Ehhez a bejegyzéshez már hetekkel ezelőtt kigyűjtöttem az alapanyagot, és írtam hozzá egy rövid vázlatot, de mostanáig tépelődtem azon, megírjam-e. Nem lesz-e ez túl bulváros, hatásvadász? Nem fog-e egy újabb, sajnálatkreditekért való sorbanállásnak tűnni? Egyáltalán érdekel-e ez másokat?

A napokban felkapottabb téma lett a vendéglátósok helyzete; volt ezek közt racionális megközelítés (erről korábban írtam), meg politikai hullarablás is, olyanoktól, akik korábban legyintettek az egészre. Mindenképp előrelépés a korábbihoz képest, amikor meg se akarták hallani a szakma hangját. De elkövettem azt a hibát, hogy megnyitottam a kommenteket ezeknél a bejegyzéseknél. Eleinte nagyon felhúztam magam rajtuk, de én inkább ilyen tízig számolós típus vagyok, szóval csak ezért még nem ragadtam volna billentyűzetet. Ami miatt mégis, az a keserűség, szomorúság, a kollégáimmal való együttérzés, ami a dühöm elmúltával maradt. 

Azt fogom - személyenként pár sorban - bemutatni, hogy néhány, vendéglátásban tevékenykedő személynek nagy vonalakban, hogy alakult az élete, mióta beköszöntött ez a válság, és megtagadták tőlünk a valódi segítséget. Ezek mind olyan emberek, akiket személyesen ismerek, dolgoztunk már együtt, sőt, némelyiküket én magam vettem fel. Hozzám hasonlóan, építgetni próbálták a saját életüket, és szerettek volna élhető viszonyok közt létezni ebben a drága országban. Ezért fáj különösen, amikor úgy próbálják őket/minket beállítani, mintha az elmúlt években betegre keresték volna magukat, és a luxuskörülményeik után sírdogálva tartják a markukat. Természetesen álneveket fogok használni.

Igen, tudom, az ilyeneknél mindig probléma az ellenőrizhetőség, és tényleg volt olyan történet, amit azért kellet kiszűrnöm, mert éreztem, hogy kilóg a lóláb, és egyesek rosszabbnak próbálják meg beállítani a helyzetüket, mint amilyen valójában. Ebben némi rutint már (sajnos) sikerült szereznem eddigi karrierem során, és elég hamar észreveszem, ha valaki azért adja elő a hattyú halálát, mert abban reménykedik, hogy amikor végre valahára lesz új megbizatásom, akkor hamarabb fog nála is csörögni a telefon. Ez nálam sose működött, ezután se fog.

Péter: Kicsivel a harminc alatt, kisebb megszakításokkal 9-10 éve a pályán. Egy belvárosi étteremben volt brigádvezető, szakmában jónak számító fizetéséből egy másfél szobás albérletet és egy 10 év körüli kocsit tartott fenn. Mikor beütött a válság, megszűnt a munkája, de nem keseredett el, gyorsan átnyargalt futárnak, a kocsit robogóra cserélte, és elmondása szerint így egy darabig elviselhető volt a helyzet. Egy-két hónap után már annyi futár volt, hogy drasztikusan csökkenni kezdtek a bevételei, és a kocsi eladásán nyert tartalékot kezdte felélni. Mikor látta, hogy fenntarthatatlan a helyzet, felszámolta az itthoni életét, kaucióját elbukta, maradék tartalékát arra használta, hogy ki tudjon menni külföldre dolgozni. Decemberben hazalátogatott, de a további szigorítások miatt megszűnt a kinti munkája is. Jelenleg nincs munkája, a kint megszerzett tartalékát éli fel. Tehetetlennek és dühösnek érzi magát.

Bianka: Több menő budapesti étteremben és szállodában dolgozott korábban a konyhán, sok-sok év után kapta meg az első jól fizető munkáját, ahol viszont olyan pocsék volt a szakmai színvonal, hogy inkább visszament rosszabb fizetésért olyan helyre és pozícióba dolgozni, ahol fejlesztheti a tudását. A válság beköszöntével egy pékségben kapott munkát, sokkal rosszabb fizetésért. Egy kollégájával ketten fizettek egy kétszobás albérletet, és amikor tudott, a rossz körülmények közt élő családjának adott haza a fizetéséből, hogy a fiatalabb testvérének ne kelljen dolgozni iskola mellett. Az albérletük hamar fenntarthatatlanná vált, és visszaköltözött a családjához negyedik lakónak egy kicsi, külvárosi panelbe. Úgy érzi, mindent kezdhet elölről, ha egyáltalán lesz rá lehetősége.

Nóra: Gyakornokként kezdte, 3 év kemény munka után, a válság előtt két hónappal kapta meg az első magasabb pozícióját, és vette ki első önálló garzonját. A munkahelye már az első korlátozások alatt megszűnt, családja segítségével tudta átvészelni azt a fél évet, mire újra el tudott helyezkedni egy irodaház recepcióján, természetesen rosszabb fizetésért. Folyamatos nehézséget jelentenek számára a havi kiadások. Ha beszélek vele, mindig egykedvűnek, motiválatlannak érzem. Remélem, ki fog tudni jönni ebből.

Benjámin: Az első leépítéshullámot még túlélte, mert hasonló fizetésért el tudott helyezkedni szállodai munkahelye után egy étteremben, de a második hullám az ő munkáját is elsodorta. Egy haverjával ketten fizettek egy albérletet, de a lakótársa is anyagi nehézségekbe került a válság hatására, így nem tudták fenntartani. Próbált máshol elhelyezkedni, de a vendéglátósok jelentkezését sok helyen élből kiszórják, mert úgy vannak vele, hogy csak addig számolhatnának velük, amíg fel nem oldják a korlátozásokat. Egy vidéki nagyváros vonzáskörzetében lévő faluban élő családjához költözött haza. Tartalékok híján, nem tudja, hogyan fog tudni visszajönni Pestre dolgozni, ahol valahogy legalább egy hónapot ki kell majd húznia az első fizetésig. Összeomlottnak érzi az életét, elmondása szerint nem látja értelmét újrakezdeni, mert ha megint lesz valami sokakat érintő probléma, őt megint az út szélén fogják hagyni.

Eszter: Kétgyermekes anyuka, lassan két évtizede a szakmában. Ugyan munkáját megtarthatta, de az eredeti harmadára vették vissza a fizetését. Férje szintén szakmabeli, hasonló tapasztalattal, akinek megszűnt a munkahelye, és jelenleg nem tud elhelyezkedni. Sok év alatt megképzett tartalékaik végét járják, amivel a gyerekeik jövőjét szerették egyengetni. Egy-két hét múlva derül ki, hogy a munkahelye tulajdonosa hajlandó-e továbbfinanszírozni a súlyosan veszteséges működést, vagy lehúzza a rolót. Nem adta még fel a reményt, talán a gyerekei miatt ezt nem is teheti meg, de komolyan gondolkoznak azon, hogy a gazdaság újraindulása után más országba költözzenek, ahol jobban embernek nézik őket. (Ezt sokan mondják, akikkel beszélek, azonban Eszteréknél már a konkrét tervezési folyamat, utánajárás is elindult, itt azért emeltem ki.)

Réka: Háromnegyed éve tették át félállásba, de legalább megtarthatta a munkáját. Annyi szerencséje van, hogy saját tulajdonú lakásban él, de folyamatos fejtörést okoz számára kiadásainak fedezése. Hónapok óta próbál elhelyezkedni máshol, de ő is azzal találkozik, hogy a vendéglátósokat, szállodásokat nem szívesen alkalmazzák. A félállás az természetesen csak anyagilag jelent félállást, mivel a pozíciója azon kevesek közé tartozik, amik még egy üzemszüneten lévő szállodánál is folyamatos odafigyelést igényelnek. A megküzdését tovább nehezítik lelki gondjai, amikkel aktívan és kitartóan küzdött, amíg megengedhette magának a terápiába járást. Nehéz lenne azt pár sorban megírni, milyen az, amikor a mindennapjaid központjában nem a megélés, hanem a megküzdés van, és mit jelent ilyenkor egy gyomrost kapni az élettől, de szerintem (sajnos) sokan tudják ezt. 

Máté: Kisebbségi tulajdonosa egy vendéglátóegységnek, aminek üzemeltetésében is aktívan részt vesz, 2-3 éve nyitottak. Régebben is sokat mesélt arról, hogy milyen nehézségek adódnak abból, hogy a NER-lovagok egyre jobban szivárognak be az ágazatba, és mennyi előjoguk van azokkal szemben, akik nincsenek bekötve, és a piacról próbálnak megélni. Iszonyat törést okozott benne, amikor az alkalmazottai nagy részét, akiket személyesen választott ki, el kellett küldenie. Küzdött azért, hogy minél több emberét megtarthassa, és még annak tudatában is, hogy adósságból veszteséget finanszírozni üzletileg elhibázott lépés, próbált hitelhez folyamodni, aminek csak egy töredékét kapta meg, elvégre a hitelbírálaton joggal mondják, hogy a vendéglátás helyzete jelenleg kilátástalan. Közben pedig néznie kell, ahogy a csókosokat tömik ki abból a pénzből, amit majd egyszer neki kell megtermelni, neki meg még a bérleti díjat sem voltak hajlandók átütemezni. Olyan indulat árad belőle, ha felmerül a téma, hogy nehéz mellette megszólalni, még úgy is, hogy teljesen átérzem a dühét és a fájdalmát. 

Andrea: Bizonyos szempontból szerencséje volt, miután beszántották az ő munkahelyét is, egy-két hónap alatt el tudott helyezkedni egy új munkahelyen, nagyjából hasonló fizetésért. Azóta se volt ilyen szerencséje, mivel nagyjából az első ott töltött hét után tudta, hogy ez nem nekivaló hely, de nem tudott máshol elhelyezkedni. Mivel ez egy hivatali munkahely, ami a munkamorál antitézise, hamar elkezdték őt csesztetni, fúrni a szállodás, pörgősebb stílusa miatt. Olyan környezetből jött, ahol (egy-két munkakör kivételével) rögtön kiütközik, ha valaki kummant, ezért - mint utólag kiderült, hibásan - feltételezte, hogy itt is az a cél, hogy a feladatok el legyenek végezve. Gyakran hozzák őt kellemetlen helyzetbe, vagy próbálják meg úgy beállítani, mintha rosszul dolgozna, amit az illetékes vezető, aki szintén ebből a haszontalan csinovnyik kasztból való, benyal. Andreát egy munkájában talpraesett, határozott embernek ismertem meg, az új munkahelyéről azonban nem tud anélkül mesélni, hogy ne kezdene könnyezni vagy csuklana el a hangja. Korábban 2 évig voltam a felettese, és pontosan tudom, hogy soha nem dolgozna/viselkedne úgy, hogy erre rászolgáljon, bár én ezt a bánásmódot minden esetben embertelennek és elutasítandónak tartom.

Jakab: Hiába volt magas poszton, egy olyan helyen dolgozott, ahol nem csak a válság jelentett nehézséget, hanem a felettese, aki saját fizetése megőrzésének érdekében gondolkodás nélkül áldozott be bárkit. Jakab története nem annyira kifejezetten tragikus, mert 3 hónap után el tudott helyezkedni egy nagy multinál, hasonló (vagy talán jobb) fizetésért, de számára ez a helyzet olyan negatív tapasztalatot jelentett, hogy nem is tervez visszatérni a szakmába. Elmondása szerint jól elvan az új kollégáival, nem is kell megerőltetnie magát, és pontosan tudja, hogy egy bullshit az egész munkája, sokat is beszélgettünk ezekről, amikor még együtt dolgoztunk, de már leszarja. Az első adandó alkalommal úgy kibasztak vele, ahogy csak lehetett, ő ezért a bánásmódért nem fog itt erőlködni. Viszonylag hamar helyre tudta billenteni az életét, de számomra mégis a befért a szomorú történetek közé, mert a saját területén kiemelkedő szakembernek tartottam, akivel jól tudtam együtt dolgozni, és szerintem nagy veszteség, hogy ő más ágazatban folytatja a karrierjét.

És bőven tudnám még folytatni ezt a sort. Eredetileg többet is írtam, de sokszor kapom meg, hogy terjengős vagyok, így megpróbáltam kicsit észszerűsíteni a dolgot. Azért őket válaszottam ki, mert ugyan van sok hasonlóság a helyzetükben, azt akartam megmutatni, hogy amikor valaki leírja, hogy "a vendéglátósok" vagy "a szállodások", akkor az nem egy homogén csoportot jelent, hanem sokféle embert, akik sokféle módon kerültek ugyanarra a padlóra.

Tudom, hogy nem mindegyikük helyzete tűnik kifejezetten tragikusnak, de mindenkit szeretnék emlékeztetni arra a nehéz helyzetére, amibe valamikor élete során belekerült, és azt érezte, hogy kívülről milyen kurva okos mindenki, mert két mondatban ledarálják, hogyan kéne "jobban" csinálnod az életed. Ugye, milyen sokat segített ez már akkor is? Mint amikor a depressziósnak azt mondják, hogy "koncentrálj a jó dolgokra". Vagy ugye, te is mennyivel jobban érezted magad, amikor a problémáidra azt a választ kaptad, hogy "Afrikában meg éheznek!!" vagy "Ez van, lehetne rosszabb is"? Gondolom, te sem a törődést érezted ki ezekből a kiváló válaszokból.

Azt is tudom, hogy akiben semmi együttérzés nem volt eddig sem, az ezután is csak vért fog hányni, hogy "hát de a pincér eddig hazavitt 400ezret, most meg sír a szája", hiába vitt ő haza ennyit legfeljebb a nyári hónapokban, vagy támogatta belőle a családját, esetleg a megtakarításait szerette volna másra felhasználni, nem pedig vegetálni belőle hónapokig, mert nem kap munkát. 

Nem egyformán érintett bennünket ez a válság. Sokaknak megállt annyiban, hogy maszkot kell hordani, vagy otthonról kell dolgozni. Másoknak pedig konkrétan a talajt húzták ki a lába alól, és lehetetlenült el a megélhetése. Ezt embere válogatja, kinél hogyan csapódik le, de igyekeztem szemléltetni, hogy egy dolog minden esetben adott, ez pedig a kilátástalanság, kétségbeesettség, és a keserűség, amikről méltatlanul kevés szó esik a sok politikai csatározás, számháború, és okoskodó megmondás árnyékában. És persze, ezek érzések, amiket az emberek szeretnek elvitatni egymástól, és sokan meg is teszik, jelenleg is.

Ezek az emberek mit tennének, ha egyik napról a másikra beszántanák az életüket? Tehetetlenül végig kellene nézniük, ahogy a sokéves munkájuk megy a levesbe, fejlődik vissza az életük, anyagi helyzetük. Mert félreértés ne essék, ha ez egy olyan könnyen áthidalható probléma lenne, ahogy ezek a nagyokosok leírják vérhányás közben, akkor nem hívnák válságnak. Nekik ajánlom a definícióval való ismerkedést, mielőtt kifingják magukból ezeket a bölcsességeket. De ha nehezükre esne az értelmezés, akkor van egy másik típusú felvetésem is.

Korábbi posztokban, kommentekben megálltam, hogy ne kezdjek bele a hülye számháborúba, de most engedek a kísértésnek. Van bárki, aki leülne egy éppen válságban tengődő, túlélésért küzdő vendéglátóssal, akár a fent említett emberek egyikével, és a szemébe mondaná: "Igen, az teljesen rendben van, hogy volt pénz olyan vasútra, ami kétezer év alatt térül meg, volt pénz focistadionra, atlétikai stadionra, vadászkiállításra, motocross pályára, magánalapítványok feltőkésítésére, nagyvállalatok beruházási támogatására, és lett elköltve elvileg 3628 milliárd forint összesen "gazdaságvédelemre", de a te szaros életedre sajnos pont nem jutott, és nem tartom jogosnak az elvárást, hogy meg kéne segíteni téged, törődj bele."? De nem is kell ehhez másik ember, próbáld meg a tükörbe elmondani saját magadnak. Te elfogadnád ezt a választ? Nem lennél pont annyira keserű te is, mint azok, akiket bemutattam?

Mert végső soron nem is az a kérdés, hogy mi legyen a vendéglátósokkal. Az csak most van. A kérdés az, hogyan viszonyuljunk azokhoz, akik önhibájukon kívül kerültek szar helyzetbe. Ha épp konjunktúra lenne, de tudnánk, hogy holnap beüt a válság, csak azt nem, melyik szektorba, és határoznunk kellene arról, mi legyen velük, akkor vajon azt szavaznánk meg, hogy segítsük őket, vagy inkább hagyjuk az út szélén megrohadni? Ezt kellene eldöntenünk, és a jövőben tartani magunkat hozzá, bárki is kerüljön bajba.