Azzal kezdem, soha nem gondoltam, hogy ilyen témában bármikor meg fogok nyilvánulni. De még mielőtt ezt megtenném, le fogok írni pár személyes vonatkozást, amik közvetetten kapcsolódnak ahhoz, hogy most megemlékezem a gránitmintás PVC-vel bevont alkotmánypótlékunk kilencedik módosításáról.
Ha esetleg bárki ebből, az internet egyik hátsó szegletében tengődő blogbejegyzésből informálódna arról, hogy mi a téma, annak röviden: Pártunk és Kormányunk annyira faszán végzi a dolgát a válságkezeléssel, hogy még arra is jutott idejük, hogy beleírják az alkotmányba, hogy a fiúknak fütyijük van, a lányoknak meg puncijuk (remélem, ezt már nem azon a híres-neves iPad-en tették). Vagy valami ilyesmit. Apa iszik, anya főz, a komondor meg vak. Soros meg retteg. Amennyire én ezt értem, ez nagyjából arra ment ki, egy másik, nemrégiben elfogadott törvénymódosítással egyetemben, hogy az azonos nemű párok ne fogadhassanak örökbe gyereket, meg, hogy úgy általában alkotmányellenes legyen minden olyan tevékenység, ami mégis erre irányulna. Ezt egy olyan megfogalmazás mögé bújtatták, hogy az egyedülállók nem fogadhatnak örökbe, csak ha az a családügyi szipirtyó személyes kegyből megengedi.
Először letudom a saját érzéketlenségemről, szemellenzősségemről szóló részt. Az van, hogy úgy általában a "melegek" témakör engem tök hidegen hagy. Amikor én szocializálódtam, úgy voltam vele, hogy mivel nem vagyok közvetlenül érintett, és mivel nem utálom a buzikat, az én lelkiismeretem nyugodt, így inkább baszok az egészre. Emellett vannak meleg haverjaim, de valahogy ők nekem soha nem a "meleg haverjaim", hanem csak simán a haverjaim voltak, akik egyébként a saját nemükhöz vonzódnak, de ez sose merült fel, mint probléma, hanem ez csak úgy volt. Valószínűleg ebből kifolyólag azzal a fajta averzív reflexszel sem rendelkezem, amivel itt Kipcsakisztánban elég sokan. Tehát klasszikus értelemben nincsenek érzelmi társításaim a melegséghez, mert bennem ez az évek során úgy alakult ki, hogy léteznek emberek, akik amúgy ilyenek, oszt jóvan, mi közöm van hozzá? (Itt közbeszúrnám azért azt a tudományos megállapításomat, hogy együtt lógtam homoszexuális emberekkel, sőt, egyszer-kétszer még melegbárban is voltam azokkal a barátaimmal, akik ott törzsvendégek voltak, és én mégse lettem az. Különös. Lehet, hogy csak a mesekönyv útján terjed? Mondjuk az utóbbi időben olyan fasza magánéletem volt, hogy lehet, rendelek egyet a második kiadásból, hátha a másik kapunál még hajlandó velem valaki szóba állni. Bocs, nem akarom elpoénkodni.)
Így utólag visszagondolva, ez valószínűleg azért alakulhatott ki így, mert olyan társaságban mozogtam már tinédzser koromtól kezdve, ahol ezt elég természetesen kezelte mindenki. Az más kérdés, - és erre szintén csak utólag jöttem rá - hogy ez egy olyan társaság volt, ahol a "furák" meg a kirekesztettek gyűltek össze, ahova ugye a melegek is tartoztak, másfél évtizede meg még pláne. Ahhoz még kelleni fog pár év elmélkedés, hogy én valójában kirekesztett voltam-e, vagy magamat rekesztettem ki, ami végeredmény szempontjából irreleváns, de önismereti szempontból meg nem. Mindegy is, haladjunk. A lényeg, hogy az én társaságom, amit én akkor természetes közegemnek éreztem, ilyen téren abszolút befogadó volt (elvégre még engem is megtűrtek, ahhoz képest meg pár buzi az semmi). És egyébként ettől még ugyanannyi, ha nem több gyökér volt ott is, mint bárhol máshol, mondom ezt azoknak, akik kikövetelik maguknak a "jóember" státuszt csak azért, mert a melegeket éppen nem gyűlölik.
Ezzel a hosszú felvezetővel azt akartam megalapozni, hogy felül kellett vizsgálnom ezt a hozzáállásomat. Úgy is mondhatjuk, hogy a könyvdarálás táptalajáról megindított alkotmányos hadjárat átütötte az ingerküszöbömet, és szembesültem azzal, hogy tulajdonképpen nekem nem volt jól körülhatárolható véleményem ebben a témában, azon kívül, hogy egyébként a jogegyenlőséget támogatom, de azt is csak akkor, ha épp megkérdeznek róla, mert amúgy eszembe se jut. És ezen a ponton csalódtam magamban, mert beláttam, hogy ez nagyon nincs így rendben. Magamat nem akarom meghazudtolni, én továbbra sem érzem azt, hogy a melegek különálló társadalmi csoportot alkotnának, de talán pont ezért is veszek most erőt magamon és próbálok meg állást foglalni. Mert jelenleg, valami elbaszott politikai pótcselekvés mentén, embereket fosztanak meg a jogaiktól, a kilátásaiktól, terveiktől, ami nem most kezdődött, én meg azt csináltam, amit ebben az országban a többség, mivel épp nem rólam, vagy az én sérelmeimről volt szó, nem foglalkoztam vele. Ezt erkölcsileg nem tartom elfogadhatónak, és nem érzem magam jól miatta. Vétlen embereket alakítanak céltáblává uszító propagandával, és amúgy tökmindegy, hogy ezek most pont a homoszexuálisok, mert akármikor átfordulhat az illiberális puskacső, akárkire.
"Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna."
Nem akarok csendben maradni, mert egyszer tényleg mindenkiért eljönnek, és én mindenkiért szólni akarok, bármennyire jelentéktelen is az, hogy én mit csinálok. Lehet, hogy annyi könnyítést most kapunk, hogy nem a kivégzőosztag jön, csak a Mészáros Lőrinc veszi meg a házat fejed fölül, vagy amikor megunják a buzik vegzálását, akkor csak a szerencsén múlik, hogy nem tartozol-e majd abba a társadalmi csoportba, akit hirtelen rá fognak ébreszteni az Igazságminisztériumból, hogy mindig is ők voltak haza legfőbb ellenségei. De hát ezt az idézetet is annyiszor, és annyian ellőtték már, és látjuk, mennyi hatása volt.
Kár lenne olyan reményeket táplálnom, hogy vitán keresztül bárkit meg fogok győzni arról, hogy ugyanmár, ne támogassa a polgártársaink jogainak nyirbálását, de azért megpróbálom körbejárni ezt a témát. Jelenleg ugye a fő téma az örökbefogadás, meg hogy ki mit gondol családnak. Mivel nem ismerem a konkrét állásfoglalásokat, csak sejteni vélem, hogy az egyikben valahol benne van az, hogy Soros, az ellenzéki meg lényegtelen, inkább a személyes tapasztalataimat fogom megosztani, és azt, én hogyan látom ezt a kérdést. A kontextus megteremtése érdekében kicsit muszáj leszek turkálni a múltban, ami nekem se egyszerű, még így névtelenül se.
Én az alap garnitúrát kaptam meg születésemkor, ellenkező nemű szülők, tehát Pártunk és Kormányunk szerint ez van rendben, akkor is, ha nincs. És hát nem volt, ugyanis én egy bántalmazott gyerek voltam, és egy pokolnak éreztem a gyerekkorom. Nem sajnáltatom magam, névtelenül meg pláne hülyeség lenne, szóval haladjunk. A szüleim ugyan hamar elváltak, de az apám folyamatosan szabotálta az életünket anyámmal. Anyámat csak anyagilag próbálta ellehetetleníteni, engem mindenhogy. És ez tartott is addig, amíg a fiatalkorúsággal járó jogfosztott állapotban voltam. A fél életem arról szólt, hogy azon szorongtam, hogyan fogok tőle szabadulni. Aztán nagykorúvá válásom után nem sokkal rászántam magam, és eltakarítottam az életemből (semmi durvulás, törvényes eszközökkel történt). Nem tudom, meg fog-e lepni bárkit, de nem igazán tekintettem apámként erre a szörnyetegre. Az én családom tehát úgy néz ki, hogy az anya nő, apa meg nincs. Ha sikerrel járt volna anyám ellehetetlenítésében (aki ezzel szintén megvívta a maga harcát), akkor meg már valószínűleg én se lennék. A szerencsémen múlt, hogy anyám bírta a gyűrődést. Ez a történet korántsem egyedi, és nagyon sok olyan gyerek van Magyarországon, akinek még ennyi szerencse se jut. Na, de ugye mi már nem számítunk családnak Dr. Miniszterelnökúr szerint. Mondok jobbat. A gyerekkori tapasztalásaim nem igazán tudtak meggyőzni arról, hogy a vérrokonság intézményét értékelni tudjam bámire is, és a közeli barátaimat sokkal jobban tekintem/tekintettem családomnak, mint bármelyik vérrokonom (anyám kivételével, nyilván). Szóval az anya nő, az apa nincs, a haverok meg buli, Fanta.
A másik dolog, amit még ide kell vennem, az szintén személyes tapasztalat, csak nem volt ennyire "hands-on experience". Volt olyan osztálytársam, és több haverom is, akik a fent említett, még kevésbé szerencsés csoportba tartoztak, és intézetben éltek. Volt alkalmam megfordulni több ilyen intézményben, mert épp ott találkoztunk, vagy egyszer az egyik haveromnak szülinapi bulit tartott a nevelőotthon, és azért. Meg kell hagyni, erős volt a kontraszt a 2. kerületi és a, talán zuglói (nem emlékszem pontosan, valamelyik kijjebb lévő pesti kerület) intézet között. De ne legyenek illúzióink, a 2. kerületibe se költözne be senki önszántából.
Eltelt azóta pár év, hogy ott jártam, de ahogyan a kormány bánik a szociális szférával, kétlem, hogy jobb lenne a helyzet. Nem tartjuk ma már a kapcsolatot egyik ismerősömmel sem, akik ezekben a kiváló intézményekben laktak, de tudtommal mindegyiküknek iszonyú nehézségek sorozatával telik a felnőtt élete, talán egy kivétellel, aki meg tudott lépni Angliába. Kettejükről fixen tudok, akik már ültek lopásért, vagy valami hasonló jellegűért, és amit meséltek az intézetes életről, azok után nem csoda. Rendszeres, komoly sérülésekig menő verekedések, egymás csomagjainak folyamatos lopkodása, zsúfoltság, a nagyok folyamatosan csicskították a kisebbeket, kábé mint a böriben, és azt se lehet kihagyni, hogy a lányok egytől egyig szexuális bántalmazás áldozatai lesznek. Megint hozzá kell tennem, hogy minél közelebb haladunk a Rózsadombhoz, ezek a magatartásformák annál ritkábban jelennek meg, de elég limitált ott a férőhely, szóval a nagy többség, az alapból vesztes élethelyzetéből, még tovább tud veszíteni azzal, ha egy szar otthonban helyezik el.
Ezt a két dolgot azért osztottam meg, mert azt akartam, hogy jobban érthető legyen az, amikor azt mondom, hogy ha választhattam volna aközött, amit az apám művelt, vagy hogy mondjuk anyám találjon maga mellé egy másik nénit, és lett volna utána két anyukám, akkor ezt már 4 éves koromban elég könnyen el tudtam volna dönteni.
És a lefestett nyomorok közül az enyém a legkisebb, mert nekem legalább egy szülőm maradt, aki valahogy elérte, hogy ne dögöljünk meg. De az enyém is elég volt ahhoz, hogy nyomorult legyek felnőttkoromra, még ha funkcionáló tagja is vagyok a társadalomnak, és a vírus előttig egész tűrhetően haladt a karrierem is. Nem tartom valószínűnek, hogy a többiek, akikre korábban utaltam, hasonlóan tudtak haladni az életükkel. Ez egy súlytalan mondat lesz, de szerintem ha nem kerestem volna annyit, hogy kifizessem a terápiát, már rég nem élnék. És mondom még egyszer, a jelenleg említett szereplők közül én vesztettem a legkevesebbet. Akkor ők milyen állapotban lehetnek? Dr. Miniszterelnökúr szerint még mindig jobb nekik így, a társadalom legaljára csúszva (vagy onnan soha fel nem emelkedve), minthogy két apukájuk vagy anyukájuk legyen.
Tudom, hogy a tragikus történetek mesélése nagyon messze van az észérvek mentén folytatott vitától, de arra nem tudok mit mondani, hogy egy hatalmi pozícióban lévő valaki, az Isten se tudja, milyen bizonyítékra hivatkozva, kijelenti, hogy az azonos nemű szülők károsak a gyerek lelki fejlődésére, meg bebuzulnak tőle. Nem tudom bebizonyítani, hogy nem, mert nincsenek meg rá az eszközeim, hiába tartom baromságnak az egészet.
Van viszont egy, kicsit kevésbé elegáns érvem a saját álláspontom mellett. Az egyetlen érv, ami ebben az országban működik, mégpedig a pénz. Tegyük fel egy pillanatig, hogy Dr. Miniszterelnökúr igazat mond, és a gyerekekre nincs jó hatással, ha azonos nemű szüleik vannak. Azt, hogy az intézeti lét rossz hatással van a gyerekekre, azt nem kell feltételezni, azt tudjuk. Szóval egy rövid ideig engedve ennek a hazugságnak, felállítottunk egy olyan helyzetet, ahol két rossz megoldás között lehet választani.
Kérdezem: A nem "konzervatívkeresztényilliberális" családban felnövő, károkat elszenvedő gyerekek közül kinek van jobb esélye arra, hogy mégis normális életet éljen? Az intézetisnek, akit megvernek, megerőszakolnak, és 18 évesen kibasznak az utcára, hogy menjen Isten hírével, vagy annak az örökbefogadott gyereknek, akinek a szüleit az örökbefogadási folyamat során bevizsgálják, és amely folyamat anyagi feltételekhez is kötött? Az egyik fő ellenérv kormámyoldalon, hogy a gyereknek szüksége van anyaképre és apaképre, és ezt így nem kapná meg (az mindegy, hogy az intézetben sem). Könyörgöm, Freud óta ismerjük ezt a problémakört, és bárcsak lenne egy komplett tudományág, ami azért van, hogy segítsen az ilyen problémákkal küzdő embereken! Ja, hogy van? Ne bassz!
Akkor felteszem máshogy a kérdést: A semmilyen anyagi háttérrel nem rendelkező intézetis gyereknek, vagy a két, az örökbefogadási folyamat során bizonyítottan megfelelő anyagi helyzetben lévő, azonos nemű szűlő gyerekének van nagyobb esélye eljutni egy pszichológushoz? Döntse el magában mindenki. (A börtönpszichológus nem számít)
Megpróbáltam a kormányzat érvelését igazságként kezelni, de hát annyira hazugság akart maradni, hogy nem jött össze.
Egy kicsit megint visszakanyarodom a nem-racionális érvekhez. Tudom, hogy van egy tábor, akit képtelenség rávenni arra, hogy bármilyen fokú együttérzést tanúsítson egy homoszexuális ember iránt (kivétel azok, akikről még nem derült ki, ugye). De akkor megkockázatom a demagógia vádját, és javaslom nekik, inkább koncentráljanak a gyerekekre, és nézzék az ő érdekeiket. Jelenleg az állami gondozás egy olyan verzió, ami 99%, hogy tönkreteszi a rendszerbe kerülő gyerekeket. És ha még nem is hiszik el, hogy egy azonos nemű pár is fel tud nevelni egy gyereket, szeretetben, békességben, legalább az alapján gondolkozzanak el rajta, hogy ha előttük lenne olyan választási lehetőség, hogy vagy 99% eséllyel tönkremegy az életük, vagy van egy másik verzió, ahol vagy igen, vagy nem, akkor mit választanának? Mert ez még az ő, rettenetesen rosszindulatú narratívájukban is 50% áll a 99-cel szemben. Én biztos rámennék az 50-re, de sajnos egy gyereknek nincs ilyen választása. Az államnak van, hogy betiltja-e azt, ami esélyt jelenthet azok számára, akik a legkiszolgáltatottabb helyzetben vannak.
Amikor Szókratészt halálra ítélték, nem keseredett el. Mindent elkövettek azért, hogy megkeserítsék az életét, és hát sikerült is. Azonban az ítélet meghozatala előtt ő úgy érvelt a felmentése mellett, hogy megpróbálta meggyőzni az ítészeket, hogy mivel az életéről bizonyossággal lehet tudni, hogy szar, a halál után meg nem lehet tudni, mi van, még az is lehet, hogy nem nyomor. Tehát a halálbüntetéssel csak egy jelenleginél jobb esélyt teremtenek a számára. Úgy tűnt, hogy ő ezt komolyan gondolta, mert tarotta magát ehhez a gondolathoz azután is, hogy elhangzott az ítélet. Még a halállal is meg tudott békélni, annak reményében, hogy kevésbé lesz szar. Szókratész ugyan okosabb volt nálunk, ami segítette őt ebben, de nekünk egy jóval kisebb horderejű dologgal kéne megbékélnünk, amihez remélhetőleg nem is kell annyira okosnak lenni.
Tudom, tudom, ha véletlenül ez a bejegyzés eljut emberekhez, akkor majd megemlegetem. Ez van.
