, hogy megnyugtassák az embereket, és elérjék, hogy önszántukból hajlandóak legyenek magukat beoltatni? Igen. És eszközeik is csak nekik vannak. Ők voltak azok, akik felesleges regisztrációs folyamatot iktattak be az oltáshoz, amivel növelték a bizalmatlanságot? Ők azok, akik elzárják annak a lehetőségét, hogy lehessen választani (vagy legalább a háziorvos választhasson) a védőoltások közt? Igen, ez mind Pártunk és Kormányunk, aki még mindig reménykedik abban, hogy ez az egész trutyi valahogy nem fog a fejükre omlani, még ha maga alá is szarik a gazdaság pár hónapon belül. Mert fontosabb, hogy polarizált maradjon a társadalom, még ebben a kérdésben is. Mert számukra az az érzés, hogy közösen, mint egy felelős társadalom, éljük meg azt, hogy legyűrtük ezt a szart, veszélyes. Még a végén rájövünk, hogy társadalmilag megkönnyebbülni jó. Annyira, hogy könnyen függővé lehet válni tőle. Azok a társadalmak, akik ennek az érzésnek a függői, bizonyos ügyek mentén képesek együttműködni, félretenni a nézeteltéréseiket.

És társadalmilag jó lenne megkönnyebbülni már ettől a mindent átszövő kontraszelekciótól, a mesterségesen alacsonyan tartott bérektől, a létbizonytalanságtól, a kilátástalanságtól, a legapróbb dolgokon való összeveszésektől, a dörgölőzés kényszerétől, az érdemtelenek uralmától. Ha egy percig is széles tömegek hinné el, hogy ezek egyébként nem olyan dolgok, amiket valami általunk nem befolyásolható korszellem vagy felsőbb akarat varrt a nyakunkba, és megszüntethetők, enyhíthetők, akkor ez a kormány (és szerintem az ellenzéke is) jó nagy szarban lenne.

Előttem már, jobban értesült ismerőseim, sajnos felfedték, hogy egy szakmai tiltólistán rajta van a nevem, és nem juthatok munkához olyan helyeken, ahol ez a lista mérvadó (és egyre komolyabb piaci részesedése lesz ezeknek a cégeknek Budapesten), így regisztrálni csak nagyon vonakodva fogok, hogy még egy további fidesz-listára rákerüljek, de be fogom oltatni magam, még akkor is, ha közlik, hogy a nem transzparens módon, valamelyik féldiktatúra által előállított vakcinát is fogom kapni, vagy fizetnem kell érte. Mert mi a legrosszabb, ami történhet? A vírus pont abban az évben döntött úgy, hogy rányomorít egyet az életemre, amikor amúgy is minden összejött, sok veszítenivalóm nincs. A brazil elnök, aki nem is olyan régen még legfeljebb egy Benny Hill Show-ba fért volna el, azt mondja, hogy akár krokodillá is változhatunk tőle. Ha így lesz, látogassatok meg az állatkertben, megtanulom a delfinek labdás trükkjeit, fasza lesz.

Ha választani akarunk az oltások között, fel kell emelni a hangunkat. Ha meg valaki minden áron csak elszenvedni akar valamilyen igazságtalanságot, akkor elszenvedhetné az oltást is, mert akkor legalább másnak lehetősége lesz kimászni ebből a gyötrelemből. Egyébiránt azt gondolni, hogy ezzel az oltással valamilyen konkrét, egyént befolyásoló célja lenne bárkinek, az nagyfokú nárcizmusra utal, másrészt nem látja a fától az erdőt. Főleg itthon, ez szükségtelen, mert minden ilyen feladatot elvégzett a média, és a propagandaminisztérium. Már rég át vagyunk verve az életünk minden pontján, és ideje lenne visszavenni az uralmat az életünk fölött.

Azzal kezdem, soha nem gondoltam, hogy ilyen témában bármikor meg fogok nyilvánulni. De még mielőtt ezt megtenném, le fogok írni pár személyes vonatkozást, amik közvetetten kapcsolódnak ahhoz, hogy most megemlékezem a gránitmintás PVC-vel bevont alkotmánypótlékunk kilencedik módosításáról.

Ha esetleg bárki ebből, az internet egyik hátsó szegletében tengődő blogbejegyzésből informálódna arról, hogy mi a téma, annak röviden: Pártunk és Kormányunk annyira faszán végzi a dolgát a válságkezeléssel, hogy még arra is jutott idejük, hogy beleírják az alkotmányba, hogy a fiúknak fütyijük van, a lányoknak meg puncijuk (remélem, ezt már nem azon a híres-neves iPad-en tették). Vagy valami ilyesmit. Apa iszik, anya főz, a komondor meg vak. Soros meg retteg. Amennyire én ezt értem, ez nagyjából arra ment ki, egy másik, nemrégiben elfogadott törvénymódosítással egyetemben, hogy az azonos nemű párok ne fogadhassanak örökbe gyereket, meg, hogy úgy általában alkotmányellenes legyen minden olyan tevékenység, ami mégis erre irányulna. Ezt egy olyan megfogalmazás mögé bújtatták, hogy az egyedülállók nem fogadhatnak örökbe, csak ha az a családügyi szipirtyó személyes kegyből megengedi.

Először letudom a saját érzéketlenségemről, szemellenzősségemről szóló részt. Az van, hogy úgy általában a "melegek" témakör engem tök hidegen hagy. Amikor én szocializálódtam, úgy voltam vele, hogy mivel nem vagyok közvetlenül érintett, és mivel nem utálom a buzikat, az én lelkiismeretem nyugodt, így inkább baszok az egészre. Emellett vannak meleg haverjaim, de valahogy ők nekem soha nem a "meleg haverjaim", hanem csak simán a haverjaim voltak, akik egyébként a saját nemükhöz vonzódnak, de ez sose merült fel, mint probléma, hanem ez csak úgy volt. Valószínűleg ebből kifolyólag azzal a fajta averzív reflexszel sem rendelkezem, amivel itt Kipcsakisztánban elég sokan. Tehát klasszikus értelemben nincsenek érzelmi társításaim a melegséghez, mert bennem ez az évek során úgy alakult ki, hogy léteznek emberek, akik amúgy ilyenek, oszt jóvan, mi közöm van hozzá? (Itt közbeszúrnám azért azt a tudományos megállapításomat, hogy együtt lógtam homoszexuális emberekkel, sőt, egyszer-kétszer még melegbárban is voltam azokkal a barátaimmal, akik ott törzsvendégek voltak, és én mégse lettem az. Különös. Lehet, hogy csak a mesekönyv útján terjed? Mondjuk az utóbbi időben olyan fasza magánéletem volt, hogy lehet, rendelek egyet a második kiadásból, hátha a másik kapunál még hajlandó velem valaki szóba állni. Bocs, nem akarom elpoénkodni.)

Így utólag visszagondolva, ez valószínűleg azért alakulhatott ki így, mert olyan társaságban mozogtam már tinédzser koromtól kezdve, ahol ezt elég természetesen kezelte mindenki. Az más kérdés, - és erre szintén csak utólag jöttem rá - hogy ez egy olyan társaság volt, ahol a "furák" meg a kirekesztettek gyűltek össze, ahova ugye a melegek is tartoztak, másfél évtizede meg még pláne. Ahhoz még kelleni fog pár év elmélkedés, hogy én valójában kirekesztett voltam-e, vagy magamat rekesztettem ki, ami végeredmény szempontjából irreleváns, de önismereti szempontból meg nem. Mindegy is, haladjunk. A lényeg, hogy az én társaságom, amit én akkor természetes közegemnek éreztem, ilyen téren abszolút befogadó volt (elvégre még engem is megtűrtek, ahhoz képest meg pár buzi az semmi). És egyébként ettől még ugyanannyi, ha nem több gyökér volt ott is, mint bárhol máshol, mondom ezt azoknak, akik kikövetelik maguknak a "jóember" státuszt csak azért, mert a melegeket éppen nem gyűlölik.

Ezzel a hosszú felvezetővel azt akartam megalapozni, hogy felül kellett vizsgálnom ezt a hozzáállásomat. Úgy is mondhatjuk, hogy a könyvdarálás táptalajáról megindított alkotmányos hadjárat átütötte az ingerküszöbömet, és szembesültem azzal, hogy tulajdonképpen nekem nem volt jól körülhatárolható véleményem ebben a témában, azon kívül, hogy egyébként a jogegyenlőséget támogatom, de azt is csak akkor, ha épp megkérdeznek róla, mert amúgy eszembe se jut. És ezen a ponton csalódtam magamban, mert beláttam, hogy ez nagyon nincs így rendben. Magamat nem akarom meghazudtolni, én továbbra sem érzem azt, hogy a melegek különálló társadalmi csoportot alkotnának, de talán pont ezért is veszek most erőt magamon és próbálok meg állást foglalni. Mert jelenleg, valami elbaszott politikai pótcselekvés mentén, embereket fosztanak meg a jogaiktól, a kilátásaiktól, terveiktől, ami nem most kezdődött, én meg azt csináltam, amit ebben az országban a többség, mivel épp nem rólam, vagy az én sérelmeimről volt szó, nem foglalkoztam vele. Ezt erkölcsileg nem tartom elfogadhatónak, és nem érzem magam jól miatta. Vétlen embereket alakítanak céltáblává uszító propagandával, és amúgy tökmindegy, hogy ezek most pont a homoszexuálisok, mert akármikor átfordulhat az illiberális puskacső, akárkire.

"Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna."

Nem akarok csendben maradni, mert egyszer tényleg mindenkiért eljönnek, és én mindenkiért szólni akarok, bármennyire jelentéktelen is az, hogy én mit csinálok. Lehet, hogy annyi könnyítést most kapunk, hogy nem a kivégzőosztag jön, csak a Mészáros Lőrinc veszi meg a házat fejed fölül, vagy amikor megunják a buzik vegzálását, akkor csak a szerencsén múlik, hogy nem tartozol-e majd abba a társadalmi csoportba, akit hirtelen rá fognak ébreszteni az Igazságminisztériumból, hogy mindig is ők voltak haza legfőbb ellenségei. De hát ezt az idézetet is annyiszor, és annyian ellőtték már, és látjuk, mennyi hatása volt.

Kár lenne olyan reményeket táplálnom, hogy vitán keresztül bárkit meg fogok győzni arról, hogy ugyanmár, ne támogassa a polgártársaink jogainak nyirbálását, de azért megpróbálom körbejárni ezt a témát. Jelenleg ugye a fő téma az örökbefogadás, meg hogy ki mit gondol családnak. Mivel nem ismerem a konkrét állásfoglalásokat, csak sejteni vélem, hogy az egyikben valahol benne van az, hogy Soros, az ellenzéki meg lényegtelen, inkább a személyes tapasztalataimat fogom megosztani, és azt, én hogyan látom ezt a kérdést. A kontextus megteremtése érdekében kicsit muszáj leszek turkálni a múltban, ami nekem se egyszerű, még így névtelenül se.

Én az alap garnitúrát kaptam meg születésemkor, ellenkező nemű szülők, tehát Pártunk és Kormányunk szerint ez van rendben, akkor is, ha nincs. És hát nem volt, ugyanis én egy bántalmazott gyerek voltam, és egy pokolnak éreztem a gyerekkorom. Nem sajnáltatom magam, névtelenül meg pláne hülyeség lenne, szóval haladjunk. A szüleim ugyan hamar elváltak, de az apám folyamatosan szabotálta az életünket anyámmal. Anyámat csak anyagilag próbálta ellehetetleníteni, engem mindenhogy. És ez tartott is addig, amíg a fiatalkorúsággal járó jogfosztott állapotban voltam. A fél életem arról szólt, hogy azon szorongtam, hogyan fogok tőle szabadulni. Aztán nagykorúvá válásom után nem sokkal rászántam magam, és eltakarítottam az életemből (semmi durvulás, törvényes eszközökkel történt). Nem tudom, meg fog-e lepni bárkit, de nem igazán tekintettem apámként erre a szörnyetegre. Az én családom tehát úgy néz ki, hogy az anya nő, apa meg nincs. Ha sikerrel járt volna anyám ellehetetlenítésében (aki ezzel szintén megvívta a maga harcát), akkor meg már valószínűleg én se lennék. A szerencsémen múlt, hogy anyám bírta a gyűrődést. Ez a történet korántsem egyedi, és nagyon sok olyan gyerek van Magyarországon, akinek még ennyi szerencse se jut. Na, de ugye mi már nem számítunk családnak Dr. Miniszterelnökúr szerint. Mondok jobbat. A gyerekkori tapasztalásaim nem igazán tudtak meggyőzni arról, hogy a vérrokonság intézményét értékelni tudjam bámire is, és a közeli barátaimat sokkal jobban tekintem/tekintettem családomnak, mint bármelyik vérrokonom (anyám kivételével, nyilván). Szóval az anya nő, az apa nincs, a haverok meg buli, Fanta.

A másik dolog, amit még ide kell vennem, az szintén személyes tapasztalat, csak nem volt ennyire "hands-on experience". Volt olyan osztálytársam, és több haverom is, akik a fent említett, még kevésbé szerencsés csoportba tartoztak, és intézetben éltek. Volt alkalmam megfordulni több ilyen intézményben, mert épp ott találkoztunk, vagy egyszer az egyik haveromnak szülinapi bulit tartott a nevelőotthon, és azért. Meg kell hagyni, erős volt a kontraszt a 2. kerületi és a, talán zuglói (nem emlékszem pontosan, valamelyik kijjebb lévő pesti kerület) intézet között. De ne legyenek illúzióink, a 2. kerületibe se költözne be senki önszántából.

Eltelt azóta pár év, hogy ott jártam, de ahogyan a kormány bánik a szociális szférával, kétlem, hogy jobb lenne a helyzet. Nem tartjuk ma már a kapcsolatot egyik ismerősömmel sem, akik ezekben a kiváló intézményekben laktak, de tudtommal mindegyiküknek iszonyú nehézségek sorozatával telik a felnőtt élete, talán egy kivétellel, aki meg tudott lépni Angliába. Kettejükről fixen tudok, akik már ültek lopásért, vagy valami hasonló jellegűért, és amit meséltek az intézetes életről, azok után nem csoda. Rendszeres, komoly sérülésekig menő verekedések, egymás csomagjainak folyamatos lopkodása, zsúfoltság, a nagyok folyamatosan csicskították a kisebbeket, kábé mint a böriben, és azt se lehet kihagyni, hogy a lányok egytől egyig szexuális bántalmazás áldozatai lesznek. Megint hozzá kell tennem, hogy minél közelebb haladunk a Rózsadombhoz, ezek a magatartásformák annál ritkábban jelennek meg, de elég limitált ott a férőhely, szóval a nagy többség, az alapból vesztes élethelyzetéből, még tovább tud veszíteni azzal, ha egy szar otthonban helyezik el.

Ezt a két dolgot azért osztottam meg, mert azt akartam, hogy jobban érthető legyen az, amikor azt mondom, hogy ha választhattam volna aközött, amit az apám művelt, vagy hogy mondjuk anyám találjon maga mellé egy másik nénit, és lett volna utána két anyukám, akkor ezt már 4 éves koromban elég könnyen el tudtam volna dönteni.

És a lefestett nyomorok közül az enyém a legkisebb, mert nekem legalább egy szülőm maradt, aki valahogy elérte, hogy ne dögöljünk meg. De az enyém is elég volt ahhoz, hogy nyomorult legyek felnőttkoromra, még ha funkcionáló tagja is vagyok a társadalomnak, és a vírus előttig egész tűrhetően haladt a karrierem is. Nem tartom valószínűnek, hogy a többiek, akikre korábban utaltam, hasonlóan tudtak haladni az életükkel. Ez egy súlytalan mondat lesz, de szerintem ha nem kerestem volna annyit, hogy kifizessem a terápiát, már rég nem élnék. És mondom még egyszer, a jelenleg említett szereplők közül én vesztettem a legkevesebbet. Akkor ők milyen állapotban lehetnek? Dr. Miniszterelnökúr szerint még mindig jobb nekik így, a társadalom legaljára csúszva (vagy onnan soha fel nem emelkedve), minthogy két apukájuk vagy anyukájuk legyen.

Tudom, hogy a tragikus történetek mesélése nagyon messze van az észérvek mentén folytatott vitától, de arra nem tudok mit mondani, hogy egy hatalmi pozícióban lévő valaki, az Isten se tudja, milyen bizonyítékra hivatkozva, kijelenti, hogy az azonos nemű szülők károsak a gyerek lelki fejlődésére, meg bebuzulnak tőle. Nem tudom bebizonyítani, hogy nem, mert nincsenek meg rá az eszközeim, hiába tartom baromságnak az egészet.

Van viszont egy, kicsit kevésbé elegáns érvem a saját álláspontom mellett. Az egyetlen érv, ami ebben az országban működik, mégpedig a pénz. Tegyük fel egy pillanatig, hogy Dr. Miniszterelnökúr igazat mond, és a gyerekekre nincs jó hatással, ha azonos nemű szüleik vannak. Azt, hogy az intézeti lét rossz hatással van a gyerekekre, azt nem kell feltételezni, azt tudjuk. Szóval egy rövid ideig engedve ennek a hazugságnak, felállítottunk egy olyan helyzetet, ahol két rossz megoldás között lehet választani.

Kérdezem: A nem "konzervatívkeresztényilliberális" családban felnövő, károkat elszenvedő gyerekek közül kinek van jobb esélye arra, hogy mégis normális életet éljen? Az intézetisnek, akit megvernek, megerőszakolnak, és 18 évesen kibasznak az utcára, hogy menjen Isten hírével, vagy annak az örökbefogadott gyereknek, akinek a szüleit az örökbefogadási folyamat során bevizsgálják, és amely folyamat anyagi feltételekhez is kötött? Az egyik fő ellenérv kormámyoldalon, hogy a gyereknek szüksége van anyaképre és apaképre, és ezt így nem kapná meg (az mindegy, hogy az intézetben sem). Könyörgöm, Freud óta ismerjük ezt a problémakört, és bárcsak lenne egy komplett tudományág, ami azért van, hogy segítsen az ilyen problémákkal küzdő embereken! Ja, hogy van? Ne bassz!

Akkor felteszem máshogy a kérdést: A semmilyen anyagi háttérrel nem rendelkező intézetis gyereknek, vagy a két, az örökbefogadási folyamat során bizonyítottan megfelelő anyagi helyzetben lévő, azonos nemű szűlő gyerekének van nagyobb esélye eljutni egy pszichológushoz? Döntse el magában mindenki. (A börtönpszichológus nem számít)

Megpróbáltam a kormányzat érvelését igazságként kezelni, de hát annyira hazugság akart maradni, hogy nem jött össze.

Egy kicsit megint visszakanyarodom a nem-racionális érvekhez. Tudom, hogy van egy tábor, akit képtelenség rávenni arra, hogy bármilyen fokú együttérzést tanúsítson egy homoszexuális ember iránt (kivétel azok, akikről még nem derült ki, ugye). De akkor megkockázatom a demagógia vádját, és javaslom nekik, inkább koncentráljanak a gyerekekre, és nézzék az ő érdekeiket. Jelenleg az állami gondozás egy olyan verzió, ami 99%, hogy tönkreteszi a rendszerbe kerülő gyerekeket. És ha még nem is hiszik el, hogy egy azonos nemű pár is fel tud nevelni egy gyereket, szeretetben, békességben, legalább az alapján gondolkozzanak el rajta, hogy ha előttük lenne olyan választási lehetőség, hogy vagy 99% eséllyel tönkremegy az életük, vagy van egy másik verzió, ahol vagy igen, vagy nem, akkor mit választanának? Mert ez még az ő, rettenetesen rosszindulatú narratívájukban is 50% áll a 99-cel szemben. Én biztos rámennék az 50-re, de sajnos egy gyereknek nincs ilyen választása. Az államnak van, hogy betiltja-e azt, ami esélyt jelenthet azok számára, akik a legkiszolgáltatottabb helyzetben vannak.

Amikor Szókratészt halálra ítélték, nem keseredett el. Mindent elkövettek azért, hogy megkeserítsék az életét, és hát sikerült is. Azonban az ítélet meghozatala előtt ő úgy érvelt a felmentése mellett, hogy megpróbálta meggyőzni az ítészeket, hogy mivel az életéről bizonyossággal lehet tudni, hogy szar, a halál után meg nem lehet tudni, mi van, még az is lehet, hogy nem nyomor. Tehát a halálbüntetéssel csak egy jelenleginél jobb esélyt teremtenek a számára. Úgy tűnt, hogy ő ezt komolyan gondolta, mert tarotta magát ehhez a gondolathoz azután is, hogy elhangzott az ítélet. Még a halállal is meg tudott békélni, annak reményében, hogy kevésbé lesz szar. Szókratész ugyan okosabb volt nálunk, ami segítette őt ebben, de nekünk egy jóval kisebb horderejű dologgal kéne megbékélnünk, amihez remélhetőleg nem is kell annyira okosnak lenni.

Tudom, tudom, ha véletlenül ez a bejegyzés eljut emberekhez, akkor majd megemlegetem. Ez van.