readmylife

readmylife

A Hazafias Népfront új jelöltje (és ígéretei)

2021. február 22. - whateveritis

A témát több korábbi bejegyzésemben is érintettem már. Írtam arról, hogy szerintem mennyire nem jó ötlet abban reménykedni, hogy a 10%-os népszerűségű pártelnökökre fegyelmezetten le fog szavazni mindenki, csak mert egy előválasztáson valamelyik pont arra a napra felküzdi egy-két százalékkal a lájk-indexét. Továbbá arról is szót ejtettem már, hogy kifejezetten az új versenyzőt, Fegyőrt, saját közösségének előtérben lévő politikusai közül a leggyengébb kommunikátornak tartom.

Ettől függetlenül persze nem vagyok meglepve, hogy Fekete-Győr András lett a Momentum jelöltje az előválasztásra. Az én lényegtelen személyes véleményem az, hogy párton belülről Donáth Annának sokkal jobb esélyei lettek volna, vagy ha már pont most igazolták le Szél Bernadettet, akkor őt kellett volna indítani (de igazából bárki más is jobb lett volna a pártból), Fegyőrt meg valahol egyéniben, hogy ha már dolgozni sose fog életében, legalább képviselőként szerezzen tapasztalatot (és szavazatokat, önállóan). Teljesen jogosak szerintem azok a kritikák, hogy egy piaci tapasztalattal nem rendelkező, de még képviselőként egyéni legitimitással sem bíró jelölt esetén súlyos alkalmassági problémák merülhetnek fel, mely problémákat az esetlen nyilatkozataival, béna válaszaival és nagyotmondási kényszerével a különböző hírháttér-műsorokban kiválóan demózik már most. Akár csak az előválasztásig jut, akár ő lesz Orbán kihívója 2022-ben, akár megválasztják miniszterelnökké, mindhárom funkcióban halottnak lesz ő a beöntés, a kérdés csak az, hogy csak a saját pártja, esetleg a kiterjedtebb politikai közössége, vagy az egész ország nem megy majd vele semmire.

De vessünk egy pillantást az ígéretekre, pártja mostani ténykedéseire, mivel szeretné azt a plusz két szavazatot begyűjteni a (eddigi jelöltek, nevek alapján) döglött halak úszóversenyében:

Amiért számomra külön frusztráló, hogy szerintem alapból vesztes jelöltet állított ki a Momentum, mert mostanában voltak szimpatikus lépéseik, amik egy kicsit emlékeztettek arra az időszakra, mielőtt összegyurcsányozták volna magukat. Világnézetileg akkor se voltunk egy platformon sok kérdésben, de mivel én a legszigorúbb cezúrát pártolnám (mint sok velem egykorú), hogy szemétdombra (és indokolt esetben böribe) az elmúlt 30 év politikai elitjével, hogy utána legalább legyen lehetőségünk értelmesen megvitatni a társadalmunk kérdéseit, háttérben meghúzódó Gyurcsány vagy Orbán szálak nélkül, valamelyest megszólítva éreztem magam általuk. Nem volt az az érzésem velük kapcsolatban, hogy csak azért eltörölnének vagy másodrendű állampolgári státuszba kényszerítenének, mert mondjuk nem értenék velük egyet. Szomorú, hogy ez ma egyáltalán szempontként fel kell merüljön, de hát ez van, itt élünk. De akkor nézzük az ígéreteket:

4 napos munkahét feltételeinek megteremtése 2030-ra: Magával a négynapos munkahéttel, mint elgondolással amúgy nincs bajom, viszont a konkrét ígéret kicsit elnagyolt. Szerintem 8 év alatt ez legfeljebb akkor teljesíthető, ha nem organikus módon javítjuk a magyar gazdaság minőségét, és megmaradna az összeszerelő-üzemi státusz, és azért lenne pár, amúgy sok embert foglalkoztató multinál elérhető ez az opció, mert az adott cégek anyaországában már most, vagy a következő 1-2 évben ez már teljesül. Szóval a lemaradás megmarad, csak "megtörténik velünk", hogy 8-10 év csúszással itthon is kapunk néhány gazdasági szereplőtől olyan feltételeket, mint Európa nyugatibb részén. Az én meglátásom, hogy először meg kell teremtenünk azt a magas hozzáadott értéket termelő KKV szektort, amin keresztül ezért megdolgozhatunk. az meg még nagyon sok meló. Szóval elgondolásnak amúgy jó ez, de ha gazdaságilag ezt a neolib vonalon akarják megvalósítani, akkor nem kerültünk egymáshoz közelebb.

Magyarország-részvény, norvég mintára: Még egyszer régen kirendelt kísérő-intéző-izékéje voltam egy dán diákcsoportnak, akik szintén valami hasonlóról meséltek, hogy náluk pl. ezen keresztül tanulták meg a demokráciát, és ezt a 20. század első felében már elkezdték. Szerintem ez egy jó elképzelés, és ugyan a mai világban lehetnek gyorsabbak a tanulási folyamatok az oktatás (esetleges) és az információáramlás fejlettsége miatt, de szerintem itt a távlat, és az elképzelés is jól lett belőve. Azt nem tudom, hogy a jelenlegi, meglehetősen szétkúrt állami vállalatok (és alapítványok) rendszerére ez mennyire ültethető át sikeresen, de célnak egyáltalán nem rossz. Nem csak gazdaságilag vagyunk lemaradva, de demokráciában, közös felelősségvállalásban, vitakultúrában, tehát a közös társadalmi gondolkodásban is, melyek terén mesterségesen be is van rekesztve az organikus fejlődés a NER által, szóval elő kell állítani azokat az a helyzeteket, ahol ezt megtanulhatjuk.

Euró bevezetés: Igazuk van abban, hogy vállaltuk, hogy beveztjük az eurót, amit az amcsik csak "silly dollar"-nak hívnak, és általában véve nem rossz az, ha nem csinálunk segget a szánkból. Emiatt mondjuk, hogy ezzel együtt tudok élni. Viszont nem értek vele egyet, az indoklással sem. A pénzünk értékének romlása nem kizárólag a HUF/EUR árfolyamnak köszönhető, és monetáris politika mentén egyébként bármikor lejjebb faragható. Most azért ilyen kikúrt magas, mert az MNB-nek nincs árfolyamcélja, ezért nem is tesz olyan lépéseket, amikkel ezt javítaná. Viszont ez az árfolyam egyébként kedvez az exportnak, amire nagyon erősen épít jelenleg a magyar gazdaság, illetve az MNB árfolymspekulációból egy rakás pénzt keres, csak ezt nem fizeti be a költségvetésbe, ami amúgy nonszensz. Szóval önmagában a HUF/EUR árfolyam szerint nem kifogás semmire. Ha olcsóbban akarunk importálni, akkor lejjebb lehet nyomni az árfolyamot, de ha a bérek nem lennének mesterségesen alacsonyan tartva, akkor a vásárlóerő-probléma is mérséklődne, vagy a vadkapitalista módon működő cégeket (pl. Airbnb, vagy "profitot az országból kitalicskázó" multik) elkezdenék szabályozni. Ezzel szemben az eurózónára azt mondják a nálam okosabbak, hogy nem optimális valutaövezet. Ezt nálam sokan el tudják mondani sokkal jobban, szóval ennek nagyon zanzásított lényege annyi, hogy a valutát kibocsátó bank (ez esetben az EKB) nem fog tudni olyan intézkedést hozni (pl. alapkamat megállapítása), ami egyszerre jó lesz a németeknek is meg a magyaroknak is, mert eltérő gazdasági fejlettségi szinten állnak, és az egymással való kereskedelmi viszonyuk is kifejezetten olyan, hogy az nekik az előnyös, ha egymással ellentétes irányba mozog az alapkamat. A másik, hogy részben a mostani válság is rámutatott, hogy a saját valutával rendelkező, és abban eladósodni tudó országok egy központilag szabályozott valutához képest hatalmas előnyben vannak (pl. japánok), és ahogy egyre nagyobb teret kap a modern monetáris elmélet, szerintem kár lenne feladni ezt a pozíciónkat.

Rugalmas nyugdíj: Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó irány. Megint feljön az egyéni nyugdíjszámla, ami egyelőre nem is létezik, csak ígérve lett, amikor a NER kommunizálta a magánnyugdíj-vagyont. Én nem onnan közelíteném meg ezt, hogy az ember élje fel a saját jövőjét, ha olyanja van, hanem az újraelosztási alrendszereket erősíteném meg, illetve olyan Munka törvénykönyvét kéne alkotni, ami biztosítja, hogy ne menjenek tönkre az emberek, és ne egye meg a teljes életüket. Lehet, hogy van ennek értelme, de így önmagában nekem ez kevés. Mivel mindenki úgy van vele, hogy úgyse lesz nyugdíja, vagy úgyis éhen döglik belőle, ezért ha kell, ha nem, fel fogják venni, amíg még van miből, nekem legalábbis ez a tippem, vagy a munkáltatóknál teszik vele kedvezőbbé az alkalmazhatósági feltételeiket, hogy ennyivel kevesebb bért kell adni nekik, ilyenek. Végső soron szerintem a kizsákmányolást növelné, előbb legyenek az újraelosztási alrendszerek rendben, és utána meg lehet nézni, hogy erre pl. szükség van-e egyáltalán.

Családtámogatási rendszer újragondolása: Mivel itt nem hangzott el konkrétum, ezért én is csak annyit tudok mondani, hogy ennek arányosításával, illetve annak felülvizsgálatával, hogy itthon tényleg csak onnantól kell-e embernek számítani, ha gyereket nevelsz, amúgy egyetértek, vagy hogy feltétlen a tehetősebb családokat kell-e még jobban támogatni. 

Elszámoltatás, korrupcióellenes ügyészség, közvetlen köztársasági elnök választás, elektromos autók: Részemről ez pipa, legyen így. Csak az az elszámoltatás igenis legyen egységes, és legyen ebbe minden beleállásuk olyan határozott (és a kivitelezés is), mint ahogy az elmúlt napokban hallhattuk.

Oktatás, egészségügy: Itt majd konkrétumokat szeretnék látni, ez egyelőre a "minden jobb lesz" szintű megszólalás volt.

Egyéb: Nekem szimpatikus volt a kemény beleállás a zuglói elásós szoci képviselőbe. Zuglót valamiért sokan érzik ugródeszkának a politikusok közül, így arra tudok csak tippelni, hogy komoly korrupciós szálak futhatnak össze abban a kerületben. Szerintem itt mind a kiállás, mind Hadházy Ákos (és az általa hordozott korrupcióellenes-üzenet) indítása jó döntés volt, és abszolút tudom támogatni. Amúgy nem is olyan régen írtam az ellenzék közös "értéknyilatkozatáról", amiben azt fogalmazták meg, hogy nem támogatnak egyáltalán olyan jelöltet, aki korábban már vett részt korrupcióban. Emellett a pont mellett mostanáig csak a Momentum állt ki határozottan, és mivel az MSZP nem azt válaszolta, hogy "Ja, Tóth Csabát amúgy se indítanánk emiatt", úgy tűnik, ezt szeretnék elkummantani. Disappointed but not surprised, mondanák erre az angolszászok. A Facebook szabályozásával kapcsolatban is egy platformon vagyunk, mind gyakorlati szinten (közművesítés), mind olyan téren, hogy egységes, EU-s szabályozásra van szükség, és hatalmas hiba lenne bármilyen fideszes apparatcsik kezébe adni ezt. A járványhelyzetre vonatkozó észszerű nyitást is támogatnám, meg legalább felszólaltak a vendéglátósok mellett, ami jó, de azért örültem volna valami acélosabb beleállásnak.

Egy szó, mint száz, az ígéreteik megvalósítási terveibe csak betippelni (belelátni) tudom, hogy gazdasáilag nagyon a liberális vonalon akarnak elindulni, amit én már nem szívlelek, de ha mégse így lenne, akkor vannak olyan dolgaik, amiket tudok támogatni, de legalább tudnék vele együttélni.

Ha véletlenül elérnék azt, hogy az ellenzéki konglomerátum tartsa magát az értéknyilatkozathoz, és mondjuk emiatt szanálják a zuglói Tóth Csabát mind a kerületből, mind a listáról, akkor csinálják meg ugyanezt a Gyurcsánnyal is, és esküszöm, akkora ikszet rakok melléjük, hogy kilóg a szavazóhelyiségből (ez az ajánlatom majdnem mindenkinek áll). A feltételek adottak, én örülnék neki, ha a Momentum versenybe szállna az én szavazatomért is.

Politikai kommunikációs toplista (2/2)

Előző rész: KATT

Ahogy az előző posztban ígértem, itt a másik fele a válogatásnak. A biztonság kedvéért itt is felhívom rá a figyelmet, hogy ez egy szubjektív lista, ahol - képzettség és akarat hiányában - objektív szempontrendszert sem tudok felmutatni, csak érdekesnek találtam egy kis összefoglalót hegeszteni, amiben nem értékelek világnézeteket, csak pár sorban megemlékezni azokról, illetve az ő kommunikációs módszereikről, akik ma a közbeszédet alakítják. De nézzük is az érdekesebb részt, a szélsőértékeket:

 

Az élvonal

Orbán Viktor: No shit, Sherlock. Ugyan szerintem már túl van a fénykorán, de tagadhatatlan, hogy még mindig mérvadónak számít. Ez legalább annyira szomorú, mint amennyire elismerés, de ezen a téren mindenképp egy meghatározó politikus, főleg, ha az egész pályáját nézzük. Amiért még mindig az élmezőnyben tud maradni, az részben köszönhető a felkészítésnek, de annak is, hogy amikor nagy ritkán olyan helyzetbe kerül, hogy tényleg válaszokat kell adnia, meg tudja rázni magát, és nem igazán tudják megfogni. Képződött köré egy olyan "aura", hogy még a kritikusai is túlbecsülik azokat a pillanatokat, amikor válaszra méltat valamit, így élesben sokszor béna kérdéseket kap, ez is hozzátesz a sikerességéhez. Egyébként összeszedett mondatokban beszél, ritkán hat természetellenesnek (már ha nem tartalmilag nézzük). Amikor épp elemében van a felszólalásaiban, valószínűleg még a NER-t hozzám hasonlóan elutasítók is jókat tudnak vidulni rajta, amíg nem a "Boldog karácsonyt" meg az "Akkor te meg buzi vagy" jellegű patronjait kezdi puffogtatni. Az ilyen típusú személyeskedései miatt szívesen lejjebb raktam volna egy kategóriával, de egyelőre ő megkerülhetetlen ebben a térben. Szintén bravúros teljesítménynek mondható, hogy nála tovább szerintem senki nem tudta még működtetni az ellenségkép-képző, folyamatos szabadságharcban ls elnyomásban lévő narratívát. Pláne nem kormányról. Utóbbiak miatt elévülhetetlen és vitathatatlan érdemei vannak a magyar közbeszéd mostani állapotára züllesztésében, amit hiába tartanak a hozzám hasonló hülyék hatalmas kárnak, ő ezt nagyon profi módon fordítja az előnyére.

Ungár Péter: Dinamikusan, gördülékenyen ki tudja fejezni magát, szakpolitikát érintő témákban erős inkább, ritkán kerüli ki a kérdéseket, képes a témánál maradni, és azon kevesek közé tartozik, aki jó előadásmóddal bír. Én is nagyon utálom, amikor a korommal jönnek, de talán az ő esetében extra piros pont, hogy vitahelyzetekben is kifejezetten jól megállja a helyét, és könnyen sarokba szorítja azokat a vitapartenereit, akik előre megírt panelekből próbálnak kommunikálni, de olyanokkal szemben is kiemelkedően jól teljesít, akik érvelnek is. Nem tudom, hogy a pártja ezt inkább kedveli benne és támogatja, vagy sokszor húzzák a szájukat, de a szerepléseiben autonóm, fogalmaz meg önálló gondolatokat, és a pártja üzenetei átvitelekor sincs műanyag érzetem. Igen, korábban elég sok pofonba beleszaladt, de nekem sok pluszt jelent egy politikusnál, amikor látszik, hogy nála még forognak a kerekek. Ez csak feltételezés részemről, de az lehet egy felszabadító tényező esetében, hogy ő nem a megélhetését akarja finanszírozni a parlamenti mandátuma által, így jobban bele mer állni egy-egy témába, még akkor is, ha az egyáltalán nem felkapott.

Szél Bernadett: A 2018-as kampányban szerintem erősen látszott az MSZP által bejáratott Ron Werber keze munkája, és tőle nem megszokott módon, tele volt hülye sallangokkal a kommunikációja, bár a pártja várakozáson felül zárt, szóval lehet, hogy ez kellett... Minden esetre, amikor épp nem tessék-lássak miniszterelnökjelölt, olyankor nagyon céltudatosan kommunikál, szerintem kifejezetten jól használja a médiát és tudja úgy megválogatni a szavait, hogy az értelmiségi vonalon maradva, nem leereszkedő vagy túlegyszerűsítő módon is el tudjon jutni sok választóhoz a mondanivalója. A vitákban szintén nagyon következetes, és nehéz eltéríteni, amiből látszik, hogy gondolkozik is közben. Szomorú, hogy ezt meg kell említeni, de amikor az évszázadot tévesztő kormánypárti politikusok sértegetik csak azért, mert nő, az ellenzéki politikusok közül ezt ő tudja a legelegánsabb (és szerintem leghatásosabb) módon kikérni magának. (Kellően határozott, de nincs habzó száj)

Lázár János: Kormányzati szinten kispados jelenleg ugyan, de pont emiatt van helye ezen a listán, ugyanis - mint a Fideszben az utóbbi években elég sokan - ő pont az alkalmassága miatt került parkolópályára. Lázár a Kormányinfó nevű pártpropaganda-kinyilatkoztató rendezvények előző porondmestere volt, és bármennyire is fáj ezt kimondani, ezeket már csak miatta is érdemes volt nézni. Szinte minden válaszánál az volt az érzésem, hogy nem értünk egyet, sőt, basszátok meg, amiért már megint olyan törvényt hoztok, ami nekem szar, de a válaszadás módját el kellett ismernem. Valószínűleg van egy nagy mértékű belső cinizmusa, ami nem a hatalmi pozíciójából, hanem általában belőle ered, ezért ez jól is áll neki. Ehhez a gyakorlati részét is hozzáteszi, mert szellemesen, felkészülten és gyorsan reagál mindenre, nála is forognak azok a bizonyos kerekek, könnyedén szerel le szinte bárkit. A felkészítők vagy nagyon profi munkát végeztek, vagy hagytak neki annyi autonómiát, hogy gondolkozzon paneleket meghaladó válaszokban is. Ritkán voltak túlkapásai, amiből az is látszik, hogy az ellenzéki sajtóval is normális viszonyt tudott ápolni (már miután beszántatta az Origót...). Lázár nem egy emberarcú fideszes, igazából a teljes pöffeszkedő kiskirály "to-do-list"-et kipipálta már, mégis ellenzéki oldalról is sokan elismerik, az ő ereje egyszerűen abban rejlik, hogy egy alkalmas politikus.

Jakab Péter: Sokat gondolkoztam rajta, hogy beférjen-e ide, mert amióta nagyon igazodni próbál a közös ellenzéki valamihez, azóta az interjúknál erősebben érződnek az előre megírt panelei, viszont ugye próbálok elvonatkoztatni a tartalomtól. Jakab Péter szerepelni tud nagyon, egy igazi vezérszónok alkat. A krumpliszsák-száraztészta tengely nekem már kicsit sok volt, de alapvetően a radikálisabb stílus nincs ellenemre, a HírTV-s gag nekem nagyon bejött például. A beszédei, felszólalásai jól vannak megírva és előadva, jók a felütések, és erős mellette a kontraszt is. Szerintem sokszor inkább azért nem tud átütő lenni, mert nem a megfelelő szerepben van. Ha lennének konkrét ügyek, amiket következetesen vinne ezzel a szónoki képességgel és vehemenciával, az egész biztos nem lenne visszhang nélküli, csak hát jelenleg a "ki utálja jobban Orbánt" című műsorban énekli az egyik szólamot, ráadásul egy csomó kívülről jövő korlátot betartva, nem tud annyira hatékony lenni. Ha épp megvan a szükséges autonómiája, akkor abszolút itt a helye, jelenleg azért nagyon billeg.

Tarlós István: Szintén túlkapásoktól nem mentes karrier, és ma már lényegesen kevesebbet szerepel, de mégis idetenném őt. A legutóbbi kampány vagy az ő habitusa, vagy a rossz pártközponti utasítások miatt nagyon félrement, viszont azt megelőzően szerintem üde színfolt volt a kommunikációs térben. Nem gondolom, hogy funkció nélküli volt a szerep, de a kimért, megfontolt, szakember öregúr karaktert nagyon jól hozta. Azért tudott hatásos lenni, amiből ugyan a túlkapásai is voltak, mert ebbe a figurába érzelmeket is tudott vinni. Továbbá, amikor nagyon paraszt volt, még egy (most már joggal mondhatom) ellenzéki újságíró felé is tudott bocsánatkérő gesztust gyakorolni, miután megjegyzéseket tett az IQ szintjére. Az öreguras karakterbe azért némi fölényeskedés is szorult, de ezt sokszor tudta humorba átcsatornázni, ezek mellett pedig úgy tudott terjengős lenni, hogy az nem volt zavaró, és még akkor se hatott terelésnek, amikor amúgy tényleg az volt. El tudta elérni, hogy legyenek elnézőbbek vele, és ritkán fordult elő, hogy ne adták volna meg neki a tiszteletet. Ugyanennek az éremnek a másik oldala az volt, hogy rá tudott világítani, ha tényleg hülye kérdést kapott, és nem hagyta csőbe húzni magát, ügyesen tudott kérlelhetetlen lenni. Vitás helyzetekben sokan lepattantak róla a sajátos stílusa miatt.

 

Akik bármit képesek vállalhatatlanná tenni (Negatív bajnokok)

Gyurcsány Ferenc: Na, itt nagy gondban voltam. A legrosszabb kategóriát azoknak tartottam fenn, akik néhány megszólalásukkal képesek elhasaltatni egy ügyet, ha melléállnak. Számomra ez egyet jelent Fletóval, mert ha egy az egyben az én gondolataimat mondaná fel, vagy kezdené pártpolitikaként képviselni, még akkor is tartózkodást váltana ki belőlem. Azért raktam őt végül ide, annak ellenére, hogy a továbbiakban arról fogok írni, miért hatékony, amit csinál, mert szerintem Orbánnal ők ugyanazon érme két (hasonlóan kártékony) oldala. Igazából meg is lehetne cserélni őket, végül azért került a Viktor "felülre", mert ő még nem bukott meg (sajnos), Feri meg igen. Szóval, legnagyobb sajnálatomra, el kell ismerni, hogy a teljes ellenzéket folyamatosan képes tematizálni, amit jó kommunikációs készség nélkül nem tudna megtenni, de tovább megyek: aki ekkorát bukik, attól már az is bravúrnak számít, hogy nem tűnik el a süllyesztőben. Az ő tényleges politikai szándékait még Orbánnál is jobban tudja kommunikációs ügyeskedés mögé rejteni (utóbbi legnagyobb örömére). Ami normális esetben másnak hátrányt kéne, hogy okozzon, azt ő felhasználja. A politikai nagyotmondási versenyeket sorra nyeri, ami egyszerre köszönhető a pártja megkerülhetetlenségének, és egyben annak, hogy közben az esélytelenek nyugalmával áll bele mindenbe. Utóbbi miatt nem kell magyarázkodnia akkor sem, ha hülyeséget mond, annak is nyugodtan az élére mer állni (terépcsecső, kígyók, prímszámok). Tudja, hogy nem lesz már belőle (nyíltan) kormányzati szereplő, de nélküle másból sem az ellenzéki oldalról, szóval ő mondja a nagyokat, a többiek meg igazodási kényszerben vannak, a hülyeségeinek elvakarásában meg segíteniük kell, illetve viselni a terhét. Kényelmes pozíció. Ez Orbán Viktor valódi lottóötöse, nem a kétharmad.

Horváth Csaba: Ő is egyike azon figuráknak, akik hiába akarnak a mérleg egyik oldalára állni, valahogy mindig az ellenkezőn kötnek ki. Sok esetben nem tudtam róla eldönteni, hogy ő most sértett vagy csak simán agresszív, és ezekhez mindig társult valami politikai nagyotmondás, amiben egyszerűen nem tudja jól belőni a szintet, és még a kevésbé figyelmes nézőknek is feltűnik, hogy kilóg a lóláb. Tartalmi kérdéseket továbbra sem akarok nagyon boncolgatni, de nála mindenképp ki kell emelni, hogy ő policy szinten is folyamatosan rombolja a saját hitelességét Zuglóban. Néha fel vélem fedezni a jobbító szándék szikráit, de még az egyszerű, mások által lepróbált dolgokat se tudja úgy előadni, hogy ne adjon okot tartózkodásra. Mivel ezer éve a pályán van, és valószínűleg nem egy kommunikációs szakemberrel volt már dolga, biztos vagyok benne, hogy ezzel ő is küzd, vagy volt rá példa, hogy megpróbált javítani, szóval emiatt sem elítélni akarom, csak egy ilyen folyamatos sértettség cipelésével politikai értelemben nem lehet nyertes arccá válni. A kritikákat utóbbi habitus miatt nem fogadja jól, a felkérdezőkkel (például zuglói parkolás ügyben) ellenségesen viselkedik, pedig ugyebár "ő legalább tudja, hogyan ne kerüljön börtönbe". Vitás helyzetekben szintén a teljes megsemmisítésre akar rámenni (láttam egyszer egy Liget Projektes vitát vele meg a kormányoldali végrehajtóval), viszont ennek kivitelezésére nincs felvértezve, így vagdalkozásba hajlik át az egész, és gyengíti a politikai közössége egyébként éppen fölényben lévő pozícióját. 

Kásler Miklós: Na, hát őt nem csoda, hogy Orbán jó messzire eldugta csontokkal legózni meg pszeudotörténelmet kutatgatni. Ennek a figurának minden gesztusából és mondatából árad egy olyan fokú lenézés, amilyet a százszor nagyobb hatalommal bíró Orbán se enged meg magának a legrosszabb pillanatában sem. Ez persze nem jelenti azt, hogy Doktor Miniszterelnökúr ne lenne sok esetben lekezelő, de az ő esetében ennek mindig funkciója van, és nem zsigerből tolja céltalanul. Ilyet nem illik mondani, és már megint valamelyest elő kell vennem a tartalmi kérdéseket, de én őszintén kétlem, hogy Káslerre bárki teljes bizonyossággal azt tudná mondani, hogy eszénél van. A tekintete, a hanghordozás, no meg amiket mond, mind azt üvölti, hogy ő "nincs itt". Én nem tudom, hogy ez valami speciális delírium, demencia, vagy csak az ártott meg neki, hogy évtizedeken át volt élet-halál ura, mint egészségügyi intézményvezető, de azt a mennyiségű baromságot, amit ő összehord, őszintén kétlem, hogy a Fidesz pártközpontban mérték ki patikamérlegen. Ezt arra is alapozom, hogy ha alkalmas lenne a pártkommunikáció elsajátítására és közvetítésére, akkor az egészségügyért felelős, egészségügyi végzettségű minisztert nem dobják a süllyesztőbe pont egy járványhelyzetben. Számomra az egyik legellenszenvesebb figura a kormányból, aki nemhogy a feladatára, az emberi kommunikációra is alkalmatlan. Ez meg ugyan nem kommunikációs kérdés, de ezt a futóbolondot amúgy milliókkal tömjük ki havi szinten a semmiért.

Müller Cecília: Elvileg nem politikai pozícióban van, de az alapvető feladatának mellőzése, illetve az ennek ellenére történő folyamatos felszólalások mégis azzá teszik. Erről megoszlanak a vélemények, és létezik olyan olvasata az ő karakterének, hogy egy ilyen kedves nagymama, de ez az enyémtől távol áll. Ezzel a vontatott, egyben gyámolító (tehát lekezelő és kioktató) beszédstílussal engem vallatni lehet. Ha esetleg megint beköszönt az 50es évek Magyarországon, és mint rendszer ellenségét, elvisz engem a titkosszolgálat, csak le kell vetíteniük két operatív törzset, és bármilyen vallomást aláírok, búvárostul, ürgebőröstül. Egy ilyen járványügyi izébizén az "előadótól" vagy azt várnám el, hogy képes legyen megnyugtatni a közönségét, vagy éreztesse, hogy kézben tartja a dolgokat, és akkor azért lehessen megnyugodni. Ő meg jön a nyunyókákkal, és egyéb hasznos életvezetési tanácsokkal, a tényleges tájékoztatási kötelezettségéről meg annyit gondol, hogy "Nincs erre más szövegünk?". De most komolyan... Csak ebben a kétrészes posztban egy csomó alkalmas kormánypárti kommunikátort összeszedtem, de ide valamelyik középszerű papagájkommandós is bőven elég lenne, mert rohadt alacsonyra került a léc. Az ilyen-olyan, hol hibás, hol nem adatokat meg bőven ismertethetné valami vállalhatóbb arc, elvégre a belügyminiszter is irányíthatja az egészségügyet meg a külügyminiszter is engedélyezhet oltásokat. És akkor most komolyan őt kellett a helyén hagyni?

Tüttő Kata: A poszt ihletője. Ő már egyébként is belopta magát a szívembe, amikor a teljes, épp kilátástalanul a túlélésért küzdő szakmámat Mészáros-lobbinak nevezte. Az előző részben említettem azt a bizonyos Nagy Budapest Vitát, ahol a szóban forgó főpolgármester-helyettes egymás után döntögette a negatív kommunikációs rekordokat. Én eddig úgy gondoltam, hogy ugyan sok politikusunk van, aki nem éppen a legélesebb kés a fiókban, de valamit biztos tudnak, amiért oda kerültek, ahova. Más kérdés, hogy én is odatenném-e őket, de valaki elégnek látta a képességeiket. Na, ez itt megdőlt. Teljes bizonyossággal ki merem jelenteni, hogy a főpolgármester-helyettes, bazdmeg, SÍKHÜLYE. De annyira, hogy (ha nem hiszed, ellenőrizd, előző posztnál linkeltem a videót) 40 perc alatt kettő gondolatkezdeményt nem volt képes koherens módon összefűzni. Az eredeti témáról szinte semmi szó nem esett, mondatonként témát váltva dobálta be a nagyobbnál nagyobb hülyeségeket, amiknek egyébként (újságcikkekből, más politikusok nyilatkozataiból tudom) akár lehetne is alapja, de így értelmetlen, üres lózungoknak, vagdalkozásnak hatottak. Az - feltételezhetően kommunikációs tanácsadói által - előre megírt paneleit úgy szúrta be, hogy megkereste hozzá a lehető legkevésbé alkalmas pillanatot a teljes beszélgetésből, a vitapartnere (Fürjes Balázs) egyetlen hozzá intézett kérdésére sem adott érdemi választ, akinek az egyetlen dolga így kábé az volt, hogy szép csendben megvárta, amíg Tüttő Kata megveri saját magát vitában. A hadoválása egyébként a legendás Demcsák Zsuzsa vs. Szanyi Kapitány interjút idézte fel bennem, csak annak legalább volt következménye, mert a Demcsákot utána kirúgta az ATV. Szerintem ez még a Karácsony Gergely M1-es interjúja által, igen csak magasra tett lécet is le tudta verni szekunder szégyenben és monitor előtti szorongásban. Tette mindezt olyan elszánt tekintettel, amilyet talán csak azoknál láthattak az épp jelenlévők, akik utána pár perccel később kiérdemeltek egy Darwin-díjat. Ebből azt a felettébb aggasztó következtetést tudom levonni, hogy ő ezt komolyan gondolta, illetve abból is, hogy ezek után nem volt tele a sajtó magyarázkodással. Az elszánt hülyénél nincs veszélyesebb. A Káslert legalább eldugták. Néha azért a kormánypárttól is lehetne tanulni.

 

Citrom különdíjasok

Fletó amúgy ide is beférne, ilyen sokoldalú, bár néha Tarlósnak is voltak stand uppal felérő szereplései (erről talán a régi Indexen volt is videó).

Matolcsy György: Ez valószínűleg már ilyen stockholm-szindróma nálam, de Matolcsy (nem elfeledve a szerintem nem éppen jó gazdasági és monetáris policy-jeit) egy egész szerethető karakterré vált a mindenféle agymenéseivel. Unortodox gazdasági csoda, package, agysebészet, piros pötty, vagy akár a hirtelen kormánnyal szembeni kritikai hangvétele. Az egyik korábbi munkahelyemen néha betért hozzánk reggelizni, és egyébként egy mókás, jókedélyű rajzfilmfigurának tűnt. Nem mondom, hogy ettől kevésbé fáj Matolcsy Ádám egyszemélyes gazdasági csodája vagy a kitömött MNB alapítványok, esetleg a jegybank árfolyamspekulációra épülő haszonszerzése, amit utána jól nem fizet be a költségvetésbe, de így teljes a kép, jár a citrom.

Kósa Lajos: Na, hát ugyan az 1300 milliárdos örökség biznisz nem jött össze, de a volt debreceni polgármesternek egész biztos bármikor tudnak majd helyet szorítani a Dumaszínház színpadán, ha egyszer elveszítené politikus jellegét, már ha valaha még kinyithatnak.

Kunhalmi Ágnes: Nehezen hagyhatnék le valakit erről a listáról, aki még önmagától is röhögőgörcsöt tud kapni, és azt is csak akkor tehetném meg, ha egyébként közben nem találta volna fel az ajtóval való találkozás legkevésbé eredményes módját, mint politikai innovációt.

Végezetül, ugyan nem személy, de a politikusok vagyonnyilatkozata amolyan extraként még ide felcsúszott, melyek kapcsán ide idézném Lázár János örökbecsűjét: "Az ember gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér, én azt gondolom." Boldog karácsonyt!

Politikai kommunikációs toplista (1/2)

Eleinte ez egy ventilációs posztnak indult, miután egyik éjszaka azzal próbáltam enyhíteni a gyakran jelentkező álmatlanságomon, hogy visszanéztem az ATV Csatt januári Nagy Budapest Vita különkiadását. Csak azért linkelem be, mondjuk ide, mert illik, de egyébként mindenkit eltanácsolnék tőle. Az álmatlanságom nem oldotta meg, viszont olyan mennyiségű frusztrációval tudott feltölteni, hogy egy ponton azon kaptam magam, veszekszem a képernyővel, mint a nyugdíjasok a brazil szappanoperával. Teljes agyfasz.

Röviden és tömören: Fürjes Balázs budapest-államtitkár a kormányoldalról, és Tüttő Kata főpolgármester-helyettes vitáztak, elvileg a budapesti közlekedésről. Első körben az ember arra számítana, hogy itt bizonyos pontokon még akár egyetértés is kialakulhat a két oldal között. Nem így lett, mivel közlekedésről nem sok szó esett. A kormány kommunikációja Budapest-ügyben többnyire arra fut ki azoknál a pontoknál, amiket az ellenzék kifogásol, hogy ez hiszti. Én személy szerint ezzel nagyon kevéssé tudok csak egyetérteni, mert igyekszem tájékozódni, és a rendelkezésemre álló ismeretekre alapozva, a különböző elvonások mögötti rosszindulat, és a pénzosztások mögötti részrehajlás bőven igazolható. Viszont az történt, hogy az általam ismert adatok, és a már kialakult véleményem ellenére, a végére már én is hisztinek éreztem a dolgot, és olyan szekunder szégyenérzetem volt, hogy néha ülve maradni nem bírtam, és ilyen protest-érzés indult el bennem, hogy lehet a kormányoldalnak kéne igazat adnom. Egyszer lehet, hogy írok erről egy hosszabb elemzést, hogyan lehet tényleg mindent elkúrni egy vitában.

Ebből is jól látható, hogy vannak esetek, amikor egy nyerhető ügyet is könnyen el lehet bukni, ha a nem megfelelő ember képviseli azt. Kicsit semlegesebben fogalmazva, az ügy sikerességét vagy a vita kimenetelét nagyban meghatározzák a résztvevő felek, legalább annyira, mint a tények, vagy hogy kinek van igaza. Ezzel persze nem mondok újat, csak a fenti tapasztalat ennek tankönyvi példája. Részben ezért is gondoltam, hogy rittyentek egy szigorúan szubjektív listát a mostanság, vagy közelmúltban előtérben lévő politikusokról, ki melyik ligában játszik kommunikációs téren szerintem. Mivel nem vagyok kommunikációs szakember, ezért nem csak a lista, de a szempontok is meglehetősen szubjektívek lesznek, akár személyenként változóak. A stílus és az összeszedettség mindig előnyt jelent, de az nem sokat ér, ha például a személy hitelességének hiánya aláássa ezt, ilyenek. Azt fontos leszögezni, hogy nem a munkájukat, világnézetüket, működésüket értékelem, nem szempont, egyetértek-e velük bármiben, kizárólag az érdekel, mennyire állják meg a helyüket a kommunikációs térben.

Azok kapnak jobb besorolást, akik mondjuk egy számomra kevésbé érdekes témáról is tudnak úgy beszélni, hogy megnyissam az adott interjút, a középmezőnyben azok szóródnak el, akiket inkább csak azért hallgatok meg, mert olyan témában nyilatkoznak, ami engem is érdekel, de mondjuk vannak autonóm szempontjaik, meglátásaik, tehát nem csak paneleket mondanak fel, a rosszabb kategóriákba pedig azok kerülnek, akiktől még akkor is a falat kaparom, és keresek inkább egy összefoglaló cikket, ha az életemre közvetlenül kiható dolgokról van szó, illetve ha az illető megszólalásaival inkább csak hátráltat bármit, ami mellett felszólal. Az egyes kategóriákon belül nincs sorrend, az már túl nagy falat lenne nekem. Szempont még, hogy legyen aktív politikus vagy politikához szorosan kötődő személy, és legyenek szereplései az elmúlt néhány évből. (Emiattt jópáran lecsúsztak, de muszáj volt kicsit szűkíteni) Szintén fontos, hogy itt nem etalonokat próbálok meghatározni, szóval attól még, hogy valaki bekerül egy kategóriába, nem jelenti azt, hogy ne lettek volna jobb vagy rosszabb pillanatai, tényleg inkább a hatékonyságot, hatásosságot nézem. Természetesen, aki semmit nem vált ki belőlem, azokat hanyagoltam. Továbbá az orvoscelebeket se vettem most ide, őket majd a "kiket javaslok a magyar űrprogramba" listámra fogom feltenni.

Közben annyira hosszú lett a lista, hogy úgy döntöttem, széttagolom két bejegyzésbe. Az lesz, hogy először a középmezőnyre nézünk rá, illetve annak árnyalataira, egy következő bejegyzésben pedig megírom majd a legjobbakat és a legrosszabbakat.

 

 

Átlagon felüli (Kevésbé markáns, de értékelhető előadásmód, gondolkozik beszéd közben)

Karácsony Gergely: Nincs különösebb baj az ő kommunikációjával, valószínűleg az itt-ott tetten érhető esetlenségek is már inkább betervezett elemek, amivel nyitvahagyja azt a lehetőséget magának, hogy egyes vitapartnereit lemosolyoghassa a pályáról. Sajnos nála hiányolom azt, hogy konfrontatív is tudjon lenni, ami valószínűleg politikailag igazolható, mert nem akarja/akarják kockáztatni a népszerűségét, de pont emiatt a kommunikációs térben nem tud igazán átütő lenni, hiába lenne valószínűleg elég felkészült a vitákhoz. Mellette szól, hogy üzengetés műfajban (nyilatkozatok, social media) jól tudja őrizni a pozícióit. A kormány által felállított kényszerpálya és a 2022-es választás közeledtével valószínűleg sajnos ez is marad a célja, kíváncsi vagyok, rá fog-e érezni arra, amikor erre már ráunnak az emberek, és ritmust kell váltania. Ezt amúgy az előválasztás során, amikor a Fletó kicsit hátbaszúrta (kit nem?), és ráindította Kálmán Olgát, akkor ezt jól lehozta. A fideszről mintázott kommunikáció nem igazán áll jól neki, amikor azt mondja fel, hogy "a budapestiek egy olyan programot szavaztak meg", és a "budapestiek így meg úgy", de erre szerintem hamar rájött ő is, és elég jól tud úgy kísérletezni, hogy közben a népszerűsége ne bánja. 

Mesterházy Attila: Elvonatkoztatva attól, hogy szerintem eladta a 2014-es választást, a miniszterelnök-jelöltség neki elég jót tett, mert ma a pártjából nagyjából egyedüliként tud úgy nyilatkozni (talán még Ujhelyi István nem teljesen kuka), hogy elhiszem, ha kicsit erősebb kérdést kap, akkor nem fog valami hatalmas blődség kijönni a szájából, amikor válaszol. A magabiztosságát szerintem elsősorban a rutinja adja, ami érződik a válaszaiból. Nekem maga a stílusa nem feltétlen rokonszenves, kicsit azokra az autókereskedőkre emlékeztet, aki azt mondja, hogy "160ezer van benne, főnök, én magam tekertem vissza", de vitathatatlan, hogy legalább felismerhető. Neki valószínűleg a pártja többi tagja, hát még a pártelnöke is ad egy kellemes kontrasztot. Mesterházyn látszik, hogy ha nem is a '14-esé, de neki valamilyen választás (EP? önkormányzati? franc se tudja) megnyerése egyszer már biztosan szerepelt a céljai között, és tud is ilyen módon kommunikálni, erőt felmutatni. 

Fürjes Balázs: Ő egy technokrata karakter, és emiatt eléggé érződik is, amikor épp politikai paneleket mond fel, és maga a kommunikációja talán nem is igazán kiemelkedő, viszont mellette szól, hogy tud vitatkozni, és hajlandó is rá. Ugyan esetében könnyen kivehetőek a panelek, de okosan használja őket, és úgy illeszti be őket a vitákba, válaszaiba, hogy azokkal tud hatást elérni. A másik dolog, ami fontos az ő esetében, és emiatt az átlag feletti kategóriába került, az a felkészültség. Valószínűleg megelégednének nála is azzal, ha csak az agyatlan pártközponti kinyilatkoztatásokat mondaná fel, de van benne annyi igényesség, hogy felkészül a vitákra, és (ez továbbra is szubjektív) nekem az az érzésem vele kapcsolatban, hogy ő ezeket tényleg meg szeretné nyerni, hiába lenne elég a papagájkommandó. Jól hasznosítja azt a szinte egyedülálló helyzetét, hogy fideszesként neki tényleg nincsenek korrupciós ügyei, ezért ha a vitapartnere a kormány lopásait kezdi el felhozni, akkor ő simán tudja rá mondani (vagy érzékeltetni), hogy ő semmi ilyesmiben nem vesz és nem is vett részt, és amíg a többi kormánytagnak ilyenkor valamivel kompenzálnia kell (visszavágással, tereléssel), addig Fürjesen ez egyszerűen nem ragad meg, és fölénybe tud kerülni.

Gyöngyösi Márton: Számomra a Jobbik csak arra a rövid periódusra vált elfogadható párttá, miután a Mi Házunk mindenkitgyűlölünk-széljobber brancs kivált belőle, és még nem gyurcsányozták össze magukat, és volt esély a kétlistás indulásra (némelyik párt ennyi időre se tudott szimpi lenni, szóval ez is teljesítmény). Az ezt megelőző időszakban én ugyan a párttól idegenkedtem, de volt benne több képivselő is, akit amúgy tudtam értékelni. Ilyen volt Gyöngyösi Márton is. Igen, tudom, az ő leghúzósabb kommunikációs bakijára mindenki emlékszik, és valószínűleg a többségnek eltér a véleménye az enyémtől, de én azt tényleg egy méretes elbaszásnak gondolom, nem pedig valami antiszemita indíttatású felszólalásnak. Igazából rajta kívül, talán egy-két jobbikost leszámítva, én is bármelyikükről elhittem volna, hogy emögött "ideológiai" motiváció van, szóval megértem a kétkedőket is. Azért tartom őt érdekes karakternek, mert a régi Jobbikban nekem ő mindig egy idegen testnek hatott, egy ilyen "európai", polgári arcnak, aki az ehhez tartozó európai jobboldaliságot is képviselte, nem a kis hazánkra jellemző balkánit, ahol sok esetben ez csak egy szebb szó a gyűlölködésre meg a gátlástalan populizmusra. Nem tudom, mennyi szerepe volt a Jobbik közép felé kormányzásában, de az idő mindenképp őt igazolta, és mindenki az ő általa képviselt vonal felé igazodott (már aki maradt a pártban). Ezért is került fel ide, mert ezt a polgári konzervatív karaktert szerintem ő képviseli a leghitelesebben az élvonalbeli politikusok közül.

György László: Kevésbé ismert figura, gazdasági államtitkár, véleményem szerint messze az egyik legértelmesebb kormánytag. Sajnos amióta ezt a pozíciót tölti be, gyakran értem kommunikációs panelek durrogtatásán (hozza a kötelezőt), de ha valamilyen kötetlenebb gazdasági témájú vitában vesz részt, akkor ott a vitapartnerének fel kell kötnie a gatyát. Mindig igyekszik megtalálni azt a szintet, amitől közérthető marad a közönsége számára, és nagy nyilvánosság előtt lényegesen visszafogottabb, míg szakmaibb közegben viszont harsányabb, szabadabb, humortól sem idegenkedő, lehengerlő stílusra vált, talán ilyen (jó értelemben vett) menedzseresnek mondanám, és itt derül ki, hogy különösen gyors észjárása van. Mostanában csak a kimértebb arcát láttam, és nem tudom megítélni, hogy ezt a pártközpontban mondták neki, hogy ilyennek kell lenni, vagy csak azok hibáján tanulva tette magát takarékra, akik túl nagy alkalmasságot mutattak a Fidesz háza táján. A felkészültsége részben abból ered valószínűleg, hogy még Századvéges korában részt vett a gazdasági program kidolgozásában, de még azelőtt, hogy átpolitizálódott volna, tehát az ő munkájánál még szempont volt a működőképesség, és csak utána alakították át olyanná, ami csak a felszínt tartotta meg, ő viszont mögé tudja magyarázni azt a szakmai hátteret, ami valaha tényleg ott volt. Apró megjegyzés, szomorúnak tartom, hogy a kormányoldalon takarékra van véve az, aki alkalmasságot mutat, az ellenzékiek meg tekernének kakaóra egy hasonlóan felkészült gazdaságpolitikust... Ha lenne. Ilyen országban élünk.

 

Ígéretes (Van még tere a fejlődésnek, de szerintem felívelő pályán vannak)

Donáth Anna: Korábban azt hittem, hogy a Momentum őt fogja felépíteni miniszterelnök-jelöltnek, amit én nagyon szimpatikus elképzelésnek tartottam, a jelenlegi helyzetet elnézve meg pláne... De hát nem így lett. Összeszedett, felkészült, dinamikus, jól tud tematizálni. Az általa felkarolt ügyeket mindig következetesen viszi, és nem agyatlanul próbál meg minden témában nyilatkozni puszta szereplésvágyból. Nagy ritkán megkínzom magam EP ülések nézegetésével, és az ottani mezőnyben az ő előadásmódja abszolút kiemelkedő. Ahol viszont még bőven van tere a fejlődésre, az az indulatok szűrése. Kifejezetten interjúknál, vagy olyan helyzetben, ahol valami külső ingerre kell reagálnia, az egyébként megnyerő, szenvedélyes stílusa át tud csapni fogösszeszorítós jellegű dühbe, és kezd el olyan dologra reagálni, amit a kérdés mögé lát, habár, az én meglátásom szerint ezek gyakran nincsenek ott (Talán túlpörög, túl sok dolgot akar egyszerre elmondani? Velem akkor szokott ilyesmi előfordulni). Szerintem jó dolog, ha valaki személyes szinten is azonosul az általa képviselt dolgokkal, és mint hasonló korú, NER-ben szopó állampolgár, az ilyen reakciók mögött megbúvó türelmetlenségét, odabaszni vágyását is át tudom érezni, de egy-egy helyzetben tényleg elég ijesztően hat, mert a külső behatásoktól függetlenül képződik meg benne az indulat, és reagál agresszíven. Biztos vagyok benne, hogy fog ezen javítani, és amúgy tényleg megértem, mert én is mindig ezt érzem, amikor eszembe jut, hogy csak földrajzilag vagyok Európában.

Nemes Balázs: Na, őt valószínűleg kevesebben ismerik, a Momentumban politizál. Szokott amúgy hírháttér műsorokban szerepelni, de nem számít élvonalbelinek. Ami miatt fel akartam őt tenni a listára, az a 2019-es, Partizán által szervezett EP képviselőjelöltek vitáján nyújtott teljesítménye. Emlékeim szerint a mezőnyben a legkevesebb tapasztalattal bíró versenyző volt, ennek ellenére baromi felkészülten képviselte a pártját, de nem is ez volt a legmegnyerőbb. Nem tudom pontosan felidézni, de vagy az egyes témakörökbe voltak belekérdezések, vagy az időkeretes vita után volt egy random kérdéses szekció, és az ottani reakcióival, válaszaival teljesen lemosta a mezőnyt. Bele tudott állni mindenbe, érvényes tudott maradni, mindenféle műanyag-érzet nélkül. Számomra a legkiemelkedőbb szereplő volt ezen a vitasorozaton. Azóta sajnos (bár nem követek minden műsort) nem láttam tőle ilyen bravúrokat, de én gondolom, hogy őt még be fogják vetni nagyobb porondon.

Balogh Samu: Karácsony Gergely kabinetfőnöke. Nem tudom, hogy a mandátuma lejártával mennyire készül politikai pályára, és most még ugyan kevés önálló akciója van, mert a főpolgármesteri hivatal kommunikációjában háttérvokálozik, de egy nyitott figurának tűnik, aki kész vitatkozni, és a támogatói szerepkörében is teljesen jól szerepel. Nemrég láttam is vele egy vitát, amit a Sétáló Budapestes Bodrog Zoltánnal folytatott, amin ugyan annyira pocsék volt a hang, hogy csak a felét hallottam, de az alapján konstruktívan állt hozzá a dologhoz, és nem anyázással vagy teljes pályás letámadással fogadta a kritikát, ami mindenképp értékelendő (a főpolgármesteri hivatalban tevékenykedők elég jó kontrasztot állítanak neki is). Valószínűleg sok múlik majd azon, hogy a főváros milyen hangnemet üt meg a jövőben, én remélem, hogy nem ölik ki belőle a (szerintem még meglévő) jobbító szándékot.

Hajnal Miklós: Igen, ez kicsit ilyen momentumos blokk, úgy tűnik, de meg kell említenem őt is. Részben azért, mert a momentumosok közül róla sokat javult a véleményem a párt megjelenése óta, ami nekem azt jelenti, hogy rezonál a választókkal (vagy legalább a stábja). Előtte is ott volt az a lehetőség (mint egy hamarosan ismertetett, másik versenyző előtt), hogy általánosan alulkészült lesz, és marhaságokat kezd el belebeszélni a semmibe, meg az is, hogy jobban odateszi magát, és egy koherensebb, átgondoltabb vonalra helyezkedik. Szerintem ő az utóbbit választotta, és amíg az ellenzéki összefogódás miatt nem csavartak lejjebb mindenkit, addig folyamatos, érzékelhető javulást láttam az ő szerepléseiben, abszolút ki tudott tűnni a többszereplős műsorokban a gyors, de egyben visszafogott reakcióival. Mindig nagyon ügyesen tudta hárítani, ha valami olyat akartak a szájába adni, amit nem gondolt se ő, se a pártja, így például tök jó visszavágásokat tolt, amikor össze akarták őket gyurcsányozni... Aztán tudjuk, mi lett. Szomorú szmájli. Továbbá, nagyon kedveltem az M1 propagandatévés gag-jét, már csak azért is fel kellett ide férnie.

Vitézy Dávid: Szintén nem tudom, mennyire fordul politikaiba az ő karrierje a jövőben, viszont a budapesti közlekedés megreformálásával (vagy legalább egy részével), és a nagyon szigorúan szakmai alapon nyugvó érveléssel jóformán önálló műfajt képvisel. Viszont amióta BFK-vezér lett belőle, többször is elgondolkozom azon, hogy egyes megnyilatkozásai nem politikailag motiváltak-e, elvégre ő meg Fürjes Balázs a kormány két fő budapesti embere. Viszont épp ez az, hogy Vitézy annyira jól (valszeg nem tudatosan, csak így alakult) felépítette magáról ezt a szakértői, kicsit autisztikus karaktert, aminek ráadásul valós alapja van, mert tényleg ért ahhoz, amit csinál, hogy - nyilán utánajárással ez korrigálható, de - egy éles vitahelyzetben igazából bármit el tudna velem hitetni, és ha még lennének is ellenérzéseim azzal kapcsolatban, amit mond, legfeljebb kérdezni mernék, érvelni már nem. Ha minden igaz, Fürjes Balázs parlamenti mandátumért fog indulni '22-ben, szóval nem elképzelhetetlen, hogy Vitézyből még egyszer főpolgármester-jelölt lesz. Ha így hozza neki az élet, akkor nagyon erős kommunikációs tőkével tud majd nekifutni.

 

Átlagon alul (Gyengék, de mégis nyomják őket)

Fekete-Győr András: Mivel az én politikai meggyőződésemhez, világlátásomhoz eddig se volt olyan közel a Momentum, és egyre távolabb kerül, nem fogok krokodilkönnyeket hullatni (legfeljebb, ha tényleg krokodillá változom az oltástól), hogy már X éve Fegyőr vezeti ezt a pártot, de az biztos, hogy számomra rejtély. Lehet, hogy tényleg nagyon jó pártvezetési skill-jei vannak, ami számokkal is (talán) igazolható, de akárhányszor megszólal, nekem mindig az az érzésem, hogy inkább annak ellenére hoz jó számokat a Momentum, hogy ő a góré. Néha az is felmerül bennem, hogy direkt szopatják őt az újságírók úgy, hogy én, hülye néző, ne vegyem észre, mert próbálok magyarázatot keresni arra, hogyan tud egy olyan közösséget vezetni, ahol - legalábbis kommunikáció terén - a többiekhez képest ő harmatgyenge. A csúcspont az volt, amikor mindenki programtanácsadó, vagy mi a tököm lett, akivel valaha megivott egy kávét. Tudom, ez egy kiragadott dolog. De ott van az, hogy iszonyú bénán mondja fel még azokat a paneleket is, amiknek a kitalálásában valószínűleg ő maga is részt vesz, nem tudja rendesen hárítani a kérdéseket, nagyotmondási kényszere van, a kíméletes belekérdezésre is csak billegő válaszokat tud adni, mintha nem csak felkészítést nem kapna, de még ő maga se gondolja végig, hogy mik lehetnek a legkézenfekvőbb kérdések, ha bemond valamit. A Momentumot gyakran éri az a kritika (akár tőlem), hogy nincs szilárd elképzelésük a világról, amit egyébként az önkormányzatokban meg az EP-ben dolgozó politikusaik ellensúlyoznak valamelyest azzal, hogy tényleg keményen melóznak és odateszik magukat, de amikor Fekete-Győr András megszólal valahol, ez a kritika alapjául szolgáló érzés többszörösére erősödik.

Bangóné Borbély Ildikó: A főnix. Ahogy elnézem, most éppen egy "visszavezetési" szakaszban van, de már szerepelget. Egyébként eddig valamivel a korábbiaknál jobban, azt is meg kell hagyni. Kicsit olyan, mint azok a celebek, akik valahogy mindig a rehabon kötnek ki, csak az ő visszaesése a kommunikációs önpusztításban teljesedik ki. Bekapcsolva maradt közvetítés, helyesírással való beégés, patkányozás, most hirtelen ezek jutnak eszembe. A legnagyobb gond ezzel az, hogy nem egy esetben emlékszem rá, hogy valami szerintem is fontos ügy mellett állt ki, de már nem emlékszem magára az ügyre, csak arra, hogy ő magára robbantotta a nyilvánosságot. Még ezer éve voltam valami vezetőképzőn, ahol mesélték azt a sztorit, hogy egy alkalmazott valami orbitális anyagi kárt okozott egy cégnél, de nem rúgták ki, mert az illetékes azt mondta, hogy épp most költöttek el rá egy csomó pénzt, inkább kap esélyt javítani, és legyen ez egy megtérülő befektetés. A tündérmese szerint valami brutál cégvezér lett ebből a dolgozóból. Lehet, hogy az MSZP-ben is ilyen megfontolások voltak. Ez még szlogennek se rossz, "Mi hiszünk az emberekben". Drukkolok nekik, hogy bejöjjön.

Dávid Ferenc: Lehet, hogy ez az én hibám, de akármikor megszólal, én csak annyit hallok ki belőle, hogy 2010 előtt minden jobb volt (de leginkább neki), és visszavágyódik. Ha közösen szerepel fiatalabb politikusokkal, lekezelően és ellenségesen bánik velük, ami nekem külön bántó, mert koromból adódóan én is ezzel a csoporttal azonosulok a képernyőn. De ezen még talán túl tudnám tenni magam, viszont itt jön be az előadásmód. Egyszerűen bármilyen témának rosszat tesz, ha azt olyan ember adja elő, feltételezett hozzáértés ide vagy oda, aki egy kétállású kapcsoló: vagy csendben van, vagy hőzöng, felhangon "ugat" (nem a beszédre, mint cselekvésre használom pejoratíve, hanem a beszéd közben felvett hanghordozása, hanglejtése ugatás-szerű) köztes opció nincs. Még ha jó szándék is vezérel valakit (amiről esetében nem vagyok meggyőződve), a folyamatos kifakadás soha nem jó taktika, mert azt üzeni, hogy hülyének nézed a másikat, és azért kiabálsz vele, hogy "fogja már fel!".

Tóth Bertalan: Szegényre még azt se tudnám mondani, hogy mindig rosszakat mondana, de egyszerűen megalszik a tej a szájában. Az első rendkívüli jogrendről szóló szavazásnál volt az egyetlen értékelhető felszólalása, és valószínűleg életében először emelkedett mérhető szintre a vérnyomása, de ez nekem kevés. Ezt már Fegyőrnél is említettem, simán előfordulhat, hogy egy csomó olyan készsége van, ami a pártvezetésben hasznára válik (bár a Momentummal ellentétben az MSZP számaival ezt nehéz lenne igazolni), de a kommunikáció nem tartozik ezek közé. Egyébként ő maga egyáltalán nem ellenszenves számomra, csak egyszerűen, ha meglátom, hogy ő nyilatkozott valamilyen témában, akkor automatikusan azt feltételezem, hogy úgyse hangzott el semmi érdemleges. Nem akarom amúgy őt bántani, tényleg, én is sokat küszködtem a beszédkészséggel meg az előadásmóddal, mire elfogadható lett (és még sokat kell fejlődnöm), de én legalább felismertem, hogy ezen sürgősen gyúrni kell.

Szabó Tímea: Mondtam, hogy nem tartalmi dolgokra fókuszálok, nála ezt mégis ki kell emelnem, mert rengeteg olyan témát karolt már fel, amiket én is baromi fontosnak tartok, ezért külön fáj, hogy ide kellett őt tennem. Emberileg egyébként vele is megértő vagyok, mert könnyen lehet, hogy én is ebbe az irányba tévednék, ha egy ilyen közegben kéne próbálnom képviselni bármit, ráadásul egyfolytában személyes sértések érnének. De ez nem változtat azon, amit Pörzse Sándor fogalmazott meg róla egy műsorban (képviselő korában mellette ült a Parlamentben), hogy ő a gyűlölet papnője. Sajnos egy szélsőségesen ellenséges közegben az empátia és a személyes azonosulás nagyon könnyen tud átcsapni túláradó haragba, ami szerintem történt nála is. Ha egy politikus felkarol egy témát, akkor feladata, hogy a választókkal megértesse, miért fontos, amit képvisel, és lehet, hogy vannak néhányan, akik ellenségeskedésből kérdőjelezik meg az adott ügy fontosságát, de a legtöbben valószínűleg csak háttérismeret hiányában, és a néhány ellenségeskedővel szemben érzett haragot nem szabadna azokra is kiterjeszteni, akiknek épp, hogy a figyelmét akarod felhívni valamire. Őket leteremteni azért, mert bizonyos tudással, látásmóddal nem rendelkeznek alapból, szerintem kontraproduktív, még akkor is, ha az esetleg dühítő, hogy egy számodra fontos ügy kapcsán miért vannak ennyien vakon.

A kizárólag propaganda panelekben kommunikáló kormánypárti politikusok: Van egy ilyen elég széles réteg a fidesz környékén, akik olyanok, mint a KESMÁ-ba tartozó újságok, csak két lábon járnak, és tudnak maguktól hangokat kiadni (amikor engedik nekik). Ez egy ilyen továbbfejlesztett papagájkommandó, akik évek óta a Soros-Gyurcsány-migráns-Brüsszel-keresztény-jobbanteljesít műsor éppen aktuális verzióját mondják fel. A legdurvább az, ha odatévednek valami vitára, és kapnak egy olyan kérdést, amire nem terjed ki a propaganda. Onnan lehet tudni, ki hányas szintű trollharcos (biztos nincs ilyen, bocs, nem vagyok benne otthon), hogy a zsengébb propagandista papagáj ilyenkor megtöri a szemkontaktust, és maga elé meredve ismételgeti a legutóbbi panelt, mintha beakadt volna a lemez. Hasonlót egyébként (nem vicc) hadifoglyoknál lehet látni, akik a nevüket, beosztásukat és asszem biztosítási számukat ismételgetik vallatásnál. A teljesség igénye nélkül: Hollik István, Nacsa Lőrinc, Deák Dániel, Hidvéghi Balázs, Gulyás Gergely (sajnos, pedig ő valszeg nem önszántából), Kovács "De sikerült?" Zoltán intergalaktikus szóvivő, Menczer Tamás, és még sokan mások. Azt persze hozzá kell tennem, hogy lehet, hogy ez nekem nem tetszik, de a Fidesz valamiért nyeri a választásokat, szóval még ha bénának is tartom, sajnos úgy tűnik, ennek van létjogosultsága. 

 

Folyt.köv. a legjobbakkal és a legrosszabbakkal! Illetve most így a bejegyzés végére arra gondoltam, hogy lesz egy humor-különdíj, de még lehet, meggondolom magam. - MÁSODIK RÉSZ (Legjobbak és legrosszabbak)

 

Válogatott gyötrelmek a munka világából II.

Előző rész, akit esetleg érdekel: KATT

Őszintén nem tudom megmondani, hogy mi alapján dől el, mennyire könnyen lépek túl valamin. Egyszerű magyarázat lenne, hogy a traumatikus vagy ahhoz hasonló érzelmi állapotokat előidéző helyzetek maradnak meg jobban, de ez egyben egy jó nagy kitérés is lenne a kérdés elől, ugyanis ez nagyjából mindenkire igaz. Ehhez képest, akár velem nagyon szorosan együtt dolgozó (tehát nagy az átfedés a bennünket ért hatásokban, történésekben) kollégáimban is teljesen más dolgok maradtak meg, amiken esetleg a mai napig rugóznak. Van persze némi átfedés, de közel sem annyi, mint amennyire hasonló behatások értek. Másik nagy különbség, hogy amikor ezekről a dolgokról elmélkedünk, a legtöbb esetben számomra teljesen érthető, bennük miért az az adott dolog ragadt meg, de fordítva ez lényegesen kevesebbszer fordul elő. Azokat a dolgokat is gyakran furának tartják, amiken utólag rugózom, de jópárszor azon is meglepődnek, hogy valamiken meg miért tudtam könnyen túllépni. Általános berögződés, hogy azt feltételezem, az ő működésük közelebb áll a normálishoz/egészségeshez, mint az enyém, ezek a kis gyűjtések így egyben valamelyest terápiás jellegűek is. Hátha megtalálom azt a mélyen leledző valamit, ami mentén eldől, mik azok a munkahelyi szituációk, amik a mai napig foglalkoztatnak, illetve amikor időről-időre előveszem ezeket, arra is kíváncsi vagyok, hogy a háttérben az agyam szült-e valami megoldást arra, hogyan lehetett volna jobban kijönni ezekből.

Ha valaki időt szán ezekre a bejegyzésekre, és van ezekre tippje, azt buzdítom rá, hogy ne tartsa magában. :)

 

Talán a zoknija színét kellett volna még kitalálnom

Néhány évvel ezelőtt dolgoztam egy projekten, ami nagyon ígéretesnek indult, azonban egy rosszul irányzott igazgatóváltás derékba törte az egészet. A legszomorúbb a dologban, hogy szerintem neki nem ez volt a szándéka, de ez is egy kiváló példa arra, hogy akár egyetlenegy rosszul elhelyezett ember is lehet végzetes egy cég számára, és bármekkora potenciált képes lerombolni.

Az egyik általában hozzám tartozó terület/részleg feladatkörébe beletartozik a különböző előrejelzések gyártása, illetve az ehhez tartozó stratégia kialakítása. Mivel sok a kontár ezen a területen, elterjedt az a negatív sztereotípia, hogy ez kristálygömb-nézegetés, és nem mondom, hogy én eddig csak pontos előrejelzéseket csináltam, de azért lehet ezt a tenyérjósoknál nagyobb pontossággal végezni. Részben a szerencsének is köszönhetem, de itt olyan mennyiségű információ, háttéranyag és tapasztalat állt a rendelkezésemre, hogy a mai napig ez a legpontosabb munkám, és nagyon szeretnék egyszer annyira profi lenni, hogy mindegyik ilyen legyen. Nyilván a stratégia alatt a legtöbben értékesítésre gondolnak, ami természetesen része ennek, de van ennek egy másik nagyon fontos aspektusa. Ha egy előrejelzés kellőképpen pontos, az nagyon sokat segíthet a különböző intézkedések (amik gyakran anyagi ráfordítással járnak) ütemezésében, sőt, egy előrejelzés akkor a legjobb, ha ezeknek a hatását is számításba veszi, de közben olyan intézkedéseket is előír (jó, javaslatot tesz), amik szükségesek a teljesüléshez. 

Random példa TL;DR átugorható: Ha van olyan nagyobb ráfordítást igénylő valami, ami már nem a beruházásból megy, hanem működési költségből kell megoldani (például egy utólagos, költségesebb rendezvénytechnika beszerzése, amire a beruházásnál nem adtak pénzt vagy ütemezett személyzetbővítés, ilyenek), akkor egyrészt már az előrejelzés elkészítésekor számításba veszed az eszköz nyújtotta piaci előnyöket (egy okos flipchart, egy dupla kivetítő, vagy egy komolyabb hangtechnika feltétele bizonyos rendezvény/konferenciatípusoknak, amit nélkülük nem tarthatsz meg) és az előrevetített bevételbe ezt beleszámolod, mert úgy is fogsz értékesíteni. Ahhoz, hogy ez a kiadás ne okozzon fennakadást a működésben, meg kell találnod azt a jövőbeli pontot, ahol a cégnek már lesz elég cash flow-ja (például a rendezvények 3 hónappal előre fizetnek előleget), de épp a működés is nagyjából önfenntartó, tehát már magasabb a kihasználtságod (azt általában tudod, hány százalék foglaltság kell a nullszaldós működéshez). Ha ezt a kiadást fix pontnak tekintem mondjuk júliusban, akkor jól kell felmérnem, hogy milyen lesz az októberi foglaltság és bevétel, annak hány százaléka lesz konferencia, és így mennyi befolyt előleg (tehát cash flow) fog a rendelkezésünkre állni júliusban. Most a példa kedvéért tegyük fel, hogy a potenciál megvan ahhoz, hogy ez teljesüljön. Viszont innentől kezdve ez már nem csak előrejelzés, hanem egyben minimumcél is, mivel nélküle a későbbi számok se fognak a terv szerint alakulni. Szóval a rendelkezésre álló adatok elemzéséből, ahol felmértük a lehetőségeinket, át kell lépnünk a bebiztosítás szakaszba, mivel a potenciált csak a körülményekre hagyatkozva nem valószínű, hogy ki tudjuk használni, tehát a júliust megelőző időszakot meg kell vizsgálni, nekünk mit kell tennünk, hogy fokozatosan felépítsük azt a foglaltságot és bevételt. Mivel ez egy nyitó szálloda volt, nagyjából lehetett tudni, hogy a foglalóoldalak meddig adnak valamennyi kiemelést az újdonság miatt, így azt is, hogy mi az az intervallum, amiben a legjobb lehetőségünk van a más típusú kiemelések eléréséhez (ezeknek lehetnek pl. az addig begyűjtött értékelések mennyiségére és azok átlagára vonatkozó feltételei), és nyilván ehhez mérten kell az árakat is alakítani, esetleg valamilyen marketing akciót a környékére időzíteni. Nem áruok el nagy szakmai titkot, az első három hónapban be kell gyűjteni legalább 50 értékelést, és az átlagot maxponthoz közel tartani, egyéb esetben változtatásra fogsz kényszerülni az értékesítési stratégiádban. Persze, akkoriban még sokan voltak, akik alapból nem is terveztek ezzel, és lassabb stratégiát választottak (én azt nem szeretem), ma már ez ritkább, mert a Reputation Manager programok elterjedésével könnyebb besöpörni az értékeléseket. Fontos az is, hogy valamennyi játékteret adj magadnak, hogy útközben tudj korrigálni (pl. úgy engedni az árakból, vagy emelni valaki jutalékán, hogy azzal nem veszélyezteted a kitűzött célokat). Na, és akkor ez egy elem volt.

Lényeg a lényeg, nagyon kitettem magamért, és egy olyan tűpontos tervezetet prezentáltam, hogy a nagyjából két ember, aki valamennyit értett is belőle, oda meg vissza volt. A többieknek csak akkor esett le, hogy ez mennyire jól sikerült, amikor pontról pontra minden elkezdett bejönni. Igen ám, viszont ez addig volt ilyen zökkenőmentes, amíg a tervben olyan időzített változtatások és intézkedések voltak, amire közvetlenül hatást tudtam gyakorolni, vagy mert én hoztam meg őket, vagy mert olyan részleget érintett, akikkel jó volt az együttműködés, és elhitték nekem, hogy nem saját magam szórakoztatására kérek tőlük dolgokat. 

Szintén valamelyest a szerencsének is köszönhető, de elég gyorsan kiszúrtam, hogy egyes területeken gond van, és még akkor az igazgatónk tudomására hoztam, amikor még bőven menthető volt a helyzet, viszont olyan beavatkozást igényelt, ami az én hatáskörömön már kívül esett. Tök egyértelmű volt, hogy az operatív részlegek (főleg Front Office és Food & Beverage) iszonyatosan elmaradnak a kiszolgálás, a kommunikáció és az adminisztráció tekintetében, ami növelte a veszteségeket, rontotta az értékeléseket (se a mennyiség, se a pontszám nem volt acélos), és egy csomó érdeklődést nem tudtunk fogyasztásra/üzletre váltani. Nem hitt nekem. Olyan kiváló szakmai érvekkel szerelt le, miszerint ő régebb óta van a pályán, mint én, és eltérőek a tapasztalataink azzal kapcsolatban, hogy ez mekkora gondot jelent, illetve hogy én (túl) fiatal vagyok. Ezzel szemben én konkrét számokat, grafikonokat, amit akarsz, mutattam neki, miszerint az általam felállított tervezetben pontról pontra minden úgy teljesült, ahogy mondtam, és az előirányzott (addig már meghozott) intézkedések pontosan azt a hatást váltották ki, amit szerettem volna. Sőt, mindenféle előzetes számolgatás nélkül ott helyben megmondtam neki, hogy körülbelül milyen negatív hatása lesz annak, ha most nem lépünk valamit. Hiába hagytam viszonylag nagy játékteret magamnak, mert azt hittem, lényegesen pontatlanabb lesz az előrejelzés, ha nem tudod azt a minőséget hozni, ahova pozicionáltad magad, ezekkel a korrekciókkal max 1-2 hétre tudod életre kelteni a házat, de az nem lesz tartós. Drámaian rossz számokat vázoltam fel neki, amire hasonlóan is reagált, ugyanis azt mondta, túldramatizálom.

Valami olyasmit mondtam, hogy ha az ilyen típusú problémákat kezeletlenül hagyja, az nagyjából egy évre drasztikusan vissza fogja vetni a forgalmat, és ha egyszer fel is éled, akkor is érezhetően rosszabb árszínvonalon fog történni. Egy darabig még próbálkoztam, különböző módokon előadva, de sehogy nem ment át az üzenet (részben gondolom, mert az egyik érintett részlegvezető a kiskedvence volt), így amikor már visszafordíthatatlanná vált a folyamat, elkönyveltem a bukást, és felmondtam. Kicsit amúgy tévedtem a "túldramatizált" becslésemmel (tudjuk be az előzetes számolás elmaradásának): Valamivel több, mint másfél évig képtelenek voltak még a félházas kihasználtságot is megközelíteni, és amikor a foglalásaik elkezdtek éledezni, az árszínvonaluk egy teljes kategóriával volt lejjebb. Ennyire amúgy nem lett volna rossz a helyzetük, valószínűleg olyat vettek fel a helyemre, aki előtte szállodát csak képeslapon látott.

Természetesen a napi munkám során sokszor előfordult, hogy tévesztettem, hibáztam, elkúrtam, szóval nem mondhatom azt, hogy "mindent jól csináltam", viszont a munkám sarokpontjaira ez esetben merem azt mondani, hogy kifogástalanok voltak. Fordult már elő velem, hogy valamilyen kisebb projektbe beletört a bicskám, mert nem rendelkeztem a megfelelő tudással hozzá, vagy akár valami váratlan külső körülmény miatt, akár mert túlvállaltam magam, nem lettem kész időben valamivel, sőt, még olyan is volt, hogy egy csomót dolgoztam valamivel, és kiderült, hogy szar az egész és kezdhettem előlről, szóval nem példa nélküli, hogy nem sikerül valami, csúnyábban mondva belebukok valamibe. Ez a projekt azért ilyen frusztráló pont, mert itt nem a munkába buktam bele, hanem abba a sokkal egyszerűbbnek hangzó, de annál nehezebb feladatba, - ez azóta sajnos többször, több helyen is bizonyítást nyert - hogy egy kontraszelektált, érdemtelen vezetővel megértessem, hogy 2+2=4.

Nem túlzok, ha azt mondom, ezeket a bukásokat élem meg a legnagyobbnak. Ha valami olyan dolgon hasalok el, aminek ténylegesen köze van a munkához (más érdemtelenségét és kicsinyességét egyszerűen nem tudom ide venni), akkor azoknál is van, hogy elkenődöm, de általában (legalább nagyjából) tudom, mit hibáztam, és igyekszem tanulni belőle, vagy van valami sejtésem, merre keresgéljek, ha nem akarom újra az adott hibát elkövetni. A hiba típusának függvényében ez a tanulás hol gyorsan, hol kevésbé gyorsan sikerül, ezt se tagadom. Viszont ezekre a helyzetekre sose kaptam választ. A felmondáskor is hiába hoztam fel ezeket, mindig csak a sajnálkozás ment, vagy a győzködés, hogy maradjak. Nem értem, hogy minek marasztalnak olyanok, akik egy folyamatos szélmalomharccá tették a munkámat. Biztos van, aki azt mondaná, hogy elégedjek meg azzal a válasszal, hogy nem rajtam múlt, és azzal "tanultam", hogy meghoztam a helyes döntést és eljöttem ezekről a helyekről, és biztos van is olyan ország, ahol ez működhet, csak ez nem az. Mert sajnos itthon még nem találkoztam munkahellyel, ahol ne lenne egy ilyen inkompetens pitiáner kerékkötő, nekem meg az elmúlt pár év projektek és munkák terén nagyon eseménydús volt, és most egy olyan helyre vágyom, ahol kicsit ki tudok teljesedni, és valami hosszútávú stratégiát végig tudok vinni. Lehet, hogy ezekre tényleg nincs ellenszer, és igazából én vagyok a hülye, hogy nem csak azért járok be, hogy valamit alibizzek, aztán felvegyem a fizetésem. És higgyétek el, szeretnék ilyen téren is rendes magyar ember lenni, és annyiszor léptem már ki úgy egyik-másik munkahelyem ajtaján, hogy na jó, holnaptól szarok bele, mindenki hülye és mindenki bekaphatja, nem fogok erőlködni, de akármennyit győzködtem magam, nem megy. Nem tudom elfogadni, hogy az én gondolkodásom az abnormális, miszerint a munkában, az előrejutásban, döntsön az alkalmasság, a hozzáállás, a szaktudás, a szorgalom, a teljesítmény.

Politikai értetlenkedő (2021. február)

Amikor éppen nem a saját szakmám (és egyben életem) ellehetetlenülésével foglalkozom, olyankor bele-belenézek a nagypolitika műsorába. Olyan dolgokra keresem a választ például, hogy van-e esélyem arra, hogy egyszer majd nem másodrendű állampolgárként kell élnem a saját hazámban. Egyesektől kaptam már olyan reakciót is erre, hogy ez önző dolog, mert a legelső kérdés, ami bennem felmerül a politika kapcsán az nem a bennünket egyébként valóban fenyegető (vagy már aktívan érő) környezeti és gazdasági katasztrófa, vagy a nálam lényegesen rosszabb helyzetben lévők sorsa. Ezt tőlük nem akarom elvitatni, máshogy gondolkozunk.

Az én elgondolásom erről az, hogy sokkal több energiát tudnék mozgósítani a rajtam túlmutató problémák megoldására, ha a mindennapokban nem azért kéne küzdenem, hogy egyáltalán esélyt kapjak arra, hogy a saját erőfeszítéseim mentén egy egész kicsit eltávolodjak a "bármelyik pillanatban összedőlhet minden, és még csak nem is rajtam múlik" állapottól. Azt is gondolom, hogy ez nem csak rám igaz, hanem nagyon sok más emberre is az országban. 

Mivel a jelenleg hatalmon lévőknek ez a helyzet, amiben én vagyok, az ízlése szerint van, így akarják, tőlük nem számíthatok arra, hogy ezen maguktól változtatni fognak. Éppen ezért különösen foglalkoztat annak a kérdése, hogyan lehetne ettől a pöffeszkedő, másokat teljesen semmibe vevő társaságtól megszabadulni. Annál is inkább érdekfeszítő számomra ez a kérdés, mivel úgy érzem, jelenleg a nagypolitika erre nem kínál érdemi válaszokat. Ha van is néha egy-egy kezdeményezés, ami akár tartogathatna is némi esélyt arra, hogy élhessem úgy az életemet, hogy békén hagy a politika, az szinte mindig rossz irányba megy el. Mert én amúgy nem vágyom másra. 

Nagy ritkán még előfordul, hogy kormánypárti, vagy abba az irányba húzó vitapartnerrel sodor össze az élet, és gyakran kapom meg tőlük azt a kritikát, - egyben kikerülve a konkrét felhozott problémáimra a választ - hogy az ellenzékkel kevesebbet foglalkozom. Mivel nem ők kormányoznak, és különösebben aktívnak sem nevezném őket, ezért tény, hogy gyakran próbálom meg az általam felvetett témán tartani a fókuszt azzal, hogy röviden utalok az ellenzék életképtelenségére, és irrelevánsnak bélyegzem őket ezekben a kérdésekben. Annyiban igazat adok nekik, hogy tényleg ez a véleményem, viszont abban nem, hogy ezzel megúszni akarnám az ő kritikájukat, csak ha épp felvetem a katasztrófális "gazdaságvédelmi" intézkedéseket, mint konkrét döntéseket, amiket sérelmezek, akkor az számomra terelésnek hat, ha valaki azzal jön, hogy "De hát az ellenzék...!".

Ezek a válaszok külön fájó pontok, ugyanis - ahogy ezt már itt is sokszor megírtam - nem érzem, hogy az ellenzék bármelyik pártja az én érdekeimet, világlátásomat képviselné. Mégis, rendre egy kalap alá vonnak velük, csak azért, mert a kormányról is ezt gondolom. Utóbbinál pedig nagyobb probléma, hogy már ez is elég ahhoz, hogy másodrendű állampolgár legyek az országban, ahol élni szeretnék/próbálok. Annyiban lehet igazság a dologban, hogy Pártunk és Kormányunk évek során folytatott szisztematikus ellehetetlenítése, melynek én is több ízben elszenvedője vagyok, bebiztosította magának, hogy az én ikszem a szavazólapon tuti nem (már ha lesz erre ráhatásom) az ő jelöltjük/listájuk mellé fog kerülni. Szóval igen, van bennem egy - reménynek azért nem nevezhető, inkább - vágy, hogy legyen valami olyan politikai szerveződés, aki legalább egy kicsit szól hozzám is. Elvileg ez az ellenzéki összefogósdi brigád bejelentkezett arra a feladatra, hogy szeretné az én szavazatomat is elnyerni, ezért gondoltam egy rövid áttekintést firkantani arról, miért járnak kurvára rossz úton hozzá.

Mivel nem vagyok se politológus, se közvéleménymágus, ezért a felmerülő problémákat/kételyeket megkísérlem a magam egyszerű, élettapasztalataim inspirálta gondolkodására lefordítani, és azon keresztül értelmezni.

Konkrétumok hiánya

Nem túl népszerű vélemény az ellenzéket támogatók körében, ugyanis - legnagyobb sajnálatomra - rengetegen tényleg megelégedtek azzal, hogy közös lista, egy jelölt a kormánypárttal szemben, ilyenek. Erről már írtam egy korábbi posztban is, de a protest szavazatok szerintem nem fognak a későbbiekben valódi társadalmi támogatottságot eredményezni, és ha neccesebb döntéseket kell meghozni, akkor töketlenkedés és felemás megoldások lesznek. Kiadtak egy értéknyilatkozatot, amit olyan szavakkal hánytak tele, hogy nemhogy egy társadalmi csoporton, de még egy háztartáson belül sem ugyanazt gondolják azok jelentéséről. Én szeretnék konkrét elképzeléseket látni, magyarul programot. A "minden jobb lesz", meg "mindenki tisztességes fizetésből élhet" nekem kevés.

Amikor a saját élethelyzeteimre próbálok egy ilyet lefordítani, olyankor gyakran lehülyéznek, hogy a politika nem így működik, ami lehet, hogy így van, de szerintem akkor nincs jól. Amióta vezetői pozíciókért versenyzek a munkaerőpiacon, minden interjúmra igyekszem a lehető legjobban felkészülni (előtte is készültem, de teljesen máshogy). Utánanézek az adott cégnek, az elérhető információ alapján következtetek az elvárásokra, kihívásokra, ha ezek közt olyanra akadok, ami teljesen új, akkor utánaolvasok a lehetséges megoldásoknak, és ami szintén fontos, megfogalmazok célokat, amik nem arról szólnak, hogyan fogom a fennálló problémákat megoldani, hanem ezen felül mi az, amit én nyújtani tudok, amit az adott részleg, terület, cég az én működésem által elérhet. 

A másik oldalról egy olyan példát tudnék felhozni, amikor én épp az interjúztató szerepét töltöttem be. Pár perce tartott csak az interjú, én meg szeretek arról meggyőződni, hogy a jelölt legalább nagyvonalakban tisztában van azzal, mire jelentkezett, így viszonylag hamar szoktam efelől érdeklődni. Belekezdett az illető tehát egy monológba, amiben elhangzott valami olyasmi, hogy "Látom, hogy mindenki profi munkát végez a részlegen, viszont fontos, hogy ezt valaki összetartsa, és mindannyian egy irányba menjünk". Nálam hatalmas mínuszpont, amikor valaki már az elején terel, és bullshittel van tele a szövege (ráadásul ez a konkrét mondat egyébként is előrevetíti, hogy fingja nincs), szóval ezen a ponton rögtön vissza is kérdeztem, hogy "Na, és mi ez az irány?". Mivel érdemi válasz nem érkezett, ugyan még pár percig beszéltettem, mert nem akartam bunkó lenni, de számomra ezen a ponton véget is ért az interjú, tök egyértelmű volt, hogy az illető teljesen alkalmatlan, és komoly önértékelési gondjai vannak, ha úgy pályázta meg ezt a (magas) pozíciót, hogy erre semmilyen szinten nem tud válaszolni. Jelenleg úgy érzem, hogy ha lenne is vezető alakja az ellenzéknek, nagyjából hasonlóan rövid interjút eredményezne, ha egyáltalán lehetőségem lenne kérdezni, de tudjuk, hogy ez nincs így.

A pártok érdekei még mindig fontosabbak, mint a választóké

Bárkivel merek fogadni egy nagyobb összegben, hogy előválasztás ide vagy oda, ha valami nagyon erősen beágyazott pártember lesz a közös miniszterelnökjelölt, akkor ez teljes bukás lesz. Sőt, egyelőre még a pártemberekig se jutottunk el, csak a pártelnökökig. Amellett, hogy szomorúnak tartom a közvélemény összefogás-fetisizmusát, az összefogó pártoknak meg kéne értenie, hogy a választóknak épp ebből lett kurvára elegük, hogy minden választás a nyomorékabbnál nyomorékabb pártok, és az ő prominens embereinek helyezkedéseiről szól. Azt is érteni vélem, hogy úgy gondolkoznak a kérdésről, hogy ha valamelyik 10% körüli támogatottsággal rendelkező, miniszterelnökjelöltségért induló pártelnök épp az előválasztás napján sikeresen feltornázza 11%-ra a támogatottságát a többi 10%-ával szemben, akkor majd biztos mindenki rá fog szavazni, ezért igazoltnak látják a szokásos tülekedést, amiből, hagnsúlyozom, tényleg mindenkinek kurvára elege van. Persze, teljesen más lenne a helyzet, ha mondjuk 3 név lenne a kalapban, és 30-40% közti eredményeknél döntene néhány szavazat, de itt egyelőre úgy áll a dolog, hogy mindenkinek van egy 10% körüli támogatottsággal bíró neve, amit be fog dobni a kalapba. Egy ilyen jelölt hiába nyeri meg az előválasztást, nem lesz integratív, és nagyon sokan fognak otthon maradni csalódottságukban.

Ismételten saját életemből merített példa következik. Némelyik munkahelyemen szoktunk volt olyat csinálni, hogy egyes megnyílt pozíciókat első körben nem a szokásos álláshirdetéses oldalakra toltunk ki, hanem a kantinban lévő faliújságra, meg körlevélben a részlegeknek, hogy megnézzük, házon belül nem kallódik-e egy alkalmas jelölt, aki kipróbálná magát. Eddigi pályám során mindössze kétszer láttam erre sikeres példát, pedig számtalanszor próbálkoztunk. Ezeknek a kísérleteinknek viszont mindig szabtunk egy határidőt, és ha azon belül nem érkezett ígéretes jelentkező, bármennyire is volt esetleg olyan a pozíció, hogy nagyon szerettük volna házon belülről feltölteni, beláttuk, hogy ez nem jött össze, és kinyomtuk a nyilvános oldalakra az álláshirdetést. Azért is tartottam nagyon ideillőnek ezt a példát, mert amikor először kellett ilyet koordinálnom, én is érveltem úgy az akkori igazgatómnak az egyik (nem túl meggyőző, de még legesélyesebb) jelölt mellett, hogy "de ő legalább belsős", és a főnökömnek teljesen igaza volt, amikor felhívta rá a figyelmem, hogy ha szakmai érveim is lennének mellette, akkor valószínűleg azokat mondtam volna, illetve arra is, hogy a házon belüli jelentkezők egyedül időbeli előnyt kaptak (mert ebből még mi is profitálhatunk), az alkalmassági szempontok ettől még változatlanok. Ebből az egy alkalomból meg is tanultam a leckét. Elvégre, ha a belsősök lazább feltételek mellett pályázhatnának, azzal magunknak okoznánk hátrányt a későbbiekben.

Ha a pártok vezetésében lennének emberek, akik életük során dolgoztak már tétre, amikor nem a kapcsolatok, a dörgölőzés, meg a mismásolás számított volna, hanem a teljesítmény és az eredmény, akkor valószínűleg ők is látnák, hogy miért nem vezet sehova a pártelnökök vagy egyéb pártprominensek nevezése. Ha van egy meghirdetett állás, amire csak olyanok pályáznak, akik 10%-ban alkalmasak, akkor valószínűleg HR-jellegű problémák vannak. Rossz platformokon keresnek, nem jól lövik be az elvárásokat, esetleg jobb fizetést kell adni (jó, ez itt nyilván nem opció), ilyenek. Úgyhogy én azt várnám el a pártoktól, hogy valóban integratív jelölteket keressenek a saját holdudvarukból, mert egy rossz jelölt hiába nyer előválasztást, ha utána a tényleges feladatra nem alkalmas. Az előválasztás nevű "csodafegyvert" ennek a gyakorlatnak a folytatásával fogják maguk felé fordítani, és annyiszor meghúzni a ravaszt, ahány szar jelöltet bedobtak a kalapba.

Garanciák

Ez valamelyest kapcsolódik a konkrétumok részhez, de ha mondjuk jóindulatúan feltételezem, hogy lesz tényleges program, akkor - legalábbis bennem - fel fog merülni annak hitelességének kérdése. Én legalább annyira nem szeretnék a 2010 előtti világba visszatérni, mint amennyire szeretném, hogy eltakarodjon a NER. Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy a 2010 előtti rendszer ennél sokkal kevésbé volt elnyomó, és (szerintem leginkább lehetőségek híján) lényegesen kevesebbet loptak, de az igazi változáshoz, fejlődéshez, továbblépéshez, megtisztuláshoz, a maffiaállam felszámolásához a nulladik dolog, amit meg kell értenünk, hogy a 2010 előtti világ szükségszerűen NER-t okoz.

Ha igazságos akarok lenni, akkor megemlítem, hogy ezen a téren nem csak rossz előjelek vannak, csak sajnos abból van több. Amikor még az önkormányzatokat nem tolták teljesen kényszerpályára, akkor lehetett olyanokat hallani, hogy itt van lehetősége az ellenzéknek megmutatni a kormányzóképességét. Én a pesszimisták közé tartoztam, és ugyan nem volt még járvány, anélkül is arra tippeltem, hogy teljesen el lesznek lehetetlenítve. Viszont ebben a szűk mozgástérben is láttam pozitív tendenciákat, ilyen például Soproni Tamás terézvárosi polgármester ténykedése, akinek több intézkedésével/tervével tudok egyetérteni, mint amennyivel nem, és a párbeszédre is nyitottnak tűnik. (Egy munkám kapcsán kerültünk kapcsolatba a polgármesteri hivatallal, arra alapozom) Egyébként a többi momentumos várospolitikussal is egészen elégedett vagyok, pedig párt-, és országos politika szintjén egyedül a Nolimpia kampányukkal szimpatizáltam, azóta egy-két üdítő kivétel mellett szinte csak rossz pontokat gyűjtöttek nálam. De ha mondjuk Doktor Miniszterelnökúr intelmei mentén azt nézem, amit csinálnak, és nem azt, amit mondanak, akkor (nem feltétlen túl nagy) esélyt azért látok rá, hogy egy normális működés mellett, ha nem is váltják meg a világot, valamivel élhetőbb kereteket tudnak (és akarnak) teremteni.

És mi van a többiekkel? Na igen. Ha valaki hozzám hasonlóan hetedik kerületi lakos, és egyben vendéglátás-turizmus területén dolgozik, akkor nem kell sokat magyaráznom, hogy Niedermüller Pétert ellenzéki nagy felszabadítás helyett miért érzem inkább sorscsapásnak. Nem elég, hogy a kormány jelenleg előszeretettel rohasztja le a lehetetlen helyzetbe került vendéglátó szektort, ez a jótét lélek még a biztonság kedvéért rúgott rajtuk mégegyet az amúgy is felettébb rokonszenves nyuggerpolitikája keretében. Talán amikor azt mondta, még az indulása előtt, hogy ő nem alkalmas várospolitikusnak (vagy valami ilyesmit), akkor érdemes lett volna hallgatni rá. Nagyjából azt hozza, amit a DK-tól vártam, és ha ezt lehet választani a NER helyett, akkor lehet, hogy inkább élnék Kövér László javaslatával, és szerzek egy kötelet. De említhetném a kispesti MSZP szárnyalását is, vagy a korrupt DK-s ügyvéd irodájának foglalkoztatását, esetleg Horváth Csaba - aki legalább tudja, hogyan ne kerüljön börtönbe ugyebár - zuglói ügyeskedéseit. De ne maradjon ki a szuperintegratív, nagyon szépen mosolygó Karácsony Gergely se. Nem elfeledkezve arról, hogy a kormány tényleg komoly erőfeszítéseket tesz az önkormányzatok ellehetetlenítése érdekében, azért van pár dolog, ami ettől még marhára zavar.

Amikor Karácsony még zuglói polgármester volt, akkor nem volt annyi rálátása a dolgokra, hogy például a lakhatási válság egyik főszereplőjét, az Airbnb-t kerületi szinten lehet csak szabályozni? Vagy a Tiborcz-adót szintén csak kerületi hatáskörben lehet bevezetni? Mert bíróságon megvédeni a névhasználatot szép dolog, de nekem úgy rémlik, nem erre vonatkozott a kampányígéret, hanem a bevezetésére. Ez a két dolog nem kerül pénzbe, szóval nem lehet a kormányra fogni, csak akarat kérdése, és lenne valódi hatásuk, mégse lett belőle semmi, csak mutogatás. Az a gyakorlat sem keltett bennem túl nagy szimpátiát, hogy két olyan főpolgármester-helyettes is bekerült a vezetésbe, akik a saját kerületüket elbukták a választáson, ilyen értelemben a választók róluk egyértelműen kimondták, hogy nem kérnek belőlük. Tisztában vagyok a politikai alkuk szükségességével, de az ő kinevezésükkel számomra azt üzenik, hogy mindegy mit szavaz a választópolgár, ez itt nem kívánságműsor. Delegálhatott volna mást is az adott párt. Az is szívmelengető volt, ahogy az egyikük, Tüttő Kata a teljes szakmámat, ami épp reménytelenül küzd a túlélésért, Mészáros-lobbinak nevezte. Jó, hát nem meglepő, hogy az ő világlátása az oligarchák felségterületeiben képeződik le... Kár, hogy a Leisztinger-lobbival nincs ekkora baja.

Két javaslat a végére

Nem akarok olyat tulajdonítani neki véletlenül se, amit nem ő mondott, szóval csak egy nagyon erős talán, hogy Puzsérnál hallottam ezeket, de tényleg nem tudom pontosan (csak akartam jelezni, hogy nem saját az ötlet). Az egyik, hogy legyen olyan az előválasztás, hogy 1 pozitív és 1 negatív szavazatot lehessen adni a jelöltekre. Fentebb már kifejtettem, hogy az amúgy, még táboron belül is kis támogatottságú jelöltek versenyeztetése miért nem jó ötlet. Ha ezen tudnak is valamennyit segíteni, szerintem arra kellene fókuszálniuk, hogy a legkevésbé megosztó jelölteknek legyenek jók az esélyeik, mert a bizonytalan szavazókat máshogy nem hinném, hogy meg tudják majd szólítani. Én a két listát egyébként jobbnak tartottam volna, de mivel az nem lehetséges, szerintem ez egy jó módja lenne annak, hogy az előválasztásban résztvevők egyben arról is nyilatkozzanak, hogy mi az az irány, amerre biztosan nem szeretnének menni. Most tényleg azt akarjátok, hogy mondjam ki? Igen, én ettől elsősorban azt remélném, hogy Gyurcsány és a hozzá kötődő emberek (főleg a 2010 előtti rendszerben résztvevők) kisebb arányban jutnának pozícióhoz. Tessék, ilyen sokáig bírtam, hogy nem Gyurcsányoztam.

A másik, hogy az önkormányzati működés alapján, szerintem, hiába vannak pozitív példák, összességében ez a társaság nem lesz képes hatékonyan kormányozni, és mindenki a saját pecsenyéjét sütögetve fogja egymást gáncsolni. Már ha klasszikus kormányzásról beszélünk. Éppen ezért én jobbnak tartanám, ha arra kérnének felhatalmazást a választóktól, hogy egy feszített tempójú intézkedéscsomaggal felszámolják a NER alapköveit, felállítanak egy sima kétharmaddal nem felrúgható fék és ellensúlyrendszert, korrupciós ügyészséget hoznak létre, egyben csatlakoznak az Európai Ügyészséghez, megindítják a megfelelő eljárásokat, létrehoznak egy fair választási rendszert, az átmeneti időszakra bevezetnek egy gazdasági mentőcsomagot, hogy ne menjünk csődbe, majd kiírnak egy új választást, és feloszlatják a parlamentet. Az már biztos túl nagy kérés, hogy legyen cezúra, és azokat tanácsolják el a politikától, akik korábban már voltak kormányon, de így lenne teljes, meg az ügynökaktákkal. A hosszútávú szakpolitikai tervek, és azok kivitelezése pedig megmaradna azoknak, akik az új, demokratikus garanciákat jelentő intézmények által biztosított, igazságos választási rendszerben győzni tudnak.

 

Ha ez a két javaslatom véletlen befogadásra kerülne, minden ellenérzésemet félretéve, szavaznék a közös ellenzéki listára, és szerintem sok más "bizonytalan" kategóriába tartozó polgártársam is. A kérdés továbbra is az, lesz-e olyan valaha, hogy a választópolgárok érdekei előrevalóbbá válnak, mint a pártoké?

Úgy ne védjen meg téged senki, ahogy én a Ritz-et

A napokban nagy kört futott a sajtóban, hogy a Ritz Carlton Budapest szálloda tulajdonosa állami támogatásban részesült. Aki már olvasta bármelyik bejegyzésemet, az sejtheti, hogy általában mennyire pártolom a gazdagok további pénzekkel való kitömését, és hogy a jelenlegi berendezkedésünk ezen általános gyakorlatát meglehetősen helytelenítem, és messzemenőkig károsnak tartom. 

A Ritz-nek megítélt támogatással rengeteg baj van, főleg az, hogy ezt is pofára osztották, mint ebben a drága NER-ben mindent, és továbbra is pöffeszkedve nézi ez a sok vidéki esküvőkön hízlalt TSZ elnök, aki életben egy percet nem dolgozott még, ahogy egy szektor, egy szakma, és megannyi megélhetés megsemmisül. Úgy gondolom, erre nincs mentség, és ennél azért rosszabbakat is gondolok/kívánok nekik.

Viszont akkor vagyok teljesen őszinte, ha azt a véleményemet is megosztom, hogy a támogatást ugyan ezer okból továbbra is vitathatónak tartom, egy az egyben nem tudom azt mondani, hogy jogosulatlanul jutottak hozzá. Ez nem azt jelenti, hogy a NER akár egy másodpercig is korrekt lett volna, mindössze annyit, lehetséges, hogy a protekció, és a támogatásra jogosultság kivételesen egybeesik, vagy legalább lehet mellette érveket felhozni, és nem annyira egyoldalú a kérdés, ahogy a sajtó ezt bemutatta.

Gyors áttekintés, és személyes viszonyulásom

Jó néhány embert ismerek, aki dolgozott ebben a szállodában, párat még abból az időből is, amikor Le Meridien volt. 2-3 éve voltam náluk szakmai háznézésen, szóval valamennyire láttam belülről is a dolgokat. Nagy csoda nem történt, amikor gazdát cserélt a ház, kis ráncfelvarrás, arculatra színezés. 2000-ben nyitott a ház, az elsők között hoztak ide - akkori viszonylatból nézve - modern luxushotelt. Többek közt itt szállt meg George W. Bush még aktív elnökként, és II. Erzsébet, amikor Budapestre látogattak. 2016-ban volt a "modellváltás" és az újranyitás, és lett belőlük Ritz. 

A Ritz Carlton brand, mint rengeteg másik luxusmárka, az agresszív felvásárlásairól híres Marriott cégbirodalom tulajdonát képezi. Utóbbi lánchoz a személyes viszonyulásom pedig röviden annyi, hogy szakmailag majdnem mindent képviselnek és csinálnak, amivel:
a) én nem értek egyet
b) nettó hülyeségnek tartok
c) esetleg egyenesen elítélek.
Úgyhogy egy percig se higgyétek, hogy azért mentegetném, mert a szívem csücske lenne az, amit a Marriott csinál  a piacon és a szakmában.

A védőbeszéd, amire nem vágyik senki

Onnan indítok, hogy a biztonság kedvéért felhívom rá a figyelmet, hogy a bejegyzés erősen véleményes. Dolgoztam egyszer egy szállodában, ahol a Ritz része volt az ún. "competitive set"-nek. Azok a szállodák, akik valamelyest komolyan veszik magukat, és rendelkeznek revenue management gyakorlattal (árak, csomagok, célcsoportok folyamatos kalibrálása a foglaltság és a bevétel növelése érdekében), kijelölnek pár szereplőt a piacon, akikkel a kategória, elhelyezkedés, szolgáltatások, ilyenek miatt úgy gondolják, van átfedés a célközönségben, és akkor onnantól ők a "hivatalos" versenytársak. Figyelik egymás foglaltságra és bevételre vonatkozó adatait, illetve egymás jövőbeli árait, amiből próbálnak következtetni arra, milyen töltöttségen állhat a másik, és ezt figyelembe veszik az árak finomhangolásánál, mert ugye nyilván az a cél, hogy elhappoljanak egymás elől valamennyi keresletet. Ez persze egy kicsit bonyolultabb ennél, de ez most nem az a bejegyzés. 

Ezen a munkahelyemen nagyjából egy éves periódus volt az, amikor már én is részt vettem az árazásban, meg készítettem különböző konkurencia-elemzéseket, úgyhogy legalább részben hiteles adatokat láttam. Ehhez hozzájönnek a kollégáim beszámolói, amiket azért igyekszem óvatosan kezelni, és nem veszem készpénznek, de alátámasztják azt, amit én a megfigyelt időszakban láttam. Mégpedig:

Nehezen tartom elképzelhetőnek (de persze bármi lehetséges), hogy a mostanáig eltelt, nyitástól számított 5 év alatt a szálloda tulajdonosa egy fillért is keresett ezen a bizniszen. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy kongott volna az ürességtől, mert például a londíner ismerőseim mindig elégedettek voltak a pénzükkel, de a "big picture"-t nézve nem robbantott bankot a történet. 197 szobának komoly üzemeltetési költségei vannak, a kategóriájának meg komoly versenytársai.

Korábbi posztjaimban előfordult, hogy megemlítettem, mennyire káros az, amikor egy házat telehánynak company standard-del, amik sok esetben életszerűtlenek és betarthatatlanok. Ennek a gyakorlatnak a Marriott a koronázatlan királya: kiölni a gondolkodást, legyen mindenki droid, nem a probléma megoldása a lényeg, hanem hogy teljesüljön a standard. Azon kívül, hogy ez nehézséget jelent a napi működésben, a folyamatos (rendszer által szükségszerűen előidézett) szabályszegések nagy fluktuációt is eredményeznek ezeken a helyeken. A beszámolók (meg az onnan eljönni szándékozók önéletrajzainak mennyisége az akkori asztalomon) alapján erre a hotelre ez különösen igaz, rengeteg ember pörgött már át rajta. Rosszindulatú pletyka, de úgy tudom, többször azért küszködtek emberhiánnyal, mert annyi ember átment már rajtuk, hogy csak olyanokat tudtak volna felvenni, akiket korábban már elküldtek.

A fentiek alapján teszem hát fel a kérdést: Ha nem a tulajdonost és egyéb befektetéseit vizsgáljuk, hanem konkrétan ezt az egyet, akkor járhat-e támogatás egy olyan szállodának, aki 5 éve stabilan üzemel annak ellenére, hogy (megítélésem szerint) nem túl acélos számokat hoz, és legalább egy rövid ideig adott már munkát a budapesti szállodások kb. felének?

Ne ezen háborodjunk fel!

Nézzétek, én az egész válságkezelést, és a pénzosztások módját úgy, ahogy van, elhibázottnak és igazságtalannak tartom. Viszont ezt a mostanit szerintem gumicsontnak dobták be, a szóban forgó összeg is erről árulkodik, és ahogy Puzsér szokott valami hasonlót mondani, kicsit megbirizgálták az ellenzéki sajtó erogén zónáit, akik meg triggerelődtek, és szép nagyban lehozták, hogy a dubaji milliárdos pénzt kapott, amire hamarosan jönni fog valahonnan a kormányzati válasz, hogy az ellenzéki sajtó szándékosan hergeli az amúgy is feszült vendéglátósokat.

Továbbra sem mondom azt, hogy akármennyi magyar adóforintot is kellett volna ennek a figurának adni, de ha azt is számításba vesszük, hogy cserébe nem bocsáthat el dolgozókat, ráadásul mostanáig ő betett a mi kasszánkba, mind a beruházással, mind az üzemeltetéssel, mind a (szerintem keletkező) veszteségek kipótlásával, addig a támogatása mellett is szólnak érvek, nem csak ellene.

Van ezzel szemben két derék "vállalkozó", aki évek óta azon dolgozik, hogy szétrabolja és tönkretegye ezt az ágazatot, teszik mindezt az utolsó fillérig a mi ellopott adóforintjainkból. Az érdemtelenség és hitványság archetípusának, Tiborcznak, és a saját lábán álldogáló Ráhelnek (csak a magyar emberek háta véletlen a lába és a padló közé szorult) a sokadik zsíros projektet játssza át a gazda, és lehetetlenítenek el egyre több embert, aki nekik nemtetszően gondolkodik, és viselkednek kiskirályként az uralmuk alá hajtott dolgozókkal (nem lehet a szemükbe nézni, ha ellátogatnak valamelyik ellopott szállodájukba pl.). A Nemzet Gázszerelője, Mészáros Lőrinc, aki szintén gőzerővel zsebeli be, és teszi tönkre ezt a szektort, szintúgy megkapta ezt a támogatást az egyébként is lopott pénzen vásárolt szállodáira, csak ő asszem 17 milliárdot kapott, nem 10 milliót, és valszeg azt a megkötést sem hallotta, vagy rá nem vonatkozott, hogy nem lehet kirúgni a dolgozókat, mivel az alkalmazottai jó részétől rögtön meg is szabadult, amint megérkezett az utalás.

Na, ezen kell felháborodni. Mert ez nem védhető. 

 

Mondjuk, de nem értjük (Járvány, válság, vendéglátás)

Azzal a földtől kissé elrugaszkodott kérdéssel indítok, hogy lehet-e valamit gondolni egy adott témáról, ha azt egyébként nem értjük?

Megspórolva a hosszabb fejtegetést, szerintem nem. A posztjaim azon része, amik munkáról, gazdaságról, vagy a jelenleg minket érintő válságról szólnak, azért érintik a vendéglátás-turizmus témakört, mert így próbálom felhívni rá a figyelmet, hogy mi az a szemüveg, amin keresztül én ezt a helyzetet szemlélem, és a saját meglátásaim, véleményeim is igyekszem olyan köntösben tálalni, amiben egyben jelzem azokat az egyébként természetes és evidens hiányosságokat, amiket magában rejt az, hogy egy személy, bármennyire élesen és felkészülten következtet a világ dolgaira, végső soron mindig a saját életébe lesz bezárva, tehát saját nézőpontjától teljességében elvonatkoztatni nem képes. Ez nem jelenti azt, hogy ettől még nem lehetnek empirikus megfigyeléseink, de az nem az alapbeállítás.

Ugyanezen okból próbálom korlátozni a felsorakoztatott megfigyeléseket, adatokat azokra, amik kifejezetten az adott témához szükségesek, amit épp feldolgozok egy-egy bejegyzésben. Ezt a kis bevezetőt pedig azért pötyögtem le, mert az utóbbi egy hétben, a különböző cikkeket, elemzéseket, kommenteket olvasva nagyon hiányoltam ezt a hozzáállást. 

Hol több, hol kevesebb sikerrel az itt kialakult vitákat is mindig igyekszem - amíg értelmét látom - mederben tartani, és ösztönözni a résztvevőket, hogy maradjunk a témánál. Mint minden, ez a téma is átpolitizálódott, és ebből kifolyólag egymást kizáró állításokat fogadnak el tényként az ide vagy oda húzó emberek. Nyilván, jelenleg a közelében nem vagyok a döntéshozó szerepnek, viszont az élet más területein, ennél persze jóval kisebb pályán, már rengetegszer volt lehetőségem ezt megtapasztalni. Jól tudom én is, hogy közel sem ugyanaz a napi üzemeltetés részfeladataiban döntést hozni, vagy éppen kisebb kiadásokra egyik helyről a másikra átcsoportosítani pár tízezer forintot, de azért van bőven hasonlóság a kettő között.

Ilyen például az, amivel sokat kellett nekem is küzdenem, amikor kollégáim, egyes részlegek képviselői elbeszélnek egymás mellett, majd egy váratlan pillanatban kapom felülről a seggberúgást, hogy tegyek rendet, vagy becsúszik valami olyan baki, ami miatt hozzám kerül a dolog. Ezt már más bejegyzésben is érintettem, de ezekben a helyzetekben azt nem szeretem, hogy ha leülünk megbeszélni, az első 20-30 perc tuti arra megy el, hogy mindenki a saját problémáiról beszél, amik ugyan lehet, hogy közvetve kapcsolódnak a konkrét "issue"-hoz, de a megoldásában nem segítenek, és arról nem is beszél senki. Mivel általában igyekszem képben lenni minden részleg problémáival, így nem megy el minden kérdésre egy teljes nap, de ezt a fél órát minden esetben rá kell szánni arra, hogy megtaláljuk a konkrét kérdést. Ha ez megvan, akkor a kérdés vonatkozásában meg lehet vizsgálni az érveket, körülményeket, és ez alapján megegyezni valamilyen megoldásban.

A hatékonyan működő demokráciáknál ugyanezt a törekvést figyeltem meg. Mivel demokratikus berendezkedésről beszélünk, alapfeltétel, hogy az állampolgárok részt vesznek a döntéshozatalban, akár szavazások, akár társadalmi viták mentén. Hogy ezek a komplex, sok területet érintő viták, amiket az emberek megrágnak, valamilyen emészthető formában jusson vissza hozzájuk, egy-egy témát természetesen nem egy darab eldöntendő kérdésben próbálják meg letudni, hanem részkérdésekre bontják. Megtalálják azokat a kérdéseket, amik eldöntésével a többi, hozzájuk kapcsolódó változó alakulásának irányát is kijelölik. A végletekig egyszerűsítve ez egy bináris rendszer, ahol egy adott kérdésre meghozott válasz enged bennünket továbblépni a következőre, ami természetesen csak akkor működik, ha megfelelő kérdést válaszoljuk meg.

Ezért gondoltam, most összeszedek pár vakvágányt, amiket olvastam, hallottam a nyitás/zárás témakörben. Nem azt mondom, hogy ezek a felvetések, álláspontok minden esetben érvénytelenek lennének, hanem arra próbálok majd rámutatni, hogy a jelen kérdéskör szempontjából irrelevánsak, és megkísérlek ehhez indoklást is adni.

 

Miért nem tartalékoltak, túl jó dolga volt a szektornak az elmúlt években, csak át kell szervezni a dolgaikat, ők a hibásak, amiért nem tudnak adaptálódni a helyzethez, nem kellett volna külföldiekre építeni.

Amikor még elkezdem írni a mondatot, még nem tudom, mennyire lesz hosszú a fejtegetés, de mielőtt komolyabban rátérnék, ismertetem azt a - mindenki által elfogadott - tényt, ami ezeket az (szerintem meglehetősen rosszindulatú, "dögöljön meg a szomszéd tehene is" jellegű) okoskodásokat helyből lenullázza: válság van, abból is a durvább fajta. Ennek a szónak akár a köznyelvi, akár a gazdasági definíciójából indulunk ki, szerintem elég jól rövidre zárja az ezzel kapcsolatos latolgatást. 

Nekem is volt olyan munkahelyem, ahol - részben beruházói oldalról - nagyon nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt nekünk felvázolták kezdéskor, ezért egy kollégámmal átdolgoztuk az eredeti stratégiát, és elővezettük a beruházónak, hogy a működtethetőség érdekében szükség lenne néhány (vagy annál kicsit több) változtatásra. Ezt a beruházói oldalra vonatkoztatva helytelen erőforrás menedzsmentnek hívják, meg rossz gazdálkodásnak, és tényleg úgy kell megoldani, hogy racionalizálni kell a költéseket, át kell őket ütemezni, szintúgy a célokat, amik megvalósulásának feltételei lennének az átütemezett költések, ilyenek. Ez már lényegtelen, de természetesen el lettünk küldve vele a gecibe, és ellenségnek bélyegeztek bennünket, amiért számításokkal alátámasztott szakmai javaslatot mertünk tenni. Lényeg, hogy például ebben az esetben tényleg arról van szó, hogy a fő döntéshozó sajnos ostobább volt, mint hat pár rendőrcsizma, és minden igyekezetünk ellenére bőszen vágta maga alatt a fát. Az ilyen vállalkozás szemétdombra való, válság ide vagy oda.

Na de a válság az marhára nem ilyen, főleg nem ez. De aki a fenti dőltbetűs "szakértéseket" hányja ki magából, az is nyilván tisztában van azzal, hogy a kötelező bezárás vagy a bevétel teljes lenullázódása nem oldható meg átszervezéssel, mégis fenntartja a véleményét. Ezért nem is próbálok meg adatokkal dobálózni, inkább a válság után egy másik definíciót hoznék ide, ami meg a turizmus. Nem tudom, hogy az előző válság során a General Motors-nak okoskodott-e valaki azzal, hogy "hát rollert kellett volna árulni, Béláim, és akkor nem lenne most ennyi bajotok azzal, hogy beszart az autópiac". Na, a turizmusnak azt mondani, hogy "nem kellett volna külföldiekre építeni", az hasonlóan mélyen gyökerező intellektuális érvelés. A világháborúkat leszámítva, ezek a szolgáltatások töretlenül működtek, évszázados viszonylatban, így azt számonkérni, hogy miért nem számoltak azzal, hogy ez egyik napról a másikra megszűnik, szerintem nem fair.

 

Így az oltás, úgy az oltás, majd az megold mindent, ki kell várni. A virulógus-orvoscelebek azt mondják, hogy ezt kell csinálni, és ilyen meg olyan adatokra hivatkoznak, ők értenek hozzá.

Egy percig megpróbálom félretenni, hogy ezeket az orvoscelebeket gondolatban már a legkülönbözőbb helyekre küldtem el magamban. 

Ennél az érvcsoportnál behoznék egy másik fontos dolgot, az időbeliséget. Beléptünk a 11. hónapba, mióta az a kommunikáció, hogy ki kell bírni, majd lesz valami. Nyilván nem lenne most ennyire trending ez a téma, ha ez a válasz a problémákra bármilyen szinten elégséges lenne. Tavaly májusban még én magam is azt az álláspontot képviseltem, hogy amellett, hogy már tudni lehetett, hogy a szektor nem fog érdemi segítséget kapni, én is úgy voltam vele, hogy valahogy ezt ki kell bírni, túl kell élni. Lesznek csődök, és egyeseknek sok időbe fog telni, mire talpraállnak ebből, de "laposítani kell a görbét". 

Mostanra, mivel előrehaladtunk az időben, két lényeges dolog változott. Az egyik, hogy már a komplett szektor bedőlése fenyeget, ami nem csak a vendéglátósoknak lesz nagyon rossz, hanem az egész ország gazdaságát tudja hosszútávon földhöz verni. A másik, hogy nem kell vírusszakértőnek lenni ahhoz, hogy világos legyen, ezek a fehérköpenyes megmondók - valószínűleg puszta szereplésvágyból - úgy beszélnek bele a nagyvilágba, hogy fingjuk nincs. A jelenlegi kitüntetett helyzetükből fakadóan senki nem kéri őket számon, hogy amennyiben létezik egységes tudományos álláspont, akkor legalább ők miért nem tudják ugyanazt mondani. De kérhetek könnyebbet is, a saját, egy-két hónappal ezelőtti álláspontjukkal próbáljanak meg legalább egyetérteni. Mindegy is, ami biztos, hogy új "felállás" van ezen a fronton, és letudni ezt a régi válasszal (csak hangosabban) az egyenlő a probléma letagadásával.

Igen, a hosszútávú megoldást én is az oltástól remélem, amivel ténylegesen visszakaphatjuk az életünket, de a hangsúly a "remélem"en van. Mivel továbbra sem vagyok szakértője a témának. Viszont az jól látható, hogy mivel az oltás is erőteljesen átpolitizálódott, és a két nagy tábor próbálja a másikra az oltásellenes jelzőt rásütni, az ennek árnyékában kialakuló oltásellenesség (ami szerencsére azért csökken) még okozhat problémát, szóval lehetetlen megmondani, mikorra lesz ebből megfelelő átoltottság. Nem kifejezetten a fő témához kapcsolódik, de side note-ként muszáj megemlítenem, hogy más esetben tök jót vidulnék azokon a kommenteken, ahol azt írják, - magyarázva azzal, hogy ők "gondolkoznak" - azért nem adatják be maguknak az oltást, mert "nem tudják. mi van benne". Van olyan oltás, amit én sem fogok beadatni magamnak (háziorvosommal konzultálva erre jutottam), de amúgy ezek szerint a többiben tudják, mi van? Régen volt már, hogy beoltottak valami ellen, talán valamelyik évben beadattam az influenza ellenit, de amúgy (lehet aztán, hogy kiderül, én vagyok 10 millió emberből megint az egy tudatlan) én abban se tudtam, mi van, mert kurvára nem vagyok gyógyszerész. Ugye? Mondjuk, de nem értjük.

 

A pénzéhes vendéglátósok leszarják a vírust, és nem érdekli őket, ha felmegy az esetszám, megroppan az egészségügy, mindmeghalunk, szóval rohadjanak meg, nem tudom sajnálni őket, mert amúgy is túl drágán adják a sört a bulinegyedben.

Megfigyeléseim keretében arra jutottam, hogy itt vagy az érintett felek nyilatkozatainak ismeretének hiánya áll fenn, vagy azoknak értelmezése nem sikerült.

Az ágazat álláspontja az, hogy elsődlegesen annak örülnének, ha nem kéne ezzel a nyitás-parával növelniük az amúgy is elég magasfokú feszkót, és az államtól - melynek ők maguk is fenntartói - kapnának érdemi segítséget. Ne legyenek illúzióink, egy részleges újranyitás nem oldaná meg a közelgő tömeges csődhelyzetet, részben a válság, részben a turizmus sajátosságai miatt (csökkenő kereslet, nincsenek külföldiek), ennek a lehetőségét kizárólag az állami segítség elmaradása miatt forszírozzák. Ezek a vállalkozások jelenleg hátrakötött kézzel ülnek egy nagyon kényelmetlen, fájdalmas pozícióban, miközben fegyvert tartanak a fejükhöz, és az is meg van számukra tiltva, hogy megmozduljanak. A támogatások megítélése pedig nem szimpátiaalapon történik (elvileg, bár ismerem a döntéshozók gyakorlatát), hanem gazdaság-, és társadalompolitikai racionalitás mentén. Aki mégis szimpátiához kötné ezeket a dolgokat, azoknak ajánlom a Black Mirror ide vonatkozó részét.

Újfent megpróbálkozom a saját életemből hozni egy példát. Úgy gondolom, hogy az eddigi viszonylagos sikereimhez nagyban hozzátett az a felfogásom, hogy ha egy kollégám megkeres egy problémával, akkor azt, saját viszonyulásomtól függetlenül, akként is kezelem. Mire gondolok? Ha te segítséget kérsz egy kollégádtól/felettesedtől, akkor elfogadható válasznak tartod-e azt, ha ő elvitatja a te problémád létjogosultságát? Szerintem nem az. A problémák letagadása, tudomásul nem vétele minden esetben megbosszulja magát. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy minden problémát meg is tudok oldani, de azt nem tehetem meg, hogy nem foglalkozom vele.

Az orvosprimadonnák számára járványügyi adatok vagyunk, pont. Megvitatásra érdemes lehet a kérdés egy különálló témában, hogy orvosnak vajon az embert vagy a betegséget kell gyógyítania. Én úgy gondolom, hogy a betegséget az előírt terápia (kezelés, gyógyszer, oltás, ilyenek) gyógyítja, az embert pedig az orvos. Persze, tudom, mi emberek csak zavaró tényezők vagyunk, mert nem akarjuk rögtön elfogadni, hogy a fájó végtagot legegyszerűbb amputálni, mert törődünk olyan dolgokkal is, amik a műtőasztalon és a kórházi szobán túlmutatnak. Ilyenkor kell egy államnak észnél lenni, és nem egyetlenegy mutatónak alárendelni a teljes országot, mert a gazdasági válság ugyanúgy emberi életekbe kerül. A különbség az, hogy akik évtizedeket veszítenek a várható élettartamukból, mélydepresszióba zuhannak, súlyos stresszbetegek lesznek, halálba isszák magukat, öngyilkosok lesznek, azok halotti bizonyítványán nem lesz feltüntetve, hogy "gazdasági válság" alapbetegségük volt. Mindegy is, mindössze amellett érvelek, hogy egy társadalom nem egybites, és egyetlen mutatóval nem írható le annak állapota.

 

Visszakanyarodva a bejegyzés elejéhez, én nem azt mondom, hogy ezekről a kérdésekről feltétlen értelmetlen vitatkozni, csak annyit, hogy nem ennek a problémának a vonatkozásában. A vendéglátósokról kialakult negatív sztereotípiákról majd én is szeretnék egy külön bejegyzést csinálni például, amiben remélem, hogy majd beszélgethetünk ezekről. Az elkúrt menedzsmentről, a hitvány igazgatókról vagy tulajdonosokról én magam is kismillió posztot írtam, és tervezek egy olyan bejegyzést, amiben a különböző nyilatkozatokat, állásfoglalásokat fogom időrendben sorra venni, és megnézegetni az ellentmondásokat (nem járványszakértési szempontból). Szóval ezekről mind érdemes lehet beszélni, viszont ha a vendéglátás-turizmus szektor válságáról van szó, akkor ezek csak zsákutcába viszik a diskurzust.

Szintúgy írtam fentebb az egyik példában, hogy ilyenkor nagyon fontos megtalálni a valódi kérdést. Számomra ez a nagyon egyszerű képlet rajzolódott fel: A gazdasági/társadalmi katasztrófa elkerüléséhez szükség van vagy állami segítségre, vagy részleges (észszerű!) lazításra. Épp milyen okból, de utóbbitól kategorikusan elzárkóznak. Tehát marad az első verzió, segítségre van szükség. Ez a segítség pedig el van mismásolva, a probléma súlyossága meg letagadva. Úgyhogy akkor következik a kérdés: Miért nem segít a kormány a megsemmisülni készülő szektoron? Szerintem ez az a kérdés, amit fel kell tenni, és nem nekünk kell megválaszolni, nekünk csak minél többször feltenni, amíg ezt meg nem válaszolják, és addig kérdezni, amíg erre nem érkezik elfogadható válasz. Nem fog, mert nincs. Azonban ezt mondják ki ők, és vállalják fel. 

 

Ember a vízben (Egyéni történetek a válságban lévő vendéglátásból)

Ehhez a bejegyzéshez már hetekkel ezelőtt kigyűjtöttem az alapanyagot, és írtam hozzá egy rövid vázlatot, de mostanáig tépelődtem azon, megírjam-e. Nem lesz-e ez túl bulváros, hatásvadász? Nem fog-e egy újabb, sajnálatkreditekért való sorbanállásnak tűnni? Egyáltalán érdekel-e ez másokat?

A napokban felkapottabb téma lett a vendéglátósok helyzete; volt ezek közt racionális megközelítés (erről korábban írtam), meg politikai hullarablás is, olyanoktól, akik korábban legyintettek az egészre. Mindenképp előrelépés a korábbihoz képest, amikor meg se akarták hallani a szakma hangját. De elkövettem azt a hibát, hogy megnyitottam a kommenteket ezeknél a bejegyzéseknél. Eleinte nagyon felhúztam magam rajtuk, de én inkább ilyen tízig számolós típus vagyok, szóval csak ezért még nem ragadtam volna billentyűzetet. Ami miatt mégis, az a keserűség, szomorúság, a kollégáimmal való együttérzés, ami a dühöm elmúltával maradt. 

Azt fogom - személyenként pár sorban - bemutatni, hogy néhány, vendéglátásban tevékenykedő személynek nagy vonalakban, hogy alakult az élete, mióta beköszöntött ez a válság, és megtagadták tőlünk a valódi segítséget. Ezek mind olyan emberek, akiket személyesen ismerek, dolgoztunk már együtt, sőt, némelyiküket én magam vettem fel. Hozzám hasonlóan, építgetni próbálták a saját életüket, és szerettek volna élhető viszonyok közt létezni ebben a drága országban. Ezért fáj különösen, amikor úgy próbálják őket/minket beállítani, mintha az elmúlt években betegre keresték volna magukat, és a luxuskörülményeik után sírdogálva tartják a markukat. Természetesen álneveket fogok használni.

Igen, tudom, az ilyeneknél mindig probléma az ellenőrizhetőség, és tényleg volt olyan történet, amit azért kellet kiszűrnöm, mert éreztem, hogy kilóg a lóláb, és egyesek rosszabbnak próbálják meg beállítani a helyzetüket, mint amilyen valójában. Ebben némi rutint már (sajnos) sikerült szereznem eddigi karrierem során, és elég hamar észreveszem, ha valaki azért adja elő a hattyú halálát, mert abban reménykedik, hogy amikor végre valahára lesz új megbizatásom, akkor hamarabb fog nála is csörögni a telefon. Ez nálam sose működött, ezután se fog.

 

Péter: Kicsivel a harminc alatt, kisebb megszakításokkal 9-10 éve a pályán. Egy belvárosi étteremben volt brigádvezető, szakmában jónak számító fizetéséből egy másfél szobás albérletet és egy 10 év körüli kocsit tartott fenn. Mikor beütött a válság, megszűnt a munkája, de nem keseredett el, gyorsan átnyargalt futárnak, a kocsit robogóra cserélte, és elmondása szerint így egy darabig elviselhető volt a helyzet. Egy-két hónap után már annyi futár volt, hogy drasztikusan csökkenni kezdtek a bevételei, és a kocsi eladásán nyert tartalékot kezdte felélni. Mikor látta, hogy fenntarthatatlan a helyzet, felszámolta az itthoni életét, kaucióját elbukta, maradék tartalékát arra használta, hogy ki tudjon menni külföldre dolgozni. Decemberben hazalátogatott, de a további szigorítások miatt megszűnt a kinti munkája is. Jelenleg nincs munkája, a kint megszerzett tartalékát éli fel. Tehetetlennek és dühösnek érzi magát.

Bianka: Több menő budapesti étteremben és szállodában dolgozott korábban a konyhán, sok-sok év után kapta meg az első jól fizető munkáját, ahol viszont olyan pocsék volt a szakmai színvonal, hogy inkább visszament rosszabb fizetésért olyan helyre és pozícióba dolgozni, ahol fejlesztheti a tudását. A válság beköszöntével egy pékségben kapott munkát, sokkal rosszabb fizetésért. Egy kollégájával ketten fizettek egy kétszobás albérletet, és amikor tudott, a rossz körülmények közt élő családjának adott haza a fizetéséből, hogy a fiatalabb testvérének ne kelljen dolgozni iskola mellett. Az albérletük hamar fenntarthatatlanná vált, és visszaköltözött a családjához negyedik lakónak egy kicsi, külvárosi panelbe. Úgy érzi, mindent kezdhet elölről, ha egyáltalán lesz rá lehetősége.

Nóra: Gyakornokként kezdte, 3 év kemény munka után, a válság előtt két hónappal kapta meg az első magasabb pozícióját, és vette ki első önálló garzonját. A munkahelye már az első korlátozások alatt megszűnt, családja segítségével tudta átvészelni azt a fél évet, mire újra el tudott helyezkedni egy irodaház recepcióján, természetesen rosszabb fizetésért. Folyamatos nehézséget jelentenek számára a havi kiadások. Ha beszélek vele, mindig egykedvűnek, motiválatlannak érzem. Remélem, ki fog tudni jönni ebből.

Benjámin: Az első leépítéshullámot még túlélte, mert hasonló fizetésért el tudott helyezkedni szállodai munkahelye után egy étteremben, de a második hullám az ő munkáját is elsodorta. Egy haverjával ketten fizettek egy albérletet, de a lakótársa is anyagi nehézségekbe került a válság hatására, így nem tudták fenntartani. Próbált máshol elhelyezkedni, de a vendéglátósok jelentkezését sok helyen élből kiszórják, mert úgy vannak vele, hogy csak addig számolhatnának velük, amíg fel nem oldják a korlátozásokat. Egy vidéki nagyváros vonzáskörzetében lévő faluban élő családjához költözött haza. Tartalékok híján, nem tudja, hogyan fog tudni visszajönni Pestre dolgozni, ahol valahogy legalább egy hónapot ki kell majd húznia az első fizetésig. Összeomlottnak érzi az életét, elmondása szerint nem látja értelmét újrakezdeni, mert ha megint lesz valami sokakat érintő probléma, őt megint az út szélén fogják hagyni.

Eszter: Kétgyermekes anyuka, lassan két évtizede a szakmában. Ugyan munkáját megtarthatta, de az eredeti harmadára vették vissza a fizetését. Férje szintén szakmabeli, hasonló tapasztalattal, akinek megszűnt a munkahelye, és jelenleg nem tud elhelyezkedni. Sok év alatt megképzett tartalékaik végét járják, amivel a gyerekeik jövőjét szerették egyengetni. Egy-két hét múlva derül ki, hogy a munkahelye tulajdonosa hajlandó-e továbbfinanszírozni a súlyosan veszteséges működést, vagy lehúzza a rolót. Nem adta még fel a reményt, talán a gyerekei miatt ezt nem is teheti meg, de komolyan gondolkoznak azon, hogy a gazdaság újraindulása után más országba költözzenek, ahol jobban embernek nézik őket. (Ezt sokan mondják, akikkel beszélek, azonban Eszteréknél már a konkrét tervezési folyamat, utánajárás is elindult, itt azért emeltem ki.)

Réka: Háromnegyed éve tették át félállásba, de legalább megtarthatta a munkáját. Annyi szerencséje van, hogy saját tulajdonú lakásban él, de folyamatos fejtörést okoz számára kiadásainak fedezése. Hónapok óta próbál elhelyezkedni máshol, de ő is azzal találkozik, hogy a vendéglátósokat, szállodásokat nem szívesen alkalmazzák. A félállás az természetesen csak anyagilag jelent félállást, mivel a pozíciója azon kevesek közé tartozik, amik még egy üzemszüneten lévő szállodánál is folyamatos odafigyelést igényelnek. A megküzdését tovább nehezítik lelki gondjai, amikkel aktívan és kitartóan küzdött, amíg megengedhette magának a terápiába járást. Nehéz lenne azt pár sorban megírni, milyen az, amikor a mindennapjaid központjában nem a megélés, hanem a megküzdés van, és mit jelent ilyenkor egy gyomrost kapni az élettől, de szerintem (sajnos) sokan tudják ezt. 

Máté: Kisebbségi tulajdonosa egy vendéglátóegységnek, aminek üzemeltetésében is aktívan részt vesz, 2-3 éve nyitottak. Régebben is sokat mesélt arról, hogy milyen nehézségek adódnak abból, hogy a NER-lovagok egyre jobban szivárognak be az ágazatba, és mennyi előjoguk van azokkal szemben, akik nincsenek bekötve, és a piacról próbálnak megélni. Iszonyat törést okozott benne, amikor az alkalmazottai nagy részét, akiket személyesen választott ki, el kellett küldenie. Küzdött azért, hogy minél több emberét megtarthassa, és még annak tudatában is, hogy adósságból veszteséget finanszírozni üzletileg elhibázott lépés, próbált hitelhez folyamodni, aminek csak egy töredékét kapta meg, elvégre a hitelbírálaton joggal mondják, hogy a vendéglátás helyzete jelenleg kilátástalan. Közben pedig néznie kell, ahogy a csókosokat tömik ki abból a pénzből, amit majd egyszer neki kell megtermelni, neki meg még a bérleti díjat sem voltak hajlandók átütemezni. Olyan indulat árad belőle, ha felmerül a téma, hogy nehéz mellette megszólalni, még úgy is, hogy teljesen átérzem a dühét és a fájdalmát. 

Andrea: Bizonyos szempontból szerencséje volt, miután beszántották az ő munkahelyét is, egy-két hónap alatt el tudott helyezkedni egy új munkahelyen, nagyjából hasonló fizetésért. Azóta se volt ilyen szerencséje, mivel nagyjából az első ott töltött hét után tudta, hogy ez nem nekivaló hely, de nem tudott máshol elhelyezkedni. Mivel ez egy hivatali munkahely, ami a munkamorál antitézise, hamar elkezdték őt csesztetni, fúrni a szállodás, pörgősebb stílusa miatt. Olyan környezetből jött, ahol (egy-két munkakör kivételével) rögtön kiütközik, ha valaki kummant, ezért - mint utólag kiderült, hibásan - feltételezte, hogy itt is az a cél, hogy a feladatok el legyenek végezve. Gyakran hozzák őt kellemetlen helyzetbe, vagy próbálják meg úgy beállítani, mintha rosszul dolgozna, amit az illetékes vezető, aki szintén ebből a haszontalan csinovnyik kasztból való, benyal. Andreát egy munkájában talpraesett, határozott embernek ismertem meg, az új munkahelyéről azonban nem tud anélkül mesélni, hogy ne kezdene könnyezni vagy csuklana el a hangja. Korábban 2 évig voltam a felettese, és pontosan tudom, hogy soha nem dolgozna/viselkedne úgy, hogy erre rászolgáljon, bár én ezt a bánásmódot minden esetben embertelennek és elutasítandónak tartom.

Jakab: Hiába volt magas poszton, egy olyan helyen dolgozott, ahol nem csak a válság jelentett nehézséget, hanem a felettese, aki saját fizetése megőrzésének érdekében gondolkodás nélkül áldozott be bárkit. Jakab története nem annyira kifejezetten tragikus, mert 3 hónap után el tudott helyezkedni egy nagy multinál, hasonló (vagy talán jobb) fizetésért, de számára ez a helyzet olyan negatív tapasztalatot jelentett, hogy nem is tervez visszatérni a szakmába. Elmondása szerint jól elvan az új kollégáival, nem is kell megerőltetnie magát, és pontosan tudja, hogy egy bullshit az egész munkája, sokat is beszélgettünk ezekről, amikor még együtt dolgoztunk, de már leszarja. Az első adandó alkalommal úgy kibasztak vele, ahogy csak lehetett, ő ezért a bánásmódért nem fog itt erőlködni. Viszonylag hamar helyre tudta billenteni az életét, de számomra mégis a befért a szomorú történetek közé, mert a saját területén kiemelkedő szakembernek tartottam, akivel jól tudtam együtt dolgozni, és szerintem nagy veszteség, hogy ő más ágazatban folytatja a karrierjét.

 

És bőven tudnám még folytatni ezt a sort. Eredetileg többet is írtam, de sokszor kapom meg, hogy terjengős vagyok, így megpróbáltam kicsit észszerűsíteni a dolgot. Azért őket válaszottam ki, mert ugyan van sok hasonlóság a helyzetükben, azt akartam megmutatni, hogy amikor valaki leírja, hogy "a vendéglátósok" vagy "a szállodások", akkor az nem egy homogén csoportot jelent, hanem sokféle embert, akik sokféle módon kerültek ugyanarra a padlóra.

Tudom, hogy nem mindegyikük helyzete tűnik kifejezetten tragikusnak, de mindenkit szeretnék emlékeztetni arra a nehéz helyzetére, amibe valamikor élete során belekerült, és azt érezte, hogy kívülről milyen kurva okos mindenki, mert két mondatban ledarálják, hogyan kéne "jobban" csinálnod az életed. Ugye, milyen sokat segített ez már akkor is? Mint amikor a depressziósnak azt mondják, hogy "koncentrálj a jó dolgokra". Vagy ugye, te is mennyivel jobban érezted magad, amikor a problémáidra azt a választ kaptad, hogy "Afrikában meg éheznek!!" vagy "Ez van, lehetne rosszabb is"? Gondolom, te sem a törődést érezted ki ezekből a kiváló válaszokból.

Azt is tudom, hogy akiben semmi együttérzés nem volt eddig sem, az ezután is csak vért fog hányni, hogy "hát de a pincér eddig hazavitt 400ezret, most meg sír a szája", hiába vitt ő haza ennyit legfeljebb a nyári hónapokban, vagy támogatta belőle a családját, esetleg a megtakarításait szerette volna másra felhasználni, nem pedig vegetálni belőle hónapokig, mert nem kap munkát. 

Nem egyformán érintett bennünket ez a válság. Sokaknak megállt annyiban, hogy maszkot kell hordani, vagy otthonról kell dolgozni. Másoknak pedig konkrétan a talajt húzták ki a lába alól, és lehetetlenült el a megélhetése. Ezt embere válogatja, kinél hogyan csapódik le, de igyekeztem szemléltetni, hogy egy dolog minden esetben adott, ez pedig a kilátástalanság, kétségbeesettség, és a keserűség, amikről méltatlanul kevés szó esik a sok politikai csatározás, számháború, és okoskodó megmondás árnyékában. És persze, ezek érzések, amiket az emberek szeretnek elvitatni egymástól, és sokan meg is teszik, jelenleg is.

Ezek az emberek mit tennének, ha egyik napról a másikra beszántanák az életüket? Tehetetlenül végig kellene nézniük, ahogy a sokéves munkájuk megy a levesbe, fejlődik vissza az életük, anyagi helyzetük. Mert félreértés ne essék, ha ez egy olyan könnyen áthidalható probléma lenne, ahogy ezek a nagyokosok leírják vérhányás közben, akkor nem hívnák válságnak. Nekik ajánlom a definícióval való ismerkedést, mielőtt kifingják magukból ezeket a bölcsességeket. De ha nehezükre esne az értelmezés, akkor van egy másik típusú felvetésem is.

Korábbi posztokban, kommentekben megálltam, hogy ne kezdjek bele a hülye számháborúba, de most engedek a kísértésnek. Van bárki, aki leülne egy éppen válságban tengődő, túlélésért küzdő vendéglátóssal, akár a fent említett emberek egyikével, és a szemébe mondaná: "Igen, az teljesen rendben van, hogy volt pénz olyan vasútra, ami kétezer év alatt térül meg, volt pénz focistadionra, atlétikai stadionra, vadászkiállításra, motocross pályára, magánalapítványok feltőkésítésére, nagyvállalatok beruházási támogatására, és lett elköltve elvileg 3628 milliárd forint összesen "gazdaságvédelemre", de a te szaros életedre sajnos pont nem jutott, és nem tartom jogosnak az elvárást, hogy meg kéne segíteni téged, törődj bele."? De nem is kell ehhez másik ember, próbáld meg a tükörbe elmondani saját magadnak. Te elfogadnád ezt a választ? Nem lennél pont annyira keserű te is, mint azok, akiket bemutattam?

Mert végső soron nem is az a kérdés, hogy mi legyen a vendéglátósokkal. Az csak most van. A kérdés az, hogyan viszonyuljunk azokhoz, akik önhibájukon kívül kerültek szar helyzetbe. Ha épp konjunktúra lenne, de tudnánk, hogy holnap beüt a válság, csak azt nem, melyik szektorba, és határoznunk kellene arról, mi legyen velük, akkor vajon azt szavaznánk meg, hogy segítsük őket, vagy inkább hagyjuk az út szélén megrohadni? Ezt kellene eldöntenünk, és a jövőben tartani magunkat hozzá, bárki is kerüljön bajba.

 

Már megint az a fránya újranyitás (Kérdések)

Tudjuk le gyorsan a kötelezőt: Nem hiszem, hogy bárki számított arra, hogy nem a korlátozások meghosszabbítása mellett dönt a kormány. Mivel azóta sem lettem vírusszakértő, ezért ebből a szemszögből legfeljebb ugyanazokat az ellentmondásokat tudom kiemelni, amiket már sokan mások megtettek.

Viszont felmerült bennem pár kérdés, ami tényleg kérdés, nem a jellemző, kifejezetten kritikai hangnem, amit meg szoktam ezzel kapcsolatban ütni. És ugyan nem valószínű, hogy erre valaha érvényes választ fogok kapni, de jó lenne tudni, hogy ezeket a szempontokat is mérlegelik-e, amikor határoznak ezekről az intézkedésekről.

 

Házibulik elszaporodása

Többöször megírtam már, hogy én sajnos egy egészségügyi probléma miatt a veszélyeztetett csoportba tartozom. Ebből kifolyólag tavaly március óta két kezemen meg tudom számolni azokat az alkalmakat, hogy találkoztam a barátaimmal, vagy valaki meglátogatott. Bármilyen szar is, és az életem egyéb eseményeiből fakadó, amúgy is depresszióba hajló hangulatomon se segít, mégis úgy gondolom, hogy ez a felelős magatartás azoknak, akikkel azonos rizikócsoportba tartozom, és sajnálatos, hogy ezt ilyen sokan leszarják.

De nem csak azok nincsenek erre tekintettel, akik veszélyeztetettek. Jó pár ismerősöm keresett meg az utóbbi időszakban, hogy meglátogatna, és sajnos egy kivétellel vissza kellett utasítanom őket. Az egy dolog, hogy rám nincsenek tekintettel, és statisztika szempontjából tényleg nem oszt, nem szoroz, hogy én a plusz vagy a mínusz oldalra kerülök, viszont a mögötte lévő tendencia lehet társadalmilag/járványügyileg is veszélyes.

Aki használ valamilyen közösségi oldalt, az könnyen észreveheti, hogy egyre nagyobb számban kerülnek fel a kisebb-nagyobb házibulikról szóló Insta story-k és egyebek (és kerültek fel a szóban forgó ismerőseim sztoribuborékjába is). Nyilván ezeken nincsenek maszkviselési szabályok, és nem kell negatív teszt sem a részvételhez.

Ki szeretném hangsúlyozni, hogy én nem hibáztatom őket ezért. Hónapok óta elzártságban, korlátozásokban élnek, és csak az történt, ami Magyarországon mindig történik. Van valami hivatalos, szigorú intézkedés, amiből egy idő után elege lesz az embereknek, és amíg más országokban ezért utcai demonstrációkat tartanak, addig itthon megkeresik a repedéseket, a szürke zónát, ahol nem kell egy az egyben szembeszegülni egy szabályozással, és eléggé a háttérben van ahhoz, hogy a hatóságoknak se kelljen nagy erőkkel fellépni, mivel a nyilvánosság előtt nem sérül a szabálykövető társadalom PR-ja.

Tehát az első kérdésem: A rejtve maradt, teljesen szabályozatlan házibulik, események nem rejtenek-e nagyobb járványügyi kockázatot magukban, mintha ezek a nyilvános térben történnének, valamilyen járványügyi szabályokkal, amire jobban rálátnak a hatóságok, és könnyebben is tudják ellenőrizni? Ez nem álkérdés vagy kötözködés, tényleg kíváncsi lennék rá, hogy ezt vajon mérlegelik-e.

Ingyenes parkolás és tömegközlekedés

Mivel én tényleg nagyon ritkán hagyom el a lakásom, és akkor is igyekszem úgy megoldani, hogy gyalog tudjak menni az adott helyre, inkább abból tudok táplálkozni, amit mások megosztanak velem.

Szinte minden ismerősöm, akit erről kérdeztem, vagy csak simán mérgelődött rajta, arról számolt be, hogy semmivel nincs kisebb tömeg a BKV-n, mint a járványhelyzet előtt. Oké, a velük való korrektség jegyében azt is meg kell osztanom, hogy egyesek szerint még a szokásosnál is nagyobb a tömeg, de ezt személy szerint nehezen tudom elképzelni. Nem tudom azt mondani, hogy nincs így, de ez az állítás már inkább indulatvezéreltnek tűnik nekem, viszont mivel mások tapasztalatairól van szó, szerintem úgy korrekt, ha azt teljességében jelenítem meg.

A kocsival rendelkező ismerőseim arról számoltak be, hogy ha amellett döntenek, hogy kocsival mennek valahova, legalább 20-30 perccel korábban el kell induniuk, mert ennyi plusz időt jelent parkolóhelyet találni. Itt változó az eloszlás, mert van, aki ettől még ragaszkodik az autós közlekedéshez, de többen is mondták, hogy már inkább csak a legszükségesebb esetben mennek kocsival, mert nagyon macera, és a lakhelyüknél lévő, nehezen talált parkolóhelyüket is elbukják ilyenkor.

A saját parkolóval rendelkező budapesti szállodák számára minimális pluszbevételt jelentett a kihasználatlan parkolóhelyeik lakosság számára bérbeadása, értékesítése. Mikor bejelentették az ingyenes parkolást, egy-két csilliárdokba kerülő kocsit kivéve mindet elvitték tőlük, és átparkolták az utcára.

Amellett, hogy számomra nem kérdés, ezzel kifejezetten az ellenzéki önkormányzatokat akarják megnyomorítani, vajon elgondolkoztak-e már ennek a felülvizsgálatán? Nem könyörületből, hanem egyszerűen azért, mert semmi értelme. Távol álljon tőlem, hogy tippeket adjak a kormánynak, de a parkolási pénzeket nem csak úgy lehet elvenni a fővárostól, ha azt ingyenessé teszik, hanem akkor is, ha beszedetik velük a pénzt, aztán einstandolják. Viszont ezzel pl. a szállodák újra értékesíthetnék a parkolóházaikban üresen álló helyeket, és egy nagyon pici levegőhöz juthatnának.

Boltok nyitvatartási ideje

A fent ismertetett helyzetem okán, ha tehetem, igyekszem a házhozszállításos bevásárlásra támaszkodni, de néhány terméktípus esetén nagyon elégedetlen vagyok velük, ezért néha nem úszom meg, hogy boltba menjek. (Pl. ha nem szeretnék olyan csomag gyümölcsöt/zöldséget kapni, aminek a fele ehetetlen)

Ezt a panaszt másoktól is hallom, de személyesen is meg tudom erősíteni, hogy sokkal nagyobb tömeg van a boltokban, mint az intézkedések előtt. Ezt egyben arra is alapozom, hogy én amúgy is igyekeztem mindig megtalálni azokat az idősávokat, amikor kevesebb ember vásárol, mert nem szeretem a tömeget, a zajt, meg ha állandóan fellöknek. Amióta tart a járvány, én tényleg minden nap minden idősávját kipróbáltam, többször, több helyen, hátha csak átrendeződtek ezek a szokások, de egy-két (ellenőrzötten nem ismétlődő) esetet leszámítva, tényleg mindig tömeg volt.

Valamilyen fokú felismerés egész biztos, hogy történt ezzel kapcsolatban, mert amíg volt ez az idióta vásárlási idősáv, addig ez mégrosszabb volt. Bár jobban belegondolva, nem tudom, hogy tudatosan nem vezették-e vissza, vagy csak elfelejtették.

Tudom, hogy a bevásárlás a létszükséglet kategóriába tartozik, és valószínűleg ez okozza azt a hozzáállást, hogy itt "ez van" alapon állnak a tömörülésekhez. De azon például érdemes lehet elgondolkodni, hogy ha például ezeknek a helyeknek olyan intézkedési tervük van, amivel tényleg hatékonyan tudnak védekezni a járvány ellen, akkor ezt a gyakorlatot nem lehet-e más ágazatokban is alkalmazni? Hangsúlyozom, ezek nem álkérdések. Lehet, hogy nem így van. Viszont, ha abból indulunk ki, hogy itt egy ágazat, ahol van sikeres recept a járványidőszakban való működésre, akkor nem lenne-e érdemes legalább feltenni a kérdést, hogy ezek a recepctek máshol is megalkothatóak/megtalálhatóak-e? 

 

Aki szokott olvasni, annak már lehet, hogy unalmas, de többször is megírtam már, hogy minden szabályozás csak akkor marad életképes, és lesz valóban hatékony, ha az valamilyen szinten alkalmazkodik az adott társadalom viselkedéséhez, vagy csúnyán mondva a "néplélekhez". Magyarországon, főleg a Kádár-rendszer maradékaként, tipikus lefolyása a dolgoknak, hogy találunk pár kiskaput, ami fölött a hatóságok is szemet hunynak, és létrejön az az illúzió, hogy a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt. A valóságban viszont ez csak egy homlokzat, ami mögött megint megképződik a szürke zóna, amiben az ügyeskedők válnak királyokká, közben a társadalom a negatív hatásokat ugyanúgy elszenvedi.

Könnyen lehet, hogy az általam felvetett kérdésekre egyszerű válaszok léteznek, így nem tartom konstruktívnak azok hozzáállását sem, akik hasonló kérdésekkel próbálják a saját szabályszegésüket igazolni, de gondolom azt is, hogy ha egyszer szeretnénk felelős társadalomként működni, akkor ezeknek a kérdéseknek a megvitatása, az egymással való párbeszéd, nem megúszható.

Vezetői hibák, és amit tanultam belőlük IV.

Előző részek: Első, Második, Harmadik

Ebben a részben egy kicsit komplexebb témát próbálok meg körüljárni, és ugyan lesz némi átfedés az előző részekben felsorolt dolgokkal, egy kicsit nehezebben megfogható aspektus, valahova a gyakorlati, illetve a személyiségből eredő problémák közé tudnám belőni félútra. Szereptévesztésnek neveztem el őket.

Ez a szó önmagában valószínűleg mindenkinek mást mond, ezért is ugrok rá egy rövid bevezető után mindjárt arra, hogy miket értek ezalatt. Kettő munkahellyel ezelőtt kollégák voltunk valakivel, akire most Albertként fogok hivatkozni, és számomra sok tanulságot hordozott az ő működése. Neki kellett (volna) vezetnie a recepciót, Sokszor hozott olyan helyzetbe, ahol magamról, és a saját elgondolásaimról, azok helytállóságáról szerezhettem visszacsatolást. A működésével, közvetetten, gyakorta okozott a munkámban nehézségeket, de amikor alkalmam adódott őt teljesen kívülről szemlélni, és nem volt épp befolyással az én dolgaimra, akkor is érdemes volt a megfigyelésre, tanulmányozásra. Néha-néha előszedem őt az agyam egy hátsó szegletéből, hogy megnézzem, mennyit haladt a tudatalatti feldolgozás, megértés. Na, nem azért válaszottam le értékes processzorkapacitást, mert Albert olyan egyedi lenne. Épp ellenkezőleg, sok hasonló figurával találkoztam már, és még nincs meg a tökéletes módszerem a velük való együttműködésre, aminek keretében úgy tudunk eredményesek lenni, hogy nekem ne kelljen helyettük dolgozni. Utóbbival még csak nem is feltétlen a munkateher mennyisége lenne a baj, hanem ezt sokszor hatáskör hiányában egyébként sem tehetem meg. Át is térek az első pontra:

 

Célt tévesztett bizonyítási kényszer

Általában a végén szoktam ezt kifejteni, de mivel a "megoldás" rész itt pofonegyszerű, inkább indítok azzal, és gyorsan letudom. Ha vezetői poszton vagy, akkor szerintem a bizonyítási vágyadnak (igen, amikor ez a helyén van, akkor vágy, amikor nincs, akkor kényszer) két legitim iránya lehet: felfelé és befelé. A felfelé bizonyítás magában foglalja a feletteseid elvárásainak való megfelelést, illetve, amennyiben tudod már, mi jelentheti a karrieredben a következő lépcsőfokot, az arra való alkalmasság, az ahhoz szükséges tudás megszerzése. A befelé irányuló bizonyítás a saját magunkkal szemben támasztott elvárásoknak való megfelelést jelenti, illetve az éppen aktuális célok, "részeredmények" teljesítését, amik elengedhetetlenek a fejlődéshez. Utóbbinak fontos szerepe van akkor is, ha fentről nem érkeznek olyan minőségű kihívások, amik fejlődő pályán tarthatnának bennünket, ilyenkor, amennyire lehet, magunknak kell gondoskodni arról, ne kényelmesedjünk el.

Lefele irányuló bizonyítási kényszer

Ennek fényében, ha például lefele akar valaki állandóan bizonyítani, az sosem szerencsés. Ennek gyakorlati szemléltetéséhez be is dobnám Albertet. Albert hiába volt részlegvezető, akinek egy csomó ehhez kapcsolódó feladata lett volna, az ideje egy jó részét arra fordította, hogy demonstrálni próbálja, mindent jobban tud a beosztottjainál, még akkor is, ha ez épp nem volt így. Mivel én sokszor próbáltam nekik segíteni, volt alkalmam valamennyire megismerni a csapatát. Akkoriban még nem volt lehetőségem ennyire távolból szemlélni ezt a jelenséget, így - helytelenül - azt feltételeztem, hogy a problémák az Albertre nehezedő munkateher mennyiségéből fakadnak, elmondása szerint "folyamatosan úszott". Éppen ezért, ha felfedeztem egy-egy kollégájának valami "rejtett képességét", amivel esetleg könnyíthetne az életén, mindig elmondtam neki, hátha így jobban be tudja őket vonni a munkába. Nem így lett.

Egyiküknek nagyon jó vendégkommunikációs készségei vannak, és mellé talpraesett is? Tudna pl. házat mutatni érdeklődőknek (akkoriban sokszor kellett) vagy concierge feladatokat lehetne rá bízni, kis betanítás után. Albert lerendezte annyival, hogy biztos csak azért szeretik a vendégek, mert csinos. Egy másik kollégáról megtudtam, hogy nagyon fogékony a különböző táblázatokra, és autodidakta módon tanulgatja az Excelt. Ezzel tudtam azonosulni, és az én pályámon is sokat lendített. Albert reakciója erre annyi volt, hogy reméli, a sok táblázat-autistáskodás mellett marad idő a vendégekre meg az e-mailekre is. Egy harmadikról tudtuk, hogy piacvezető, magas minőséget képviselő szállodából jött, és rengeteget tudott arról, hogyan kell egy felsőkategóriás szerviznek kinéznie, ráadásul azon a részlegen egyedüliként jött ilyen helyről. Ám Albert őt csak simán túl "nyomulósnak" találta, minden lében kanálnak, aki túlpörgi a dolgokat.

Látható, hogy tálcán kínálkozott számára a lehetőség, hogy tehermentesítse magát, és egyben azt a funkcióját is betöltse, hogy egyénileg is fejlessze, motiválja a csapatát. Mégis, ő inkább a fenyegetést látta abban, ha esetleg egy területen valaki jobbnak mutatkozott nála, így ezeknek a kollégáknak folyamatosan igyekezett kisebbíteni az érdemeit. Mindig lesz olyan a részlegeden, aki valamit jobban tud nálad, és ennek örülni kell. Neked alapvetően a részlegvezetés a munkád, és első sorban az ahhoz kapcsolódó feladatokban kell pengének lenni, mint pl. a csapatod rejtett képességeinek a feltárása, akár. Szinte kivétel nélkül azoknál a menedzsereknél láttam, hogy nem voltak képesek összefogni a részlegüket, akik beszálltak abba a versenybe, amiben nekik a bírónak kellett volna lenni. Jönnek a panaszok, hogy "nem hallgatnak rám", vagy "állandóan megkérdőjeleznek", meg "ellenségesen viselkednek", ami természetes. A lefele versenyzés csak a pozícióból fakadó erőfölénnyel való visszaélés szebben megfogalmazva, ami pedig egyet jelent az elnyomással, ami - meglepő módon - ellenérzéseket vált ki az elnyomottakból. Közben a saját legitimitását pedig aláássa azzal, hogy nem a megfelelő ligában játszik, ugyanis ebben a versenyben a legmagasabb elérhető pozíció még mindig csak a legjobb beosztott, tehát a "győztesre" szükségszerűen nem fognak vezetőként tekinteni, és ettől lesz ez egy szereptévesztés.

A munkára, hatékonyságra nyilván nincs jó hatással az ilyen, elvégre a csapat nem fejlődik, nem lesz kedve plusz energiákat, ötleteket behozni, az egy szem "mindentudó" pedig elhavazódik olyan feladatokkal, amit más is el tudna látni (sőt, másnak is kéne), így azokra már nem marad ideje, amiket csak ő tudna, és a vezetői funkcióját nem tudja betölteni. 

Oldalirányú bizonyítási kényszer

Az előző blokkban egy olyan helyzetet néztünk meg, ahol egy Front Office vezető minden áron a legokosabb, legszebb, legügyesebb recepciós akart lenni ahelyett, hogy a legokosabb, legszebb, legügyesebb Front Office vezetővé próbált volna válni. A folyamat maga ugyan egészségtelen, ahogy már fent kifejtettem, de annyiban "érthető", hogy a Front Office Supervisor/Manager főleg recepciósból vagy concierge-ből képződik, tehát egyenes ágú leszármazottai egymásnak.

Az oldalirányú bizonyítás lényegesen szűkebb mesgyén történhet, és értelme is mégkevesebb van. Ez az az értelmetlen verseny, ahol a területi vezetők próbálnak kifejezetten egymáshoz képest jobbnak látszani. Az még talán elfogadható, ha a személyes hozzáállás, segítőkészség, megbízhatóság, vagy a saját terület hatékonyságának, rendezettségének foka mentén alakul ki verseny, és léteznek ritka esetek, amikor ennek van létjogosultsága, például az első-, és második számú vezetők több területről is érkezhetnek (általában Sales vagy Front Office), és ha előáll egy olyan helyzet, hogy valamelyik pozira két alkalmas jelölt is van (ez nagyon nagyon ritka), akkor lehet indokolt egy ilyen verseny. De nyilván azért beszélek erről a jelenségről, mert nem korlátozódik ezekre ritka alkalmakra, és a verseny sem a vezetői kvalitások mentén alakul ki. Az egyik verzió, amikor valaki egy sajátjától idegen területen próbál meg okosabb lenni annál, aki ennek a felelőse, a másik meg amikor gyakorlatilag mindegy, mi mentén, de egymás kárára próbálják meg jobb színben feltüntetni magukat.

Szereptévesztés tekintetében ez is, és az előző is sokban hasonlít egy középiskolás diák szocializációs dinamikájára, azonban megfigyelhetjük a különbséget, hogy míg a lefele versenyzés egy elnyomó típusú magatartás, addig az oldalirányú inkább csak destruktív. Épp ezért maga a tévesztett szerep sem annyira konkrétan behatárolható, mint az előzőben, ahol valaki vakok közt akar lenni a félszemű, ez inkább úgy írható le, hogy "csak ne én". Az egyiknél a hetedikes diák beül a negyedikesek matekórájára, hogy hozzájuk képest okosnak tűnjön, a másiknál pedig a saját osztályunkban vagyunk, és a tanár a naplót nézegeti, ki feleljen.

Ha ismerjük a részlegek/területek sajátosságait, és tudjuk, mennyi specifikus tudás kell a menedzselésükhöz, akkor rögtön felsejlik az első probléma, hogy ebből sosem lesz igazi verseny, mert alma vs. körte helyzet áll elő, és általában mindenki csak egy területhez ért, a többiről meg csak annyit tud, amennyi a munkájához kell. Másrészről, egy szállodában (gondolom, máshol is) az egyes részlegek szimbiózisban műkökdnek, tehát a cél a minél magasabb fokú összhang elérése. Ha alávágunk a másiknak úgy, hogy az őt akadályozza a munkájában, lehet, hogy rövid ideig ő nagyon hülyének, mi meg nagyon okosnak fogunk tűnni, de nem kell sokat várni arra, hogy a saját területünkre is begyűrűzzön ennek a hatása. Eddig egyetlen olyan hitvány emberrel találkoztam (sajnos ez pont a közvetlen felettesem volt), aki nem tudta még így se megérteni, hogy ugyanaz a hajó fog alattunk elsüllyedni.

Albert sajnos pont engem nézett ki arra, akin keresztül demonstrálta ennek a magatartásnak a káros hatásait. Tény, nem csak rajta múlt, hogy ez így alakult, mivel, felsőbb utasításra, gyakran kellett kisegítenem őt, vagy átvennem egyes feladatait, mivel korábban vezettem már recepciót, és hát jobban is ment, mint szegénynek.  (Pont nem vagyok jó szemléltetőeszköz a fenti leíráshoz, mert két totál eltérő részleget is vezettem már, recepciót és szobafoglalást, illetve volt, hogy egyszerre a kettőt, de ez nem gyakran fordul elő) Gondolhatjátok, hogy nem én könyörögtem azért, hogy másfél embernyi munkát végezzek egy ember fizetéséért, Albert mégis úgy érezte, hogy neki minden áron bele kell tudnia szólni az én területembe, ha már én is "beleszólok" az övébe. A szemfüleseknek feltűnhet, hogy nem azzal a kézenfekvő módszerrel akart távol tartani a részlegétől, hogy nem hagyja meg azokat a feladatokat, amik miatt amúgy a nyakára ültettek. De hát innentől kezdve Albert már nem csak lefele versenyzett, hanem oldalirányba is. Minden áron próbált valami hibát találni a munkámon, vagy hiányosságot a tudásomban, mindezt kérdések mögé bújtatva. Már amúgy a megközelítés se volt jó, mert ha hibát talál a munkámon, akkor fogom, kijavítom. Ha hiányosságot talál a tudásomon, akkor megmondom neki, hogy a kedvéért holnapra utánanézek, és ennyi. Ezek elő szoktak velem fordulni, mint mindenkivel, szóval nem tudom, pontosan mire számíthatott. Rövid ideig vicces volt, és talán még a hiúságomnak is jót tett (az ilyen típusú bizonyítási kényszerben lévők általában nem azok, akik jól jönnek ki ezekből a helyzetekből), de hamar teherré és idegesítővé vált. 

A szomorú az egészben az, hogy egyébként abból a töménytelen mennyiségű kérdésből, amivel folyamat bombázott, látszott, hogy ő nem hülye a szakmához, és a saját területén jelentős háttértudása van, mégis inkább az érdekelte, hogy az enyémet tüntethesse fel kisebbnek. Ha egy kicsit nyitottabb tudott volna lenni, és megfogadni pár tanácsot, no meg félretenni a kicsinyeskedést, akkor biztos vagyok benne, hogy bőven el tudta volna látni a részlege vezetését. Ha a csapatával törődött volna, támogatta volna őket, nem pedig a velük való versengésre pocsékolja az idejét, akkor egyrészt lett volna egy csomó segítsége a feladatokban, másrészt az ideje is megmaradt volna. Így viszont, hogy folyamatosan olyan helyzeteket kényszerített ki, amikben alulmaradt, mivel a sajátja helyett ő az én területemen próbált meg okos lenni, mégjobban elásta magát a beosztottjai előtt, akikkel a "lefele versenyzés" miatt már amúgy kialakult némi ellentét. Ha nem is olyat, amire egy vezetőnek szüksége lett volna, de a "kisebbeken" való nyerészkedésből tudott ugyan szerezni némi kompetencia-kreditet, de azokat az "oldalirányú" bizonyítási kényszere mentén, aminek mindig koppanás lett a vége, rögtön el is veszítette, ami kényszer létre se jöhetett volna, ha rendesen ellátja a feladatait.

A részlegek szimbiózisát egyébként ez is jól szemlélteti: a hátam közepére nem kívántam ezt, bár, ahogy fentebb írtam, egy rövid ideig élveztem, hogy nem tud szerencsétlen megfogni semmivel, és így okosnak látszom (bár inkább a kérdések voltak gyengék), ennek az volt az ára, hogy nekem kellett az ő munkáját elvégeznem, amíg ő - feltételezem, nem kívánt eredményként - állította elő az engem jó színben feltüntető helyzeteket. Szóval nem kell ahhoz alávágnom valakinek, hogy a nyakamba szakadjon a szar, csak erre akartam kilyukadni.

 

Azért rejtély ez a viselkedés/működés számomra, mert, ha lebontom a folyamatot, valójában két ponton is olyan döntési helyzetben volt, ahol megválaszthatta, mire fordítja az idejét, energiáját, és mindkét esetben opcióként ott volt a saját munkája, mégse azt választotta egyik alkalommal se. Választotta a beosztottakét, meg az enyémet. Én meg választottam volna szintén a sajátomat, de ennek hatására nyakamba varrták az övét is, a hatásköröm megnövelése, tehát számonkérési lehetőség nélkül. (Ami nem volt teljesíthetetlen mennyiség, csak ha ez nem egyszeri szívesség, hanem rendszer, márpedig az volt, akkor szerintem ahhoz járt volna az az extra fél fizetés is.) Mivel az oktatásaimon, ahol a recepciót próbáltam a legalapabb dolgokra megtanítani, Albert szintén végig szerepelt, így megfosztotta a saját csapatát a tanulási lehetőségtől, és úgy kellett beállniuk a pultba nyitáskor, hogy elvileg több hónapot "tréningeztek", mégse tudtak semmit, sikerélményre esélyük nem volt. Ez, és Albert folyamatos elnyomása, lefele irányuló bizonyítási kényszere azt eredményezte, hogy 2-3 hónapon belül több, mint a részleg fele elment máshova.

Az a munkahelyem, amiről itt mesélek, sajnos ezer más gonddal küszködött, és Albertnél sokkal rosszabb vezetőket is megtűrt a falai közt. Viszont volt egy ezt megelőző helyem, ahol tényleg össz-vissz 2-3 embert kellett a megfelelően rossz székbe ültetni ahhoz, hogy olyan láthatatlan gátjai legyenek a fejlődésnek, amitől egy minden tekintetben élvonalbeli szálloda középszerré tudott silányulni. Legközelebb, ha ráveszem magam egy ilyen katyvasz megírására, erről fogok írni.

 

 

 

süti beállítások módosítása