Mostanáig csak közvetetten érintettem ezt a témakört, pedig életbevágóan fontosnak tartom. Nem csak a különböző médiafelületekről ömlik rám ez a tapasztalat, hanem a saját életem, pályám során is folyamatosan ezzel kellett szembesülnöm. Volt egy-két rövidebb időszak az életemben, amikor vitaképes társaságba csöppentem, és lehetőségem adódott rengeteg vitát elveszíteni (meg néhányat meg is nyerni). Számontartok ilyen mérföldköveket, hogy mik voltak azok a tapasztalások, élethelyzetek, amik a legtöbbet segítettek abban, hogy fejlődjön a gondolkodásom, és ezek az említett társaságok, illetve a közegükben lefolytatott viták mindenképp ide tartoznak.

Ahogy haladtam előre az életemben, úgy jöttem csak rá, hogy milyen ritkaságok voltak ezek, és mekkora értéke volt. Nekem. Egy darabig dédelgettem azt az illúziót, hogy majd ahogy idősödöm, és megyünk bele a nagybetűs életbe, egyre fontosabbá válik a konstruktív vita, mert nélküle hogyan tudna működni bármi? Nagy pofára esés volt. Valószínűnek tartom, hogy miközben nekem egyre inkább nőtt erre az igényem, úgy az én vágyaimmal teljesen ellentétesen butult folyamatosan a közbeszéd és a vitakultúra. Tettek is érte rendesen.

Az, hogy én miért ragaszkodom ehhez ennyire, helyzettől függően változik. Van, hogy azt mondom, a tanulmányaim miatt, van, hogy azt mondom, puszta szeretetből vagy önmagam szórakoztatásából, vagy mert ahhoz nagyon bíznom kell valakiben, hogy megkérdőjelezés nélkül elfogadjam, amit mond, de az utóbbi időszakban legsúlyosabban a munkahelyi szituációkban érintett a vitakultúra teljes hiánya, ezért mostanában azt szoktam mondani, hogy az érvek ütköztetésének a fő célja az, hogy egy adott helyzetre több megoldást/interpretációt is megversenyeztessünk, és ezáltal választódjon ki a legjobb. Versenypiaci logika kicsibe leképezve. Eleinte hosszúnak tűnhetnek ezek a viták, viszont annyi jövőbeni (szándékos vagy nemszándékos) félreértést lehet vele kiküszöbölni, tisztába tenni a dolgokat, és elköteleződni egy közös álláspont mellett, hogy többszörösen visszajön a befektetett idő és energia. A saját részlegeimen, ahol én dönthetek erről, mindig erre törekszem, és az abból származó pozitív tapasztalataimat próbálom általában felfele is közvetíteni. Nem fogok meglepőt mondani, hogy nem sok sikerrel. Őszintén szólva arra még nem sikerült rájönnöm, mi a nyerő taktika arra vonatkozóan, hogy egy fair vitát előidézzek (valószínűleg a vitakultúra fejlődése fogja megoldani, már ha), viszont készítettem egy rövid összeállítást azokról a jelenségekről, amikkel a legtöbbször találkoztam, és mikre szoktam figyelni.

Akit érdekelne a téma egy nálam értelmesebb forrásból, annak jó szívvem tudom ajánlani Zentai István - A meggyőzés csapdái c. könyvét. Ezer éve valamelyik órámra kellett elolvasni, és emlékszem, hogy nagyon szerettem.

Balkáni reflex

Nem akarok hülyeséget mondani, de emlékeim szerint Puzsér használja ezt a megnevezést, és nagyon találó. Ha megpróbálnánk képletesíteni, akkor(a személyt, hogy éppen ki nyilatkozik, számokkal fogom jelölni zárójelben):
(1)ÉRV -> (2)ODABASZ      vagy      (1)ÉRV -> (2)ELLENÉRV -> (1)ODABASZ
Egy biztos, garanciát jelent a vita rövid lezárására. Na de, mondatokká formálva a jelenség több dolgot is lefed. A legfontosabb, hogy a válaszadás hirtelen, indulatból, többnyire emelt hangon történik, vagy nagyon lekezelő, provokatív módon. (Nem értesz velem egyet? Akkor a kurva anyád.)

Ez egy nagyon rossz beidegződés, amit leginkább arra tudtam visszavezetni, hogy mindenki annyira hozzá van szokva ahhoz, hogy valamilyen támadásban, személyeskedésben lesz része, hogy egyszerűbb neki úgy élni az életét, hogy automatikusan mindent annak kezel, mert 10ből 9szer tényleg eltalálja. Az érvelést, mint gondolati konstrukciót általában meg se hallja, csak keres benne 1-2 szót, amin el tud kezdeni rugózni, vagy ami mentén feljogosítja magát az ilyesfajta visszavágásra. Asszem erre mondják azt, hogy heurisztika.

Volt egy nagyon hitvány felettesem, aki rendre megpróbált olyan dolgokért felelősségre vonni, amit kifejezetten ő kért, hogy csináljak úgy, és amikor ezzel szembesítettem, esetleg megmutattam neki az e-mailt, akkor azonnal emelte is a hangját, hogy most már fejezzem be az akadékoskodást, de néha ezt tarkította erősebb személyeskedésekkel.

De abszolút a balkáni reflex kategóriába tartozik a korrupciót feszegető kérdésekre azzal válaszolni, hogy "Akkor te buzi vagy", vagy "Boldog karácsonyt", esetleg a "Mert Gyurcsány alatt jobb volt?!?!". Utóbbi egyébként egy teljesen másik vitának akár lehetne is a tárgya, viszont az éppen aktuális témához az ilyen válaszoknak sosincs köze.

Amellett, hogy a másik személynek ez sokszor egyfajta védelmi mechanizmusa, benne van egy játszma is. Ugyanis ilyenkor nem könnyű megállni, hogy viszonozzuk a különböző sértéseket. Ha így teszünk, akkor hosszabb-rövidebb anyázásba megy át a beszélgetés, sikeresen behúzott a játszmába, és mivel mindkét fél részt vett a helyzet eszkalációjában, a végén rá lehet mondani, hogy mindketten hibáztak. Sajnos egy munkahelyen ez annyival szarabb, hogy amennyiben a felettesedről van szó, ő egyhangúlag eldöntheti, hogy az egész a te hibád.

A játszma célja tehát az, hogy minden áron elmozduljatok az ész érvek talajáról, mert onnantól már nem lehet senkinek sem igaza. Ha higgadt maradsz, az sokszor csak olaj a tűzre, és a másik fél folytatja a provokációt, szóval csak ezzel nem lehet megoldani. Amit én szoktam ilyenkor csinálni, az a tükörtartás. Megkéred, hogy erősítse meg a mondandóját, megismételteted vele a sértést. Az újabbnál újabb sértéseket könnyen vágja a fejedhez, mert felspannolja magát, és indulatból teszi, de ha megismételteted vele, akkor egyrészt megakasztod a "flow"-ját, másrészt utólagosan elkezdi mérlegelni azt, amit mondott, mert nem érti a szándékod, miért is kell megerősítenie a mondandóját. Azt hiszi, valamiért számít. Fontos, hogy legyünk határozottak, de higgadtak. Ha ez sikerül, akkor miután megakasztottuk a szaresőt, újra lehet próbálkozni az ész érvekkel.

Nagyon nehéz, de megértőnek kell maradni. Ha hajlandó megvitatni értelmesen a korábbi érveidet, utána célszerű pluszban megerősíteni az általad elfoglalt pozíciót, hogy nem feszültséget akartál szítani, hanem XYZ okból szükséges volt, hogy beszéljetek erről. Fontos a céltudatosság, ez csak akkor működik, ha neked tényleg az az egy célod, hogy arról a konkrét témáról beszéljetek.

Elmondom a véleményed

Az a jelenség, amikor a másik fél szádba ad olyan mondatokat, gondolatokat, következtetéseket, amik tőled idegenek, és a te érveid helyett azokra kezd el reagálni, amiket neked tulajdonít. Gyakran társul hozzá némi sértettség is.

Ez egy többszintű csapda, nagyon sok módon bele lehet esni, kijönni meg nagyon nehezen. A másik fél célja az, hogy mindkét résztvevő szerepét átvegye a vitában, amit így lejátszik magában, míg a végén, meglepő módon, saját magának ad igazat, mert olyan módon torzítja az állításaidat, hogy a torzított verzióra már kész válaszai legyenek. A gyakorlottak ezt olyan gyorsasággal olvassák rád, hogy szinte még meg se szólaltál, de már a vitapartnered elszenvedte a világ legnagyobb sértéseit általad. Amolyan szarlavina, aminek a végén a vitapartnered vagy fölényes helyzetbe kerül, mert hülyének állított be, vagy áldozati szerepbe ugrik, mert rohadéknak állít be.

Ez a játszma, érvelési hiba sokkal inkább egy tényleges védelmi mechanizmus, mint az előző. Az által, hogy a vita egyik résztvevője mindkét szerepet átveszi, és inkább áttereli egy általa már ezerszer megtapasztalt lefutásba, ellensúlyozza annak a kontrollvesztettségnek az érzését, amit azért érez, mert fenyegetve érzi magát, hogy olyat fogsz mondani (igen, még mindig egy totál mezei érv-ellenérv izéről beszélünk), ami alapjaiban rengeti meg a világképét, vagy érvényteleníti el valamilyen narratíváját. Ennek egyrészt kicsi a valószínűsége, másrészt viszont csak egy ingatag világképet kell ennyire védeni, szóval ki tudja.

A játék maga arra megy ki, hogy te hülyén érezd magad, esetleg bűntudatod legyen, ráadásul megzavarodsz attól, hogy nem tudod, most arra reagálj-e, amit te mondtál, ő mondott, vagy amit ő torzított a mondandódból. Bele lehet esni ebbe a csapdába úgy, hogy ráhagyod a torzításokat, ami által elfogadod az ő verzióját saját álláspontodnak, de ugyanígy legitimálod ezt a játszmát, ha szabadkozni kezdesz, bocsánatot kérsz, vagy védekezni, hogy "de hát nem ezt mondtam", mert megijedsz. Elvégre olyan dologról van szó, amit te nem állítottál, és nem gondoltál, azért nem kell bocsánatot se kérni. Szoktam még látni olyan verziót is, hogy az "elszenvedő" fél továbbkölti a ráolvasott állításokat, és azokból kiindulva próbálja meg kimagyarázni magát, ami már szintén veszett fejsze nyele. Itt a provokáció nem annyira nyílt, hanem a lelkiismeretet és az önbecsülést támadja. Nem nehéz átmenni heves tagadásos defenzívába, amikor hamisan ártó szándékot tulajdonítanak nekünk.

Nincs meg ez ellen a tuti taktika. Kötni kell az ebet a karóhoz, és kérni, hogy amennyiben ő félreértette a mondandódat, menjetek rajta végig még egyszer (neked úgyis az a célod, hogy megértesd magad a másikkal), és ráolvasás helyett kérdezzen, ha meg akarja érteni. De lehet kicsit keményebbnek is lenni, és élből visszautasítani, miszerint te tartod magad ahhoz, amit mondtál, és az ő oldalát szeretnéd hallani, nem a sajátodat átköltve. Visszakérdezni mindig ér, esetleg kérni, hogy ismételje meg a te szavaiddal az állításod. Minél nagyobb a tempó, annál több ilyen érvelési hiba kerüli el a figyelmünket. Azt minden képzésen/tréningen el szoktam mondani, hogy ha az érzelmileg felfokozott állapotban lévő ember tempóját átveszed, akkor már elvesztél. A legnagyobb hülyeségeket tudjuk ilyenkor mondani, ami ugye a célja is ezeknek, hogy valahogy magadra húzd a vizes lepedőt.

Sajnos ezt sokszor beszopom, egyszerűen a rágalmazásra nagyon érzékeny vagyok.

Cimkézés, minősítés, ítélethozatal

Hú, ezt nagyon utálom. Nagyon sok emberben benne van ez az állandó cimkézési kényszer. Egy-egy ilyen rosszindulatú, ámde jól elhelyezett jelzővel teljesen át lehet keretezni a vitákat, hogy véletlenül se lehessen eljutni valamiféle közös pontra.

Amíg az első tárgyalt érvelési hiba inkább egy heurisztika (leegyszerűsítő gondolkodásmód) volt, a második egy (kissé neurotikus) védelmi mechanizmus, addig ez nettó rosszindulat és ítéletesség, legjobb esetben is egy brutál hárítás.

Kicsit hasonlít az előzőre, azonban ez mindig valamilyen azonnali ítéletet, "gránitba vésés"t jelent. Például, megkísérelsz valami teljesen marginális dolgot megvitatni, viszont annyi felelőssségérzet azért van benned, hogy nem fogadsz el bármit kérdés nélkül, ezért totál semleges hangon és hangerővel visszakérdezel, a másik fél pedig 2-3 érvcsere után beleszövi a mondandójába, hogy te tulajdonképpen "veszekszel" vele ezen a témán. (Ez konkrét sztori, még a szomszéd asztalnál ülő kollégám is felkapta a fejét a szó hallatán, hogy mi a tosz.) Ezzel az egy szóval át is keretezte az egész szituációt, ahol te vagy a veszekedős geci, ő meg az áldozat.

Ugyanez, amikor a teljesen kézenfekvő kérdésre/ellenérvre azt mondja valaki, hogy "akadékoskodás". Vagy utasításba kapok valamit, ami nem teljesen világos, ezért visszakérdezek, pontosan mit ért XY dolog alatt, majd válaszadás helyett azt a következtetést vonja le, hogy én ellenkezem, amikor egyetlen szóval sem mondtam vagy érzékeltettem, hogy ne csinálnám meg. Ez utóbbi az ostobaság egy külön ligáját képviseli.

Ide tartozik még a rögtönítélő bíróság szerepkörébe való belépés is. Elhangzik a vita kezdetén 3-4 érv, és az érvelési hibát elkövető személy kijelenti, hogy "Ezt nem fogjuk tudni megbeszélni" vagy a "Már megint ott tartunk, hogy..." kezdetű mondatok. A trükk az, hogy a komplett szituációt cimkézi fel, hozza meg róla az ítéletet, és ez által helyezi magát kívül rajta. Innentől kezdve, ha te folytatni próbálod a vitát, úgy tűnik, mintha erőltetnéd, vagy a falnak beszélnél, ő meg már csak a nézőtérről kommentál téged. A rögtönítélő bíróság az is, amikor a te érveidet figyelmen kívül hagyva a "vita"partnered konklúziót von le, gyakorlatilag kijelentve, hogy csak az ő valósága létezik, és minden úgy van, ahogy ő mondja. Ez egy meglehetősen hitvány módja a rossz érvelésnek, de akiknél ebbe belefutok (nem annyira gyakori), azok nagyon büszkék szoktak lenni magukra közben, szóval jó nekik.

A harmadik felhasználása a cimkéknek az az, amikor a másik fél úgy mondja vissza a te érveidet (akár megerősítés kérésének, pontosításnak álcázva), hogy teletűzdeli jelzőkkel, amivel azt próbálja érzékeltetni, hogy a külső szemlélőnek mit kell róla gondolnia. Mivel az ilyen minősítések az érzelmekre hatnak, nem a logikára, könnyen előfordulhat, hogy a használó megússza az érvszerű reakciót, mert a minősítéseivel elhitelteleníti a te érveidet. "És akkor jön azzal a hülyeséggel, hogy..." kezdetű mondatok, tehát nem bízza a külső szemlélő ítélőképességére a dolgot.

Minden esetben le kell csapni a jelzőkre. "Miért gondolod, hogy veszekszem?", "Miért tartod hülyeségnek?" és társai. Gyakorlatilag ezzel visszahúzod a vitába, és érvelnie kell. Egyébként ilyenkor sokan meg szokták tudni indokolni, és még akár konstruktív is lehet a végeredmény.

A másikfajta ítélethozatalból nem tudom, hogyan kell kimászni. Ha egyszer rájövök, majd megírom. Visszahúzni eddig nemigen tudtam senkit az érvek világába, ha egyszer ezt benyögte. Az néha működött, ha én is kívül helyeztem magam a szituáción, és elkezdtem arra rákérdezni, hogy "Miért ne tudnánk megbeszélni?" vagy "Miért, hol tartunk?", de sokszor ezek is provokációként hatottak. Akinek van tuti ötlete, azt várom.

Személyeskedés, hiteltelenítés, parodizálás

Amikor nincsenek ellenérvek, akkor lehet választani a "gondolkodás, majd reagálás" opciót, de akinek ez túl bonyolult, az megpróbálhatja elhitelteleníteni az érvelőt. Ezek több formában is jöhetnek. A kedvencem, amit nagyon sokszor megkaptam, amikor valamelyik nálam több munkahelyet megjárt kollégám próbálta menteni az arcát érdemi vita helyett: "Régebb óta vagyok a szakmában, és..." vagy "Majd ha annyi ideje leszel a szakmában, mint én...", stb. (Adták elő ezeket többnyire üzemeltetési kérdésekben, ahol nagyon leegyszerűsítve arról volt szó, hogy X dolgot jobbra vagy balra tegyük. Nem volt szánalmas)

De ilyen volt még, amikor az igazgató egyik protezsáltja valami nagyon komoly hibát követett el, és szó nélkül elvárták, hogy én takarítsam el a szart utána, én pedig kifejeztem a nemtetszésem: "Te sem vagy tökéletes, veled is előfordult már, hogy elrontottál valamit". Igen, előfordult, viseltem is a következményeit, mindig, és baromira nem rólam volt éppen szó, vagy az én hibáimról. Azokról is beszélgethetünk, csak az legyen egy következő téma.

Az egyik volt munkahelyemen egy ideig az volt a módi, hogy néhány hibámról szándékosan nem szóltak (nem csak az enyémről, mindenkivel ezt csinálták), hogy amikor valamilyen kéréssel fordultam a felsővezetéshez, ezzel szereljenek le.

Hiteltelenítés témakörbe sorolom még a parodizálást, túlzást, amikor nevetségessé próbálják tenni az érvelőt azon keresztül, hogy eltúlozzák, generalizálják a konkrét dologra vonatkozó kérését. Például nem lett kész a vendég szobája időre, 20 percet kellett várnia, és javasoltam, hogy valami apróságot küldjünk fel a szobájába és kérjünk elnézést (desszert, kis üveg pezsgő, ilyesmi), mire az ügyeletes vezető, akinek nem volt kedve ezt megtenni, azzal vágott vissza, hogy "Jól van, mindenkinek mindent ingyen akarsz adni", plusz műnevetés. Feltűnhet a példa ismertetéséből, hogy nem "mindenkinek" akartam adni "mindent" ingyen, hanem kifejezetten ennek a vendégnek, akit megvárattunk. (Luxushotelben szégyengyalázat, vérciki, ha a check-in idejére nem készül el egy szoba)

Kontrázás, sérelmi verseny, "whataboutism"

Magán-, és közéletben egyaránt gyakran megjelenő hiba.

A politikai egyszerűbb. Ugyan magát a "whataboutism" kifejezést Donald Trumphoz kötik, de azért jól tudjuk, hogy például kis hazánkban ennek megannyi 10 danos mestere volt már akkor is, amikor az öreg Donald még csak golfozgatott meg Twitterezett távol a Fehér Háztól. 

A kedvencem ebből az, amikor Pártunk és Kormányunk valamelyik képviselőjét felkérdezik arról, hogy egyik-másik területtől miért vonnak el forrásokat, például az oktatásból. A válasz meg az, hogy "A Gyurcsányék is elvontak ennyi meg annyi pénzt". Sajnos ez egy átgondolt valami. De tulajdonképpen azzal indokol meg egy káros lépést, hogy adott káros lépést már valaki elkövette korábban, és azt ez által legitimálta. Ami természetesen nincs így! Elvégre a drága Ferencék költségvetést is hamisítottak. Ezek szerint egyből ezt is bevállalják a Viktorék? Pedig amúgy a költségvetést tényleg szépen egyensúlyban tartották. Hogy minek, az jó kérdés, de legalább kitehetik az ablakba. Szóval igen, csináltak Gyurcsányék sokmindent, el is lettek úgy zavarva, mint a vadlibák.

De mint mondtam, ez nem ostobaságon alapszik, hanem előre megmért, kipróbált kommunikációs paneleken. Arra építenek, hogy a közvéleményt az előző garnitúra deszenzitizálta az ilyen típusú elvonásokra, és hát nem tévednek. Ugyanez a választási rendszer, amikor felrója valaki, hogy kissé igazságtalan lett, akkor jön a válasz, hogy Angliában még ennél is igazságtalanabb. És ugyebár a mi választási rendszerünknek semmi köze az angolokéhoz, tehát a válasz értelmezhetetlen. Trump mindig Kínával jött, "What about csájíná", mondta mindig, hogy ott mennyivel durvább dolgok vannak, mint az USA-ban. Ja. Afrikában meg éheznek. Az USA meg egy demokrácia, Kína meg egy népköztársaság koncentrációs táborokkal.

Ezzel nem is lehet mit csinálni, főleg nem itthon, ahol hatalomban lévő politikust közvetlenül kérdezni teljesen esélytelen.

A magánéletben előforduló változatát akár külön is vehettem volna, de rokonságban állnak az előzővel. A fő eltérés, hogy itt nem egy külső valamire hivatkoznak a felek, amikor terelni próbálnak, hanem egymásra. Ez nem is kifejezetten érvelési helyzet, hanem inkább az, amikor a kapcsolat egyik résztvevője megosztja valamilyen sérelmét. Ilyenkor (legnagyobb szomorúságomra) sűrűn válaszol a másik fél valamilyen őt ért sérelemmel, és a folyamatra megnyomható a repeat gomb, mehet kifulladásig, hányásig, anyázásig a dolog, valódi megoldás nélkül.

Nem értek a lovakhoz, ez sokkal kevésbé "steril" környezet, mint a munka vagy a politika, így sokkal gyengébb feltételezéseim vannak, mi okozhatja ezt. Ami egyből kitűnik, az nyilván az "egyenlítés". Azzal, hogy az egyik személy megosztja a sérelmét a másikkal, létrejön egy teljesen disszonáns játszma. A fogadó fél kontrollvesztettséget érez, mert felhívják a figyelmét valamire, amiről eddig nem tudott, így ebben helyzetben magát vétkesnek, a párját meg áldozatnak látja, és ebből a szerepből minél előbb szabadulni akar. De szerintem az áldozatnak járó figyelem is egy fontos tényező, aminek van az agresszív és a hisztérikus kikövetelése. Mindkét esetben támadásnak értelmezi a vele megosztott problémát, és triggerelődik benne a "Ha problémákról beszélünk, akkor nekem is van ám pár" mód, csak nem mindegy, milyen hanglejtéssel (támadó, felhang/defenzív, sírós). Az eredmény az, hogy így vagy úgy, de bele tud ő is helyezkedni az áldozat szerepébe. Mivel innentől két áldozat beszélget, az áldozatnak meg csak sérelmei vannak, teljesen parttalanná válik a szitu.

Talán valami olyasmi, hogy el akarjuk ilyenkor kerülni azt a látszatot, hogy velünk több gond van, mint a másikkal, ezért ezt ott rögtön balanszba kell hozni (de amúgy volt már bárki, aki ezt ténylegesen megszámolta?... ennyire valós ez az érzés is). Bocsi, tudom, hogy elég kusza.

Életem talán legnagyobb felfedezése, (egy elhanyagolható mennyiségű tönkrement kapcsolat után) hogy rájöttem, hogyan kell ebből kijönni. Valójában pofon egyszerű, csak nekem az ilyen kapcsolati dolgok vakfoltot jelentettek mindig is, és kissé lassan tanulok. Kihagyom azt a pár béna sort, amit most írnék az elfogadásról. Szóval:

Ugyanaz, mint egy vita szituációban, témánál kell tudni maradni. Ha Gizi elmondja Ödönnek, hogy nem szereti, ha Ödön sátánista szertartást rendez a kertben, akkor el kell fogadni és tudatosítani, hogy most egyetlen téma van: Ödön sátánista szertartásai, és hogy miért esik ez rosszul Gizinek. Ödönnek felelőssége, ne dobjon vissza valami egyéb problémát Gizire, hanem reflektáljon a problémára, legyen kompromisszumkész, és figyeljen Gizire, mert ez a pár perc most csak az ő problémájáról szól, amit meg akarnak oldani. Gizinek pedig felelőssége, hogy maradjon a konkrét problémánál, és kizárólag a sátánista szertartások rá gyakorolt hatásairól beszéljen Ödönnek, ne kezdjen el folyni a szar a szájából, hogy a szemetet se viszi le, a kutyát se eteti meg, stb., illetve ha legközelebb Ödön említ meg neki valami problémát, legyen ugyanilyen befogadó, és akkor viszont szóljon az a szitu csak Ödönről, és az ő bajáról, sérelméről. Nevek tetszés szerint megfordíthatók. Szóval ilyen "one at a time" módon kell haladni, és akkor ezeket szép lassan végig lehet beszélni.

Most valószínűleg csalódtatok, hogy ez a kurvanagy megfejtésem az élethez, úgyhogy inkább nem is mondom, hány évig töprengtem aktívan ezen. De ezt a grandiózus felfedezést tovább tudom fűzni a többi érvelési hibára, hogyan lehetne ezeket elkerülni, vagy legalább csökkenteni a számukat. Úgy gondolom, hogy önkéntelenül mindig fogunk elkövetni érvelési hibákat, biztos ebben a szövegben, amit most írtam, lesz egy csomó. De ha már azt el tudjuk érni, hogy a vitákban törekszünk a valódi érvekre, és a mögöttes szándék ne a másik megsemmisítése, hanem megértése legyen, akkor már nyertünk. Ha elveszítünk egy fair vitát, nemhogy nem dől össze tőle a világ, de rengeteget is tanulhatunk belőle. Ha pedig mi érveljük le a másikat, akkor figyeljünk rá, hogy sose nyerjük túl magunkat, ne alázzunk, ne kárörvendjünk, mondjunk pont annyit, amennyit kell. Nagyon nehéz, de egy vitás helyzetben a sértettséget, kicsinyességet, kint kell hagyni valahol, és koncentrált figyelmet kell biztosítani a másiknak, és befogadni a mondandóját. Minden érv jól kivitelezett cáfolata azzal kezdődik, hogy a vizsgált érvet elfogadom igaznak, és utána megnézem, kiállja-e a valóság próbáját. Gondolom, hogy nem én fogom megreformálni a magyar vitakultúrát, nem is lennék rá alkalmas, de én azért örülnék neki, ha minél többen tennének egy próbát (vagy többet) a konstruktív vita intézményével.