readmylife

readmylife

Álláskeresés, kilátásaim - Mi változott, mi lesz most?

2021. május 18. - whateveritis

Már régóta szerettem volna valamit firkálni az álláskeresésről, illetve arról, hogy a legutóbbi állásvadász hadjáratom óta milyen változásokat vélek felfedezni, viszont mivel a járvány annyira kilátástalanná tett mindent, bennem meg ez olyan szorongást keltett, hogy inkább csak egy-egy bekezdésben utaltam arra, hogy ezen a fronton jelenleg nyakig ér nálam a szar, nem tudtam volna X órán keresztül ezzel foglalkozni, amíg megírok egy posztot, mert becsavarodtam volna. Így se vagyok olyan messze tőle. (Ha valaki most téved ide először, akkor azoknak mondom, hogy a szállodaiparban dolgozom)

Amiért most van okom mégis reménykedni, hogy egy fejvadász ügynökség, akikhez még a covid előtt sikerült bekerülnöm, jelzett, hogy előtérbe került az adatlapom, és ehhez megkeresések is fognak rövidesen társulni. Ez még önmagában ugyan nem jelent konkrét munkaviszonyt, de talán megcsillant valami fény az alagút végén (ehhez az ügynökséghez csak nagyon jó referenciákkal lehet bekerülni, de épp ezért ők is elég hatékonyak). Így jött az ötlet, hogy most nekiugrok ennek a bejegyzésnek, így én is át tudom gondolni, milyen kihívások érhetnek a munkakeresésben ebben a nem túl kellemes időszakban, illetve mik voltak azok, amikkel már eddig is szembesültem. Arra készüljetek fel, nem biztos, hogy túl informatív leszek, mert kifejezetten saját magam vonatkozásában közelítem meg a témát, így talán valamelyest lehet majd belőle következtetni a nagy képre, de mivel a rendszer mindenkit magára hagyott az elmúlt lassan másfél évben, hogy brutális egyéni különbségek (az eddiginél jóval jelentősebbek) adódnak az álláskeresés folytán is.

 

Lepattintás, lehetőségek száma

Kicsit félve írom le ezeket a szavakat, mert gyakran vált ki ellenszenvet másokban, de nekem eddig nem volt problémám az álláskereséssel. Többnyire jók a referenciáim, és több különböző részleget is vezettem már, így az átlagnál kiterjedtebb a rálátásom a dolgokra (szállodaiparban a nagy többség egy részlegnél marad meg), illetve vannak olyan, akár csapatszintű, akár egyéni eredményeim, amik kiemelkedőnek vagy átlagon felülinek számítanak a szakmában. 

Akkor is kaptam megkereséseket, ha éppen eszemben sem volt állást keresni (pl. mert volt kollégám jóhíremet keltették), amikor pedig épp rászántam magam a váltásra, mindig volt 2-3 opcióm, így valamivel jobb feltételeket is tudtam kitárgyalni magamnak (vagy legalább azt hittem). Ezt igyekeztem mindig nyíltan kezelni, és még olyan is volt, hogy ajánlottam magam helyett valakit azoknak, akiknek nem fogadtam el az ajánlatát, az illető meg a mai napig ott dolgozik, és meg vannak elégedve egymással. Ettől függetlenül persze van, akiben ez sértettséget generált, mert hiába szerettem volna velük dolgozni, olyan fizetést ajánlottak, amiből a lakbérem is nehezen jött volna ki (télen konkrétan sehogy), illetve az éppen aktuális fizetésemnek nagyjából a fele lett volna, ezzel nem tudok mit kezdeni.

Egyes ismerőseim rosszindulatúan szokták erre mondani, hogy el voltam kényeztetve, ami talán a felszínen tényleg így tűnhet. Nyilván ilyenkor nem nézik azt, hogy nekem ez a relatíve felívelő pálya mennyi lemondással járt, milyen árat fizettem érte, és hányszor kellett önerőből felállni, amikor azt éreztem, hogy nem tudom tovább csinálni, bár utóbbi inkább abból eredt, hogy valaki meg akarta minden áron keseríetni az életemet. Baszhatja, nincs rajta mit. Érdekes még, hogy azok az ismerőseim, akik nagyjából hasonló poszton vannak, mint én, de pontosan lehet tudni, hogy protekcióval jutottak oda, lesütött szemmel elkerülnek. Gondolom, nehezebb otthon a tükör előtt hihetően hazudni magadnak, hogy benyalás nélkül lehetetlen lett volna feljebb jutni, ha erre van konkrét ellenpélda a környezetedben.

És akkor itt át is ugrom a "De mi van most?" részre. Ugyanis az egyik hátránya annak, hogy nem dörgölőzéssel meg seggnyalással szerzed a pozícióidat (szépen ezt úgy mondják, hogy kapcsolatokon keresztül), hogy amikor, például egy válság hatására, ezek a munkák megfogyatkoznak, mindenki a barijai/barinői állásait fogja próbálni megmenteni, és nekik fognak először segíteni elhelyezkedni. Az sem titok, hogy alapvetően - tapasztaltaimmal igazolhatóan - felsővezetői és igazgatói pozíciókat pályázok meg, ahol mégtöbbet számít a "kapcsolat", és amúgy sincs belőle túl sok. Szűkíti a lehetőségeimet az is, hogy azokban a szállodákban, ahol a NERnek bármilyen befolyása van, akár támogatásokon, akár tulajdonosi körön keresztül, tiltólistán vagyok. Az utóbbi típussal egyébként kölcsönös a viszonyunk, azonban egy jópár szálloda van, akiknek ennyire nem nyílt a kötődése.

Szóval a korábbi időszakhoz képest, ahol - kis túlzással - kiküldtem 3 helyre az önéletrajzomat, és 6 megkeresés jött vissza, most 10-ből legfeljebb egy-kettő van, aki egyáltalán jelentkezik. Azt megfigyeltem, hogy ahol digitális előszűrést alkalmaznak, tehát nem élő ember az első rosta, ott pl. nagyobb eséllyel pattintanak le. Egyébként ezekre a helyekre szokták a legnagyobb selejteket felvenni, és a legnagyobb a fluktuáció is, szóval ezt a módszert én átértékelném a helyükben. De sokszor az e-mailes, kísérőleveles jelentkezésre se válaszolnak még annyit se, hogy megkapták, vagy hogy nem nyert hangszórót. Próbálkoztam lejjebb adni a pozícióból, de ott mindig kibújt a szög a zsákból, mondjuk nem is nagyon rejtegettem, hogy azért nekem ennél komolyabb ambícióim vannak, akár a cégen belül. Nyilván, amikor csak egy-két ember van fölötted, azoknak ez nem lesz szimpatikus, másrészt ők is hosszútávon akarnak gondolkozni, mert a cégnek az a legkényelmesebb, ha kb. ugyanazért a fizetésért ott vagy 5-6 évet, és nem ugrálsz. Még én magam sem tudom, mi a végcél, de jó szívvel max. 3 évet merek vállalni, ha erre valaki konkrétan rákérdez (nyilván adott feltételek mellett). Van az a típusú ház, ami jelenthet akkora szakmai kihívást, hogy elhiszem magamról, hogy akár 5 év múltán is jelenthet szakmai kihívást, de azoknak a megpályázásához (vagy inkább megtartásához) még nagyjából 2-3 évnyi tanulásra, tapasztalásra vagyok. 

 

Elvárások, "mibű?"

Engem általában azok a cégek szoktak megkeresni, - illetve akikkel egymásra szoktunk találni - akik nullából akarnak építkezni, tehát nyitnak, vagy át akarják strukturálni a működésüket, nyilván a nagyobb nyereség reményében. Az ügynökség például most egy ilyen céggel hozott össze első körben, majd meglátjuk, hogy megy.

A magyar tulajdonosi rétegben eddig is elég divatos volt az a hozzáállás, hogy kicentizik a költségeket, és legfeljebb egyszeri beruházásokra hajlandóak (vesznek ilyen-olyan cuccokat, esetleg kisebb felújítást végeznek), de mondjuk béremelésre, vagy személyzetbővítésre, amik ugye hosszútávon növelik a költségeket, már nem. Pedig végső soron - az én szakmai hitvallásom szerint - a csapat munkája fogja azt meghatározni, hogy mennyire működik az adott szálloda. Ismerek nem egy olyan, méregdrága beruházásból felhúzott házat, ahol a felsővezetés annyira inkompetens, hogy képtelen rendesen menedzselni (és kiválasztani) a csapatot, hogy évek óta küszködnek, pedig a felszereltségük, és a papíron elérhető szolgáltatásaik alapján bőven versenyképesek lennének. Éppen ezért, ha megtalálom végre azokat az embereket, akikben ott egy ütőképes csapat lehetősége, én a pokol valamelyik tetszőleges bugyráig is hajlandó vagyok lemenni, hogy kijárjam nekik a megbecsülést, mert a másik oldalon nekem is olyan elvárásaim vannak velük szemben, amiről pontosan tudom, hogy azt meg kell fizetni, hogy valaki hajlandó legyen ezeknek megfelelni. Ezért cserébe természetesen - korábbi munkáimból adódóan bizonyítottan - olyan eredményeket is szállítok, már amikor az ebből adódó konfliktusaim nem mennek át kamikaze küldetésbe, és törik bele a bicskám.

Ehhez képest itt van a valóság. A valóság az, hogy mivel a NER-en kívüli szállodákat nagyjából semmilyen szinten nem kompenzálták a kötelező bezárásuk miatt, ótvar mínuszban van a kassza mindenkinél, a személyzet pedig minimálon. Ez azért nagy probléma, mert nyilván minden tulajdonosnak az az elvárása, hogy akkor hozzuk be ezt a hiányt, termeljünk több profitot. Várhatóan az EU-s országok közül itthon lesz az egyik leglassabb a "visszapattanása" a turisztikai szektornak, én azon is csodálkoznék, ha a 2015-ös szintet elérjük a következő olyan időszakban, amikor már lehet utazni. A háztól meg a csapattól is nagyon függ, de azt mondom, hogy van olyan ház, akinek nem lehetetlen a járvány előtti időszakot megközelítő foglaltságot és árszínvonalat elérni, (ha mondjuk közel vannak a Várhoz vagy a Szent István Bazilikához, vagy esetleg a Duna-parton vannak) de olyan, hogy összegszerűen többet csinálj, mint előtte, az jelenleg egyszerűen nem reális. Nyilván, ha minden versenytársad átlagfoglaltsága visszaesik 30%-ot, te meg tartod magad a járvány előtti szinten, akkor technikailag 30%-kal felülteljesítettél, viszont ezzel nem jutottál közelebb ahhoz, hogy betömd ezt a másfél éves lyukat. Azért trükkös ez, mert a lyuk nem a te életképtelenséged miatt keletkezett, hanem az anticiklikus gazdaságpolitika hiánya miatt, ebből kifolyólag nem is áll rendelkezésedre olyan eszköztár, amivel ezt rövid időn belül korrigálhatnád.

Ez egy sokéves küzdelem lesz mindenki számára, hogy az adósságait visszaküzdje a válság előtti szintre. A kereslet olyan, amilyen, ki kell hozni belőle a legtöbbet, de annak is korlátai vannak, ami ugye a kapacitás/kihasználtság. Azonnal mérhető kapacitásnövekedést legfeljebb úgy lehet elérni, hogy felhúzol plusz egy szárnyat, 20-30-50 szobával. Nyilván ez most nem játszik. Röviden, az elvárás az lesz, hogy az eddiginél karcsúbb eszköztárral (mert pl. kevesebb embered lesz), és alacsonyabb kereslettel termelj nagyobb profitot. Én csak reménykedem, hogy ezt a leendő tulajdonosokkal, akiknek dolgozom majd, meg fogom tudni értetni, hogy finggal nem lehet tojást festeni. No meg azt, hogy már ahhoz is ráfordításra lesz szükség, ha a válság előtti szintet valahogy el akarjuk érni. Bár őszintén megmondom, egy mindenlátó kristálygömb nélkül rohadt nagy mázli kell hozzá. Jövőre már kevésbé lesz gázos, de most nagyon vakon van mindenki (már aki a piacról tervezi megoldani ezt, nem az adófizetők pénzén).

 

Egyéb

Tele vagyok egy csomó szorongással azzal kapcsolatban, hogy mennyire lesz nehéz újra felvenni a ritmust. Nekem sajnos az utóbbi időszak nem csak a járványról szólt, hanem egy egészségügyi kényszerpihenőről is, mert az előző munkahelyemen valaki nagyon csúnyán kipécézett magának, és a folyamatos és álhatatos zaklatása (nem szexuális jellegű, hanem terrorhadjárat) végül a kórházig juttatott. Iszonyú mélypontra kerültem, mert minden egyszerre jött. A lerobbanás, a járvány, kórház, műtét, nyilván a szuperveszélyeztetett kategóriába tartoztam emiatt, szóval a lakást alig hagytam el, és felszedtem jópár kilót, ami iszonyatosan zavar, és legszívesebben már ezért nem mennék ki az utcára. Az egészségügyi állapotom miatt legalább addig, amíg valamennyire vissza nem nyerem az állóképességem, meg le nem megy pár kiló, csak ellenőrzött környezetben javasolják a mozgást, szóval most, hogy végre kinyitottak újra az edzőtermek, lemehetek botorkálni a futópadra, de az is nagyon rosszat tett, hogy amikor már épp kezdett beállni a rutin, hogy lejárjak, és minimálisan kezdtem érezni a hatását, bezárták őket teljesen, és mint tudjuk, elkezdeni rohadt nehéz.

Nyilván zavaró az is, hogy én kicsiben kábé ugyanabban a helyzetben vagyok, mint a tulajdonos. Nekem is fáj, hogy a következő 2-3 évet azzal fogom tölteni, hogy próbálom ledolgozni az adósságaimat, amiket a járványhelyzet alatt generáltam, és anyagi szempontból megint elmegy 2-3 év az életemből, amikor nem azon gondolkozom, hogyan jutok egyről a kettőre, hanem hogy mikor jutok vissza megint a nullához. Ebben sokat segítene, ha az előzőnél egy lényegesen magasabb fizetést húznék be, de a mostani időszakban örülhetek, ha az előzőhöz valami hasonlót kapok. Ami egyébként a tapasztalataimhoz mérten nagyjából reális, tehát ez ismételten nem egy személyi szintű hiba, hanem ugyanúgy az elmaradt anticiklikus gazdasági intézkedések következménye.

Jelenleg úgy érzem, hogy legalább ha már dolgozhatnék, akkor újra elkezdene valami rendszer épülni az életemben, és remélhetőleg ezen keresztül rendbe tudom tenni az élettem, és egyelőre úgy néz ki, hogy karrier szempontból előrébb jutok, de nehéz lesz úgy motiváltnak maradni, hogy a munkám eredménye egy jó darabig csak annyi lesz, hogy adósságot törleszthetek, meg küszködhetek azon, hogy visszataláljak a versenysúlyomhoz, amit a legutóbb 4 évig sikerült tartani.

 

Kilátások

Igyekszem magamban tudatosítani, hogy ha most végigcsinálom ezt az időszakot valahogy, és nem döglök bele, akkor meglesznek azok a szükséges referenciáim, amik a szakma "legtetejéhez" szükségesek (olyan szállodák vezetése, amik aspirálhatnak piacvezetői pozícióra), mindenféle kapcsolat és seggnyalás nélkül, anélkül, hogy bárki grooming-olt volna. A képességeimben szerencsére bízom annyira, hogy sok munkával ugyan, de a szakmai akadályokat képes leszek megugrani, ennél nagyobbakat is sikerült már.

Összevetésben azért valahol még mindig nevetségesnek tartom, hogy amennyiben tovább tudok ezen az úton haladni, és az egyébként felívelőnek mondható páyám ezzel az egy bukással beéri, az imént említett állapot lesz az első, amikor már olyan bérszínvonalon mozoghatok, hogy mondjuk esélyem legyen egy saját lakást venni, addig meg el kell viselnem, hogy különböző bérbeadók lerántanak és úton-útfélen kibasznak velem.

Egyébként, ha ebben az országban nem élne vissza mindenki mások kiszolgáltatottságával, fele ennyire sem érdekelne a pénz. Nincsenek drága hobbijaim, nem igazán vonz az utazás, kacsalábon forgó palotát se szeretnék, nekem a pénz egy eszköz arra, hogy ne baszogassanak, és ne kelljen szoronganom a rendszertől, ami arra van kitalálva, hogy minél mélyebbre taszítson, ha nem keresed a naccságosok kegyeit. Amiért ezt az egészet csinálom, az továbbra is az, hogy szeretnék olyan referenciákat felállítani a szakmában (kinevelni egy új generációt) minél nagyobb számban, alulról építkezve, ahol a kontraszelekció megvetendő, nincs urambátyámozás, nem tiporják sárba a dolgozókat, a teljesítményt elismerik, és egyben bebizonyítani, hogy igazán magas minőségű szakmai munkát így lehet csak elérni, amit a vendégek gondolnak magas minőségűnek, nem valami posztkomcsi szervezet díjkiosztóján, ahol a homo kádárikuszok egymás faszát szopkodják. Azt akarom elérni, hogy megszűnjön rájuk az igény, és mindenki számára kiderüljön, hogy már évtizedek óta semmi létjogosultsága nincs ennek a működésnek, sőt, szégyen, amit csinálnak. Nem baj, ha ez a folyamat már nem az én életemben megy végbe, de amíg lehet, tenni akarok azért, hogy ez minél gyorsabban megtörténjen, és a vendéglátás lehessen egyszer megint egy nagypresztizsű szakma.

A bejegyzés trackback címe:

https://readmylife.blog.hu/api/trackback/id/tr4316564290

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása