Sokáig kellett arra várni, hogy a fővárosi vendéglátó-szállodaipar problémái, még ha kissé halkan is, beszivárogjanak a nyilvánosságba. Egy nagyon súlyos, gyakorlatilag önerőből kezelhetetlen válság kellett hozzá, hogy megnyisson olyan témákat, amiket a szakma, illetve a hozzá kapcsolható tágabb szervezeti réteg évek óta görget maga előtt. Természetesen, mivel a problémákat legjobban ismerő kör elmulasztotta ezek tematizálását, most a számára lehető legkevésbé kedvező irányból fogták ezt meg, amik ráadásul jórészt teljesen jogos felvetések.
Korábban írtam már az ágazat általános problémáiról, illetve érintettem azt is, hogy az amúgy is háborús helyzetre emlékeztető válságot (annyi különbséggel, hogy most legalább az épületeket nem rombolják le) hogyan mélyíti még tovább a kormány elképesztően pocsék (vagy éppen aljas) válságkezelési stratégiája, vagy annak a hiánya, és arról is értekeztem viszonylag hosszan, hogy a NER-szerencselovagok rablóhadjárata miként fejti ki a hatását a piacra. Szóval még mielőtt úgy tűnne, hogy beállok azok közé, akik élvezettel rúgnak a földön fekvőbe, és örülnek, hogy egy újabb dologra hányhatnak vért, jelzem, nem így van, a jelenlegi válság bőven elég volt önmagában is ahhoz, hogy padlóra küldje az ágazatot. Most mégis azokra a problémákra gondoltam ránézni, amik, ha ezektől nem is teljesen függetlenek, de elsikkadtak az árnyékukban, és ez talán a legjobban épp Budapesten érzékelhető. A válság elkerülésében ezek nem lettek volna a segítségünkre, de a talpraállásban nagy szerepe lehet annak, miként csapódnak majd le ezen problémák a gyakorlatban.
Két fő narratívát láttam megjelenni mostanában, mindkettőről volt már szó itt korábban, de nem ilyen kontextusban. Az első az az éttermek és szállodák általános üzleti modelljét veszi célba, a másik, sokkal érdekesebb, pedig az ágazatban dolgozó (vagy a válságig ott dolgozó) emberek nézőpontjait, tapasztalatait jeleníti meg.
Máshogy kellett volna eddig is csinálni
Fogalmazza meg építő jellegű kritikáját a jóember, és kiegészíti azzal, hogy nem arra kellett volna berendezkedni, hogy a külföldiek tartsák el az ágazatot.
Fogok erre érdemben is reagálni, de előbb az Akadémia minden rendes tagjának, aki ezen a véleményen van, felhívnám a figyelmét arra az apróságra, hogy az ágazat neve idegenforgalom, mely elnevezésben felfedezhető a leíró jelleg, tehát valószínűleg valakik rájöttek, hogy az, hogy az országba külföldiek látogatnak és pénzt költenek, önmagában is elég markáns jelenség ahhoz, hogy ezt külön névvel illessék, és többek közt gazdaságilag definiálhatóvá tegyék. Erről már szintén írtam, de a másik ilyen fogalmi dolog az a gazdasági válság. Azért hívják válságnak, és nem valami másnak, mondjuk böfinek a rendszerben, mert ezeket nem lehet általános menedzsment módszerekkel kimozogni. Ha ki lehetne, akkor nem lenne válság, érted.
Ezek az elismert gazdasági szakemberek viszont - gondolom, akaratukon kívül - rámutatnak egy valós problémára, mégpedig arra, hogy könnyen előfordulhat, hogy még sok hónapig egyetlen bevételi forrása lehet a budapesti szállodáknak, a belföldi turizmus. Szomorúan láttam, hogy a már említett professzorok szellemi bútorozottsága csak a kétmondatos "én megmondtam" jellegű liftbe fingásig terjed, és még csak valami apró tippet se adnak rá nekünk, suttyóknak, hogyan csinálná ezt a szellemi elit. Mert hát nyilván mind a 350-400ezer ember segghülye, aki ebben az ágazatban dolgozott a válság előtt, és ezért jutottak oda, ahova. Így esett az, hogy nem kaptam választ arra a kérdésemre, hogy egy budapesti szálloda hogyan lehet képes a belföldi piacról az eddiginél nagyjából 30-40szer nagyobb szeletet kihasítani magának, hogy legalább az alapvető működését fedezni tudja. Mert amúgy ilyen számokról beszélünk. A válasz az, hogy nyilván sehogy, de erről kevéssé a szállodák tehetnek.
Annyival kiegészíteném az előzőt, hogy egy "tanács" mégis meg-megjelent ezekben a kritikákban, ami pedig arról szólt, hogy nem a magyarok pénztárcájához vannak szabva az árak. Ez igaz is, meg nem is. Annyiban igaz, hogy ebben az országban tulajdonképpen semmi nincs a magyar pénztárcákhoz igazítva, elvégre az Uniós átlagáraknak a 90%-át fizetjük a boltban, míg a fizetésünk az EU-s átlag 50-60%-a között mozog. Amiért viszont nem állja meg a helyét ez a "tanács", az az, hogy számos csőd szélén álló szálloda (már aki egyáltalán ki tudott nyitni) próbálkozott azzal hónapokig, hogy drasztikusan alacsony árakon értékesítette a szobáit, mégse lett tele belföldi turistával. Miért lehet ez?
És akkor el is jutottunk a konkrét problémáig, amiről az ágazatnak (és akár mindenki másnak is) baromi régóta beszélnie kéne, hogy Budapest (amolyan tankönyvi értelemben) nem egy kifejezetten vonzó úticél. A külföldiek szeretnek idejönni, mert annyira már vagyunk Európában (ki tudja, meddig), hogy normális színvonalú szolgáltatást kapjanak, meg iható legyen a csapvíz, és ne omoljanak rájuk a házak, de közben a város alapvetően nem modernizált. Ilyen értelemben jobban hasonlítunk Velencére (az olaszra), mint mondjuk Londonra, csak kevésbé menő a kialakítás. Egy városnézésre optimalizált hely sose lesz vonzó a belföldiek számára egynél többször. Értem mögötte a megfontolást, mert ugye ha vannak régi épületeid, akkor ha azok omladoznak, azért nézik őket, ha meg véletlen egyet-egyet felújítanak, akkor meg azért. Olcsó.
A gondot abban látom, hogy míg a mindenkori városvezetés és a kormány igyekezett különböző (nem mindig piaci alapú) módokon ösztönözni, hogy az ötcsillagos szállodai szobák száma sokszorozódjon, addig Budapesten olyan érdemi fejlesztés nem történt, amitől a város egyébként vonzóbbá vált volna, akár a belföldi, akár a külföldi piacon. Nem igazán vannak olyan ikonikusnak nevezhető látványosságok, amiknek ország-világ a csodájára járna (vagy mondjuk jól marketingelhető és eladható). Gondolok itt akár egy vidámparkra/élményparkra, amihez hasonlót előbb találsz egy falunapon, mint a fővárosban, vagy ott van az a nyomorult biodóm, ami még versenyben is lehetne ezen a piacon, de abból is kilopták a világ összes pénzét kétszer, és ott rohad félkészen.
Nincs Práterünk, Legoland-ünk vagy Disneyland-ünk, nincs londoni metrónk vagy Shinkansen-ünk (érted, valahol turista látványosság a cucc, ami ott a hétköznapi emberek életének része), de még egy világverő múzeumra se futotta (Madridban off-seasonben is kígyózó sor áll a három legnagyobb múzeum előtt), hanem van egy kétszer egysávos reptérről befele vezető bedugult gyorsforgalmink, meg omladozó "még a műszakin pont átment" jellegű tutajaink a Dunán, no meg fürdőink, amik pont olyan lepukkantnak néznek ki a felújítás után, mint előtte. Aki autóval jön Budapestre, az azért szopik, mert nincs parkoló és átmenő forgalomra tervezték a várost, aki vonattal, az meg azért, mert nem ér ide, és vagy a vonat esik szét alatta, vagy a pályaudvar fölötte. Ezeknél egy vidéki magyar város ezerszer többet tud nyújtani a belföldi nyaralók számára. És igen, erre joggal mondják, hogy ezek presztizsberuházások, de szerintem ilyen dolgokra egy világvárosnak szüksége van, csak hát mi stadiont építettünk ezek helyett.
Amikor a 2010-es évek közepe felé elkezdett meglódulni a budapesti látogatók száma, az ebből befolyó bevételek egy részét a város látványosságainak és turisztikailag fontos infrastruktúrájának fejlesztésére kellett volna fordítani, máskülönben a külföldiek is hamar rá fognak unni a magyar fővárosra, ehelyett kiszipolyozták a pénzt, és semmi plusz attrakció nem épült, csak szállodák, eleinte többnyire magántőkéből. Ha az állam nem forgat vissza valamennyi adóbevételt az azt megtermelő ágazatnak kedvező beruházásokba, akkor ott válság ide vagy oda, bezuhanás lesz a következménye, legfeljebb a "mikor" változhat.
Ezt a problémát mulasztotta el (többek közt) képviselni a nyilvánosságban az elvileg létező szakmai "érdekképviseleti" szerv, és az lett a jutalma, hogy kétbites idióták köpködik őket (és közvetetten engem is), amiért az idegenforgalom a külföldiekből akart megélni.
Jobb máshol dolgozni
Ha nem is olyan markánsan, mint azt én szeretném, de felütötte a fejét végre az a diskurzus, hogy sok magyar vendéglátóegységben (százalékot ugyan nem tudnék mondani, de biztos több, mint a felében) egyszerűen pocsék munkakörülmények vannak, és képtelenség mellette legalább nagyjából kiegyensúlyozott életet élni. Több cikk is született, ami azt taglalja, hogy mennyi ember van, akik ágazatot váltottak a válság miatt, és rájöttek, hogy nem is szeretnének visszamenni. Legtöbbször a kevesebb stresszt, alacsonyabb munkaterhet, több szabadidőt, és a jobb fizetést említik, mint érv. Na igen, ezzel így elég nehéz vitatkozni.
A miheztartás végett muszáj azt is megjegyeznem, hogy rengeteg olyan kollégámról tudok, aki viszont tűkön ülve várja már a pillanatot (velem együtt), hogy visszamehessen dolgozni, hiányzik neki a vendéglátás, és továbbra sem tudja másban elképzelni a jövőjét. Talán az ő szempontjukból még fontosabb erről a problémáról beszélni, mert anélkül az ő helyzetük sem fog javulni, ha az iparág által már elveszített emberek történeteiből nem kezdünk el nagyon sürgősen tanulni. Nem csak a vendéglátás jövője miatt, hanem úgy általában, társadalmilag is ideje lenne ezekkel a dolgokkal szembenézni, és meghaladni azt a gondolkodást, amikor kalandvágynak titulálja valaki azt, hogy 1-2 év alatt 600ezer magyar szedte a sátorfáját, elhúzott külföldre, és véletlenül se volt ebben szerepe az itthoni körülményeknek, ahogy majd hamarosan előkerülnek azok is, akik azt fogják mondani, hogy azért mentek el sokan a vendéglátásból, mert biztos lusták és nem szeretnek dolgozni.
De kezdjük ezt is onnan, hogy miért olyan nagy baj, hogy erről se volt hajlandó a szakmai közösség érdemben párbeszédet folytatni az elmúlt évek során. Itt azért lényegesen kisebb a felvetett problémák és a valóság közti különbség, mint az előző témánál, de ennek is vannak árnyalatai, amik most elvesznek abban a narratívában, hogy a vendéglátásban szar dolgozni, mert kevés a szabadidő és a pénz, no meg sok a meló. Az első kettőt nehéz vitatni, ez tényszerűen igazolható (lenne mégjobban, ha rendesen vezetnék a munkaórákat), a harmadikhoz viszont hozzá tudok tenni olyan saját tapasztalatot, ami árnyalhatja a kérdést.
Valószínűleg nem annyira általános ez, mint amennyire én annak gondolom, de talán sokan tapasztalhattak már olyat, amit én is, amikor véletlen egy olyan munkahelyre kerültem, ahol azt éreztem, megbecsülik a munkámat. Magam számára is meglepő teljesítményt és fejlődést produkáltam ezen a helyen, és egyáltalán nem éreztem azt, hogy a vonszolnom kell magamat minden nap befelé a munkába, sokkal inkább úgy indultam neki a napnak, hogy "Na, baszassuk!". Munkaórát és munkaterhet tekintve bőven az extrém magas kategóriába estem ebben az időszakban, de egy percig nem zavart, mert egyrészt senki nem várta el tőlem, hogy ennyit tegyek bele, másfelől viszont jutalmazták azt, hogy én ennyit gürcölök, és magamon is tapasztaltam azt a fejlődést, ami tovább motivált. A gond az volt, hogy ezután én el is hittem magamról, hogy nekem általában ekkora munkabírásom van, és bármikor képes vagyok három ember munkáját ellátni, ha arról van szó (alapból is elég megszállott természet vagyok, tehát ez is ráerősített azért). Akkor ütött be a felismerés, amikor olyan (hol ellenséges, hol csak simán szar) légkörben kellett dolgoznom, ahol az előzőekben ismertetett hozzáállás szöges ellentétét tapasztaltam, hogy egyre nyögvenyelősebben megy a dolog, és a nap végén is azon küszködtem, hogy valamit fel tudjak mutatni, ami bizonyítja, hogy nem csak porosodtam odabent, hanem azért dolgoztam is. Pedig, ha szenvedve is, egész nap a feladataimmal foglalkoztam, tehát mondhatni az energiát ugyanúgy beleraktam. A pozitív példaként említett munkahelyemen, ha pár órát foglalkoztam a dolgaimmal szabadnapon, örültem neki, mert így azt éreztem, kicsit kevesebbet fogok szívni, amikor újra munkanap lesz. A negatív példaként említett munkahelyemen, ha akár egy e-mailt is el kellett olvasnom a szabadnapomon, már szitkozódtam, hogy "Minek kell engem még most is baszogatni". Ilyen értelemben a "sok a meló" rész az lehet (nem szükségszerűen, de lehet) relatív.
Természetesen nem azt állítom, hogy az ágazatot elhagyók mind vissza akarnának jönni a vendéglátásba, ha jobban megbecsülték volna őket, de merem azt feltételezni, hogy sokaknál nem konkrétan a szakmával volt a problémájuk, hanem általánosságban egy rossz munkahelyen voltak, ami akkor is szar lett volna mondjuk azzal a vezetéssel és tulajdonosi körrel, ha az egy autószerelő műhely vagy egy könyvesbolt. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy "jaj, biztos csak rossz helyen voltál, amúgy ez a szakma nem is ilyen", hanem épp az ellenkezőjét, hogy a vendéglátásban ez rendszerszintű probléma.
Azért (is) lett volna nagyon fontos, hogy a szakma szembenézzen ezzel a problémával, és elkezdjen az általam említett szempontokról beszélni, mert a jelenlegi narratívában ez egy vesztes küzdelem. A vendéglátás, természetéből fakadóan, sose fogja kiállni az összevetést munkaidőben egy random multival szemben. Ez több okból is így van, az egyik, hogy a vendéglátás hozzáadott értéket állít elő, mármint gazdaságilag. Amikor vezetőknek tartok valamilyen fejtágítást, mindig el szoktam mondani, hogy ne legyenek olyan nagyra magukkal, mert a rolót nem akkor kell lehúzni, ha ők most mind elmennek szabadságra két hétre, hanem akkor, ha az adott műszakból 2 szobalány, recepciós vagy felszolgáló nem jön be dolgozni. Tehát aki a vendéglátásban dolgozik, azoknak kulcsfontosságú, hogy a feladataikat elvégezzék minden munkanapon, különben a vendégnél ezeknek azonnali következményei vannak, ráadásul a szálloda egy folyamatos üzemeltetésben működő egység, így a munkaidő terén sosem fog tudni olyan vonzó lenni, mint egy SSC multi, ahol valódi következménye nincs annak (hozzáadott érték veszteség nem történik), ha ott valaki nem végzi el a munkáját. Erről már korábban írtam egy hosszabbat.
Az, hogy Magyarországon egy szélsőségesen kontraszelektált vezetői réteg van a vendéglátásban, akik tönkreteszik a dolgozókat, részben annak köszönhető, hogy a szakmai fórumokon egymást védik be, illetve a Munka törvénykönyve semmilyen szinten nem akadályozza az ő működésüket. Nyilván azt nem lehet törvénybe foglalni, hogy seggnyalással ne lehessen pozícióhoz jutni, és közben fullba nyomni a kretént, de például azért lehetne tenni, hogy aki Iszonyú Enikőt próbál játszani bármilyen cég élén (sajnos saját bőrömön tapasztaltam, milyen ez), és folyamatosan abuzálja a neki kiszolgáltatott embereket, az ne tehesse meg ezt következmények nélkül, de továbbmegyek, kellene egy rendszer, ami aktívan ez ellen dolgozik, hogy ne csak utólag ejnyebejnyézzünk. Mert oké, a Vígszínházból sikerült egy ilyen embert kiűzni, mert egy csomó, nyilvánosságot jól használó, nagy eléréssel rendelkező, közvélemény által is kedvelt színész hangot adott a sérelmeinek. A szomorú valóság az, hogy a legtöbb cégben van egy ilyen Iszonyú Enikő, és a vendéglátásban pl. nem ilyen erős az érdekérvényesítő képességünk, és a Fővárosi Önkormányzat se fog külön vizsgálóbizottságot felállítani nekünk. Pedig kéne.
Mibű?
A vendéglátás-idegenforgalom Magyarország második legrosszabbul fizető iparága. Ez tény. Régebben nem volt ekkora az olló, de sajnos mára tényleg olyan szinten lecsúsztak a bérek a megélhetés költségeihez képest (még az utóbbi évek erős növekedése ellenére is), hogy rengeteg pozíció maradt az iparágban, ami tulajdonképpen képtelen normális megélhetést biztosítani.
Szintén nem sikerült tematizálni, mert a szállodaigazgatók befeküdtek a tulajdonosoknak, akik úgy húznak fel szállodákat, hogy semmilyen ismeretük nincs arról, mennyi pénzt tud egy ilyen termelni, vagy az mennyi időbe telik, és a nyitás után két héttel már a 100 leggazdagabb magyar közt akarnak lenni, vagy a Forbes 500as listáján. Erre válaszul szoktak "költséget csökkenteni", magyarul megy a szarrágás, első sorban a dolgozók bérein.
Nagyjából ezért van az, hogy bérszínvonalban sem tudja egy vendéglátós cég kiállni az összevetést a random multival szemben. De csak ezért?
Ismét egy orbitális mulasztása a szakmai szervezeteknek, hogy hagyták így tematizálódni ezt a problémát, pedig lett volna miről beszélni. Nyilván az a kontraszelekcióval erősen összefügg, hogy a sok gumigerincű igazgató bármikor bekúrja a busz alá az alkalmazottait azért, hogy a tulaj kedvében járjon, ahelyett, hogy mondjuk megpróbálna legalább kicsit lavírozni, és kísérletet tenni az adott tulajdonos edukálására, hogy miben különbözik egy szálloda egy gyémántbányától. De ez egy emberi minőség, ez nem olyan (sajnos), amit rendszerszinten el lehetne várni. Ha az előző pontban taglalt problémát megpróbálná kezelni a rendszer, akkor ez is javulna.
Amiről viszont szólnia kellett volna a diskurzusnak, hogy azért nem csak ezeken a cégeken múlik, hogy nem tudnak magasabb fizetést kigazdálkodni. Tény, hogy a vendéglátásnak van az egyik legmagasabb üzemeltetési költsége, tehát nagy valószínűséggel sosem lesz világverő a bérezés, de eközött és az éhenhalás között azért még vannak árnyalatok. Na de, ami kimaradt ebből a diskurzusból az az, hogy pl. 2010-ben egy multi, létrehozott munkahelyenként, 9 millió forint állami támogatást kapott, ez 2018-ban pedig már 16 millió forint volt. A szállodák/éttermnek ennek legfeljebb a töredékére pályázhatnak, és javarészt azt se kapják meg. Kivéve ugye, ha NER-es a tulaj, de őket nem érdemes piaci szereplőnek tekinteni, elvégre nem piaci alapon működnek.
Az utolsó kapcsolja le a villanyt?
Ha az államot bármilyen szinten érdekelné, hogy mi történik az egyébként nagyon régóta húzóágazatként működő, és most kilátástalan helyzetbe kerülő turizmussal, nyilván más válságkezelési stratégiát választott volna.
Megvan a véleményem a mostani kormányzásról, de ne legyenek illúzióink, valószínűleg egyetlen kormány se mozdítaná a füle botját se akár ezért az ágazatért, ha az nem képviselteti magát, és nem beszél nyíltan a problémáiról. A problémákról persze csak úgy lehet beszélni, ha ahhoz önreflexió is tartozik, jelen esetben főleg, mert pusztán felülről történő szabályozással ezeket nem lehet megoldani, de azt sajnos elég nehéz lesz belátnia a sok takonygerincű homo kádárikusznak, hogy a mulasztásaikkal, hitványságukkal mennyit ártottak, nem csak a szakmának, de általában a magyar munkavállalóknak és a gazdaságnak.
Azt is láthatjuk, hogy azokra a felvetésekre, ellenérvekre, amit az ágazatot elhagyók mondanak, nincs tökéletes megoldás, mert a fizikai/gazdasági korlátait az iparág soha nem fogja tudni átlépni. Azt viszont, a fenti fejtegetéseim fényében, ki merem jelenteni, hogy ettől még nem lenne muszáj, hogy elviselhetetlen legyen, sőt, még akár jó is lehet.
Pontosan tudom, hogy sose fogok annyit keresni, mint valami irodaházas finghámozóban az enyémhez hasonló beosztásban tevékenykedő figura, de a munkám (a tényleges munka, nem a kizsigerelés) jellege ad nekem annyit, hogy ez amúgy ne zavarjon, és szerintem sokan vannak még így ezzel. Annyit kéne megoldani, - láthatóan sokrétű, mégis egyszerű probléma - hogy a vendéglátásban és szállodaiparban dolgozókat ne lehetetlenítsék el, becsüljék meg a munkájukat, nézzék őket embernek, ilyenek. Mert amúgy ha ez megvalósul (saját életem példájából tudom), akkor ez egy szuper munka tud lenni, ami a tényleg létező hátrányai ellenére is fog tudni embereket bevonzani (nyilván nem mindenkit, nem is ez a cél), mert ugyanennyi, ha nem több pozitívumot is tud nyújtani. Csak hagyni kell, hogy a benne dolgozó embereknek legyen egyáltalán esélye megszeretni.
