A címet olvasva szinte biztos vagyok benne, hogy a legtöbbeteknek van valamilyen azonnali asszociációja a témához. Egy idegesítő szokás, amit "mindenki" csinál, vagy egy ismerős, haver, barát, aki büszkén reklámozza, hogy mindig van kerülőút, és az minden esetben jobb, mint az egyenes. Ezek az emberek azt hiszik, hatalmas spílerek, akik minden lélegzetükkel kijátsszák a rendszert, én pedig most megkísérlem körüljárni, miért baromi nagy önbecsapás ez.
Nem ismerem más országok lakóinak az ehhez való hozzáállását, de azt tartom valószínűnek, hogy ugyan, ez a probléma mindenhol létezik, de kevés ország van csak, ahol ez a nemzeti identitás részét képezi. Túl nagy vállalkozás lenne számomra egyértelműen kimondani, hogy a mindenkori államapparátus nevelte-e így a népét, vagy egy ilyen viselkedést preferáló nép csak ilyen kormányokat tud magából kitermelni, de egy biztos: a megúszás, az állandó kerülőútak, kiskapuk keresése, a megmagyarázás, valóságtagadás mélyen belevésődött nemzetünk gondolkodásának gránitjába.
Amiért nem a közéleti, hanem az egyéni vonatkozásairól fogok beszélni ennek a jelenségnek, azt az alábbi két, közelmúltban média által is megénekelt példával tudnám szemléltetni: Irtó nagy hülyeségnek tartom azt a narratívát, amiben elvitatják a miniszterelnöktől (sőt, egyenesen sikerkényt könyvelik el), hogy a vétó belengetésére alapozott taktikájával becsicskította az Európai Unió többi tagját jogállamiság témában, és ugyanúgy értelmetlennek és kontraproduktívnak tartom a sikeres válságkezelésről szóló kormánypropagandát, miközben a nehéz helyzetbe került emberek, családok, cégek lószar segítséget nem kaptak, és ennek ellenére lesz brutális a hiány meg az államadósság, a járványadatok tekintetében pedig világszinten az utolsók közt vagyunk.
Jól látható, ha valaki az alapján próbálna választani kormánypárt és ellenzék között, hogy melyikük hajlandó a hibáival, kudarcaival szembenézni, akkor akár érmefeldobással is eldönthetné, hova tegye az ikszet. Nézzük inkább meg az egyén szintjén, hogyan jelenik meg ez a hétköznapokban, már amennyit az én szemüvegemen keresztül láthatunk belőle.
A megúszásnak vannak legitim formái, és része minden ember életének. Gondolok itt azokra az esetekre, amikor egy általunk nem befolyásolható helyzet potenciálisan negatív következménye úgy kerül el bennünket, hogy azért tudatosan nem tettünk, legfeljebb egy korábbi, ettől egyékbént teljesen függetlenül hozott döntésünk segített ebben minket. Ez egy tök tiszta szitu, nem is kell mögé sokat látni. Láttam sajnos pár cégvezetőt, akik egy ilyen szerencsés véletlen után azonnal válságmenedzsernek képzelték magukat, nem jó taktika.
Egy kis csokorba megpróbáltam összeszedni az általam leggyakrabban tapasztalt, hétköznapi megúszásokat, íme:
Önismeret helyett jól hangzó bullshit
Többszintű csapda, amibe szinte mindenki esett már bele, akibe legalább annyi önreflexió szorult, hogy rájöjjön, nem ért mindent magával és a környezetével kapcsolatban. Ha ez a felismerés megszületik valakiben, és az igény, hogy ezen változtasson, megszámlálhatatlan lehetősége adódik, honnan kezdhet tájékozódni. Sajnos az ilyen könyvek, előadások, megmondóemberek hitelességének ellenőrzése nem könnyű feladat, de itt nem is azokról van szó, akikben felmerül az igény a hiteles forrásra. Akik úgy döntenek, megpróbálják ezt megúszni, azok levesznek a polcról egy színes, lehetőleg 150-200 oldalnál nem hosszabb füzetkét, ami azt ígéri, hogy ebben a terjedelemben is képes többet nyújtani, mint a másfél évszázada ezzel foglalkozó tudományág. Esetleg beneveznek néhány továbbfejlesztett MLM előadásra, ahol már kézzel fogható termék sincs, csak az antiszociális viselkedés népszerűsítése valami tréner/coach által. Gondolom, a legtöbb emberben azért, ha egy pár másodpercig is, felmerül, hogy három másfélórás előadás meg egy füzetke nem biztos, hogy több évnyi személyiségfejlődést be fog tudni hozni, de itt jön a képbe a megúszás. Ugyanis ezekre, szerintük, nincs is feltétlen szükség, elég, ha szereznek maguknak egy igazolást arról, hogy ezt a munkát elvégezték, majd ezt bizonygatva hangoztatják a mindenféle hitelességet nélkülöző, se eleje, se vége életigazságokat. És akkor ennél még eggyel lejjebb van a horoszkóp.
Érvelési hibák egymásra halmozása a konklúzió elkerülésének érdekében
A kedvenc érvelési hibáimról itt írtam korábban, így ezeket most nem fejteném ki bővebben. A taktika lényege az, hogy amikor érvek ütköztetésére kerül a sor, és az egyik fél kevésbé érzi védhetőnek az álláspontját, megpróbál olyan helyzetet előidézni a téma elterelésével, ahol már senkinek nem lehet igaza, mert a kiindulási pont is homályossá válik.
Mindennapi szájkarate
Szorosan kapcsolódik az előzőhöz, ám sokkal mélyebbről építkezik. A kiindulási pont szintén az, hogy az ezzel élő emberek úgy gondolják, nem kell "nagynak", sikeresnek, kompetensnek lenni, elég annak látszani, illetve elkerülni a helyzeteket, ahol ez megkérdőjeleződhet. Így születnek a kiszínezett hőstörténetek, az üres fenyegetőzések, a munkakörök hamis lefestése, mai szóval mondva az alaptalan "flexelés". A vendéglátás szakmában sajnos meglepően gyakori jelenség. A legnagyobb problémát ott látom ebben, hogy szerintem hazudni ugyan lehet magunkat másmilyennek, de jobbnak sosem. A valódi célja ennek a viselkedésnek a törékeny egó megóvása. Mert mi is történik itt? Az illető konstruál egy hamis képet magáról, amit mások felé közvetít, tehát, ha negatív visszajelzést kap, elutasítás éri, akkor könnyedén deflektál azzal, hogy nem is ő kapta az elutasítást, csak az a hamis kép, amit ő mutatott magáról. Ez a folyamat meglepően sokszor megismételhető, ami ebből viszont soha nem következik, az a fejlődés.
Hirtelen változó narratíva, szélsőséges önigazolás
Előfordul, hogy rosszul mérünk fel egy helyzetet, és olyan döntést hozunk, aminek negatív következményei vannak ránk nézve. Ebben való felelősségünk belátásának megúszása úgy kezdődik, hogy az új élethelyzeteinkbe minden kritikát mellőzve, azt megidealizálva lépünk be. Biztos megvan mindenkinek az az ismerőse, aki minden új munkahelyénél először ódákat zeng, hogy mindenki jófej, és ez a világ legjobb cége, majd amikor számára is tarthatatlanná válik ez a hazugság, egyik pillanatról a másikra lesz ott minden szar, és mindenki hülye. Ugyanez a folyamat, amikor valaki, bármilyen okból kifolyólag, nem érzi magát jól a munkahelyén, és már ugyan legbelül tudja, hogy fel akar mondani, pár hétig még marad, mert olyan okokat próbál keresni, legyártani, amik megerősítik abban, hogy ilyen helyen nem szabad maradni. Tehát olyan szituációt kreál az illető, hogy a maradás, mint opció, fel se merülhessen, így az új munkahely már nem egy mérlegelés (ahol ugyebár lehet tévedni) eredménye, hanem szükségszerűség.
Feltétel nélkül hinni a leghangosabbnak
Ez a szájkaratézás párja. A szájkarate tényleg olyan, mintha saját dojo-val rendelkezne: A kéköves szájkaratésok imádják a feketeöveseket csatlósként, csicskaként követni. Az egyik "előnye" ennek a saját tetteinkért való felelősségvállalás elkerülése. Számtalan kutatás van arról, hogy az ember milyen dolgokra hajlandó, ha azokat parancsba kapja egy felsőbbrendű(nek hitt) személytől, és mennyire felszabadít bennünket, ha megmondják, mit csináljunk, továbbá szeretünk a "győztesekhez", "erősekhez" tartozni, mert akkor nekünk már nem is kell annak lenni. De legalább ilyen kényelmet nyújt az ilyen típusú blöffök nem-lehívása abban is, hogy nem tesszük próbára az emberismerő készségünket, hanem hagyjuk magunkat átverni, így ha ennek negatív kifutása lenne, a másiké a teljes felelősség. Azért tegyük fel a kérdést, hányszor fordult elő, hogy aki nagy hanggal hirdeti magáról, hogy ő a legnagyobb király, az valójában nem csak egy sikerességet demózó nímand volt? Nem egy ismerősöm dobta már ilyenek miatt a biztos állását és szegődött el valami karriertemetőbe, amit a világ tetejeként tálaltak neki.
Döntéshozatal kerülése, Pán Péter szindróma
Egy döntést valójában bármeddig lehet halogatni, mert előbb vagy utóbb, ahogy telik az idő, a lehetőségeink úgyis odáig fognak szűkülni, hogy az élet meghozza helyettünk. Ezen a ponton joggal mondhatjuk azt, hogy nem volt más opciónk, és a körülmények áldozatai vagyunk, felelősség nem terhel. El tudjuk képzelni, munkakörnyezetben ez mennyire káros. De a megértéséhez talán jobb, ha máshonnan nézzük ezt meg: ez a Pán Péter szindróma. Fiatal korban még mindenki egyfajta szuperpozícióban van, és ott van benne a lehetőség, hogy "bármi lehet". Ahogy idősödünk, ezek a lehetőségek egyre szűkülnek, mert ugyan módosíthatunk pályát, de azt a 10 évet már sose fogjuk visszakapni, amit a másikba beleöltünk, és a pályamódosításnál is végesek az opciók. Ezt a szuperpozíciót önszántukból feladni, egy egyébként is rengeteg létbizonytalansággal tarkított életben, iszonyú nehéz, és ez az egyik oka annak, hogy a felnőtté válás ennyire kitolódott.
A rendszer áldozatai, "Megoldjuk okosba'"
Kár lenne azzal vitatkozni, hogy a jelenlegi szabályozás igazságtalanságai, életszerűtlenségei kikényszerítik a valamilyen fokú szabálykerülést, ügyeskedést. Az eddigi tapasztalataim alapján meg vagyok róla győződve, hogy a legtöbb cég lehúzhatná a rolót, ha valamennyire nem feszegetné ezeket a határokat. Azonban közel sem mindegy, mennyire, és milyen motivációval tesszük ezt akár céges, akár egyéni szinten. Példának kerestem egy olyan terület művelőit, ahol szerintem ez nagyon szépen megjelenik. Szóval, eddigi karrierem során én kétféle pénzügyessel találkoztam, dolgoztam együtt. Az egyik (általam preferált) típus, akivel heti szinten órákat "pettingelünk" a felmerülő problémákon, és akár a könyvelő, vagy külsős ember bevonásával megpróbálunk egy optimális, de még szabályos megoldást találni. Megesik, hogy ez annyira életszerűtlen, teljesíthetetlen gyakorlatot, vagy működést veszélyeztető költségeket eredményezne, hogy meg kell vizsgálni a lehetőségét annak, hogyan csinálják ezt okosba', és egy ponton, nagy hallgatások és sóhajok után hozunk egy nehéz döntést, és választunk a rendelkezésre álló, csak rossz opciók közül. Van viszont a másik típus, akinek már az a kiindulási pontja, hogy semmit nem fogunk szabályosan csinálni. A közös megoldáskeresés helyett már azzal kezdi az ismerkedést, hogy vázolja az okosságokat, és leadja az igényeit, milyen "papertrail"-t kéne legyártanom, hogy patentnak tűnjön a dolog. Lehet nekem hinni vagy nem hinni, ilyenkor mindig küzdeni szoktam azért, hogy amit csak lehet, csináljunk tisztán, főleg, mert nem egyszer derült ki, hogy semmivel nem költségesebb vagy megterhelőbb.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem értem meg, miért vonzó ez ennyi ember számára. Azt sem állítom, hogy én nem estem bele némelyik hibába. Amiért talán kevesebbszer történt ez meg, az sem az én személyiségem fejlettségét jelenti, hanem a körülményeimről árulkodik, egyben ennek a stratégiának a legnagyobb hibájáról. Ne legyenek illúzióink, megúszásra csak akkor játszhat valaki sikeresen, ha külső segítséget kap, és a háttere, környezete ellensúlyozza a megúszni kívánt hatásokat. Ezért is nagyon káros a különböző egotrénerek által hirdetett antiszociális viselkedés is, mert a legtöbb, amit hozhat, az látszatsiker, ami legalább annyira építkezik a művelő önzőségéből, mint mindenki más jóindulatából, akiken a pszichopataként viselkedő áttapos.
Hibázni, tévedni, elutasítást kapni rettenetesen szar. A depresszívebb alkatoknak érzelmi mélyrepülés is. Egy ilyenből épp kikeveredni próbálok, és hetente többször járom meg a poklot a szorongásaimmal, de inkább vállalom a gyötrelmes, hosszadalmas szembenézést, hogy majd egyszer továbbléphessek, előrefele, nem ugyanezt a hibát ismételgetve. Hoznom kell majd döntéseket, ahol lehet, hogy egyik opció sem fog tetszeni, de meg fogom őket hozni, és el fogom kötelezni magam mellettük, aztán építkezem tovább abból, ami van, vagy maradt. Dönteni, megszabni a saját kereteinket, mindig jobb, mint megvárni, hogy dobjon valamit a gép. Egy hibás döntés okozta időszakos vereségből a végén még mindig következhet siker, de csak akkor, ha ezt a vereséget elismerjük, és megpróbáljuk ledolgozni, tanulni belőle. Ha a vereségeinket sikernek hazudjuk, vagy áldozati narratívába menekülünk, akkor mindvégig csak egy helyben fogunk toporogni, és megtagadjuk magunktól a valódi siker lehetőségét. Elcseszni az életünket azzal, hogy állandóan azt keressük szorongva, hol van a kerülőút, amivel megúszhatjuk a munkát, a tanulást, az alázatot, a nehéz döntéseket, nem csak emberileg hitvány dolog, gyávaság, de még akkor is kudarcra van ítélve, ha valaki talál is ilyet, mert a siker minőségét, tartósságát az odavezető út határozza meg.
Nem lenne teljes a kép, ha nem árnyalnám annyival, hogy a megúszás kísértésének való ellenállás nem garantál sikert, és önmagában még nem érvényes életstratégia, csak egy elem a sok közül. Megannyi élethelyzet van, ahol hiába vállaljuk a döntéseinket, ha ezek rendre csak rossz és rossz közötti választások, amiket egy igazságtalan rendszer/társadalom idéz elő, akkor a felelősséget az egyénre hárítani azzal a bullshittel, hogy "az a fontos, hogy éled meg", ugyanúgy megúszás, csak társadalmi szintű. Ahogyan egyik kedvenc kritikusom is fogalmaz: "Ami nem öl meg, attól még mindig megrokkanhatsz."
