Na, a nők már tudják, hol a helyük. Pártunk és Kormányunk annyi szabad kapacitással rendelkezik, hogy még nekünk, rosszindulatú elégedetlenkedőknek se jut eszébe semmi, amivel foglalkozhatnának ahelyett, hogy megteremtsék az életvezetési tanácsadás (egyébként is szégyenteljes és hitvány) műfajában a retrót.
A nagy általános következtetéseket már levonta sok, nálam okosabb ember, így én megint csak a saját nézőpontomban maradva fogom tudni azt elérni, hogy talán nem sodródom bele ezek megismétlésébe (bár sok újat valószínűleg nem fogok tudni mondani). Ettől még gondoltam ejteni erről pár szót, mert egyébként egy érdekes témának gondolom, amiről sajnos eddig sem tudtunk indulatmentesen vitatkozni, és kifejezetten kezdetlegesnek tartom a magam álláspontját, lévén, egyik szélsőséghez sem tudtam csatlakozni, így a legtöbb ember, akivel szóba került ez a téma, annyival biztosabb volt a maga dolgában, és öntötte rám a saját igazságait, hogy én még a kérdéseimig se jutottam el.
Ami viszont témától függetlenül ki tud akasztani, az az, ha valaki pár perces észosztásba kezd, és annyira általánosító módon kezdi el oktatni a népet, hogy teljesen haszontalanná és félrevezetővé válik általa. Mert arra tényleg nem jó, hogy neveljen vagy tájékoztasson, de arra, hogy olajat öntsön a tűzre, kiváló. A jelenlegi nagy megmondás külön azért jó, mert egyrészt hamis feltevéseken alapszik, másrészt a megmondó által képviselt kormány intézkedéseiben sem az tükröződik, amit itt nagyban magyaráz a frissen felavatott életvezetési tanácsadónk.
Nem kifejezetten a videóhoz kapcsolódik, de abszolút kormánykompatibilis a probléma, amit felvetek. Mégpedig az, hogy hol húzzuk meg a határt? Szállodásként mindenféle országból találkozunk vendégekkel, így olyanokból is, ahol még évszázadokra vannak attól, hogy a mi mainstream-ünkben lévő egyenjogúsági kérdésekkel elkezdhessenek foglalkozni. Így fordulhat elő például az, hogy a muszlim országból érkező vendég bejelentkezéskor közli, hogy az ő autóját csak férfi alkalmazott parkolhatja le, néha meglehetősen pökhendi stílusban. Én tudom, hogy tolerancia, meg minden, és valószínűleg rám is hatással van a közhangulat, de én ilyenkor sértve érzem magam kulturálisan, és soha nem is tettem eleget ilyen kérésnek, mert az én mércém szerint ez a kollégáim számára. (Nem mintha Dunát lehetne rekeszteni női londínerekből, de egy kicsi személyzetnél simán előfordulhat, hogy besegít egy másik részleg) Nálunk ez vezetői engedélyhez kötött, nem pedig ahhoz, ki milyen nemű, és nem érzem ezt kivagyiságnak. Minden munkahelyemen tartottunk mindenféle valláshoz kellékeket, ahol kellett, dobozban, hogy "hitetlen" ne érjen hozzá. De egy percig nem rökönyödöm meg azon se, ha szombaton valaki helyett le kell kapcsolnom a villanyt, vagy időre felmenni ajtót nyitni neki, stb. No de akkor kérdem Pártunk és Kormányunk trénerét, hogy itt is azt kéne mondanom a női kollégáimnak, hogy "Lányok, csajok, nyuszikák, nem kell mindig a férfiakkal versenyezni"? Vagy itt már újra Európában vagyunk, és "Tartsák tiszteletben a kultúránkat"? De a kultúránknak az egyenjogúság és az esélyegyenlőség akkor nem része? Vagy csak az számít, ami 100 évnél régebbi? Oké, gondolom, hogy ezt a kérdést viszonylag könnyen mindenki el tudja dönteni magában, de mi az a határ, amit ezek szerint egyezményesen meghúztunk, hogy "eddig a pontig alkalmasnak tartjuk a nőket"? Vagy ez úgy megy, hogy ha a kormány mondja, akkor rendben van, ha más, akkor meg tartsunk be? Én nem tudom.
Kanyarodjunk át egy videóhoz közelebbi kérdésre, ami pedig a bér kérdése. Ez a ponton kapásból annyi probléma van, hogy több könyv kijönne belőle. Novák-Oravecz családügyi miniszter (ennek a titulusnak a létezését csak abszurdabbá teszi, hogy egészségügyi miniszterünk például továbbra sincs) aszongya, hogy nem kell azon pörögni, hogy a nőknek "életük minden pontján" ugyanolyan magas beosztásuk és fizetésük legyen, mint a férfiaknak. Eddig egyébként egyetértünk Miniszterasszonnyal, mert a bérekért és pozíciókért való versenyben nem nőknek és férfiaknak kell versenyezniük, hanem úgy általában a jelölteknek az adott posztra. Ha egy női és egy férfi jelölt van egy pozícióra, akkor a férfit nem férfiasságban, a nőt pedig nem nőiességben kell túlszárnyalni, hanem hozzáállásban, teljesítményben, tudásban, ilyenek. Az a cég, aki nem eszerint jár el, az önmaga ellensége. Tudom, hogy vannak, akik ezt teszik, de például az én korábbi munkahelyeim egészen más, ugyanúgy bicskanyitogató módját választották a megkülönböztetésnek, és váltak önmaguk ellenségévé, de ez egy másik bejegyzés témája lesz.
Viszont itt már meg is kell szakítanom az egyetértést. Szerintem rossz a kiindulási pont. A videóban az ún. "wage gap" problémát teszi meg kiindulási pontnak, és mond rá okosságot, ez viszont az én személyes tapasztalataimat egyáltalán nem tükrözi. Ez a probléma sokkal messzebbről indul, méghozzá az általános fizetésért és pozícióért való versengésről. Számos fizetésemelésről és előléptetésről szóló megbeszélésen vettem részt, hol melyik oldalon. Nem egyszer éreztem azt, hogy a jelölt magát sem tartja alkalmasnak az adott feladatra, és nincsenek is olyan eredményei, amivel meg tudná támogatni az előléptetését, béremelését, egyszerűen azért próbálkozik, mert szeretne egy kicsit jobban élni, és hiába érzi mondjuk a jelenlegi pozícióját testhezállónak, és látja is el jól a feladatait, nem fog tudni egyről a kettőre jutni, ha ebben marad. Velem is megesett, hogy hatalmas kockázatot vállaltam egy pozíció megpályázásakor, és biztosan szerencse is volt benne, de baromira oda kellett tenni magam, hogy ne bukjak bele. Úgyhogy én egy kicsit távolabbról indítanám a problémát, ami pedig a mesterségesen alacsonyan tartott béreinkből következő, egészségtelenül kikényszerített verseny, ami mindenkit érint, nem csak a nőket. Nem mellesleg ez rengeteg olyan magatartást is eredményez, ami károsítja az adott vállalkozást, mert aki érdemei alapján nem tud, vagy nem akar előretörni (és belőlük van több), az más módon próbálkozik, például elkezdi fúrni a többieket, mert akkor nem kell kitűnni, elég, ha mindenki mást rosszabbnak láttat magánál (és miért ne tenne így, elvégre kényszerítve van ebbe az egész helyzetbe).
Az alacsony bérszínvonalból az is következik, hogy egy család biztos megélhetéséhez szükség van két teljes fizetésre. Az átalgbér valahol 250ezer nettó körül van, míg a mediánbér (hivatalos adat nincs, de páran megpróbálták megbecsülni) kábé 200ezerre tehető. Egy másfél szobás albérlet 130ezer+rezsinél kezdődik, növekvő élelmiszerárak, rekordmagas ÁFA - és még sorolhatnám - mellett. Senkinek nem akarom elvitatni a világnézeteit vagy azt, hogy miben látja az életét kiteljesedni, így biztos vagyok benne, hogy akadnak, akik teljesen máshogy állnának a munkához, ha erre lehetőségük lenne, de jelenleg ez nem egy olyan kérdés, amit a magyar családok többsége egyáltalán mérlegelhet. A neoliberális gazdaságpolitika azt is eredményezte, hogy itthon tényleg minden zsebből fizetett pénzzel működik. Ha esélyt akarnak a szülők gyermekük számára, akkor egy halom különóra finanszírozásával kell pótolniuk azokat a dolgokat, amiket a közoktatás elmulaszt (ez jelenleg egy elég komoly lista), csúszópénzekkel működik az egészségügy is, és nem szabad megfeledkezni a rendszerről, ami a "kisembert" minden apró botlásáért aránytalanul túlbünteti, és kifejezetten az ő hibáikra is van kihegyezve. Így hát végtelenül cinikusnak tartom a felelősség áthárítását azokra, akiket a hibás politikai döntések kényszerítenek bele a helyzetükbe, és egyébként hozzák meg azt a felelősségteljes (és valószínűleg rohadt nehéz) döntést, hogy ugyan nem fog idő jutni a gyerekre, de legalább nem döglik éhen. Abba meg már bele se merek menni, hogy ennyi háztartásbelinél mi lesz a szintén agyonhangoztatott munkaalapú társadalommal?
A képhez hozzátartozik a válások számának folyamatos növekedése. Az általam ismert legfrissebb adatok szerint csak minden harmadik család húzza ki a ballagásig. A bíróságok a nők irányába hajlanak az elhelyezéskor (ezt speciel nem bánom, mert én ezért élhetek), miközben nekik magyarázzák, hogy jó dolog minél tovább kiesni a munkaerőpiacról. Családipótlék ugye évek óta nem emelkedett, a gyerektartás meg általában alacsony mértékű, és nem is igazán ellenőrzik, hogy valóban kifizetésre kerül-e. Más kérdés, hogy a fent ismertetett átlagfizetésekből nem is lehetne túl magas gyerektartást meghatározni, különben a másik szülő nyomorodik meg. Egyébként az anya szül, apa igásló családkép mennyire feleltethető meg annak a szintén mostanában sokat nyomatott üzenetnek, hogy mindkét nemű szülőre szüksége van a gyereknek, amiért bannolni kell az egynemű párokat a gyereknevelés intézményéből?
Már megint úgy teszünk, mintha Európában lennénk, és folytatjuk le az angol, német, holland, francia családok vitáit, miközben nem törődünk a magunkéval. Én őszintén remélem, hogy minél hamarabb eljutunk arra a pontra, ahol már őszintén, kényszerek nélkül vitathatjuk ezt meg egymással.
Arra gondoltam, hogy kicsit távolabb helyezkedve, megkísérlek ideológiailag is elkülönbözni ettől az anyagtól. Ugye elvileg arról van szó, hogyan lehet egy nő erős és sikeres. A gondom ezzel az egésszel az, hogy már rögtön valamilyen relációt, függési helyzetet feltételez, és arról még nem is kaptunk ilyen fasza tréninget, hogy úgy általában az egyén mitől lesz erős és sikeres. Nem mindenben vagyok ennyire individualista, de ebben pont igen. Szerintem a társadalom legkisebb egysége az egyén, nem pedig a család, és mindenféle nagyobb egységbe tömörülés csak akkor lehet sikeres, ha a résztvevő egyének saját jogon is képesek létezni, és egyenlő félként lépnek ebbe bele. Ha a családot egy ilyen, egyenlő felek által üzemeltetett projektnek tekintjük, akkor valószínűnek tartom, hogy a nemi szerepekből adódó munkamegosztást is felváltja egy igazságosabb működés. Ebből következne az is, hogy amennyiben megkíséreljük a gazdasági rendszerünk, a vállalkozásaink családbarátra hangolását, akkor ott a gyerekeket kéne a középpontba helyezni, nem az egyes szülőket. Mert látnunk kell azt is, hogy a jelen kontextusban ugyan helyesnek tartom az anyák munkajogi védelmét (legalább őket védje valamennyire a Munka törvénykönyve...), ez is egy csomó egyenlőtlenségi problémát eredményez, mert a szélsőségesen szabályozatlanul hagyott piac ezt minden esetben megpróbálja kimozogni. Ha az állam által megszabott könnyítések nagyjából egyenlően eloszlanának nők és férfiak között, azzal már akkora érintett réteget lehetne képezni, hogy a piacot kényszerítené változásra, és szintén igazságosabban osztaná el a terhet a szülők közt, így nem kellene valamelyik nemet kipécézni.
Ide tartozik az a felfogás is, hogy rengeteg ember gondolkodik ma úgy, hogy mielőtt elkezdene családban működni, szeretne valami biztonságot teremteni maga köré. Ez a modern ember nyavajája, tudom, de itt muszáj saját példát hoznom. Egészen felívelőnek mondható karrierem van/volt, de mivel nem rendelkezem semmilyen anyagi háttérrel, a nullából építkezem, és ebben nincs sok köszönet. Szorongás tölt el, ha arra gondolok, hogy mi történt volna, ha ez a rohadt vírus, és a teljesen hatástalan válságkezelés nem csak az én, hanem a családom megélhetését mossa el. Azt érezném, hogy a szakadékba rántom őket magammal. Hiába kerestem jól mostanáig, egy saját lakásra sincs semmi esélyem, és önkormányzatit se kapok, így marad a horror árú albérlet. Lehet, hogy a nálunk jobb helyzetben lévő országokban ez az érv tényleg az önmegvalósító társadalom nyavajgása, de ebben idehaza brutális egyenlőtlenségek és létbizonytalanság van, és szerintem jogos érv az, hogy ebbe egyelőre nem szeretnék mást belerángatni. Szóval feldobom az ötletet, hogy mi lenne, ha az állam nem minden áron átnevelni próbálná a fenntartóit, hanem kiszolgálni valamilyen módon ezt a társadalmi igényt, és legalább megnézni, hogy hátha ez lesz a dolog nyitja? Még egyszerűbben fogalmazva: abban támogatni az embereket, hogy azt kezdhessenek az életükkel, amit szeretnének, nem pedig amit kijelölnek nekik? Ha az emberek életét a gyerekkortól kezdve minden szakaszon megkeseríti ez az elkúrt rendszer, amiben nem sok esély van a felemelkedésre, még ha bele is szakadsz, akkor vajon ki akarja a nyomorát továbbörökíteni?
Már szinte unalmasnak hat, de ha bármelyik kormányzat egyszer rászánja magát, hogy valóban javítson a családok helyzetén, kilátásain, kialakulásuk esélyein, akkor az igazságos újraelosztási rendszer felállítását nem fogja tudni megúszni. Minden normális szülő jót, jobbat akar a gyerekének. Ez akkor sem feltétlenül jön össze, ha az adott ország a társadalmi mobilitás fogalmat nem csak tankönyvekből ismeri, de az államnak, amit mi közösen tartunk fenn, az a dolga, hogy ennek legalább az esélyét megteremtse. A minap megjelent tanulmány pedig, ami a sajtóban is nagyot ment (bár azért valahol tudtuk ezt jól), szintén beigazolta, hogy ezt a gazdagok helyzetbe hozásával, pénzzel kitömésével nem lehet elérni.
A videó egy létező problémáról készült, azonban a megoldás, amit a célközönségének kínál, az az, hogy bele kell törődni abba, hogy ez van. Miközben amúgy ez sincs. Ez a coach-logikával egyébként teljesen összhangban van, szóval ezt a részét teljesen jól hozta Novák Katalin. Kérdem én, hogy ha a problémáinkra az a megoldás, hogy csak bele kell törődni, akkor minek tartunk fenn államot, hogy megoldja őket?
Az én javaslatom az, hogy először teremtsünk emberhez méltó körülményeket, és nézzük meg, hogy mennyi ilyen vitánk marad, majd azokat folytassuk le. Ha a résztvevők emberi méltóságuk birtokában állhatnak ennek neki, akkor szerintem menni fog.
(Halkan megjegyzem, hogy az ellenzékünk még ennyit sem gondol erről a témáról, mint a kormány, így szívesen vetettem volna össze az ő gondolataikat, amit nem a kormány aktuális kommunikációja ellenében fogalmaznak meg, de tényleges önálló álláspontot nem nagyon találtam. Annyit egyszer elmondtak, többen is, hogy a családtámogatási rendszert nem bántanák, amiről már a bevezetésekor bizonyítható volt, hogy egy, a szegényektől gazdagokhoz juttatott jövedelemtranszferről van szó, amit magára valamit adó baloldali párt nem fogadhat el, de még talán a felelősen gondolkodók sem. Szóval hajrá, ha lesz egyszer ilyen álláspont, szívesen írok arról is. Kiinduláshoz tipp: arról kéne megegyezni, hogy általában mi lenne a nyerő. A mostanit viszonyítási pontnak tekinteni csalás, mert a szarnál könnyű jobbat mondani, de én valami jót szeretnék hallani.)
