Régóta idegesít, hogy kegyetlenül elbeszélünk egymás mellett vírusügyben. Nem sanszos, hogy pont én fogom megváltani a világot ezzel a bejegyzéssel, de ha egy rövid ideig megpróbálok jóhiszeműen hozzáállni a járványhelyzet, és a vele járó gazdasági válság kezelésében fellelhető diszkrepanciákhoz (ezt használjuk magyarul? olyan okos hangzása van, hogy bennehagyom), és nem rögtön rásütni, hogy ez megint egy ostoba kommunikációs háborúvá aljasult, mint ebben az országban minden, hátha rájövünk valamire. Mindehhez testhezálló alapállást választottam magamnak, ugyanis én alakítom a "hülye állampolgár" szerepét ebben a történetben.

Hozzáteszem, hogy most ugyan gyorsan átfutottam pár cikket, de az ilyen külölnböző számokban és ezek ilyen-olyan olvasatában nem vagyok teljesen képben, mert egy pár hónapja eldöntöttem, hogy limitálom a koronavírussal kapcsolatos híradagomat, mert elviselhetetlen volt már, és agyfaszt kaptam tőle minden nap, hogy 30 értesítés jött a telefonomra olyan hírekkel, hogy "lehet, hogy ez lesz, de lehet, hogy tök más", meg ahogyan mindenki magyarázta a bizonyítványát. (Azért nagyjából meg merem tippelni: egyik oldalon Orbán Viktor gonosz gyilkos, mert nem azt csinálja, amit mond az ellenzék, a másik oldalon Orbán Viktor mindent jól csinált, amúgy meg Soros. Eltaláltam? Most spóroltam meg fél évnyi olvasást és klikkelgetést) Ez nem jelenti azt, hogy teljesen kizártam volna a dolgot (ez egyébként is lehetetlen lett volna), de igyekeztem azokra a dolgokra koncentrálni, amik mögött kellő megalapozottságot láttam, vagy tényleges információértékkel bírt számomra. Így például, a külföldi szaksajtót és a szakmai tech oldalakat kivéve, nem foglalkozom azzal a szégyenletes tenyérjóslással, amit a turizmus kapcsán művelnek az ilyen-olyan elemzők/újságírók, mert hetente gondolják meg magukat, hogy akkor most 2022-re, 24-re, vagy igazából soha nem fog visszaállni a pénzkereseti lehetőségem és a szakmám, és jön az új világrend, ahol tutajjal fogunk közlekedni. Azóta számtalan ilyen jelentés megjelent, és még a magukat nívósnak tartó cégek, mint az STR (ez egy ilyen foglaltsági adatokat gyűjtő izéke, akinek vannak elemzői is, csak ide önkéntes alapon szolgáltatsz adatot, tehát nem NTAK) változtatja hétről hétre az álláspontját, és okád ki magából egymásnak ellentmondó előrejelzéseket. Arra jutottam, hogy az ilyen jellegű elemzések hátterében a meghatározó faktor az elemző kedve, hogy melyik számokat szeretné éppen nézni, totál használhatatlan. Vagy a "digitális lobbi" is jött a hülyeségeivel, ahol még a seggtörlést is applikáción keresztül képzelik el, már a jövő évtől. Azokra a kérdésekre persze nem tudtak válaszolni, hogy egy alapból rossz bérszínvonalú szakma honnan fog a mostani, elég diverz hátterű és fizetésű dolgozói helyett leakasztani ugyanennyi műszaki-, vagy IT irányultságú embert ennek a működtetésére, akik egyrészt nincsenek elegen, másrészt ezek általában elég okos emberek ahhoz, hogy ne akarjanak szállodában dolgozni, és ha mégis, akkor ott nincs mese, meg kell őket fizetni. Mindegy is, elkalandoztam.

Lényeg a lényeg, mindenki ontja magából az okosságot, és reménykedik abban, a 30 blöffből majd az egyik bejön, és akkor majd utólag okosnak fog tűnni, mert akkor lehet mutogatni, hogy "jaj, hát én ezt megírtam már a járvány elején", és a másik 29, ennek teljesen ellentmondó ugyanilyen megírására már senki nem fog emlékezni. Egy ember már biztos lesz, aki vissza fogja ezeket nézni.

Egy kis kitérő után rá is kanyarodnék a témára. A klasszikus vírustagadó/vírusrelativizáló szemléleteket most kidobnám a képletből, és lerendezem annyival, hogy szólásszabadság van, és nem cenzúrával kell ellene küzdeni, hanem korrekt tájékoztatással, szerintem, de amikor bedobják ellenem azt az érvet ilyenkor, hogy ezen emberi életek múlnak, akkor arra nem tudok mit mondani, mert én nem tudom bizonyítani, hogy nem, őt meg nem érdekli. Szóval, egy darabig létezett egy tényleges vita, amit végül ugyan nem folytattunk le egymással, és átment politikába az egész (azért értékeljük a lehetőséget is, én azt mondom), de van egy olyan leosztás, ahol a járványkezelést akkor értékelik sikeresnek, ha minél szigorúbb intézkedésekkel korlátozzák az emberek egymással való érintkezését, mert így lehet a leggyorsabban megállítani a terjedést, és van egy másik, ahol a cél az lenne, hogy csak annyi, és olyan korlátozó intézkedést vezessenek be, amennyi feltétlen szükséges a járvány kordában tartásához. Mindkét oldalnak van egy társadalmi-, és gazdasági vetülete is, ami komplikálja az egyenletet.

Teljes lezárás

Nem lehet elvitatni ettől a megoldástól, hogy nagyon hatásos, ha az esetszámok visszaszorítását nézzük. Ami miatt nagyon vonzó lehet az erre épített kezelés az az, hogy a fehérköpenyes társadalom leginkább ezt támogatja. A megnevezés nem véletlen, a fehérköpeny effektusról biztos hallottatok már (=ha az orvos mondja, az biztos úgy van, mert ők nagyon sokat tanulnak, meg tudják nevezni az emberi test 206 csontját, én meg nem). Nem mellékes az sem, hogy ez az egész korona-sztori egy egészségügyi válsághelyzetnek indult, aminek ők a tudorai, tehát az a verzió nem létezik, ahol az ő véleményüket valaki nem veszi figyelembe. Ha mégis, akkor ott nagyon sok gödröt kell majd ásni. 

Több ország is sikeresen alkalmazta ezt a fajta kezelési módot, a legmarkánsabb példa Kína, ahol először kitört a járvány. (Igen, láttam, hogy már valamelyik országban X éve kimutatták a vírust, de nem ott lett belőle járvány, és biztos fogunk még olyan "tanulmányt" olvasni, hogy kiderült, hogy Jézus valamelyik követője is koronavírusos volt) Tudni kell azonban, hogy a teljes lezárást alkalmazó országok nem éppen demokratikus berendezkedésűek. Egyrészt, az emberek jobban hozzá vannak szokva, hogy fentről irányítják az életüket, másrészt ezen országok kormányai nem félnek - számunkra - szélsőséges módon érvényesíteni ezeket a szabályokat. Ennek a módszernek köszönhetően Kínában hamar visszaállt az élet, és ha bárhol felüti a fejét a vírus, azonnal zárnak, és karantén. A kínai gazdaság ennek következtében nem is fordult át recesszióba, ők már túl vannak a nehezén. 

De nem csak a felülről vezéreltség kellett ehhez. Kínának hatalmas belső piaca, és saját valutája van, ami szintén kulcsfontosságú szerepet játszott abban, hogy ezt ilyen jól megúszták. Ma már nem sok köze van a kommunizmushoz Kínának (egyesek szerint sose volt), hiába van benne az állampárt nevében, de ami mégis a régiben maradt, az az állami tulajdon, ami ebben az esetben szintén segítségére volt az ottani kormánynak. A termelést bármikor, rövid idő alatt a válságkezelés szolgálatába tudják állítani, és segíteni tudja a kilábalást, legalább egy válságkezelésnyi időre önellátóvá tudják tenni magukat. A többi ország Kínába kiszervezett termelése, és annak kiesése miatt pedig, ha nagyon akarnák a kínaiak, szinte bármennyi segítséget kérhetnének ezektől az országoktól, hogy mihamarabb visszaállhasson az említett kiszervezett termelés. Tudtommal egyébként nem igazán kértek, szóval ezt a lapot ki se játszották. 

A másik, szerintem legerősebb érv az ilyen típusú járványkezelés mellett az a halálesetek számának minimalizálása. Mert egy vírushelyzetben mégiscsak emberi életekről van szó, bárki bármit mond. A kérdés az, hogy vajon empirikusan kijelenthető-e, hogy a teljes lezárás minden esetben a legkevesebb halálozással járó megoldás-e, minden országban?

Részleges, fokozatos lezárás

Vegyes sikerességgel alkalmazták, főleg az euróatlanti övezetre jellemző. A célját - amennyire én értem - úgy fogalmazza meg, hogy annyira tartsa kordában a járványt, hogy az adott ország egészségügyi rendszere ne omoljon össze a terhelés alatt, amit a vírusos megbetegedések okoznak, törekedve arra, hogy az emberek szabadságát valamilyen kidolgozott terv szerint szabályozza, de ne vegye el teljesen. A karanténnal, kijárási tilalommal ellentétben itt "kijárási korlátozások" vannak, például itthon is. Jobb helyeken a korlátozások kidolgozásába bevonnak szakértőket, akik megpróbálják kiszűrni azokat a típusú "találkozási pontokat", ahol a vírus nagyon könnyen belobbanhat, és sok ember fertőződhet meg. Néhány helyen ezeket a korlátozásokat a társadalom bevonásával hozzák meg, és valamilyen kompromisszum mentén, például betiltják az 5-10-20-50 főnél nagyobb eseményeket, mindenhol kötelezővé teszik a maszkviselést, külön figyelmet fordítanak az idősotthonokra, kórházakra, ahol mégnagyobb a kitettség, ilyenek.

Az egyik érv, ami emellett szól, és amiért pont ezek az országok alkalmazzák, az egyrészt a - hol többé, hol kevésbé - demokratikus berendezkedés: az ilyen típusú társadalmakban például fontos szempont a különböző törvények és szabályozások megalkotásánál az életszerűség. Ez egy olyan kompromisszum, ami úgy kezeli felnőttként a társadalom tagjait, és tartja tiszteletben a szabadságjogaikat, hogy közben ezek az egyének mégis számonkérhetőek maradnak (nem raknak ki pl. egy ötvenes táblát az autópályára, mert senki nem tartaná be, de a 130-as táblánál már lehet azt mondani, hogy nem véletlenül lett ez kitalálva). Mivel a világ ezen felén nem divat a rendőrállam, életszerűtlen szabályokat nincs is kapacitás betartatni, tehát egy idő után mindenki megszegné, mert látnák, hogy nincs következménye, és könnyen vonja le a társadalom azt a következtetést, hogy akkor másnak sincs, ez pedig egy nagyon rossz spirált indíthat el (helló, magyar adó-, és munkatörvények), vagy egyszerűen lázadás tör ki, ami járványkezelési szempontból bizony tömegrendezvénynek számít. Ez most nyilván nagyon le van egyszerűsítve, de nézzétek el nekem. A másik fontos érv a részleges lezárások mellett, hogy elvileg ezzel könnyebb elkerülni egy gazdasági katasztrófát, amit az okozna, ha teljesen megállna a termelés az egyes országokban. Mivel elég durva körbetartozás van a világon, és néhány ország még a központi bankjuk, valutájuk mentén is kötve van egymáshoz, nagyon hamar bekövetkezhet, hogy valamelyik állam inszolvenssé válik a hiteleivel, és akkor ő ránt magával mindenkit. Tehát, ha van is ország ebben a térségben, aki tudott volna kivitelezni valami kínaihoz hasonló teljes lezárást, azon még mindig ott van a többi, tőle gazdaságilag függő ország nyomása, hogy ne tegye.

Tehát ebben a kezelési útmutatóban sokkal erősebben helyet kapnak a társadalmi-, és gazdasági szempontok. Szerintem ezt leginkább kényszer hatására teszik, de talán nem baj az, hogy vannak olyan országok, ahol ez a kényszer már meg tudott születni. A szóban forgó országok úgy tették magukat gazdaságilag egymástól függővé, hogy közben nem tudnak összehangoltan működni. Az EU, mint hatékony működés antitézise, saját mércéje szerint, rekord gyorsasággal fogadott el egy mentőcsomagot, amiből pénzt, ha jól értelmezem a cikkeket, legkorábban 2021 közepén látunk. Jelzem, a válság 2020 elején kezdődött, ráadásul legalább 2 hónap felkészülési időnk volt rá, mert láttuk, mi történik Kínában. Oké, fontos lépés az európai integrációban, és máskor 5 év alatt se képesek elfogadni valamit, de azért mégis van egy kis hiányérzetem.

Azt azonban nehéz lenne elvitatni ettől az irányelvtől, hogy figyelembe vesz olyan dolgokat is, mint például a válság okozta megnövekedett munkanélküliség, ami sokszorosára növeli a depresszió, az öngyilkosság, függőség kialakulásának, törvénysértő magatartás kialakulásának kockázatát az egyéneknél, és egyik se túl jó dolog. És mivel itt senki nem tudta volna akkora hatékonysággal átállítani a termelését, mint mondjuk Kína, egy esetleges teljes lezárás is jóval komolyabb negatív hatásokkal járt volna. Mondom ezt úgy, hogy azért a kínai helyzetről nem olyan könnyű tiszta képet kapni, hogy az ottani emberek ezt tényleg hogyan viselték, viselik, úgyhogy ez mindössze feltételezés. Szóval így a svédek, úgy a svédek, tökmindegy, igazuk van-e, valójában az egyetlen tényleges opciót választották, és legalább kitartottak mellette, míg néhány ország megpróbált pár hétig Kínát játszani, hogy rájöjjön, az itt nem pálya.

A nagy hátulütője a részleges korlátozások alkalmazásának, hogy ez egy precíziós művelet, míg a másik egy amputáció. A lábunk számtalan módon megfájdulhat, amire az orvos javasolhatja az amputációt, mint tuti megoldást, mert akkor végülis biztos megszűnik a fájás, de ennyi falábú kalózzal nem bírna el ez a világ. Viszont, ha a szóban forgó lábfájást meg félrekezeljük, akkor úgy járunk, mint szegény Dr. House, és az életünk hátralevő része sántaságunk körül fog forogni. Lehetőséget ad továbbá arra is, hogy eltérő vélemények alakuljanak ki arról, még a kezelés folyamatában, hogy mit kéne csinálni, és polarizálhatja a társadalmat, ami kisebb-nagyobb csoportokat hajlamossá tehet a szabályok megszegésére. Ezt egyébként a korrekt és következetes tájékoztatással lehetséges az értelmes vita keretein belül tartani. És ezzel el is érkeztünk a következő pontunkhoz.

A feladat adott, már csak meg kéne oldani

Mint azt fentebb is írtam, elég vegyes ennek a modellnek a sikeressége, aminek oka a modell gyakorlatba ültetésének különbségei közt keresendő. Sajnos a legrosszabb eset ütötte fel a fejét, ami nagyon gyakori a 21. században, ugyanis szóban egyetértettünk a célokban, csak sajnos senki nem ugyanazt értette alatta. Nagyjából mint amikor azt mondjuk valakinek, hogy "mindjárt", és a fogadó fél ezt 5 percnek interpretálja, a küldő meg fél órának, és tök jogos lesz a sértődés a végén. (Vagy amikor azt mondod, hogy "mindjárt", és a másik úgy érti, hogy "vegyünk már egy vasutat")

Mi a cél? Esetszámok minimalizálása, hogy minél kevesebb ember haljon bele a járványba, és ne dőljön be az egészségügyi ellátórendszer. Negatív társadalmi-, és gazdasági hatások mérséklése, és a majdani kilábalás elősegítése, amit leginkább a munkahelyek megőrzésével, és az emberek elnincstelenedésének megakadályozásával lehet elérni. Úgy is mondhatjuk, hogy arra kell törekedni, hogy a gazdaság motorja a munka előtti ütemen legyen tartva, hogy amikor újraindulhat, akkor csak sebességbe kelljen rakni, és pörögjön tovább (nem értek a műszaki dolgokhoz, de valami ilyesmit magyaráztak a Mazda SkyActiveX motorjáról, hogy miért olyan smooth a váltója meg a start-stop rendszere). Valószínűleg ahányan elolvastátok, annyiféle konkrét gyakorlatra gondoltatok azok alapján, amit leírtam.

Amit 2008-ból (elvileg) megtanultunk, hogy a gazdasági válságot nem lehet sikeresen kezelni megszorításokkal, mert az válság folyamatával prociklikus (vele összhangban mozgó), tehát tovább mélyíti, és nehezebbé teszi a kilábalást. Az anticiklikus gazdaságpolitika szerintem egyébként tök szép szó. De mint mondtam, ez alatt elég sok dolgot lehet érteni, mint ahogy a jogállam, vagy akár a mindjárt alatt is. Ez alapvetően nem lenne feltétlen baj, mert az egyes országok is annyira különböznek, mind társadalmilag, mind gazdaságilag, hogy nem is lenne célszerű egy "Anticiklikus Gazdaságpolitika for Dummies" könyvet kiadni, ahol pontról pontra leírják, mit kell csinálni, de azért vannak alapelvek, amiket be kell tartani a sikerességéhez. Hagyni kell elszállni a hiányt, pénzt kell pumpálni a gazdaságba, és legfőképpen keresletet kell élénkíteni, tehát nem szabad hagyni, hogy az emberek lecsórósodjanak, és továbbra is költekezzenek, hogy életben maradjanak a vállalkozások.

A másik nagyon fontos faktor az idő. Nem elég jól meghatározni az intézkedéseket, azokat megfelelő időben is kell meghozni. Például Magyarországon időben vezették be az első hullám során a korlátozásokat, így a tömeges megbetegedéseket egy az egyben sikerült elkerülni, amit kevés ország mondhat el magáról. Nem így a gazdasági intézkedéseket, és nem így a második hullámnál. De ezt egy kicsit szálazzuk szét.

Ausztria a mi laboratóriumunk, de Németországnál van hozzá a kulcs

Mint azt mondottam volt, az idő nagyon fontos tényező. Ha ez az állítás igaz is lenne, akkor joggal merül fel a kérdés bennem, a hülye emberben, hogy ha minden intézkedéssel hetekig várunk, hogy megnézzük, ott bevált-e, akkor az az intézkedés még "up-to-date"-e, és célszerű-e itthon is bevezetni? Mert azért csak eltelt 2-3 hét.

Nem mehetünk el amellett sem, hogy Ausztria általában véve jobb gazdasági helyzetben van, mint mi, így lehet azt mondani, hogy neki tovább ér a takarója, akármit is csinál. Ez amúgy nem teljesen igaz, mert itt például fel kéne ismernünk a velük szembeni előnyünket (mert van ilyen), mégpedig az, hogy nálunk nincs euró, tehát a modern monetáris elmélet nyújtotta lehetőségeket könnyebben tudnánk kihasználni. Bevallom, nem vagyok gazdasági szaki, szóval csak abból tudok tájékozódni, amit magamtól elolvasok, és valahol megértem azokat a véleményeket is, akik ezt "ezoterikus baloldali" gazdaságelméletnek nevezik, az a kritika viszont inkább, ahogy elnéztem, az alapjövedelemre, és az alapjövedelem monetáris finanszírozásáról szól (és az a része szerintem tök jogos), nem a válságkezelésről. Ez egyébként az az elmélet, miszerint a Nemzeti Bank nyomtathat pénzt és finanszírozhatja a költségvetési hiányt ebből, amíg az ország saját valutával rendelkezik, mert addig nincs baj, amíg nem devizában adósodsz el (persze nem nyakló nélkül, mert egy ponton beüt az infláció, de nem rögtön, mert a válság alatt lecsökken a kapacitás kihasználtság, amit ilyen nyomtatott pénzzel, vissza lehet a normális szintre növelni, és csak akkor következik be infláció, ha ezt meghaladja, tehát amikor átfordulna abba, hogy több pénz kerget ugyanannyi kínálatot). Szokták még azt is mondani erre, hogy dehát az Európai Központi Bank tiltja. És akkor mi van? Lesz megint egy hetes cikkelyes eljárás X év múlva, ami pert ráadásul neg is nyerhet a magyar állam? Na és ha elveszíti? Aggodalommal, esetleg, urambocsá', komoly aggodalommal fognak nézni Magyarországra? Hagyjuk már. Vagy csak akkor tartunk be nekik, ha nincs valódi tétje? Ha ettől talpra állna a gazdaság, és egy rizikófaktorral kevesebb lenne így a kalapban az EUnak is, szerintem leszarnák. (Eddig is azt tették, csak volt hozzá homlokráncolás)

Amellett sem mennék el említés nélkül, hogy a szavak szintjén tényleg hasonlítanak az intézkedések az osztrákokéhoz, de egy-két apró részletet azért megváltoztattak. Például, csak hogy hazabeszéljek, a szállodák és éttermek támogatását az osztrákok a tavalyi számok alapján számolták ki, itthon meg az ideit vették alapul (erről részletesebben írtam már korábban), ami nyilván picsafüst, mert hónapok óta üresen kong minden, azt meg nem nehéz megtéríteni. Ehhez képest tavaly novemberben a magyar szállodák átlagfoglaltsága 60,3% volt, a mostani (még nem jött ki a novemberi KSH) 5% körülihez képest elég tetemes a különbség. Tudom, hogy mindig a turizmusvendéglátást hozom fel példának, de azt legalább ismerem valamennyire, és azért lehet elég jól következtetni a többire is belőle. Ugyanígy a "Kurzarbeit" bevezetésénél is voltak hasonló kozmetikázások, ami így végül nem jelentett segítséget a legtöbb embernek és cégnek. Például egy olyan cég, akinek a teljes bevételi forrása megszűnik, nem tud ezzel mit kezdeni, mint ahogy az adókedvezménnyel se, mert adózni csak abból lehet, ami van. A második fordulós Kugelschreiber Kurzarbeit pedig már szintén nem jelentett megoldást azoknak, akik már tavasszal elvesztették a munkájukat, és azoknak se, akiket idő közben levettek minimálbérre (a vendéglátásturizmusban nagyjából ez a két verzió van, esetleg még a fizetés nélküli szabi), de összességében egy fokkal jobban kivitelezték, azt is el kell ismerni. Itt is jó lett volna nézni a tavalyi számokat, de amúgy ha a szállodák megkapták volna a tavalyi év alapján számolt támogatást, akkor lehet még Geschwindigkeitsbegretsung Kurzarbeit se kellett volna.

Azért azt is lehet szegről-végről tudni, hogy a mi dolgaink inkább Németországhoz, és annak is leginkább az autóiparához vannak hozzáillesztve. Én speciel ennek nem örülök, konjunktúrában sem, viszont ez van. Szerintem ha felelősen akart volna eljárni a kormány, akkor ezt ő is megosztotta volna velünk. Válság van, ilyenkor a politikai kicsinyeskedést félre kéne tenni, és meg kell mondani a tutit, nem népszerűségi versenyt csinálni. A hülye emberben felmerülhet az a kérdés is, hogy az első hullámban, ahol számszakilag tizedennyire volt para a helyzet, miért volt ilyen szigorúság, és most ez miért maradt el nagyon sokáig? Vagy miért nem vonták le az első hullámból a megfelelő következtetéseket, hogy ez a "nagyonjobbos", tulajdonképpen hiányt elszállni hagyó, de közben mégis megszorító kezelés nem jön be, mert még a többi jobbos kormány se ezt csinálja. Számomra érthetetlen. De akkor ugrok is a következő pontra, mert egyelőre eleget ekéztem Pártunk és Kormányunkat.

A hiszterizálás

Van nekünk (van?) egy ellenzékünk. Litkai Gergely kiváló humorista fogalmazott úgy, szerintem az eddigi legtalálóbb módon, hogy olyanok, mint amikor a hurkából próbálunk meg disznót csinálni. Na most, képzeljük el, hogy ez valakinek összejött: milyen lehet az a szegény malac, és milyen lehet a viselkedése? Neki valószínűleg még Orbán Viktor se köszönne előre. Az én meglátásom szerint a jelenlegi ellenzék legnagyobb problémája, hogy nem ők ülnek a NER trónján, mindenki másnak meg az velük a problémája, hogy súlytalanok, és nem igazán tesznek ellene (egy-két kivételt leszámítva).

Kezdődött ott, hogy volt az első rendkívüli jogrend bevezetéséről szóló szavazás. Igen, a kormánytól szép gesztus lett volna, ha ennél a szavazásnál kivételesen nem rúg bele a lábhoz szoktatott ellenzékébe, de számítottunk másra? Egyetlen pozitívuma volt az egész vitának, hogy Tóth Bertalan (MSZP elnök, úgyse tudtad volna) vérnyomása életében először felment 90-re 55-ről, de ennyi. Az ellenzék ráfeszült, óbégattak, diktatúrát kiáltottak, a szokásos. Én 2012 óta azt hallgatom, hogy diktatúra. Egyrészt, szerintem Filippov Gábor hibrid-rendszer leírása illik erre a legjobban, másrészt ez már rohadt unalmas, harmadrészt egy diktatúra nem ilyen, vagy ha igen, akkor 2012-ben meg mi volt? Na mindegy. Egyébként akármilyen jogrendet szavaznak meg, ugyanúgy kétharmada van a kormánypártnak, valójában teljesen lényegtelen már, hogy lefutnak-e ilyen tiszteletköröket, hogy veszélyhelyzetet hirdessenek. Itt azért azt kiemelném, hogy néhány ellenzéki polgármester, és - meglepve tapasztaltam, de - Karácsony Gergely főpolgármester tényleg végeztek érdemi munkát a járványkezelésben (illetve Cseh Katalin momentumos és Rig Lajos jobbikos politikus, akik önkénteskedtek az egészségügyben), míg a többi szerencsétlen csak hisztizett (vagy elemzőket perelgetett, mint a kispesti polgi).

Miután a kormánypárt puszta formaságból szavazott magának egy rendkívüli jogrendet, az ellenzék ismét azonosulni tudott saját súlytalanságával, és elkezdte rontani a helyzetet. Tudatában annak, hogy bármit mondhatnak, mert a kormány úgyis mindent figyelmen kívül hagy, gondolták, hogy megragadják az alkalmat arra, hogy valahogy azért mégis egy kis politikai hasznot húzzanak ebből a helyzetből. Elkezdték a közvéleményt tüzelni a minél szigorúbb lezárások mellett, meg gyilkosozni, pánikot kelteni. A szigorú korlátozások mellett igenis szólnak érvek, ahogy azt fent is láthattuk, de nekik fontosabb volt kihangsúlyozni Dr. Miniszterelnökúr felelősségét. Folyamatosan jött az esetszám, halálozási szám, kórházi ágy, mennyi lélegeztetőgépet lehet venni abból a vasútvonalból, amit amúgy hitelből építünk, ilyenek. Érdekes módon, az elvileg baloldali pártokat is tartalmazó ellenzéki tömörülés kissé megfeledkezett a gazdasági hatásokról, amit egy szigorúbb lezárás jelent. Mint azt tudjuk, Pártunk és Kormányunk meglehetősen érzékeny a reputációjára, folyamatosan mérik a közvéleményt, és vagy ezért, vagy másért, de egyszer csak jól lezártak. Az ellenzék (nem a hisztériája miatt, amit levágott, hanem Karácsony Gergely intézkedései miatt) egy darabig átvette a kezdeményezést, és úgy tűnt, hogy a kormány másolja Budapestet. Szerintem valahol ezen a ponton ment át ez teljesen politikába, és tart azóta is, mert itt már a kormány összes kicsinyesség-triggerét megnyomták. Az ellenzék szigorúbb intézkedéseket szeretne? Oké, Budapesten tovább maradnak a szigorú intézkedések. Nem jut erre-arra-amarra pénz? Elvesszük a fővárostól. Meg legyen ingyen a parkolás, lófaszt lesz nektek itt zöld város. És el is kezdődött az adok-kapok, amiben kormánypárt és ellenzék vesznek részt, és a végén mi veszítünk.

Ha lehetett rontani a kormány egyébként is megúszásra játszó, és Fidesztől szokatlan módon rettentő pocsékul kommunikált válságkezelésén (Nyunyóka nénivel engem vallatni lehetne, de komolyan, és a többiek se jobbak), akkor ezeknek a nyomorultaknak sikerült (továbbra is tisztelet a kivételeknek). Mert egyébként erre a megúszásra kellett volna felhívni a figyelmet, nem pedig arra, hogy szerintük Orbán Viktor éppen hány embert ölt meg. Dr Miniszterelnökúrnak ami jó tulajdonsága van, még azt is rosszra használja, de gyilkosnak speciel nem gondolom. Azonban őt meg azt a retardált Káslert egész biztos bíróság elé állítanám a kórházkiürítések miatt, hogy ha ártatlannak is ítélik őket, legalább egy korrekt kivizsgálás történjen meg, mert ez tényleg egy olyan tragédia, ami mellett nem mehetünk el, amin azért MSZP, csak a miheztartás végett, megpróbálkozott egy kis hullarablással a kamu mentőssel.

A második hullámban is egyfolytában próbálják hiszterizálni a kormányt a szigorúbb intézkedésekért. És az a baj, hogy bizonyos javaslataik mögött egész biztosan fellelhetőek az ész érvek, de számomra már csak az süt ki belőle, hogy ha mondjuk teljesen bedöntjük a gazdaságot, és én éhen döglök, akkor anyám majd legalább lenyeli az undorát és berakja az ikszet a gyurcsányos listára 2022-ben.

Egy pillanatig próbáljuk a valóságot nézni

A kormány eddigi intézkedéseiből egyértelműen látszik, hogy olcsón kívánja megúszni a válságot, és érdemi segítségre megint csak a família számíthat. Az olcsóságra törekedés mögött biztos ezer és egymillió ok van, a legatyásodott cégek felvásárlásának könnyítésétől az egyébként sem annyira acélos költségvetésen át a "pénz csak munkáért jár" mantráig (én örülnék a legjobban, ha lenne megint rendes munkám, csak hát a válság az nem így működik...), de ez van, és kész. Ebből kell kiindulni. A kormány meg, ugyan nem vallja be, de eszerint cselekszik. És igen, ez a bizonyos valóság elég nagy részt az ő művűk, mert nem kellett volna stadionra költeni, nem kellett volna ennyiért lélegeztőgépeket venni, nem kellett volna a Budapest-Belgrád vasútvonal, meg kisvasút, meg erőmű, de ezek a dolgok megtörténtek, ezek a pénzek el lettek költve, pont. Most meg válság van. Én nem lettem tőle boldogabb, hogy megtudtam, hány lélegeztetőgépet lehetett volna venni Mészáros Lőrinc amúgy is kitömött szállodaláncának a megsegítségéből, mert orvos úgyse lett volna, aki üzemeltesse őket. Jó, először mérgelődtem rajta, de aztán csak lett lélegeztetőgép is, ráadásul annyi, hogy a járvány végén a kórházak omladozó falaiba is bele lehet majd építeni néhányat.

Az amúgy is kevés megtakarítások egy tetemes részét felélték az emberek, a járvány által érintett ágazatok romokban, vegetatív állapotban, a szabadságok elfogytak (bár januárban újraindul, biztos mindenki erre akarta elhasználni), a cégek pedig olyan helyzetben vannak a szar Munka törvénykönyve által, hogy semmilyen okuk nincs rá, hogy könnyítsék a dolgozóik helyzetét. Ez jelenleg a magyar valóság. Ha erre rányomunk egy brutál szigorítást, télen, fűtésszezonban, teljes tudatában annak, hogy ha ez megtörténik, akkor nem kapnak az emberek segítséget, akkor én látatlanban is megmondom, hogy ez sokkal több életbe fog kerülni, mint ez a köcsög járvány. Jó, volt egy pár tévés hakni a 100ezer forintos alapjövedelemmel, ami egyrészt nem oldott volna meg semmit, másrészt egy magát jobboldalinak tartó kormány sosem fog ilyet bevezetni, ez megint csak arról szólt, hogy eggyel többször el lehessen mondani a tévében, hogy "alapjövedelem". A Rasierapparat Kurzarbeit szerintem jó lett volna, csak sokkal előbb kellett volna bevezetni, meg nem kellett volna mismásolni a százalékokkal. De értelmes párbeszéd mentén még mindig lehetne korrigálni. Csak ez nincs, és ez sajnos valamennyire rajtunk is múlik. A szállodaiparban pl. az "érdekképviseletet" egy olyan haszontalan gittegylet látja el, amitől még a legdurvább konjunktúrában se várhattunk semmit, és az ő kontraszelektáltságuk ellen pedig igenis tehettünk volna. Nem sokat, tény, mert a kétharmad csodákra képes, de azért attól érdemes lett volna valamelyest elrugaszkodni, hogy, Bödőcs szavait idézve, ha a gazda erőspaprikát eszik, akkor nekik csípjen. Beérte mindenki a látszatmunkával és a dörgölőzéssel, most pedig megisszuk a levét. Ez egy válogatott bagázsnak jön csak be. 

És igen, jó lenne találni valami módot arra, hogy a kormány engedje el ezeket a hülyeségeit, és kezdjen el valóban anticiklikusan válságot kezelni, mert ennek tényleg súlyos következményei lesznek. Ráadásul 2008-ban pont a lengyel cimbik voltak az egyedüliek, akik levágták, hogy a megszorítás nem menő. Minden esetre, lehetőleg ne úgy próbáljuk ráébreszteni őket, hogy elkezdünk mégtöbb hullát felhalmozni, aztán megpróbálni a médiában rájuk verni, és reménykedni, hogy egy ponton már ciki lesz. Szóval én kérném a jelenlegi ellenzéket, hogy próbáljon meg egy kicsit kreatívabb lenni. Vagy kapituláljon, kérje a gazda segítségét, olyan nagyon nem lepődnénk meg rajta, higgyétek el, biztos minden pártban ott van az az arc, aki közvetít szívesen. Vagy hátha bele lehet őket hiszterizálni valami érdemi gazdasági lépésbe is, mittudomén, ezért nem vagyok én politikus.

Lenne is hova nyúlni, bár ki vagyok én, hogy tippeket adjak. Érdekes módon a bankok egy fillért nem buktak eddig ezen a bulin, mert a moratóriumos felfüggesztett pénzt kamatostul be fogják húzni. 2008 a bankok válsága volt, ami az embereken csapódott, én el tudnék képzelni egy legalább valamilyen mértékben fordított helyzetet most. A multik pénzzel való kitömése sem szünetel, pedig maga Dr Miniszterelnökúr mondta, hogy ezek közben talicskázzák ki a pénzt az országból minden évben, főleg a németek! Hát ne hagyjuk. Most főleg ne! De ott vannak még a bevásárlóközpontok, akik kiemelkedő szolidaritásról tettek tanúbizonyságot, amikor is az első hullámban, amikor tilos volt bemenni a plázákba, ők akkor is kőkemény bérleti díjakat szedtek, arra hivatkozva, hogy ők amúgy szolgáltatnak, az már nem az ő bajuk, hogy az emberek nem jöhetnek be. Egyszer már hirdettek itt plázastoppot, szóval gondolom annyira nem szeretik őket, mehet a sarc. Na, látjátok? Direkt nem a Lőrincet meg a Tiborczot mondtam. Persze, a fővárostól is el lehet venni még pár fillért, hogy utána a szennyvíz meg a szemét öntsön el minket, és kapjunk el más betegségeket, elvégre magyar immunra magyar járványt, de én megpróbálnám más irányba terelni a dolgot.

Komplex

A járvány egy komplex probléma, ezért minden olyan intézkedés, aminek csak az egyik oldalát tesszük oda, tovább fog rontani a helyzeten, és ezzel nem törődni felelőtlenség. Mert lehetne egyébként szigorítani, szerintem nem lenne az feltétlen rossz, ha mondjuk ez érdemi, mérhető javulást tudna hozni, de nem mindegy, hogyan, és mennyi ideig. Kezdve azzal, hogy nem hagyni éhen halni az embereket, folytatva azzal, hogy megregulázni a cégeket, ahol hátrány éri a gyereket nevelő dolgozókat (elvégre családbarát kormány vagy mi a tosz), stb. Mert a valódi probléma elsősorban soha nem a lezárás volt, hanem annak a mikéntje. Illetve, ha a kivitelezésekor egyszer figyelembe vennék az embert is, és nem csak addig látnának, hogy "megszüntettük a kontaktokat", akkor el lehet kezdeni beszélni a bezártság rossz hatásairól, de eddig a pontig még nem jutottunk el sajnos, mert az jobban érdekelte az embereket, hogy miből fizetik ki a számlákat, lesz-e munkahelyük, ahova vissza tudnak menni, meg ilyen apróságok, mert elsődlegesen lettek bizonytalanságba taszítva, és csak másodsorban a 35 négyzetméteres panelbe. Közben a hanyatló nyugaton verették az online jógát, meg a főzőleckéket, vagy a zongoraórákat, nekünk meg jutott a kovászos kenyér tízezer helytelen elkészítési módjának feltalálása. És amikor utóbbiakra hivatkozva valaki nem szeretne még több korlátozást, arra előszeretettel sütik rá a vírustagadó, rémhírterjesztő, nagyigyilkos jelzőket. Jó lenne megérteni, hogy az nem egy nagy választási lehetőség, ha a két opció a vírusba belepusztulás, és az éhenhalás (egyébként akkor a koronát még mindig nagyobb eséllyel éled túl, csak mondom). Az egészen biztos, hogy olyan politikusra, aki a gazdasági megsegítés nélkül kezdi el ismét a szigorítás hisztit, arra én nem fogok szavazni. Mondjuk az én szavazatomért eddig se versenyeztek túl sokan. 

Én nagyon be vagyok szarva, hogy mi lesz velem, ha még sokáig marad ez a helyzet (és nem vagyok ezzel egyedül), örülnék neki, ha legalább néhány ember tényleg foglalkozna ezzel is. Nem kifejezetten velem, persze, az is jól esik, hanem úgy általában velünk, emberekkel. Tudom, hogy túl sokat várok, de jelenleg se attól nem leszek boldogabb, ha Gyurcsány Ferencnek több szavazója lesz (attól mondjuk máskor se), és attól se, ha Orbán Viktornak kevesebb. Csak egy kicsit tegyük ezt félre, légyszi, majd utána basztatjátok egymást, de most tényleg bele fogunk ebbe dögleni. Vagy az lesz, hogy egyszercsak megunjuk ezt a balfaszkodást, és lesz, ami lesz alapon mindenki dobja a maszkot, és vissza a régi kerékvágásba? Az olyan Ungarische módi lenne.

Na, ez megint jó hosszú lett. Bocs, hogy mindenféle kórházi adatokkal nem dobálóztam, ahhoz a részéhez én hozzá se fingok, csak a 9.999.999 járványügyi szakértő országa vagyunk miattam. :( Várom mindenki gondolatait a kommentekbe, de légyszi, legyetek konstruktívak, ha lehet ilyet kérni (bár eddig különösebb gond nem volt vele, amit ezúton is köszi).

Arról fogok írni, hogy mi a bajom a jótékonykodással. De még mielőtt belemennénk, mindenképp szeretném elejét venni azoknak a személyeskedéseknek, amik sokszor érkeznek az ilyen hangvételű, típusú bejegyzésekre: nem önfelmentést vagy önigazolást gyártok. Nem arról van szó, hogy a bűntudatom elhessegetését próbálom ideologizálni, mert én is szoktam adományozni, jótékonykodni, és közösségi finanszírozásokban is részt veszek/vettem. Ennek a mértéke változó, ahogyan sajnos az én anyagi helyzetem sem tudta magát ebben a kiváló országban stabilizálni. Az utóbbi években több zsák ruhát dobtam már be (idén még magamnak se vettem...), pénzt nem mindig küldök, de szoktam azt is, és decemberben minden héten, ha vásárolni megyek, akkor ott mindig két kosárral indulok el, és az egyikbe olyan tartós élelmiszereket pakolok be, amiket a vásárlás után leadok egy ott pultozó szervezetnek, de volt egy-két ilyen impulzív hozzájárulásom is, amikor szembe jött velem valami olyan kezdeményezés, ami nagyon szimpatikus volt (cipősdoboz, mikuláscsomag, online kampány, stb).

Tessék, itt a history-m, lehet ítélkezni, hogy ez sok vagy kevés, vagy lehet mondani, hogy ezt azért írtam le, mert félek a népharagtól, de el akartam kerülni azt a látszatot, hogy azért vettem elő azt a témát, mert meg akarom magyarázni, hogy én miért nem szoktam adományozni.

Ami miatt mégis úgy érzem, muszáj egy kicsit más szögből is ránézni erre a jelenségre, mert - főleg idén - egyszerűen elviselhetetlen mennyiségű jótékonysági felhívással, adománygyűjtési kezdeményezéssel találkoztam. Természetesen nem magukat a szervezőket, vagy az általuk folytatott tevékenységet tartom elviselhetetlennek, hanem ennek a mennyiségét, azon belül is azt, hogy ekkora mennyiségre van szükség. És nem tagadhatom le, hogy ennek van személyes oldala, az idei évben én is nagyon nehéz helyzetbe kerültem (nem csak a szutyok vírus miatt), és amikor meglátok egy ilyen kezdeményezést, elfog a szorongás, hogy most még ugyan van hol laknom, van mit ennem, de tulajdonképpen hónapok óta mást se csinálok, csak adósságokat halmozok fel, és nem sokra vagyok attól, hogy fel kelljen számolnom az életem, amit az elmúlt években kalapálgattam össze. Bár nagyon messzire amúgy se jutottam, csak szakmailag, karrierben, amit viszont az anyagi helyzetem nem arányosan tükrözött eddig se, de minden esetre a mostani, vállalható életszínvonalam pontosan egy hajszálnyira van attól, hogy én is egy ilyen szervezet listájára kerüljek (és ezzel nem vagyok egyedül). De valahol az, hogy ennyi jótékonysági akció fut, - és nem csak decemberben a karácsony miatt, már 2-3 hónapja megsokszorozódtak - rólunk, társadalomról, országról, hívjátok, ahogy akarjátok, mond el nagyon sokat. Naivan mondhatnánk erre azt is, hogy mennyi jó ember van itt, aki próbál ilyen akciókkal gyűjteni a rászorulóknak, és mennyi jó ember van itt, aki adakozik, de mégis inkább azt látom ebben, hogy mennyire rohadtul magunkra vagyunk hagyva.

A jótékonykodás, akárhogy is nézzük, az egy egyéntől, az ő motivációitól, anyagi helyzetétől függő dolog. Van, aki tényleg felelősségérzetből, együttérzésből cselekszik, van, aki magának vagy másoknak akar vele tetszelegni, mert szeretné a jótékonysághoz kapcsolódó pozitív jelzőket megvásárolni a jellemrajzába, vagy akár bűntudatból, hogy neki van, másoknak meg nincs, és nem Magyarországon lennénk, ha nem említenénk azokat, akik puszta gazdasági érdekből teszik. Én ezt nagyon nem is firtatnám, mert szerintem nem is mindig lehet (és nem is feltétlenül kell) megítélni, ki miért adományoz. De bármilyen szögből is nézzük, ehhez mindig kapcsolódik valamilyen egyéni érdek, és a kegyesség, könyörületesség gyakorlása, ami az adományozót a rászoruló fölé helyezi, ami egy kiszolgáltatott helyzetet eredményez.

Nem tudom, más országokban hogy megy ez, de itthon több felmérés is kimutatta már azt is, hogy minél vagyonosabb valaki, annál kevésbé szolidáris a saját közösségével. Mondják is itthon, hogy "azért van neki, mert nem osztogatja", ugyebár. Tehát azt is problémásnak látom, hogy ez egy, az amúgy is rosszabb anyagi helyzetben lévő emberek közti, önszerveződő újraelosztás, amiben ugye a gazdagok nem annyira vesznek részt, tehát az ő pénztárcájukat ez nem terheli, így ez konkrétan a szegényektől a gazdagokhoz juttatott jövedelemtranszfer. A tehetősebb rétegből is vannak, akik igyekeznek támogatni a rászorulókat, azonban ők mind "self-made" emberek. Na most, ebből hányat ismerünk Európa egyik legkorruptabb országában? Ugye? Mert egyébként könnyű elképzelni, hogy azok, akik a kemény munkájuknak, szorgalmuknak, tehetségüknek köszönhetik a vagyonukat, azok a megszerzés alatt némi felelősségérzetet is növesztettek hozzá, csak hát az ilyen típusú emberek általában a "Nemigen kedveljük a te fajtádat errefelé" (ez a South Parkban volt a Szexuális Zaklatás Pandás részben, még mielőtt...) hozzáállással találkoznak.

És akkor rá is kanyarodnék arra a részre, amivel átverjük magunkat. Mert egyébként van nekünk egy olyan szervezetünk, amit mi, a zemberek, fenntartunk azért, hogy a közös ügyeinket intézze, és valahogy ebben a hatalmas jótékonysági dömpingben nem igazán mutatja meg magát soha ez a szervező. Ez pedig az állam. Az ő dolguk pedig az lenne, hogy minden ilyen kiszolgáltatott helyzetet igyekezzenek megelőzni, és mi, ennek a fenntartói, legalább az emberi méltóságunk megőrzésével vághassunk neki az életnek, aztán onnantól már jöhet a verseny, a szorgalom, a tehetség, de legalább a rajtvonal legyen mindenkinek ugyanott. Sajnos a lekötelezettségen alapuló, urambátyám rendszerek fenntartásában mindig a legkevésbé érdemes, de leginkább vagyonos réteg az érdekelt, ezért az, elvileg versenyalapú gazdaságban is mindenhol ez jelen van. És igen, van ez a szolidaritás duma, amivel kiszúrják a szemünket, de ez eredetileg nem arra vonatkozik, hogy a színvonalon aluli fizetésedből még valahogy oldd meg, hogy a nálad is rosszabbul élők is tudjanak enni, hanem hogy vegyél magadnak Lánchidat, meg ilyenek. A szolidaritás polgári szöveg, ahhoz meg polgárok is kellenének, őket meg csak annak az államnak a segítségével lehetne kinevelni, amit egyébként mi, többek közt, ezért tartunk fenn.

Nem hiszem, hogy valaha lesz olyan rendszer, legalábbis itthon tuti nem, ahol nem lesz fontos szerepe az egyéni hozzájárulásoknak, de legalább azt el kéne érnünk, hogy ezt valahogy a helyén tudjuk kezelni. Mert akkor nézzük rá, egy nagyon nem szakszerű, de jól szemléltető módon, a számokra:

- Vegyük azt, hogy van 100.000 Ft nettó fizetésed
- Ezen van 82.000 Ft bérteher, amit a munkáltatód fizet meg az államnak
- Van egy rekordmagas, 27%-os ÁFÁnk, amit rátesznek mindenre, tehát ha csak sima ÁFÁs dolgokat vásárolsz, amin nincs mondjuk jövedéki adó (benzin, alkohol, cigi), és elköltöd a teljes fizetésed, akkor ebből 27.000 Ft már fixen szintén az államhoz folyik be
- Ez az összeg egyébként ugye magasabb a jövedéki termékek miatt
- Tehát amilyen értékben te valójában magadra költesz az 73.000 Ft (mert ugye az adó nem növeli a termék értékét, amit megveszel)
- Ehhez képest az államnak származik belőled legalább 109.000 Ft bevétele
- Ez azt jelenti, hogy a tényleges, utánad és általad kifizetett pénz 60%-át zsebre vágják

Amire ki akarok lyukadni ezzel, az az, hogy a pénzt, ami ahhoz kéne, hogy ez a rengeteg ember ne szoruljon rá jótékonysági szervezetek gyűjtésére, azt szerintem mi bőven kifizetjük. Ugyan nem mind, mert az egykulcsos SZJA és a támogatási rendszerek egyértelműen a tehetősebb rétegeknek kedveznek. És ez nagyon nagy baj, mert ez a tömérdek jótékonysági akció csak ugyanezt a rendszert erősíti, amikor nem erre lenne szükség, hanem egy igazságos újraelosztásra.

Egy jótékonysági intézmény, az alapvető túléléshez szükséges dolgok beszerzésén és elosztásán kívül, sosem fog tudni olyan iskolákat fenntartani, amik rendszerszinten termelik ki az életképes diákokat. Nem fog tudni olyan munkahelyeket teremteni, ahol ezek a diákok tisztességes megélhetésért dolgozhatnak majd. Nem fog tudni olyan törvényeket hozni, amik arra szolgálnak majd, hogy ne érdemtelen kiskirályok zsigereljék ki a dolgozókat a munkahelyükön. Nem fognak tudni olyan kórházakat üzemeltetni, ahol a kevésbé jó anyagi helyzetben lévők is megkapják azt az ellátást, amivel munkaképesek maradnak, és az emberi méltóságukat is megőrizhetik. De ez nem is feladatuk. Ez az állam feladata, amit ő nem végez el, és amiért ennyi adományra van szükség. Ez hamar fogja eredményezni, hogy a mostani leszakadó rétegből már leszakadt réteg lesz, és azt már semmilyen gyűjtés nem fogja tudni ellátni.

És igen, joggal lehet élni azzal a kritikával, hogy "Akkor mindent az állam csináljon?", amire azt tudom mondani, hogy egy ideig, és egy bizonyos szintig, igen. Mert jönnek a liberális gazdászok a hülyeségükkel, hogy privatizáljunk kórházakat, vasúti társaságokat, meg igazából mindent, mert majd a piac. De érdekes módon ezek a jóemberek mindig elfelejtik azt a részét, hogy akkor viszont (a fenti példára utalva) ne 100.000 Ft-ot kapjak, hanem kapjam meg mind a 182-t (vagy ahhoz közeli összeget), nekik meg boldog karácsonyt. Mert amíg itthon ilyen, mesterségesen alacsonyan tartott a bérszínvonal, addig itt piaci alapon semmit nem fogunk tudni megfinanszírozni. Ha ezen egyszer tudunk majd változtatni (a drága jó multik kárára), akkor el lehet ilyeneken is gondolkozni. Van még a "szegény, kicsi ország vagyunk" felvetés is, amiről még szót kell ejteni ilyen esetekben: nem, bazdmeg. Van pénz, csak nem kell faszságokra költeni. Szörnyű abba belegondolni, tudom, hogy egy igazságosabb társadalomban nem épülne annyi felesleges birodalmi szimbólum, vagy a bevásárlóközpont parkolójában nem minden második autó lenne valami prémiummárkás SUV, és esetleg az elmúlt 30 év politikai résztvevőinek nagy része börtönben rohadna (de minimum mindegyikre rájönne még a ballagási öltönye), de cserébe megvásárolhatnánk a kilépőnket abból a folyamatos létbizonytalanságból, amiben az ország nagyrésze él, visszavásárolhatnánk az emberi méltóságunkat, és a legtöbben hasonló (és nem hasonlóan rossz!) esélyekkel indulhatnánk neki az életnek.

Hiszek a versenyben, és ugyan soha nem nézek Olimpiát, mert az egész koncepcióval bajom van, de emlékeim szerint ott is egy helyről indulnak a versenyzők az egyes számokban. Meggyőződésem, hogy a tisztességes versenynek ez mindenhol előfeltétele, nem csak akkor, ha körbe kell futkorászni valami kurva drága sportlétesítményben. Ebből is következik, hogy ami jelenleg itt van, annak köze nincs a versenyhez, csak egy pótcselekvés, amivel a gazdag újratermeli a gazdagot, a szegény meg újratermeli a szegényet, és a végén mindenki veszíteni fog ebben a játékban. A szegény megdöglik, a gazdagnak meg nem lesz, aki elvégezze a munkáját, tehát szegény lesz, tehát megdöglik, röviden. Nyilván van egy maroknyi ember, akit ez nem érint, de az egy olyan játszmának az eredménye, ahol folyamatosan felfüggesztett börtönbüntetésük van, amit a sikeres játékosok életük végéig elnyújtanak.

Mindent összevetve, én mégis azt mondom, hogy ha megteheted, akkor adományozz, jótékonykodj, mert jelenleg nincs más. Szar dolog egy olyan rendszert finanszírozni, ami a nyomor újratermelésében vesz részt, de a gyakorlati oldal mégis az, hogy itt rászoruló, nagyon nehéz helyzetben lévő embertársaink vannak, akiket kibasztak az út szélére azok, akiket mi fizetnénk azért, hogy ezt ne tegyék. Nem nagy megfejtés, de adni még mindig jobb, mint nem adni, bár nem így lenne. Én remélem, hogy egyszer a felelősségvállalásunk oda is ki fog terjedni, hogy ezt a mostani rendszert és "elitet" méltó helyére, a szemétdombra juttassuk, de addig is igyekezzünk egymás túlélését segíteni.

Ide is eljutottunk. Maga a sorozat még folytatódni fog egy-két résszel, de a kifejezetten Rozival foglalkozó írások közül ez lesz (reményeim szerint) az utolsó, hacsak idő közben nem támad még valami hatalmas felismerésem, amit meg kell osztanom a világgal. Ilyen személyes témáról blogolni amúgy is olyan 2000es évek, nem?

Amit nem értek, amit feltételezek, és ahogyan megpróbáltam kezelni

Amikor azt írtam, hogy a kicsinyességet és a buta játszmákat én nem tudom feldolgozni, akkor leginkább ezekre értettem. Számomra Rozi létezése, és az, hogy engem természetes ellenségeként kezel, valahogy úgy fogalmazódott meg, hogy ő nem egy ember, aki buta játszmákat tol, és rohadt kicsinyes, hanem ő egy ember, akinek a játszmákon és a kicsinyességen kívül nincs más alkotóeleme. Tények, emlékek, szavak nem kötik, egy nagy érdekgóc, akinek az érdekei épp olyan gyorsan változnak, mint a valóság, amit épp elfogad. Néhány fix pont van, amiket már korábban felsoroltam, de ennyi.

Amit viszont nem értettem soha, és bárcsak elő tudná ezeket nekem vezetni valaki úgy, hogy én is felfogjam, és talán kidolgozzak rá valami megküzdési stratégiát:

Elvileg közös hajóban evezünk, elemi érdeke fűződne hozzá, hogy én megfelelően végezhessem a munkámat. Ráadásul szinte csak olyan területekkel foglalkozom, amihez ő egyáltalán nem ért. Ha megpróbáltam vele egyeztetni, azzal idegesítettem, ha önállósítottam magam, akkor pedig öntörvényű és engedetlen voltam, aki megsérti a hierarchiát. Dolgoztam már olyan igazgatóval, aki szintén szerette, ha valami feszkós helyzetben nem ő kapja az első golyót, de ő legalább megteremtette az esélyt arra, hogy képviseljem az álláspontomat a tulajdonos felé, legfeljebb le lettem intve, de többször is tudtam így eredményt elérni. Ez egyébként (nem várok csodákat) még egy elfogadható verzió számomra, minekután a javaslataim éreztem annyira megalapozottnak, hogy képes legyek hatékonyan érvelni mellettük, ráadásul itt az ellenjavaslatok többnyire olyan gyengék voltak, hogy még csak olyan nehéz dolgom se lett volna.

Rozi mégis mindent elkövetett azért, hogy a rengeteg idővel és energiával elkészített, lekutatott, akár korábban kipróbált javaslataink el se jussanak a tulajdonoshoz. Azt se értettem, hogy amikor több kulcsterületért felelek, miért célja minden áron ellehetetleníteni. Ha látta, hogy bizonyos döntésekkel vagy beszólásokkal mélyebben tud belém gázolni, akkor azokra feküdt rá, csak hogy hülyének állíthasson be, és belém törölhesse a lábát, ha éppen úgy tartotta kedve, vagy random alaptalan vádaskodásba kezdjen. Nem értettem, mi volt a célja ezzel az egésszel, tudtommal azóta se talált senkit a helyemre, vagy ha mégis, akkor azt valószínűleg legalább két emberrel tudta megoldani, akik egyenként kerülnek annyiba, mint én. Érteni vélem, hogy a modern társadalomban, ahol a pszichopátiás (antiszociális) viselkedés egy elfogadott megküzdési stratégia, ott a cél szentesíti az eszközt, és egyes embereknek semmi nem számít, csak a saját érdekeik, és azok érvényre juttatása. De azzal, hogy engem kicsinál(t), nem nyert semmit, de még vesztett is. Szóval pusztított ő, mint a gép, csak a játék végén nem volt nyeremény.

Azt sem értem, mivel érdemelhettem ki ezt a bánásmódot. Soha, és ezt úgy értsétek, ahogy mondom, soha nem emeltem fel a hangom vagy szálltam bele egy ilyen személyeskedő, lealacsonyító vitába. Egyrészt szeretem azt hinni, hogy én ennél több vagyok, másrészt nem olyan könnyű egy teljesen kiszámíthatatla emberrel szembeszállni, amikor ő dönt a megélhetésemről, és úgy helyezi többször kilátásba a kirúgásomat, hogy közben végig kihangsúlyozza, hogy egyébként a munkámmal semmi baj nincs, csak az engedelmességet és a tekintélye (nem ezeket a szavakat használja) feltétel nélküli tiszteletét hiányolja. Röviden, hogy nem vagyok alattvaló. De én ebben nem látok nagy problémát, mert nem is az van a munkaszerződésemben. Nekem minden hónapban lakbért kell fizetnem, és ebben nagyon más volt a helyzetem, mint a két kollégámnak, akik kevesebb ilyen gyalázást kaptak. Az ő családjaik voltak olyan helyzetben, hogy meg tudták támogatni őket egy-egy lakással, és egyéb pénzügyi védőhálóval, így ők könnyebben megtehették, hogy felállnak, ha elegük van, mert akkor se történik tragédia, ha pár hónapig nem találnak munkát. Nekem nincs meg ez a luxusom, nekem az otthonom elvesztése meg a kölcsönök vannak, ha nem találok egy hónap alatt valamit. Ezt Rozi is tudta (de nem ő az első, aki ez alapján kalibrálja, kit mennyire lehet taposni), és így kiváló célpontja lehettem annak a - számomra elfogadhatatlan - világának, ahol a megalázás, földbe tiprás, kiidegelés nem eszköz, hanem cél.

Hogyan lehet az ilyet jól kezelni?

Ha valakinek valamilyen körbehatárolható sérelme van velem kapcsolatban, azt "könnyen" kezelhetőnek tartom, de minimum meg tudom hallgatni a másikat, aki elmondja, mivel ártottam neki vagy bántottam, vagy milyen antipatikus lépést tettem a szemében, és ezt megérthetem. Ettől még megpróbálhatom megvédeni magam, tisztázni a helyzetet, de lehet, hogy tényleg elbasztam, és akkor bizony bocsánatot kell kérni, esetleg megpróbálni jóvá tenni, figyelni rá, hogy ne forduljon elő többet, ilyenek. Ha valaki meg van rám sértődve, akkor annak a személynek egyszerre van egy olyan elvárása az én viselkedésemmel kapcsolatban, hogy csináljak még neki nemtetsző dolgokat, hogy tudja fűteni még magát, és visszaigazolást nyerjen a sértettsége, de ha tudomásomra jut ez, akkor mindig igyekszem megbeszélni, mert az az elvárás is jelen van, hogy próbáljam meg helyrehozni. Nem mondom, hogy egy-két esetben ne szégyelltem volna el magam baromira, vagy éreztem igazságtalannak, amit kaptam, de a másik emberrel közösen legalább egy olyan pontra el tudtunk jutni, hogy civilizáltan együtt tudtunk dolgozni, és három szót váltani, ha összefutottunk a dohányzóban.

Rozinál, ehhez képest, nem tudtam megkérdezni, hogy mi a fasz baja van velem, mert egyszerűen letagadta, hogy akár az előző nap lehordott a sárga földig, vagy azt mondta, "Ne dramatizáljak". Mivel Rozi egy aknamező volt, ezért nagyon igyekeztem szigorúan a tényekre hivatkozni a kommunikációnk során, és próbáltam készséges lenni vele még akkor is, ha ilyen ocsmány mód viselkedett. És szerintem ez, utólag belegondolva, hiba volt. Belülről ugyan majd' szétrobbantam, és itthon, magányomban üvöltöttem a párnába (ezeket a barátaim nem tudták rólam elképzelni), vagy éreztem azt, hogy ha nem török most össze valamit, akkor én fogok összetörni, próbáltam ezt az egészet mindenféle káros dolgok segítségével tompítani, vagy egyszerűen képtelen voltam napokon át aludni, de nem engedtem meg magamnak, hogy elkezdjem viszonozni ezt a szart, amit kapok. Máskor se szoktam, így valamivel a harmadik ikszen túl már nagyon ritka, hogy becsúszik véletlenül egy-egy ilyen, és akkor is szégyellem magam. Ebben az esetben visszautalnék a Gandhi idézetre, amit néha, mint valami idióta a gumiszobában, mantráztam magamban, és győzködtem magam, hogy ha én ebbe belemegyek, akkor tényleg kár volt lemászni a fáról.

De Rozi talán épp ezt használta ki, és nem csak kihasználta, de egyben olaj is volt a tűzre. Nem volt ő se mestermanipulátor, sem a lelki bántalmazás akkora szakértője, hogy ne tudtam volna neki nagyon keményen visszavágni, de mindig visszafogtam magam. A hazugságai könnyen tettén érhetőek voltak, és a manipulációs kísérletei mögött is mindig kibukott a valódi szándék. Az ilyen emberek a névjegykártyájuk, státusuk mögé bújva, a másik "udvariasságát"(?) és civilizált viselkedéshez való ragaszkodását használják ki, és nem tudom, hogy ösztönből ilyen bénák-e, vagy direkt így tervezik, de amikor elkezdik a baszakodásukat, egy kicsit még szinten alulinak is érzed, hogy reagálj rá, vagy visszaüss, mert aki ilyen, az szánnivaló. És így, vagy képességek hiányában, vagy ösztönösen, vagy előre megfontoltan, nem tudom, de egy plusz védettséget teremtenek maguknak. A gond az, hogy ebben a játékban az én energiám egyre csak fogyott, amit ő két éven át kitartóan nyirbált, ő meg abból nyerte az erőt, hogy (többek közt) nekem egyre kevesebb van. Lehet amúgy, hogy ez a civilizáltságon való szorongás egy általam konstruált dolog, amit azért találtam ki, mert valójában csak a megélhetésem elvesztésétől féltem, de szeretném hinni, hogy legalábbb részben elvi háttere is volt ennek, nem csak a létbizonytalanságomból eredő félelem.

Amit csak feltételezek

Elképzelhető, hogy Rozi mindvégig tudta, hogy ez a projekt bukó lesz. Azért engedte át a tulajdonos minden képtelenségét és anti-szálloda ötletét (amikor őt is azért fizette, hogy egy működő házat rakjon neki össze), és azért késleltetett minden megállapodást, hogy az ő neve a lehető legkevesebb helyen szerepeljen, és valószínűleg volt egy kiugrási terve legalább körvonalakban, amit elmosott ugyan a vírus, de a szándékon nem változtat.

Miért lehetséges ez? Ha olvastátok esetleg az előző részek közül azt, amiben leírom, hogy történt az egész munka felajánlása ezen a helyen, ott hosszabban leírom, hogy egyik reggel összebalhézott az előző helyünkön az igazgatóval, majd még aznap pozíciót ajnálott többünknek. Szerintem ezt a munkát ő nem akarta eredetileg elfogadni, viszont a korábban részletezett, leginkább impulzusok mentén történő működése miatt lehetséges, hogy ezt ott abban a percben döntötte el. A pozíciókat meg elsősorban azért ajánlotta fel, és ígért fűt-fát mert így a legjobb szakembereket elvihette abból a szállodából, és a távozásunk után az az egyébként jól induló hely kudarcot kudarcra, hibát hibára halmozott, és azóta se (mármint a vírusig) se talált magára másfél év alatt. Neki mi pont addig számítottunk, amíg beadtuk a felmondásunkat a másik helyen, és eljöttünk onnan. A célunkat innentől beteljesítettük, már csak zavaró tényezők voltunk a következő kicsinyes játszmájában, ahol kivárja ezen a halva született projekten ülve a ténylegesen kinézett munkáját (valószínűleg valamelyik még fejlesztés alatt lévő új hotelben). De ezekre nincs bizonyítékom, mindössze pár pletykát hallottam csak ilyesmiről, ami miatt felmerült bennem is ez a magyarázat.

Az még mindig felfoghatatlan számomra, hogy ehhez hogyan kapcsolódik a mi (de leginkább az én) lejáratásom, tönkretételem. Ezzel kapcsolatban is született valamilyen feltételezés bennem, illetve egy-két ember, aki végigbírta, hogy elmeséltem neki ezt a sztorit, szintén hasonlót mondott: Amellett, hogy én tényleg kiszolgáltatottabb voltam, mint a többiek, egyben én voltam a tőle leginkább eltérő személyiségű/gondolkodású. Szakmailag egyébként, a szavak szintjén sok dologban egyetértünk, de, mint azt korábban is írtam, én a szavaim által kötve érzem magam, nem csak azért, mert ezt tartom helyesnek, hanem mert nekem a nevemen, tehát a szakmai és emberi hitelességemen kívül nincs semmim, és ezt, ami van, kitartó munkával értem el. Így az én szavaimhoz tartozik cselekvés, működés is. Ő meg akár percenként a komplett valóságát képes lecserélni, akár csak azért, hogy övé lehessen az utolsó szó. Az eredményeim épp ezért - még ha néhány baki és bukás is övezi őket - mind valósak, és egy elvrendszer is tartozik hozzájuk. Kicsi az esély rá, hogy olyan "magasságokba" fogok emelkedni, mint a csókosok, a privilegizáltak, akiknek egy telefonjába kerül az, ami nekem évek munkájába, vagy ugyanabban a versenyben kapnak 10 kör előnyt, de én ezzel ki vagyok békülve. Nem sajnálom tőlük, én csak szeretnék a magam jogán érvényesülni. Az első komolyabb szállodámban is úgy lettem a részleg vezetője, hogy mindenki jobb papírokkal és jobb szociális háttérrel rendelkezett nálam, és hát, mint a mellékelt ábra mutatja, annyit is ért. Abból a 10 kör előnyből párat már behoztam. Soha nem kell szégyellnem azt, hogy mennyit keresek, és bármikor, bárki megkérdezheti, hogyan kaptam az adott pozíciót, amiben épp dolgozom, bármikor el tudok ezekkel számolni. Azt is tudom, hogy ha csak a tizedét gyakorolnám annak a geciskedésnek, amit Rozi csinál, akkor is előrébb juthatnék. Ennek viszont személyes vonulata van, hogy ennnek elutasítása miért alakult ki bennem, egyszer talán majd megírom azt is. Minden esetre hajlandó vagyok magas árat fizetni a sikerért, amíg azt a munkámmal, és nem a lelkemmel teszem, így a másokon való átgázolás nem tartozik ezek közé.

Puzsér szokta mondani, hogy "A törött gerinc még mindig jobb, mint a hajlított", és szerintem Rozi azért pécézett ki magának és tekintett rám ekkora undorral (és próbált meg még akkor is feketíteni, sározni, amikor már bőven a kórházban voltam), mert ő szerette volna bebizonyítani, hogy valahol legbelül mindenki egy rohadt geci, és aki nem az, azt még nem gyötörték eleget. Mi az, hogy én nem akarok részt venni a rosszindulatú, csoportos köpködésekben? Mi az, hogy még attól sem vagyok hajlandó eltagadni a jogait, aki mondjuk rosszul dolgozik, és ki van épp közösítve? Mi az, hogy számomra a legkevésbé sem szórakoztató más emberek nyomora, hát nem érzem magam jobban attól, hogy valaki nyomorultabb nálam? Mi az, hogy nem az alapján ítélek meg embereket, ahogyan azt az "uralkodó" utasításba adja? Már pedig az én szememben ezek mind a hitványság trófeái. És veszélyesnek tartanak mindenkit, aki nem kíván ezekben részt venni, minden áron tenni kell azért, hogy mindenki belesimuljon ebbe, aki feljebb akar jutni.

Máskülönben megképződhet a precedens, hogy lehet ezt teljesítmény alapon is csinálni, és az ilyen emberekre ez a legveszélyesebb, mert ők mindig csak jobb híján kerülnek oda, ahova. Bárki, aki meritokratikus alapon szeretné a vezetői réteget megközelíteni, az magában hordozza a brutális kontraszt lehetőségét, ami megmutatná, mennyire érdemtelenek is ők valójában. Nem mondom, hogy én feltétlenül akkora kontraszt lennék, első számú vezető még sose voltam, és eredetileg nem is ez lett volna a célom, mert nem feltétlen ez a leginkább hozzámillő pozíció szerintem, de maga az érdemi alapon odajutás, és az, hogy én senkinek nem vagyok a lekötelezettje, már magában hordozza ezt a fenyegetést. Mert a "magamfajtával" mit szoktak csinálni? Hagyják ugyan, hogy eljussanak az "elitbe", de csak ha előtte valamivel besározza magát, és bizonyítja, hogy nincs itt semmi félnivaló, ő is csak olyan, mint a többiek, és ő is ugyanúgy mások lekötelezettje.

Valamelyik nap viszont újragondoltam ez az egészet, és arra jutottam, hogy elég nyakatekert ez a fenti magyarázat, és azt se feltétlenül tudhatom, hogy a barátaim vagy volt kollégáim, akik végighallgatták ezt a sztorit, nem azért mondták-e ezt, mert azt feltételezték, hogy ezt akarom hallani. Ha már ugyan rohadtul magam alatt vagyok, legalább megítélik nekem az erkölcsi győzelmet. És ekkor villant meg a rém egyszerű megfejtés, méghozzá amit a dohányzásról szoktam mondani, ha valaki szóba hozza. Hogy miért cigizek? Nehezen megmagyarázható.

Káros, költséges, értelmetlen. De jól esik.

És bármennyire is nehéz elfogadnom, hogy valaki sportot űzött abból nagyjából 2 éven keresztül, hogy megsemmisítsen, kiidegeljen, átbasszon, gyomrost adjon a karrieremnek, besározzon, rágalmazzon, anélkül, hogy én bármit tettem volna ellene, és érzelmi alapon a hosszú, nyakatekert magyarázatot még mindig könnyebben emészthetőnek (de nem elfogadhatónak) érzem, sajnos lehet, hogy a válasz tényleg ennyire egyszerű. Értelmetlen, senki nem nyer rajta, ellenben sokat veszít, többek közt a cég, aminek ő lenne a vezetője, de neki egyszerűen ez esik jól, ő abból nyeri a mindennapi energiát, hogy az általa kipécézett embereket módszeresen kicsinálja.

Lassan, de biztosan, próbálom feldolgozni, levonni a tanulságokat. Sajnos már lettek ennek az egésznek visszafordíthatatlan (egészségügyi) következményei, és jó lenne a következő munkámat okosabban megkezdeni, ha egyszer megéled a turizmus, mert nem tudom, hányszor foghatok még ennyire padlót.

Rozi Vége. Ennyit sikerült megszülnöm ebben a témában. Köszönöm annak, aki elolvasta. Reménykedem benne, hogy az, hogy írni tudtam róla, az már valamilyen szintű feldolgozottságról árulkodik, és őszintén remélem, hogy legalább egy-két ember számára érdekesek voltak ezek a bejegyzések. Arra sajnos nem jöttem rá azóta se, mit lehet ezekkel kezdeni, ezért ha valakinek van jó megküzdési stratégiája az ilyen helyzetekre, amiért nem jár börtön (a benzin+gyufa nekem is eszembe jutott már), akkor ne féljen megosztani. :) Mivel ez egy számomra is érzékenyebb téma, és esetleg rezonálhat olyanokkal, akiket hasonló szarságok érnek, kérlek, a komment mezőben legyetek kíméletesek.

Én se gondoltam volna, hogy ez ilyen hosszú lesz, de hát azt se gondoltam volna, hogy annyi ember közül, aki megpróbált már kizsigerelni, pont Rozi lesz a befutó. Folytassuk!

Arról már beszéltem, hogy Rozi mennyire szerette izomból rövidre zárni a vitákat, amik - még mindig - a közös projektünk jobbítása érdekében próbáltak megképződni akár az én, akár a kollégáim kezdeményezésére. De hát aki egyféle módon visszaél a hatalmával, az általában nem elégszik meg ennyivel, hát ő sem.

Kritikának helye nincs, kontrollmánia, ellenségképek, szakmai hitelesség

Pár hónap alatt, a fenti történetek mentén is, mindannyiunk számára körvonalazódott, hogy ezt az egészet cseszhetjük. Rozáliának egyre gyakoribbak lettek a kitörései, egyre több dolgot hallgatott el tőlünk, és - azóta sem világos, milyen érdekek vagy okok mentén - minden próbálkozásunkat elgáncsolta, ami arra irányult, hogy esetleg valami jó kerekedjen ki ebből az egészből. Egy idő után már minden kérdésünkre ellenségesen reagált, mindeközben persze a számonkérést nem hagyta abba. Ahhoz, hogy haladjunk, ahhoz meg infók és jóváhagyások kellettek volna...

A legtöbb kritikát hatalomból elfojtotta, semmissé tette, még azokat is, amikhez neki semmi köze nem volt, mindössze annyi köze lehetett volna hozzá, hogy segíthet rajta javítani azzal, hogy felhívja a tulajdonos figyelmét rá. (Súlyos kivitelezési hibák és minőségbeli problémák) Néhány javaslatunkat legalább addig sikerült elvinni (minél korábbiak voltak, ez annál nagyobb arányban túléltek, legalább egy kör átbeszélésig, de csodákat itt se kell várni), hogy megtárgyaljuk őket.

Rozi egyébként ezekkel az esetek nagy többségében egyetértett, elfogadta őket, és a mögötte lévő érveléseinket, miért kéne ezen változtatni, újragondolni. Ezekről majd írok egy külön bejegyzésben, de ezek tényleg olyan szembetűnő hibák voltak, hogy még egy ilyen feketeöves valóságtagadó sem tudott velük mit kezdeni. Amikor viszont arról lett volna szó, hogy a szállodákhoz hozzá se fingó tulajnak ezt előadja, és vállaljon egy minimális konfliktust, hogy a szakmai alapelveknek érvényt szerezzen, mindig kifarolt belőle. De ilyenkor a tulajnak támadtak grátiszba teljes képtelenségekkel teli agymenései, amik egyszerre voltak kivitelezhetetlenek, és lettek volna eladhatatlanok (kötsünk rá pénzt, de még jó se legyen semmire, amolyan Ungarische módi).

Ennek teljes tudatában Rozália ezeket, ennek ellenére, minden esetben megpróbálta rajtunk végigverni. Minél többször álltunk ellen, azon egyszerű okból, hogy ezek szakmai minimumokkal is ellentétesek, amikhez (szakemberként, ugyebár) tartanunk kéne magunkat, mert ezeket nem véletlen hívják minimumnak, annál ellenségesebb és ellenségesebb lett. Arra, hogy a tulajdonosnál esetleg érveljünk a saját verziónk mellett, rendre elzárta a lehetőséget. Ha a tulajnak valami használhatatlan idióta embere a nyakunkba akaszkodott, Rozi is szidta őket, de csak a hátuk mögött. Amikor oda került a sor, hogy a szálloda szakma (a mi képviseletünkben) találkozott az inkompetenciával (az ő képviseletükben), és nulla hozzáértéssel, akkor mindössze annyi lett volna a dolgunk, hogy a hozzá nem értőket felvilágosítsuk, miért nem működőképes, amit mondanak, és ennyi. Azonban Rozália hiába értett velünk egyet előzetesen, az "igazság pillanatában" rögtön beállt a másik oldalra, és megpróbálta nevetségessé tenni a személyzetünk azon tagját, aki épp azért érvelt, hogy legalább nyomokban működőképes szállodát nyithasson ki a tulaj. Pitizés, nyalizás. Tud ő ilyet is, ezek szerint, pedig a franc se gondolta volna... Még a nyitott kérdésekben is, ahol a csókosok nem ragaszkodtak a saját (balfasz) javaslatukhoz, Rozália ott is a miénket kukázta ki, hogy nyaljon, majd ezek után elkezdte nekünk magyarázni, hogy valójában erre mi is rábólintottunk. Nem aratott ezzel osztatlan sikert, és mondta ezt olyan dolgokkal kapcsolatban, amikre ha bármelyikünk valaha rá mert volna bólintani, akkor már rég munkanélküliek lennénk.

Azt továbbra sem győzöm hangsúlyozni, hogy nem a saját szórakoztatásunkra kardoskodtunk a javaslataink mellett, hanem azt próbáltuk meg figyelembe venni, hogy ezeket a szobákat és szolgáltatásokat valamikor majd el is kell adni, a házat pedig valahogy üzemeltetni kell majd. Azt már meg se merem jegyezni, hogy nem lenne rossz elkerülni egyben azt is, hogy a vendégek szarul érezzék magukat. A szállodázás ugyanúgy egy szakma, aminek hála az égnek van egy nagyon dinamikusan fejlődő, innovatív része, de ez párosul néhány olyan alapvetéssel, amit évtizedekig validáltak vendégek milliói, és sokezer verzió közül ezek az alapvetések tudtak érvényben maradni, mert éves szinten egy fél világnyi ember igazolja vissza. És akkor a gazdasági alapvetésekről még nem is beszéltünk, ami egy külön téma lesz majd, de hasonló fokú hiányosságok voltak azon a téren is.

Rozi sosem dolgozott üzemeltetési területen, ennek ellenére képtelen volt belátni, hogy a házat nem a láthatatlan kismanók működtetik, hanem emberek, akiknek ugyanúgy szükségleteik vannak, akiknek a munkájához meg kell teremteni a feltételeket, illetve ha nem muszáj, ne lehetetlenítsük el őket a nulladik ponton. Rozi értékesítésen dolgozott világ életében, ami sok tekintetben eltér a többi szállodai részlegétől. Az egyik ilyen eltérés az a legtöbb sales-es által képviselt magatartás, ha szállodaigazgatók lesznek: Működik? Nem működik? Nem szempont. Ha kérdezik, van. És így kerülnek hatalmas, megmozdíthatatlan asztalok a terveken a menekülési útvonalakra, így terveznek 1,5 négyzetméteres (nem vicc!) csomagszobát 100 fölötti szobaszámra, vagy csináltatnak olyan parkolót, ami a vendég számára teljesen használhatatlan lesz, és a személyzet fog benne parkolni, vagy egy korábbi bejegyzésemre visszautalva, vesznek nyomtatót, de csodálkozás van, ha patron is kell bele, ami meg pénzbe kerül. De az üzemeltetési dolgokról külön írok majd, mert van mit. :D De van itt még 25 négyzetméteres kondi"terem", meg két zuhanyra és egy szaunára rámondva, hogy wellness. Ezek szinte kivétel nélkül ennek a gondolkodásnak, és ilyen vezetőknek a termékei, szüleményei. És persze az értékesítésről gyakran kerülnek ki igazgatók, mert oda koncentrálódnak a tehetősebb körökből érkező szállodások, akiknek kézhez kapott kapcsolati hálója van, már onnan indulva, hogy ehhez megfelelő környéken laknak.

Rengeteget gondolkoztam azon, hogyan lehetne ezt a Rozi-jelenséget úgy igazán jól leírni. Míg nem, este a tévé előtt félálomban meghallottam, ahogy John Oliver (Last Week Tonight with John Oliver c. műsort jó szívvel ajánlom mindenkinek, Youtube-on is van belőle fent egy csomó) az alábbi módon jellemezte Donald Trumpot, és az ő nyilatkozatait:

"(S)He's not lying, (s)he just doesn't care what the truth is."
(Ő nem hazudik, csak egyszerűen nem érdekli, mi az igazság)

Ez volt az egyik mondat, aminek a hallatán (a másikat is meg fogom osztani, arra magamtól jöttem rá), hónapok múltán, erre felfűzve végre képes voltam megírni ezeket a tapasztalataimat, traumáimat. Ebben az egy mondatban minden benne van Rozi viselkedésével kapcsolatban. A valótlanságok, a hatalommal való visszaélés, a nemtörődömség, a pöffeszkedés, a pitiánerség, és a képtelenség, hogy ilyen amúgy van. Nagyon régóta nem tudtam ezzel mit kezdeni, és azóta is folyamatosan emészt. És fog is még egy darabig, de most, hogy leírtam, talán egy kicsit jobb.

Azt hiszitek, vége? Az egyik legfontosabb felismerést már ugyan megosztottam, de talán idefér még Rozi és a kontrollmánia kapcsolata. Viszonylag egyszerűen megfogalmazható, gyakorlatilag minden lépésünkről értesülni akart. Ha magánügyben korábban el akartam menni (soha nem léptem úgy le korábban, hogy munkát hagytam volna hátra), mert valamelyik barátomnak szüksége lett volna rám, akkor kötelezően be kellett arról számolnom, hogy miért szeretnék elmenni, mintha az óvodában lennénk, vagy nem engedélyezte. Hangsúlyozom, én voltam a második ember a cégnél. Ha nagyon muszáj volt mennem, akkor beszámoltam róla, és természetesen rögtön beszédtéma is lett, amint kiléptem az ajtón. Tudom, mert egyszer vissza kellett szaladnom az esernyőmért, és hallottam a folyosón, ahogy kibeszélik a magándolgaimat... Ugyebár ezért magán, mert szeretném, ha mindenki értesülne róla.

Rozinál sose az volt a lényeg, hogy el legyen végezve a munkád (ha elvégezted, ha nem, úgyis lebaszott), hanem az, hogy kitöltsd a munkaidődet, mint a jó öreg kádári szocializmusban, és ezt minden áron betartatta. Volt, hogy elment az áram az egész épületben télen, így az a kevés internetünk se volt, no meg fűtés se. A hidegtől a gépeink percek alatt lemerültek, majd 5-6 órán keresztül ültünk a hidegben, és hallgattuk, ahogy hisztizik azon, hogy miért nincs áram (úgy, hogy elmondták neki, hogy aznap valószínűleg már nem lesz). Eddig a munkahelyemig egyáltalán nem voltam ilyen lebetegedős típus, egyszer voltam előtte betegszabin, egy begyulladt bölcsességfog miatt, de ezután a kellemes mutatvány után mire hazaértem, már lázas voltam, és napokra kidőltem. Én hülye, gyakorlatilag örültem a helyzetnek, mert lázasan, algopirint zabálva meg neocitránt szürcsölve is jobb volt dolgozni, mint odabent. Úgyhogy megragadtam ezt a lehetőséget is. Ha Rozinak délután el kellett mennie valami külső helyszínre ügyet intézni, csak azért képes volt 10-15 perccel a nap vége előtt visszajönni az irodába, hogy mi nehogy haza merjünk menni korábban.

A kettővel ezelőtti helyünkön, ahonnan elhívott minket ebbe a karriertemetőbe dolgozni, ott még az egyik nagy alakítása volt, hogy konkrétan büntetett érte, és látványosan gyűlölte, ha másoknak segítek. Itt is meg kell jegyezzem, hogy soha nem a saját munkám kárára segítettem be másoknak, ha én el voltam maradva, akkor megmondtam, hogy legfeljebb akkor tudok menni, ha behoztam magam. De ebben egy kicsinyes hatalmi játszma volt, ő élvezte, hogy a saját részlegei az egyedüliek, amik jól működnek a házban, és kitehette ezt az ablakba. Én viszont úgy gondolkoztam, és gondolkozom a mai napig, hogy végső soron minden hiba odáig fog folyni, ahol olyan emberre nem talál, aki ki tudja javítani egyrészt (ez sokszor én voltam), másrészt egy csónakban evezünk, és számomra nem hordoz értéket az a kijelentés, hogy "de az én területem teljesen rendben volt, és nem miattam dőlt ránk a ház, hanem mindenki más miatt". Én ezzel úgy vagyok, hogy ha egyvalaki (vagy egy részleg) bukik, akkor mindannyian buktunk. Ha az időmbe, energiámba belefér, miért ne segítenék? Egyéb esetben úgy érezném, hogy volt valami, amit megtehettem volna azért, hogy faszábban működjenek a dolgok, akkor miért nem tettem meg? Béna motivációs szöveg, és a magánéletemre sose vonatkoztatnék ilyen sallangos szarságokat, de a melóban ez tényleg működik. Nem beszélve arról, hogy vezetőként feladatom is képezni a többieket, és a saját életemet könnyítem meg azzal, ha átadom a tudásom minél több kollégának, nem megfeledkezve arról, hogy amíg kevés ember van csak, aki képes hibát elhárítani, addig a - sokak által kedvelt és hangoztatott - proaktivitás teljesen esélytelen, ahhoz a kompetens személyeknek kell legalább egy sima többséget alkotnia a házon belül.

Ha megpróbáltam tréninget szervezni más részlegeknek, azt rendszeresen megfúrta, vagy kifogásolta, miért tart olyan sokáig (többször felajánlottam, hogy üljön be, és nézze meg, miért, plusz minden "óravázlatomat" megkapta). Ha segítséget ajánlottam szükséghelyzetben, pl. egy raktár beázásánál, amit gyorsan ki kellett pakolni, megállított, hogy nekem mi közöm van hozzá, az nem az én részlegem. Ha csak sima kollegialitásból segíteni szerettem volna másnak, mert a reggeli értekezleten senki nem jelentkezett, én meg jól álltam a feladataimmal, akkor külön félrehívott, és elkezdett emelt hangerővel kioktatni, hogy "Jó lenne, ha felfognád, hogy te itt nem egy önálló entitás vagy!". Mindezt miért? Mert minden részlegen megvolt az a néhány ember, akit ki akart golyózni, és mert még senki nem ismertette meg a szabad akarat fogalmával. Még egyszer kiemelem, más munkáját soha nem vettem a sajátom elé, legfeljebb vészhelyzetben. Amikor erre konkrétan rákérdeztem, hogy van-e bármi elmaradásom, ami miattt ne segíthetnék, esetleg felejtettem-e el valamit, van-e neki valamilyen feladata számomra, akkor közölte, hogy nem, de ettől még elvárja az engedelmességet (nem ezt a szót használta, de nem emlékszem, pontosan mit), és különben is, mi van, ha lesz valami feladat? És ilyenkor ha azt mondom, hogy nálam van a mobilom, csörgess meg, és jövök, akkor én már "akadékoskodom".

Az ő felfogása szerint, ha az én 8 órás munkaidőmet annyival akarja kitölteni, hogy egyszer három másodperc erejéig fel akar szedetni velem egy darab papírt a földről, akkor ő úgy értelmezi, hogy ehhez neki joga van, amit érvényesít is, amikor csak tud. Hogy mindenkinek jobb és hasznosabb lenne, ha a maradék 7 óra 59 perc 57 másodpercet valami hasznossal tölteném el? Minden bizonnyal, de ez őt nem érdekli. Neki hatalmában áll ezt megtenni, és érezni is akarja, minden pillanatban, hogy megteheti. Egy kicsit hasonlít ahhoz, amikor az all you can eat-nél három torony kaját pakol fel magának a versenyző, és csak a felét bírja megenni, attól is már rosszul van, de ki van fizetve, szóval 200%-on ki kell maxolni. Így viszonyul Rozi a rábízott hatalomhoz: véletlenül se legyen olyan része a jogköreinek, amit nem élvez ki és gyakorol maximálisan. Az nem szempont, hogy értelme/funkciója van-e, számára a hatalom a cél, nem az eszköz.

Folyt. köv. - Szerintem a következő lesz a befejező rész a Rozi témában, továbbra is nagyon köszönöm azoknak, akik még olvassák, és még bírják. :)

Megyünk tovább Rozival töretlenül.

Az előző témát valahol ott hagytam abba, hogy kifejtettem, Rozi gyakrabban váltogatja valóságait, amiben éppen létezik, mint a ruháit. De van még ott, ahonnan ez jött:

Throwing us under the bus - általános vélekedés az emberekről, megbélyegzés

Próbálom kerülni az angol szavak használatát általában, de ez az idióma most sokkal jobban kifejezi azt a viselkedésmintázatot, amit drága egyetlen Rozáliánk folytat, mintha azt írtam volna, hogy "mások előretolása, beáldozása". Az egy sokkal szebb kép, ahogy Rozi, az egyik leggyakrabban mutatott (legalábbis felém), tömény undort sugárzó arccal odajön, és bekúr a busz alá. De mit értek ezalatt azon kívül, hogy szerintem simán megtenné?

A korábban említett nem-emlékezés, letagadás, általa megválasztott pillanatnyi valóságok mellett már igazán meg kell férnie annak a viselkedésnek is, hogy amikor valamelyikünk tárgyalt egy-egy partnerrel, és próbáltunk Roziból valami rugalmasságot kicsikarni annak érdekében, hogy mi is jobb feltételekhez jussunk, akkor nem engedett. Sőt, engem meg is vádolt egyszer, hogy azért akarok jobb árat adni az egyik partner képviselőjének, mert tetszik nekem a lány, akivel tárgyaltam, és "ő megérti, hogy én már egy ideje szingli vagyok" de keressek máshol barátnőt. Említettem az előző bejegyzésben, hogy odáig vagyok az alaptalan vádaskodástól. Hogy ilyet tennék, annak még a feltételezése is kibaszott sértő. Soha semmi jelét nem adtam annak, hogy akár kollégával, akár partnerrel kivételeznék. De hát nem lehet csak simán egy "nem"-et mondani, meg is kell alázni, én vagyok a hülye, hogy egyáltalán erőlködöm.

Ezután, mikor eljött a személyes találkozó napja az adott cég képviselőjével, amikor elvileg azért találkoztunk már csak, hogy aláírjunk, vagy legfeljebb utolsó simításokat eszközöljünk a szerződésen, Rozi bedobta magát, szokásához híven. Ezeknek a partnereknek nyilván feladata, hogy minél jobb feltételeket érjenek el, szóval hülyék lennének az igazgató jelenlétében nem rákérdezni még egyszer arra, hogy egyik-másik dologból engedünk-e. (Ez nekünk ugye utasításba volt adva, hogy zárkózzunk el tőle) Ekkor Rozália nagykegyesen, szinte magyarázat és győzködés nélkül belement ezekbe a feltételekbe, mindezt olyan hangnemben, stílusban, amivel egyértelműen azt érzékeltette, mintha mi lennénk a hülyék, amiért nem akartunk engedni, és rosszul képviseltettük magunkat a tárgyalások során. Mindezt úgy, hogy egyébként még a kezünk megkötésével is egész jó feltételeket tárgyaltunk ki, és már építettünk rá stratégiát, meg ilyenek... De azt meg se nézte, milyen feltételeket tárgyaltunk ki, pedig nem ártott volna. A naccságos asszony igazságot tett tehát, és nagyvonalúan viselkedett. Mi meg, értetlen hülyék, égtünk, mint a Reichstag. Nem egyszer olyan feltételet is elfogadott Rozi, ami tényleg nettó hátrány volt a számunkra, és nem tartozott hozzá semmilyen ellentételezés a túloldalon. Ezt a feltételt korábban én utasítottam el, és ecseteltem hosszan a partnernek, hogy nem tudunk belemenni, mert egyszerűen nem éri meg... Rozi meg olyan könnyedséggel írta alá, hogy csak néztem. Néztem, mert megszólalni nem tudtam, mert egy mutatványon belül elérte, hogy duplán tűnjek hülyének. Talán azokat a dolgokat lenne könnyebb összeszedni, amik nem arról szóltak, hogy ő jobb színben tüntette fel magát, a mi hitelünk, idegeink kárára.

Ezt konkrétan az összes vezetőjével eljátszotta, némelyikünkkel többször is. De olyan is volt, hogy napi szinten cseszegetett azért, augusztusban, hogy kérjek be egy draftot egy partnerszolgáltatótól, akiktől egyrészt nagyon kedvező ajánlatot kaptam, másrészt nagyon fontos is lett volna, hogy időben aláírjuk, harmadrészt csak ezért legyűrtem azt az általános szorongásomat, hogy utálok másokat sürgetni, mivel Rozi folyamat presszionált. (Ha mondjuk 7 napot mondanak valamire, és nem múlik rajta semmi, hogy 3 vagy 7 nap alatt küldik meg, akkor nem szeretek feleslegesen basztatni másokat). Nyár legvégétől egészen jövő tél végéig húzta az aláírást, nekem meg októberben lett volna rá szükségem... Ez mondjuk egy kirívóbb eset volt, de egy aláírásra minimum két hónapot várni kellett, még akkor is, ha a partner minden változtatási kérésünket elfogadta. Ha rákérdeztem, leoltott, hogy "ez nem fontos, és ne baszogassam, értsem már meg", de a következő nap simán rákérdezett, hogy "amúgy mi van a XY szerződéssel?", és ha mondtam neki, hogy már csak alá kéne írnia, ott van az asztalán kijegyzetelve, akkor kedvesen megjegyezte, hogy "rámenősebbnek kéne lenned".

A partner(ek) előtt pedig nem egyszer a föld alá süllyedtem, mert sürgettem is őket, jófejek is voltak velem, én meg segget csináltam a számból. Egyszer megkértem, hogy az egyik ilyen kiemelt partnernek legyen szíves írni, mert minden nap hívogat, hogy mi van. 2 hét könyörgés után felhívta őket, és hazudott nekik valami teljesen mást, mint amit én mondtam előtte, hogy miért nem tudtuk még aláírni. Minden más felelősséget is örömmel tolt el magától, és közben a döntéshez való jogunkat pedig elvette, vagy meg se adta. Pedig ha azt mondta volna csak valamire, hogy oldjuk meg, mindegyikünk képes lett volna rá, és valószínűsítem, hogy jóval határidő előtt, és megfelelő végeredménnyel. Egy darabig próbálkoztam mentegetni magunkat a partnereknél, amikor még én is benyaltam Rozi visszajelzéseit, miszerint "rendben, pénteken nézzük át, és aláírom". Tény, sosem mondta, melyik pénteken, de nem hiszem, hogy akitől a logika ennyire idegen, az ilyen trükkel próbálkozna. Azokat a tárgyalópartnereket pedig sajnos nem tudom hibáztatni, akik elkönyveltek balfasznak, hogy igazgatóhelyettesként képtelen vagyok aláíratni hónapokig egy kulcsfontosságú szerződést.

Rozi soron következő hobbija a megbélyegzés volt, amelynek alapjait legtöbbször a korábbi, némiképp dinamikusan váltakozó valóságaiból merítette. Ezeknek a súlyossága, vagy hogy mennyire volt sértő, az változó. Mondok egy egyszerűbb példát:

Nagy nehezen kiharcoltam magamnak (már ez is nevetséges, hogy ezért is könyörögni kellett) pár nap home office-t, hogy haladhassak a munkámmal, mert itthon mondjuk volt rendes fűtés meg rendes internet, és nyugi van (meg tudok bent cigizni, ami szintén nem hátrány). Kérte ez a nagyérdemű, hogy valamikor jelentkezzek be telefonon, hogy ellenőrizhessen. Nem akartam megemlíteni, hogy kismillió applikáció van, amivel figyelheti a képernyőidőmet, és vezetek feladatlistát, mint azt fentebb említettem.... Na mindegy. Bármilyen ellenőrzést gond nélkül fogadtam volna, mert tényleg dolgozni terveztem. De jól van, legyen boldog. Délután 1 óra körül ráírtam a kollégákra az irodában, hogy szerintük most tudom-e hívni, mert egyébként attól is bepöccen, ha rosszkor csörgetem meg (mert a telefon túlvégéről én biztos látom, hogy épp hol van). Kollégáim mondták, hogy majd szólnak, ha elérhető lesz, mert épp tárgyal valakivel. Gondoltam, megvárom a többiek üzenetét, aztán ha 17:15ig nem szólnak, akkor felhívom, és lesz, ami lesz, mert utána hazamennek. Erre megcsörren a telefonom 16:40-45 körül, Rozi hív. Bele se köszön, "emlékeztet" rá, hogy "úgy tudtam, azt beszéltük meg, hogy jelentkezel". Aztán én már hiába adtam elő a történetem, (talán még screenshotot is küldtem neki a délután 1-es üzenetekről), hiába akartam én felhívni később, és hiába nem volt még bőven vége a munkanapnak se, ez őt már nem érdekelte, ő elkönyvelte, hogy én linkeskedtem. Elmagyaráztam neki a helyzetet, amit elsőre úgy tűnt, tudomásul vett, majd amikor megpróbáltam neki ledarálni, hogy egyébként kb. az irodai léthez képest egy teljes heti munkámmal lettem kész, ő továbbra is azon rugózik, hogy miért nem hívtam. Oké, ez van, ő eldöntötte, hogy én szándékosan leszartam, és biztos ellinkeskedtem a napom. A kedves kollégáim lapítanak, mint szar a fűben, de azt is megszoktam. Mindegy, Rozi megkonstruálta a valóságot, amely valóságban az én cselekedeteimet és gondolataimat is ő találja ki, majd ezeket rámolvassa. Bármi, ami nem az ő sztoriját igazolná, arra ellenségesen reagál. Ilyenkor két opciód van: elnézést kérsz azért, amit nem csináltál, vagy nem kérsz elnézést, és másnap reggel munkakezdés előttre behív "elbeszélgetni", megrendszabályozni, hogy így vagy úgy, de érvényesíthesse a tekintélyét. Ezekre utólag úgy hivatkozik, hogy "ügy lett belőle", amikor "ügyet" ő csinál belőle a hamis dolgok rádolvasásával, majd ezen rádolvasott dolgokért megfenyít vagy szankcionál. Ő elkönyvelte magában, hogy én azért akarok home office-ban lenni, mert lazsálni akarok, és ehhez még "gyanúra okot adó" ügyet is kreál, amit a későbbiekben előszeretettel hánytorgat fel. Azt, hogy egyébként mennyit dolgoztam, mit intéztem, haladtam-e, azt véletlenül sem nézte meg, az elvégzett munka ugyebár a legkevésbé fontos tényező egy munkahelyen, ez köztudott. Később, amikor kértem tőle, hogy hadd dolgozzak itthonról, mert szerettem volna a lemaradásomat behozni, azzal tagadta meg a kérésemet, hogy "a múltkor se jelentkeztél, nem hallattál magadról, és azt se tudom, dolgoztál-e aznap". (Ha néha kiszabadultam az irodából, és dolgozhattam otthonról, olyankor általában megnyomtam, és este 10-11ig püföltem a billentyűzetet, és ezek után mindig küldtem összefoglaló e-mailt neki, de hát picsába a részletekkel! Sajnos nézni és gondolkozni már nem tudok helyette...)

Egy előző részben már leírtam annak a kollégámnak a történetét, aki - hála az égnek - végül nem ide jött dolgozni, hanem elfogadott egy másik munkát. Ezt ugyebár Rozália az én felelősségemnek tartotta, és annak szerinte semmi köze nem volt hozzá, hogy 5 hónapot tolt a kezdési dátumán, és hallgatta ezt el tőle, mindig ilyen két heteket, max egy hónapokat csúsztatgatva, meg ilyen apróságok. De azon kívül, hogy kígyót-békát kiabált rám (tényleg kiabált) a nyítl utcán, hogy ezzel is nyomatékosítsa a felelősségem a dologban, mellé kombinált egy sztorit is, miszerint én valamilyen személyes konfliktus vagy viszony(!) miatt szabotáltam el azt, hogy ez a volt kollégám ide jöjjön dolgozni. Na, ez ismét egyrészt a magánéletemben való turkálás, másrészt a magánéletembe való nemlétező dolgok belevetítése, és azok tényként való feltüntetése. Merthogy ezeket tényként kezelte, és olvasta rám, mintha valami nyomozós filmben épp kiderült volna, hogy én vagyok a gyilkos. Azt a részt elfelejtette, hogy ehhez valamivel több bizonyíték is szokott tartozni, és valamivel kevesebb képzelgés. A komoly fenyítés sem maradhatott el, miszerint "Holnapra várok egy javaslatot, hogyan fogod ezt helyrehozni"... A mit is? Kiderült, hogy nem lesz betöltve egy pozíció, amiben legkorábban három hónap múlva kezdenének? Hmm... Vajon milyen javaslatot tegyek...? Adjunk fel egy álláshirdetést? Igaz, túl logikus lenne szerintem is. Inkább vegyünk egy gigantikus plüssmackót, annak legalább nincs értelme.

Az is megfigyelhető volt Rozinál, hogy bármilyen nemű emberi érzéseket, vagy egyáltalán létezéshez való jogot addig tulajdonított neked, amíg a látóterében voltál, és már jó előre semmibe veszi azokat az embereket is, akiket még nem is ismer. Én mondjuk legtöbbször azt kívántam, bár elfeledkezne legalább 1-2 órára arról, hogy létezem, és akkor talán tudnék dolgozni... No de, a még nem ismert, de már semmibe vett emberek alatt a leendő dolgozókat értettem. Szóba kerültek valamelyik nap az egyenruhák. Ami témából engem kihagytak a legeslegutolsó pillanatig, mert körülöttem mindenkinek inkompetencia-szorongása lesz valamiért ebben a fogyatékos irodában. De ha már így rákérdeztek, hogy adjak választ 10 másodperc alatt, majd az egyetlen megjegyzésemért is lehülyéznek, és elvitatják annak létjogosultságát (nem tartottam jó ötletnek, hogy full fekete egyenruha legyen, mert kicsit olyan halálbrigádos). Azt viszont mindenképp gondoltam megjegyezni, hogy azok közül, akik ezt viselni fogják, tehát a recepció, még egyetlen embert sem vettünk fel. Minimum a nyitós csapatnál azért illene megvárni őket, és levenni egy méretet... Ha már furán fognak szegények kinézni, legalább a méret legyen jó. Rozália válasza tökéletesen tükrözi, mit gondol valójában a dolgozókról, a saját leendő csapatáról, akiktől elvileg azt kérnénk, hogy motiváltan jöjjenek be, és érezzék magukat megbecsülve:

"Kérjünk be inkább konfekcióméreteket, úgyis egy csomóan elmennek majd, azért meg felesleges méretet venni." 

És ez lehet, hogy csak egy tényszerű megállapításnak tűnik, vagy béna elszólásnak... De ezt Rozi is pontosan tudta, hogy én egy olyan helyen kezdtem meg a szakmát és lettem először vezető, ahol a kezdőcsapat kétharmada nyitástól három évig szinte kirobbanthatatan volt, és egy-két rossz döntésen múlt csak, hogy nincs még mindig ott mindenki (illetve most a covid nyilván elpusztította azt is, de értitek). Ha minőséget akarsz, és elégedett vendégeket, akkor a csapatra kell építkezni, mert minden szaros kütyüt megvehetsz, egyszer úgyis rádömlik a szartenger, és egyszerre fog elromlani mind, és azt csak egy jó gárda fogja tudni megállítani, plusz a törődést semmilyen ketyerével nem lehet helyettesíteni. Rozi meg beközli ezzel a mondatával, hogy még csak kísérletet se fogunk tenni az emberek megtartására, le se szarja őket, egyben arra számít, hogy mindez az én vezetésem alatt történik meg. Ezen a ponton már egy ideje munkát kerestem, de azt Rozi leshette volna, hogy bárkinek, arcomat vállalva szerződést ajánlok egy olyan helyen, ahol már akkor így beszélnek róla, amikor azt se tudják, hogy létezik.

Ha megtagadják tőlem a szerződésben foglaltakat, és a pozíciómmal járó jogköröket, amik arra szolgálnak, hogy a hozzám tartozó részlegek érdekeit lehetőségem legyen képviselni, akkor részlegek sem lesznek. Már azelőtt kiderült, hogy bármilyen ügyben tehetetlen vagyok, ami a csapatom segítené, mielőtt megjelentek volna a képben. Ebbe jó lelkiismerettel senkit nem rángathatok bele, és állhatok elé azzal, hogy bármilyen ígéretemhez tartani fogom magam, mert semmit nem tudok garantálni.

Azelőtt 1-2 nappal, hogy bekerültem volna a kórházba, még bent voltam az irodában, és ahol épp random beközölte, hogy a teljes személyzetem kiválasztására és felvételre másfél hetet kapok. Mondott itt még egy csomó mást is, de nem nagyon emlékszem rá, itt már nagyon beteg voltam. De egy team-et, főleg egy olyat, ahol mindenkire két embernyi munka fog jutni, azt legjobb esetben is két hónapos határidővel tudok vállalni. (Én iszonyat nagy hangsúlyt fektetek a kiválasztásra, mert aki azt túléli, azért onnantól tűzbe teszem a kezem, és kinevelem, ha tetszik, ha nem.)

Még egy kiváló példa arra, hogyan kezelte a helyzeteket (egy recepció ügyeivel foglalkozó értekezletet tartottunk, nemrég jött az infó, hogy májusra csúszik a nyitás, eredetileg január lett volna):

- Szeretném, ha átgondolnánk a recruitment stratégiánkat, mert januárban elég lett volna 8 ember, de ha egy nem túl tapasztalt csapattal így rányitunk a szezonra, akkor nem fogunk tudni üzembiztosan működni... Lenne pár javaslatom... - de nem mondhattam tovább.
- Mit beszéltünk meg, hány emberrel fogsz indulni?
- Nyolccal, de egy januári és egy májusi nyitás... (rohadtul más, mert januárban lézeng két vendég az egész házban, májusban meg arconpörgés van, de nem mondhattam végig)
- Tehát mennyit beszéltünk meg?! - már emeli a hangját. Én nem válaszolok, mert pontosan tudja, hogy mire akarom felhívni a figyelmét, és azt is pontosan tudja, hogy most a pozíciója mögé bújva le fogja zárni. - Tehát nyolcat. Akkor ezt a beszélgetést most befejeztük. - a hangsúlyozásából kitűnt, hogy ennél magasabb lóról leköpni nehezen tudott volna. De folytatta. - Örülnék neki, ha nem mindig a hisztizés menne mindenen, és problémák helyett segítséget kapnék!

Mondta ezt úgy, hogy azokkal a feladatokkal, amiket nem akasztott meg ő maga, hetekkel előrébb tartottam, annak ellenére, hogy ekkor már két helyettesemnek be kellett volna kezdenie az eredeti terv szerint, és kellett volna segíteniük a feladatokban. Amivel nem tudtam haladni, az meg mind olyan dolog volt, amihez az aláírása hiányzott. Sehogy sem tudtam vele megértetni, hogy a problémákat nem én generáltam, én mindössze felhívtam rájuk a figyelmet, és javaslatot próbáltam tenni a megoldásukra, hogy ne azután kelljen velük szembesülni, hogy már a seggünkbe haraptak. Plusz amikor csak tehetem, úgy hozok fel problémát, hogy a megoldásáról is van elképzelésem, vagy beszélek az illetékes részlegvezetővel, hogy ajánljon valamit, stb... Nem volt ez máshogy Rozália esetében sem, csak ahhoz hagyni keleltt volna, hogy befejezzek egy mondatot, amiben vessző is van, az meg istenkáromlás lett volna számára, bármilyen vallást is kövessen. Pedig a problémák nem fognak megoldódni csak azért, mert letagadjuk őket. Én őszintén hiszem, hogy a legtöbb problémára lehet valamilyen megoldást találni, legalább ideiglenesen, de ahhoz mindenek előtt fel kell ismernünk és el kell fogadnunk a létezésüket.

Folyt köv. - Aki esetleg még mindig olvassa ezeket a bejegyzéseimet, annak, mint minden ilyen poszt végén, nagyon köszönöm az erre szánt idejét. :)

Rozi végtelen munícióval látta el a blogot, úgy tűnik, szóval nézzük tovább:

Hazugság, elhallgatás, igazság, valóság

Az már előző részekből kiderülhetett, hogy Rozi bármivel, ami akár kicsit is köthető az emberséghez, elég sajátos kapcsolatot ápolt. Nincs ez másképp a fent felsoroltakkal. Annyi azért szóljon mellette, hogy valóban érdekes lehet ez a működés. Csak vizsgálják inkább egy laborban, és ne nekem kelljen elszenvedni. Ezt majd a végén fogom tárgyalni, de az, hogy Rozi viselkedésének valamilyen patológia. Illetve szerintem biztos, de vajon biológiai vagy pszichológiai eredetű? Én őszintén remélem, hogy ez valamilyen diagnosztizálható betegség, úgy érzem, akkor könnyebben tudnék neki megbocsátani.

Nem tudtam ép ésszel felfogni, hogyan képes, némi alázás és személyeskedés után belátni, hogy tévedett, elfogadni az én válaszomat/megoldásomat, majd egy hét múlva kizárólag a saját álláspontjára emlékezni, és elejétől a végéig lefolytatni ugyanazt a vitát, minden alkalommal, valamilyen válogatott személyeskedéssel egybekötve, ugyanis ez minden alkalommal megszülte azt a helyzetet, hogy be kellett látnia, hogy nem volt igaza, ami mindig szégyenérzettel töltötte el, amit utána rajtam vezetett le. Megspékelve ezt azzal, hogy egyébként a saját kijelentéseinek, kérdéseinek nagy részére amúgy nem emlékezett soha. Akár olyanra, hogy jóvá hagyott valamit, vagy utasított valamire. Erre majd vissza fogok utalni.

Tartozéka volt még a Rozi package-nek, hogy a fülünk hallatára hazudott telibe különböző partnereknek, éppen kinél mihez fűződtek épp érdekei, ez pedig az iroda minden más dolgozójának elveivel ellentétes volt. Ez az ellentét leginkább azért tudott aktívan kijönni, mert miután ő 2-3 (rövid időn belül védhetetlenné váló) hazugságot, például hogy mikor nyit a ház, levágott a telefonba, utána valamelyikünknek lepasszolta a tárgyalás további részét, hogy amikor kibukik a hazugság, akkor már a mi arcunkhoz legyen kötve. Ezek közt olyan céges partnerek is voltak, akikről tudtuk, hogy egymással is beszélnek, és arra lettünk utasítva, hogy mondjunk nekik mást. Ilyenkor ment a halogatás, hogy "majd délután megírom az emailt", meg "közbejött valami", "elfelejtettem", stb., hogy pár órára még elfelejtse. Amikor még nem vágtuk le ezt a taktikát, hogyan vagyunk éppen sakkbábuk, már akkor sajnos tárgyalásba elegyedtünk több partnerrel, akik előtt sikerült szétégetni az arcunkat. Ebben a szituban már csak azt tehettük, hogy a további hitelromlást próbáltuk valahogy elkerülni, mindezt anélkül, hogy bemószerolnánk azt, aki valóban átkúrta őket (nem illik a felettesedre kenni valamit, ha ő nem egyezik bele). Amikor észrevette, hogy nem fűlik a foga egyikünknek sem partnerek átveréséhez, akkor Rozi alkalmazkodott az igényeinkhez. Messzebbről indította a hazugságláncot, és inkább kamuzott nekünk is az érintett kérdésekben, mert akkor majd biztos nem fogja egyikünk se rohadtul érezni magát, amikor ugyanúgy meg kell mondani a partnernek valamikor, hogy néhány dolog nem úgy van, ahogy, és mentegetőzhetünk össze-vissza, hogy nem tudatosan tájékoztattuk félre őket, és mi is rosszul tudtuk... De az a helyzet, hogy elég naiv tudok lenni esetenként, de ezt én se hinném el. Részben mert mi alkottuk a szálloda felsővezetését, akik egyébként a legtöbb esetben tényleg elég jól informáltak, ezért egy külső szemlélő jogosan támaszthatta felénk is ezt az elvárást, de szerencsétlenségünkre felettünk volt egy Rozi, aki valószínűleg még örömét is lelte abban (más magyarázatot nehéz találni), hogy tapogatózunk a sötétben, és közben próbálunk nem teljesen hülyének látszani.

Teljesen általános volt, hogy például a nyitással, kivitelezéssel kapcsolatban egy napon belül 3 különböző verziót is hallottunk, ebből az egyiket kifejezetten a mi kérdésünkre válaszul adva. Az egyik kivitelezést felügyelő faszival jóban lettem, akinél ezeket az infókat tudtam ellenőrizni, és szinte minden esetben hamisnak bizonyult Rozi állítása. Számon kérni nem lehetett, de legalább egy ilyen külső segítséggel neg tudtuk kímélni magunkat olyan tárgyalások elindításától, ahol ezeket a hamis infókat kellett volna felhasználni. De rengeteg más egyebet is elhallgatott előlünk, amire sokszor még valami kamut se talált ki, csak annyit mondott, hogy "azzal te ne foglalkozz". Amellett, hogy az értékesítési igazgatóval együtt, a munkánkhoz elengedhetetlen volt, hogy alap adatokkal rendelkezzünk, a felsővezetést amúgy sem szokás (és nem is célszerű) hermetikusan elzárni a hiteles információktól. De a kollégámnak például azt nem volt hajlandó megmondani, hogy a rendezvényterem berendezésére mekkora keret van. Ezzel mit sem törődve, háromszor kiadta neki, hogy nézzen bútorokat és technikát, hogy utána beközölje, hogy ezt mégse mi intézzük, hanem a beruházó/kivitelező.

Eredetileg abban állapodtunk meg, hogy kapunk ilyenekbe beleszólást, de itt nemhogy beleszólást, tájékoztatást sem kaptunk. Nálam kiderült, hogy több olyan dologra sem lesz végül keret, amit előzetesen elfogadtunk, de ezeket is csak véletlenül tudtam meg, mert elszólta magát Rozi, amikor a tulajjal telefonált. A legnagyobb gond ezzel az, hogy egy szállodát, és az ahhoz tartozó rendszert csak szilárd alapokra lehet építeni. Az épületnél ilyen az alapozás, az üzemeltetési rendszereknél meg a tények. Nem kell, hogy kész legyen a ház hozzá, elég, ha fixen tudom, hogy X dolog tényleg lesz-e, tényleg annyi lesz-e belőle, stb. Ennek az egész nyomorúságos projektnek az lett volna a lényege, hogy egyszer végre olyan rendszer legyen kiépítve, ami ténylegesen átvesz bizonyos (időigényes, macerás) funkciókat az embertől, és könnyebbé tegye a munkát, elősegítve azt, hogy a csapat többet foglalkozhasson a vendégekkel. Azonban esélyem nem volt számolni a hiányosságokkal, így tervezni sem tudtam velük, lévén, elhallgatták előlem. Egy folyamatosan szuperpozícióban lévő dologra lehetetlen bármit felhúzni, itt meg folyamatosan azzal kellett szembesülnünk, hogy akár hónapokkal korábban elfogadott dolgokat másítottak meg, és akármit kérdeztünk, egyértelmű igent vagy nemet semmire nem kaptunk. Ha kaptunk, akkor ami hétfőn igen volt, az kedden már nem. És ilyenkor felmerül az emberben, hogy tulajdonképpen minek töröm magam, ha még azt se tudom, hogy itt kacsalábon forgó palota vagy kacsaúsztató lesz? Majd szépen eldöntik, én addig szarok bele, tenni úgyse tehetek semmit. De nem akkor, ha Rozi van szolgálatban. Nem tudom, hány különböző adatbázist, rendszerfrissítést, átszámolást csináltatott meg velem ennek a napi szintű, alapvető dolgokban történő variálásnak köszönhetően. (Bútorok mennyisége, szobák besorolása, egyéb berendezések, irodabútor, személyzeti étkező bútorai, amit akarsz) Jó, itt nem teljesen Rozi volt a ludas, mert ő ugyan folyamatosan hazudott és ködösített, de kiderült, hogy négy különböző kiadású alaprajz van éppen forgalomban (egyféle nálunk, egyféle a tulajnál, egyféle a tehetségtelen belsőépítésznél, és mégegyféle a kivitelezőknél), és Rozinál nem is az volt, ami alapján éppen a kivitelezők dolgoztak. Tehát hazudott, de már az elhazudott információ sem volt korrekt.

Amit Rozi kijelentett, azt elvárta, hogy tényként kezeljük, akkor is, ha tíz perccel később olyan állítást tett, ami teljességében kizárja az előzőt. Megpróbálkoztam azzal a technikával, hogy mindig a legutolsót veszem igaznak, amit mond, de nem jött be. Volt, hogy a délután 2-es megbeszélésre és az ott elhangzottakra nem emlékezett, csak a délelőttire. Egyéb funny reakciója volt még az, amikor megpróbáltál esetleg pontosítani, vagy még egyszer rászánni magad egy vitára, amit már korábban lefolytattatok. Esetenként előfordult, hogy beugrott neki a téma, és hogy erről már beszéltünk. Ha így volt, akkor támadásnak vette, hogy én miért ismétlem magam, miért akadékoskodom, tárgyalok túl mindent, nem kell őt hülyének nézni, meg ne fárasszam már a faszságaimmal, elég egyszer elmondani. Clearly not. És senkit nem szokásom hülyének nézni, kivéve azokat az embereket, akik viselkedésükkel ezt kivívják maguknak. Ennek természetesen semmilyen módon nem adtam hangot Rozi felé, az kellett volna még!

De nézzük akkor meg, hol is tartunk a képletben: Rozália valósága nagyon rövid időközönként változik, vagy képes változni, és minden esetben az ő érdekeihez igazodik. Ha okot akar csinálni arra, hogy beléd rúgjon, akkor a tegnapi tíz szuperpozícióban lévő (egyformán igaz és nemigaz) kijelentése/kérése közül előveszi azokat, amik segítségével ezt megteheti. De ha épp ahhoz kell igazítania a valóságot, hogy belepiszkáljon a munkádba, azt fogja tenni. Amennyiben téged az egyik választott valósága szerint (félre)tájékoztat, majd percek múlva érdekei úgy kívánják, hogy valaki mást egy másik választott valóság mentén informáljon (félre), akár a te füled hallatára, egyáltalán nem zavartatja magát. Ha erre megjegyzést teszel, akkor csak simán letagadja.

Ha éppen arra van szüksége a lelkének, hogy egy tetszőleges napon "mindent jól csináljon", akkor úgy választja meg a valóságát, hogy ő akkor sem tévedhet, ha konkrétan a két egymást követő mondatai egymás cáfolatai. A saját tévedéseinek beismerését meglehetősen könnyen takarítja ki a memóriából, ám a tévedés alapjául szolgáló állítását, elgondolását már annál nehezebben. Az arról szóló, akár öt-tízszer újrajátszott vitában előszeretettel becsmérel, személyeskedik, kommunikál lekezlő módon. Ha épp nem akarja a harmadik alkalommal elismerni, hogy tévedett (annak ellenére, hogy mondjuk az első kettőnél összejött neki), akkor a pozíciója mögé rejtőzve lezártnak tekinti a vitát, te meg várhatsz holnapig, hogy megint elfelejtse, és újrakezdje, hátha most szerencséd lesz, és egyszerre bedobja a gép, hogy elismeri a tévedését, és még emlékszik is rá. Ha ez nem lenne elég, akkor néha olyan megállapításai is vannak, aminek nemhogy valóságalapja nincs, de előtte szóba sem került, egyszer sem, amolyan felnőtt konfabuláció. Érdekes (ha ezt lehet még annak hívni) módon, ezekhez is ragaszkodott a legjobban. 

Ilyen példa, hogy leszerződtünk egy online szolgáltatóval (akiknél szintén rommá égtem, mert fél évbe telt átnéznie egy 8 oldalas szeződést a drága Rozinak), akitől egy ilyen értékesítést segítő + automata e-mailezést kezelő + értékeléseket egy helyre összegyűjtő programra vásároltunk előfizetést. Július végén kértem be az ajánlatot, és Rozi még az aláírás pillanatában is meg volt róla győződve, hogy ez egy teljesen más funkciójú program. Tippek, hogy hányszor mondhattam el neki 7 hónap alatt, hogy mit csinál? Neki jobban tetszett a saját valósága, ahol ez a program varázsütésre átmásolja a Booking.com értékeléseket a Tripadvisorra, mindegy, hányszor mondtam el, hogy egyrészt ilyen szolgáltatás/funkció nem létezik, másrészt ha létezne is, akkor se ez lenne az. De tudom még fokozni, mert eredetileg ő kért meg arra, hogy kérjek be ajánlatot ettől a cégtől, ezek szerint anélkül, hogy az egyébként 2 perc alatt átböngészhető, színes ábrákkal ellátott weboldalukat végiggörgette volna. Na, de van még: amikor kétezernyolcszázhuszonhatodik alkalommal is felvilágosítottam ennek a szolgáltatásnak a funkcióiról, meggyanúsított, hogy félrevezettem a funkciókat illetően, mert ő azt hitte, hogy ez átmásolja az értékeléseket. Mindezt azzal a hanghordozással és nézéssel, mintha azt akarná mondani, hogy "Na, most jól lebuktál!". Gyakorlatilag részemről bármilyen befektetett energia nélkül megoldotta, hogy átverve érezze magát általam. Sajnos ezzel megtalálta az egyik dolgot, amivel könnyen triggerelhető és bántható vagyok, ami pedig az alaptalan vádaskodás. Ezt bezzeg nem felejtette el. De könyörgöm, ilyenkor legalább azt nem kérdezi meg magától, hogy egyébként mi a pék faszáért manipulálnám én őt bele egy havi 100 eurós cucc megvételébe? Ha nagyon ki akartam volna vele baszni, lenyúltam volna a kocsikulcsát, és átparkoltam volna a kocsiját a tér túloldalára ebédszünetekben, hogy úgy tűnjön, mintha minden nap elfelejtené, hogy hova parkolt volna, és nézném, ahogy szép lassan beleőrül. De ezen a ponton inkább feltételezem, hogy magából indult ki, ezért nem ugrott be neki ez a kérdés.

Folyt köv. - A többi poszthoz hasonlóan, továbbra is köszönöm, ha követed ezt a kis történetszálat, és időt szánsz a nyomoromra. Nagy küzdelem ezeket kiírni magamból, reméljük, valami értelme lesz. :) Ha észrevételed van, például elsőre leesik neked, hogy mi az, amit én nem veszek észre ebben az egész sztoriban, ha egyáltalán van ilyen, azt kiváltképp szívesen fogadom.

Haladjunk a történettel, íme a folytatás (még nem tudom, hány bejegyzés lesz, a végére lehet kijön egy teljes anamnézis):

Rozália viszonya a rövidtávú memóriához és a figyelemhez hozza magával a következő nagy témakört:

Számonkérhetőség, ellenőrizhetőség

Főleg nyitási projekteknél az a tapasztalatom, hogy ha mindenkinek van egy feladatlistája vagy activity naplója, az rengeteget segíthet a koordinációban, ezért én a sajátomat mindig nyilvánosra is teszem, és rászánom azt a napi 10 percet, hogy frissítsem. Mivel recepciósként kezdtem és dolgoztam sokáig, ahol ez amúgy is kötelező volt, nem volt nehéz rászoktatni magam. Fontos, hogy számonkérhetőek legyünk, és fontos, hogy a számonkérés emberi módon történjen. Elvégre előfordulhat, hogy az ember hibázik, elfelejt valamit, és ilyenkor (valamelyest egyénfüggően) érdemes jóindulattal fordulni a másik felé, és nem azt feltételezni, hogy szándékosan felejtett el valamit. Én ezt a jóindulatot (legalább eleinte) mindig megadom a másiknak, és azért vezetek nyilvános feladatlistát, hogy ha esetleg én hibáznék, legyen lehetőség engem emlékeztetni, nehogy utólag derüljön ki valami, és más szívjon miattam. Igyekszem kevés béna közhelyt puffogtatni, de csak az hibázik, aki dolgozik, és attól, hogy jól rámutattunk valakire, hogy "Na, ő a felelős!", még soha nem oldódott meg semmi. 

Van viszont ilyen téren egy nyerő pozíció. Amikor neked van a legnagyobb botod (legerősebb névjegykártyád), nem vezeted rendesen a feladataid/vállalásaid, és még nem is emlékszel rá, hogy bármi ígéretet, vállalást tettél volna. Gyakorlatilag ezzel kilőtted, hogy számonkérhető legyél, és háríthatod másokra a felelősséget, miért nem haladnak a feladataikkal. A rossz memória, a felelősséghárítási hajlam, és a folyamatos csapongás egyéb velejárója, hogy Rozi sokszor nem tudta eldönteni, hogy valamit mondott-e már, vagy csak akart mondani. Mivel mi vezettük a feladatainkat, ezért persze le tudtuk ezt ellenőrizni, hogy kért vagy mondott-e XY dolgot, de ha prezentáltuk neki a bizonyítékot, hogy nem mondta, akkor megmutatta, hogy nem olyan fából faragták, hogy holmi tényekkel zavarba lehessen hozni, hatalomból eldöntötte, hogy mi vezettük rosszul a saját listánkat vagy félreértettünk valamit, és kész. Felmerült benned, hogy azért mégis csak van ebben túlzás? Olvass tovább, nincs.

Egy ilyen konfliktus után a feladat: Frissítsd a listád, hogy az az ő valóságának megfeleljen, és holnap kapd meg ugyanezt egy másik dologra. Néha eltelt 3-4 nap is két ilyen agyfingás közt, de nem unatkoztunk akkor se. Egyszer-kétszer beugrott neki, hogy az általa említett dolognál tényleg nem is lehettünk ott, amikor eszébe jutott, mert a férjével beszélte meg otthon. Addigra persze már elhordott mindennek minket, hogy egy listát se tudunk vezetni rendesen. Semmilyen szinten nem vesz tudomást arról, hogy a gondolatait legfeljebb akkor tudjuk (de általában akkor se) lekövetni, ha azokat velünk is közli, szóban, írásban, emojikkal, valahogy. Mindig az az érzésem volt körülötte, hogy nem tudatosult az benne, hogy az emberek nem felkerülnek egy polcra, amikor éppen neki nincs rájuk szüksége, hanem önjárók lesznek, és foglalkoznak a maguk dolgával. Akár olyan apróságokig kiterjedt ez a viselkedése (legyen ez bármi, talán nem jól alakult ki nála a tárgyi állandóság), minthogy ha nem vetted fel neki a telefont, azonnal jött a "Ha nem vagy képes felvenni a telefont, akkor lehet nem is kéne neked céges mobil", és erre egyszer-kétszer még nem kellemetlen azt válaszolni, hogy vécén voltam, de hatvanadjára már eléggé. Ha két percen belül visszahívtad, akkor is ez a válasz.

A rossz memória és a nyomonkövethetőség hiányának kombinációja egyben azt is eredményezte, hogy konkrét döntések meghozatalát is letagadta/elfelejtette, vagy máshogy emlékezett rájuk, amik alapján akár hetek óta dolgoztunk és tárgyaltunk másokkal, vagy közöltük a többi ajánlattevővel, hogy köszönjük, már választottunk. Határidők, anyagi ráfordítások, melyik partnerrel szerződünk le végül 3 közül, melyik ajánlatokat hagyjuk innentől figyelmen kívül, milyen szolgáltatót cseréljünk le... Ezek mind megtörténtek. A rettentően túlárazott és pocsék munkát végző grafikusokkal kapcsolatban legalább hetente(!) megszülte azt a döntést (a mi teljes mellszélességű támogatásunkkal), hogy le kell őket cserélni, és kéretett be ajánlatokat, hogy majd azokkal ne kezdjen semmit, fél éven keresztül, és lehessen minden héten egy kiakadása, hogy "Na, most lett elegem ezekből!". Azt gondolom, már hozzá se kell tennem, hogy a marketinges kolléga munkája így némileg meg volt nehezítve.

Ha megkísérelted emlékeztetni arra, hogy megbeszéltétek, hogy aznap 10kor átnézitek a szerződést, amit 3 hete halasztotok, és már szétég a pofád a partner előtt, akkor jött a "Nem érted, hogy ez most fontosabb, amivel foglalkozom? A kevésbé fontos dolgokkal majd később foglalkozunk, várd ki a sorod."... De ezt bármire képes volt rámondani, amihez éppen kedve volt, mindegy, hogy nálad határidős dolog volt, ő meg éppen olyan dologgal foglalkozott, ami lehet, hogy még másfél évig nem lesz aktuális.

De nem volt példa nélküli a hétfő kezdése a "dobj el mindent, most ez a fontos, ezzel foglalkozz", míg ez kedden, amikor beszámoltál volna, mit haladtál a feladatban, ez a felszólítás átalakult "ez nem a te dolgod, ezzel ne foglalkozz"-zá. Szinte rokonértelműek, ugye?

Mikromenedzselés, hangulatingadozások

Van az a mondás, hogy "Aki a saját érzelmeit nem képes uralni, az mások viselkedését akarja.", ami nem tudom, kitől van, de emiatt kapcsoltam össze a fenti két témakört. Szerintem egy vezetőtől elvárható, hogy ne impulzusok vagy érzések mentén hozzon döntéseket, hanem amögött legyen valamilyen szakmai indoklás. Ez (nem ideális esetben, de attól még) lehet akár egy az egyben az általa erre a feladatra kijelölt emberé is, amit ő előzetesen elfogad. Azt is természetes dolognak tartom, hogy mindenkinek vannak rosszabb napjai vagy időszakai, elvégre emberek vagyunk, és a környezetünknek az esendőségünkhöz, létező érzelmi világunkhoz egy bizonyos szintig igenis alkalmazkodnia kell, mert ne neveljünk szocioaptát egymásból azzal, hogy figyelmen kívül hagyjuk, hogy az embernek lelke van. De ebben az egyénnek is hatalmas felelőssége van, és valahol félúton találkoznia kell a környezetével, és hozzáraknia a magáét. Ha szar napom van, és valamiért ingerlékenyebb vagyok, igyekszem kevesebbet beszélni, nehogy belelendüljek a szaresőbe, vagy ha valamire reagálok, inkább mindig elszámolok háromig, hogy ne azért szülessen rossz megoldás vagy bántsak meg olyat, aki csak a munkáját akarja végezni, mert nekem szar napom van. Tény, hogy ilyenkor kicsit nehezebb velem, mert lassabban reagálok, vagy a halasztható dolgokat inkább átteszem máskorra, de mindent elkövetek, hogy senki ne lássa kárát annak, hogy nekem nehézségeim vannak éppen. Nem így ez a jótét lélek.

Ha szar napja volt (amit szinte bármi kiválthatott), akkor gyomorgörccsel ült mindenki az irodában, és nyáron, 40 fokban is képes volt megfagyasztani a levegőt, mivel akihez hozzászólt, abba fixen beleszállt páros lábbal. Ez legtöbbször én voltam. Aki számára nem létezik a múlt, nem érdekli semmilyen levezetés vagy logika, és hatalmából fakadóan gond nélkül fogadja el a saját, akár 5 percenként változó igazságát, valóságát, annak bianco csekkje van rá, hogy bármikor beléd törölheti a lábát, és neked semmit nem kell azért tenned, hogy úgy rendezze éppen a saját világát, hogy valamit elbasztál vagy rosszul tudtál. De persze ilyenkor a teljes valósága hozzátorzult az éppen aktuális lebaszáshoz, és kezdte az éppen kipécézett cselekvésem fényében minden lélegzetvételem megítélni, és sosem érte be az adott dologgal kapcsolatos nemtetszésének kifejezésével, elkezdett olyan dolgokat a fejemhez vágni, amiket pl. már egyszer megbeszéltünk, hogy egyáltalán nem úgy volt, ahogy mondja, és félreértette, és ezt tudomásul is vette. Gondolom, útközben betelt a RAM, és ezeket ürítette. Ami ebben még szarabb volt, hogy amennyiben ezt a szarhányó hadjáratot végigcsinálta, utána, mintha mi sem történt volna, lenyugodott, és számára már meg nem történtté is vált az eset. Olyan, hogy becsmérlő jelző használatáért, vagy személyeskedésért bocsánatot kért volna, soha nem történt. Tehát ami nekem az "elszívok egy cigit és megpróbálok közben lenyugodni", az neki a "gyorsan lealázok valakit és mindjárt jobb lesz, mert valaki napját nyomorultabbá tehettem a sajátomnál". Sajnos én, ha porrá aláznak, és hazugságokat vágnak a fejemhez, azt nem tudom ilyen könnyen elfelejteni. De hasonlóan megvisel, ha az orrom előtt történik ilyen egy kollégámmal. Több esetben is voltam elég hülye ahhoz, hogy a védelmükre keljek (természetesen nem viszonozták), és olyankor egész napra elintéztem a programot magamnak, pedig ezt ne úgy képzeljétek el, hogy felcsattantam, hogy "Tiltakozom!!" vagy bármi ilyesmi, hanem egyszerűen a tárgyi tévedéseket, amikkel épp vádaskodott, megpróbáltam pontosítani, és igazolni a kollégáim verzióját.

Azon kívül, hogy tényleg bármitől idegállapotba tudott jönni, minthogy nem találta meg otthon a cipőjét, amiben jönni akart, vagy reggel az utcában nagyon ráálltak, és nehéz volt kiparkolni, volt egy fix ok, amitől instant begurult, mindig. Ha nem értett valamit. És akkor itt jön be a mikromenedzselés kérdésköre. Ő nagyjából két fokozattal afölött van, és annyival több feladata, felelőssége is van (lenne), minthogy ideje legyen ilyesmire. Nem beszélve arról, hogy a hatékony mikromenedzseléshez az adott témakör és az ahhoz kapcsolódó folyamatok beható ismerete szükséges, máskülönben értelmetlen módon fogja az illető szervezni a feladatokat, és például olyanok kerülnek előre a prioritási listán, amit a hátrasorolt másik kettő nélkül lehetetlen megcsinálni...

Az én területembe való ilyen jellegű beleavatkozás 100%-os sikerrel hozta ki a rage-et, mivel ehhez még egy csomó technikai tudás is kell, és tartozik hozzá egy stratégia is, aminek a célja a különböző rendszerek adottságainak előnyünkre fordítása, ami stratégiát már azelőtt jóváhagyott amúgy ő is, hogy elkezdtem volna a telepítést. (random ilyen adottság: Az egyik nagy foglalóoldalon 45 nappal nyitás előttig nem érdemes elindítani az értékesítést, és láthatóra tenni magad, mert 45 napos a "booking window'", tehát annál előrébb az ottani vendégkör nem foglal, és így eljátszhatod az új szállodáknak járó kiemelést egy olyan időszakra, amikor senkit nem fog érdekelni, egyébként meg Xezer euróba kerül később) Na, ilyenkor szerette azt eljátszani, hogy teljesen illogikus módon megpróbálta előírni, hogy mivel milyen sorrendben foglalkozzak, és attól milyen végeredményt vár.

Mondanom sem kell, hogy amellett, hogy az általa kért sorrend olyan volt, mintha a mennyezeti világítás kiépítésével kezdenének egy családi ház felépítésébe, amikor még a telket se ásták fel. Továbbá az általa kért dolgokból egyáltalán nem következett az a végeredmény, amit ő elvárt, így az előző hasonlatot tovább fűzve, kezdjünk építkezni a mennyezeti világítással, amihez kapsz egy csiszológépet meg egy doboz fogkrémet, és végeredmény gyanánt az az elvárás, hogy hétvégére legyen bekötve a csatorna. Mindezt puffogva, kiabálva, sértődve adta elő többnyire, mert első körben megpróbálta saját maga értelmezni a rendszert, vagy belépni a felhasználójával (amire már 5ször csináltatott velem jelszót, mely jelszót tartalmazó post-itet még láttam az asztalán, de így se), ami hát nem sikerült neki, ezért egyrészt dühös lett, másrészt eldöntötte, hogy én tehetek róla, hogy ő nem érti. Így megképezte magában az igényt, hogy mivel én épp hülye és semmirekellő vagyok, engem mikromenedzselni kell, és elkezdett ellentmondást nem tűrően belepofázni a munkámba, mert párhuzamot vont (gondolom) aközött, hogy ha ő nem érti a rendszert, akkor én se, és ilyenkor gyorsan kompenzálni kell egy kis hatalomgyakorlással.

Hogy házhoz mentem-e a lófaszért, és próbáltam meg elmagyarázni neki, hogy miért kéne hagynia, hogy csináljam a dolgom az eredeti terv szerint, amit ő is jóváhagyott? Naná. Hogy szóvá tettem-e neki, hogy kurva unalmas, hogy ezt minden héten eljátsszuk? Nem mertem, de kellett volna. A magyarázatom természetesen lepattant az 5-10 másodperces vagy kétmondatos attention span-ről, brutál erősségű ez a tűzfal, amit felhúzott. Ha leüvöltött, hogy nem érti (vagy esetleg hogy ne pofázzak annyit, térjek a lényegre, ne akadékoskodjak) és felajánlottam, hogy átülök hozzá és segítek neki belépni, megmutogatom neki azt, amire kíváncsi, vagy beállítok neki valamit, azt sértésnek vette, és rám förmedt, hogy "maradjál". Tehát elmagyarázni nem magyarázhatom el, odamenni nem mehetek oda és állíthatom be neki, de még rohadjak is meg, hogy nem érti, és senki nem segít neki. Közben egyébként értelmetlen kérdésekkel bombáz, amiket ha megpróbálok megválaszolni, szintén leolt a francba. Ezután többnyire addig baszogatta az éppen aktuális rendszert, hogy kitiltja magát a túl sok sikertelen belépési kísérlettel (ami után levelezhettem a supoorttal, hogy vegyék le a tiltást), vagy elállított valami hülyeséget (szerencsére ezeket többnyire gyorsan helyre tudtam hozni). Viszont itt megint az történt, hogy én a saját munkám helyett azzal foglalkoztam, hogy egy szándékosan megoldhatatlan helyzetbe belerakott, és elküldött miatta a gecibe. Ezt a zavarkeltést egyébként ismerem, mint résztevékenység. Azért szoktak megoldhatatlan, zavaros helyzeteket egyesek előidézni, hogy a saját nem-hozzáértésük vagy egyéb őket kényelmetlenül érintő cselekedetük kevésbé legyen észrevehető. (Ha emlékszünk Kósa Lajos elhíresült, "Ez a műsor szétesett!" performanszára, az erre volt egy kevésbé sikeres kísérlet) Aki ezt profin csinálja, az el tudja érni azt, hogy dolgában egyébként teljesen biztos, megfelelő tudással rendelkező emberek is elkezdjenek kételkedni a saját kompetenciájukban. De ők azért eggyel ügyesebbek, mint Rozi.

Esetleg a végén még egy "ezeknek a rendszereknek a felügyelése a te felelősséged, nem ártana ezt észben tartanod, és jobban felkészülni" jellegű megjegyzéssel megadta a kegyelemdöfést, ha olyan napja volt, hogy rúgni akart rajtam még egyet. Néha odaengedett, hogy megcsináljam, olyankor mindig volt nagy megdöbbenés, hogy „Ja, ez ilyen egyszerű?”. Annyira egyszerű volt, hogy másnapra már többnyire nem emlékezett rá. Azt már meg sem említem (de), hogy egy igazgatónak ezekhez a rendszerekhez hozzáférni egyébként is teljesen felesleges, hát ha még digitális análfabéka, akkor pláne. Tehát minden ilyen elvesztegetett 1-2 órában olyan problémát igyekeztem megoldani, ami nem is probléma, csak azt csinált belőle ez a félkegyelmű.

Folyt köv. -  Sajnos van még. Amennyiben követed ezeket a bejegyzéseimet, ezúton köszönöm, hogy időt szánsz rájuk. Tudom, hogy nem a legérdekesebb téma a világon, ezért is nagyon értékes számomra akár az az egy ember is, aki rászánja magát, hogy elolvassa a nyomoromat. Amennyire kevéssé lehet ez érdekes, én annál nehezebben szültem meg ezeket a posztokat, így gáz ilyet kérni, de még ha úgy is érzed, hogy kizárólag én voltam a hülye ebben a szituban, amit egyébként elfogadok, ha így gondolsz, kérlek, légy kíméletes ennek kifejtésében :D

Elérkezettnek láttam az időt, hogy beleofgjak ennek a sorozatnak a legnagyobb mumusáról való értekezésbe, akire eddig csak egy-egy megnyilvánulásával vagy tevékenységével utaltam. A drága (vot) felettesem, aki valamiért a fejébe vette, hogy... Igazából nem tudom, hogy pontosan mit, majd ha eljutok a végére, remélem, hogy pontosabb válaszom lesz. Szóval gondoltam, megkísérlem körvonalazni az ő működését, részben önmagában, részben a sajátomra reflektálva, hátha időközben választ kapok a sorozat címadó kérdésére. Vagy valaki tök egyszerűen és érthetően el fogja magyarázmi, miért látok én ebbe bele túl sokat, én meg ezt jól megértem, és továbblépek. Jó lenne. :D Valós neveket továbbra sem használok, így a sorozaton belüli minisorozat témájául szolgáló személyt nevezzük el Rozáliának.

Ha lesz bárki, aki rászánja magát ezeknek a részeknek az elolvasására, kíváncsi vagyok, ti hogyan képzelitek el őt. A kinézetéről nem fogok szót ejteni, csak a viselkedéséről.

Ahogy nekiláttam ennek a bejegyzésnek, valahogy rögtön azt kezdtem el érezni, hogy mentegetni kell magamat. Megírni, valahogy nyomatékosítani, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy megállapodom valakivel a munkakörömben, fizetésemben, és az előremeneteli lehetőségekben, és megszárad a tinta a papíron, úgy szorítom én is háttérbe a személyes érdekeimet, és helyezem a csapat és a vendégek érdekeit előtérbe. Ez olyan, mintha egy béna prospektusból másoltam volna ki, és jó színben próbálnám magam feltüntetni, de akkor elmondom ennek az okát is. A pályám egy meghatározó részét olyan környezetben töltöttem, ahol ez nem csak a jól hangzó, de a nyerő taktika is volt egyben. Olyan csapatban és olyan felettesekkel dolgoztam, akik észrevették, ha hajtok, és plusz vállalásokkal tolom a közös szekeret, nem kellett hozzá tolakodnom, játszmáznom, aláásnom másokat, csak azzal törődtem, hogy csináltam a dolgomat, lehetőleg minél jobban és hatékonyabban, és ha pozíció vagy bértárgyalás volt esedékes, nem szorultam rá semmilyen hitványkodásra, felmutatható eredményeim voltak, és ennyi. Emellett könnyen elszáll belőlem az öbizalom, és az eredményekre, illetve tényekre való hagyatkozással valamelyest kompenzálom az önmagammal szembeni kishitűséget. A tényeket, a logikát, és az elért sikereket nem érdekli, milyen vagyok, azok vannak, és kész. Ha hibáztam, és vállaltam érte a felelősséget, nem pécéztek ki utána, és (többnyire) arányosan szankcionáltak, ha pedig félreértés volt, lehetőséget adtak elmondani a saját oldalamat, hogy miért döntöttem úgy, ahogy, és az esetek többségében ez elég is volt. A másik okom erre a működésre, hogy én nem tudok ennyi mindenre odafigyelni. Ez egy elég béna ok, de a kicsinyesség, a buta játszmák, és minden olyan, ami nem arról szól, hogy a közös munka élvezhetőbb és eredményesebb legyen, az számomra egy nehezen belátható dimenzió, egy evolúciós hiba, egy sallang, pótcselekvés, figyelem elterelése a gyenge teljesítményről, akármi, amit még akkor se értek meg, ha semmi mással nem is foglalkozom, és ki hinné, kegyetlenül rossz is vagyok bennük. Nem mondom, hogy az én magánéletem ne lenne egy katyvasz és ne lenne egy csomó hasonló gáz dolgom, de ezt nem viszem be a munkába. Ez persze nem ment egyből, de a hibáimon keresztül tanultam meg, miért fontos ezeket az ajtón kívül hagyni.

Még egy kis felvezető mentegetőzés: erőteljesen kötve érzem magam ahhoz, amit mondok, ígérek, vállalok. Sokszor előfordult, hogy nem volt igazam azzal kapcsolatban, amit mondjuk mondtam, és olyankor igyekszem minél gyorsabban belátni (ebben azért még van hova fejlődni), hogy tévedtem, viszont utólag sosem kezdem el magyarázni a bizonyítványt, hogy "ez nem is úgy volt", vagy "nem is azt mondtam", és próbálom ily módon megmásítani, letagadni a múltat, kivéve ha tényleg olyan szavakat, gondolatokat adnak a számba, amiket sose mondtam és gondoltam. Erre nagyon érzékeny vagyok, és minden esetben felszólalok ellene. Ha nem tudom betartani egy ígéretem, akkor - egyesek szerint a kelleténél jobban, egyesek szerint helyesen - képes vagyok látványosan föld alá süllyedni, és napokig, hetekig rágódni rajta. De nem csak ezen tudok rágódni. Van egy ilyen szűrőm, hogy megvizsgálom az egyes döntéseket, cselekedetet, opciót, hogy mi történne, ha mindenki ezzel a válasszal élne az aktuális problémára, amit igyekszem épp megoldani. Amennyiben egy döntés ilyesfajta szimulációja végére az jön ki, hogy katasztrófa lenne belőle, tudom, hogy az számomra biztos nem elfogadható. Ez az ún. "Gandhi-próba", amit csak én hívok így, nem egy valós dolog. ("A szemet szemért elv csak oda vezet, hogy az egész világ megvakul." mondta ő, de ez az elv vagy cselekvés a vizsgálat érdekében cserélhető), de Kant is valami ilyesmiről írt az Erkölcsök metafizikájának alapvetésében, néhány (sok) szinttel mélyebbre ásva. Azt muszáj még egyszer hangsúlyoznom, hogy amíg én ezt úgy gondolom, hogy próbálok morálisan helyt állni, addig ez könnyen lehet, hogy egy sima tanult magatartás (vagy bármilyen egyéb racionalizált szorongás): ezzel tudtam eddig csapatszinten is a legjobb eredményt elérni, és közben a lelkiismeretem sem rokkant bele. Simán lehet, hogy ha nem kapok megfelelő visszaigazolást, megerősítést, hogy ez jó és eredményes, változtattam volna a nézeteimen.

De most, hogy mentegettem magam egy sort, vegyük szemügyre ezt az embert, illetve az ő működését. Az én mentegetőzésem tetszés szerint zárójelbe tehető, mert ez csak az én meglátásaimat tükrözi, meg az én lelki békémnek kellett, hogy leírjam. Sajnos meglehetősen kevés emberrel tudtam erről beszélni, így nem tudom, mennyire állják meg a helyüket ezek a megállapítások.

A környezet, amiben Rozinak valamilyen adekvát működést kellett volna produkálnia az, hogy elvileg egy szállodát kéne megnyitnia, mint igazgató, egy minimum átlag felettinek nevezhető szaktudással rendelkező, pár fős stábbal, akikkel korábban már dolgozott együtt, és elvileg azért választotta őket ehhez a projekthez, mert ezek az emberek már mind bizonyítottak a saját szakterületükön. Erről hosszan értekezett is ezekkel a kollégákkal, köztük velem is, hogy önállóan kell felelnünk a területeinkért, mert neki nem lesz ideje mindennel foglalkozni. Számunkra ez nem csak felelősség, de egyben lehetőség, és baromi nagy kockázat is volt. Ha összehozzuk, akkor az eredmények magukért fognak beszélni, és nagyot fejlődhetünk szakmailag, de ha elbukunk, akkor az csúnya szégyenfolt lesz a cévében. Így hát, amit kértünk, az annyi volt, hogy tartsa magát a saját kéréséhez, és hagyjon minket dolgozni. Ha elbukunk, akkor azt saját jogon szeretnénk megtenni, de egyáltalán nem tűnt bukás-szagúnak a dolog. És akkor el is jutunk az első gondhoz, amiket konkrét példákkal, mindenféle dramatizálás, és túlzás nélkül fogok leírni (felismerési-, és egymásra épülési sorrendben próbálom majd), hogy ha valaki megtisztel azzal, hogy végigolvassa ezt a nyomorúságom, akkor annak lehetősége legyen ne csak engem visszaigazoló véleményt formálnia:

Rövidtávú memória és "attention span" (ezt hogy hívják magyarul?)

Szinte mindannyian használtuk már azt a kifogást valamikor, hogy "Ne haragudj, szita az agyam", az átlagnál rosszabbnak minősítve saját rövidtávú memóriánkat az elvárások csökkentése érdekében, és ez által könnyebben elnézést nyerve. Ez amolyan hétköznapi súlytalan önfelmentés... Amíg nem ezért kapod a fizetésed. Én sem tartozok azok közé, akik mindent fejben tudnak tartani, ezért van noteszem vagy eseménynaplóm/progress listám/naptáram. Ez persze csak az egyik fele, mert ezeket nem elég megvenni és beállítani, használni is kell.

Rozinak ez sajnos nem jött össze. Megosztottuk egymással a kis Outlook-naptárainkat, írogattunk is bele, rendszeres események beállítva, amit akarsz. 10ből 9szer nem ott volt, és nem azzal foglalkoztunk, amit akár előző nap megbeszéltünk, és hát próbáltunk felkészülni a témákból, de legtöbbször nem azokból sikerült, amiket "dobott a gép". Mivel aláírási joga neki volt, viszont (egyébként helyesen) semmit nem írt alá, amíg át nem beszéltük, így ez nagyon nehézkessé tette a munkánkat. Természetesen mi nem a saját szórakoztatásunk érdekében szerettünk volna vele szerződéseket átbeszélni, hanem vannak partnercégek, akiknek olyan szolgáltatása van, amit be akarunk építeni a rendszerbe, tehát amíg nem szerződünk velük, nem tudunk a többi dologgal sem haladni, vagy szándékosan hibásan kell megcsinálni valamit, hogy utána még háromszor annyi munkával visszabontsam, és újjáépítsem. Ha ezeket megpróbáltam elmagyarázni, vagy felhívni egy egy ilyen problémára a figyelmét, akkor vagy 5-10 másodpercbe vagy két mondatba belefért (tényleg nem túlzok), vagy elveszítettem az érdeklődését, amit azzal jelzett, hogy a tekintete a monitorára vándorolt. Ezzel szemben nem volt rest akár napi öt-hatszor is rákérdezni valamire, amit előzetesen már tízszer próbáltam meg sikertelenül elmagyarázni, ésvagy öt-hatszor válaszoltam, hogy "Már átküldtem tegnap/múlt héten/előző hónapban, szeretnéd, hogy átküldjem még egyszer?". Ezt mindig visszautasította, némi sértettséggel a hangjában, ami miatt én ilyenkor előzékenységből extrán figyeltem, hogy semmi "lekezelő" ne legyen a hanglejtésemben, amivel azt érzékeltetném, hogy faszkivan, hogy nem tudja beírni az Outlook keresőjébe a fájl nevét, mielőtt kérdezne... Ezen kívül még egy jó húzása volt, amikor e-mailben összefoglalót iratott egyik-másik témából, szenvedtem vele, hogy minél rövidebb és érthetőbb legyen, hogy beleférjek az attention spam-be, majd ahelyett, hogy megnyitná az e-mailt és elolvasná, megnyitja, és felolvastatja velem, illetve soronként belekérdez, hiába tartalmazza a következő sor a választ a kérdésére. Erről az jut eszembe, amikor a Donald Trump-os könyvben leírják, hogy 1 oldalt is képtelenek voltak vele végigolvastatni, és néha már a képregényes formátummal próbálkoztak. Ezekből azért megnéznék egy válogatást, pl. a Genfi Egyezmény elmagyarázva tiltó táblákkal... :D

Szintén nem túlzás, hogy a jelenlétében lehetetlenség volt 5 percnél tovább foglalkozni egy témával, ugyanis ő állandó jelleggel váltogatta őket, teljesen impulzív módon. Példa: elkezdünk beszélni a rendezvénytermekről, azok berendezéséről, amire felveti a felelős kolléga, hogy talán előbb koncepció kéne, hány embert akarunk leültetni, és milyen piacot megcélozni, mert nem elég kiválasztani kétféle asztalt meg egyféle széket, és azt se ártana tudni, mennyi a keret. Erre 3 másodperc hatásszünet, meglátja a másik kollégám újfajta, szokatlan formájú post it-jét, amit természetesen magának vett az irodába, mert irodaszert azt nem kaptunk, és azonnal témaváltás, hogy nekünk ki fogja szállítani az irodaszert, és bérlünk-e nagy nyomtatót (ilyen fénymásolótornyot). Előtte egyetlenegyszer sem merült fel a téma, szóval ilyenkor az lenne a minimum, hogy felmérjük az igényeinket, bekérünk pár ajánlatot, stb... Nekem 24 tab és 5 táblázat megnyitva a rendezvényteremről, de most azonnal mondjam meg, ki szállított az előző munkahelyünkre, és kérjek ajánlatot. Mire? Mennyi irodaszer igényünk lesz, amikor még azt se beszéltük meg, milyen nyomtatványaink lesznek, lesznek-e logózott cuccok, mert azokat nyilván máshonnan kell rendelni... Ő ezeket a kérdéseket élből akadékoskodásnak, "parancsmegtagadásnak" titulálja. Mindegy, fél óra alatt összedobok két-három verziót, hogy kábé mik lehetnek a tapasztalataim alapján. Közli, hogy át akarja nézni azelőtt, hogy bekérném az ajánlatot. Átküldöm neki. Soha többet nem beszéltünk róla. Időközben három témát ugrott, csak amíg csináltam az irodaszeres izét, bedugtam a fülhallgatót és zenét hallgattam, amit egyébként gyűlölt, így ritkán tehettem meg, pedig az egyetlen mentsváram volt. Azt már korábban leírtam, hogy az én munkámhoz, részben annak természete, részben az én "hiányosságaim" miatt ennek a környezetnek épp az ellenkezőjére lenne szükségem, mind jellegében, mind hardveresen.

Folyt köv. - Köszönöm, ha követed ezeket a bejegyzéseket. Tudom, hogy kevésbé érdekes téma egy harmadik félnek, és annyira jól nincs is megírva, de tök jó lenne egy tőlem totál független emberi lény véleményét megismerni erről. De azzal is beérem, ha bárki számára valami tanulsággal szoglál a történet, vagy ha egy hasonlóan pórul járt ember olvassa, akkor tudja, hogy nincs egyedül, ilyesmi.

Az oktatás egy olyan téma, ami mindig is foglalkoztatott, mert egy olyan intézményrendszer, amit nagyon sok szögből volt szerencsém megtapasztalni. Jó pár éve már annak, hogy a teljes rendszerről valami átfogóhoz közelítő véleménnyel rendelkeztem, nem is emlékszem már rá, mit gondoltam, de nem tartom valószínűnek, hogy egyetértenék magammal, ha most ütköztetném a nézeteimet régi önmagammal.

Talán nem túlzok, ha a társadalom döntő többségének a közoktatásban eltöltött évek jelentik az elsődleges tapasztalatokat, ami alapján valamilyen képet, véleményt alkot a rendszerről. Ezeket az (egy kivételével) kínkeserves éveket nekem is volt szerencsém elszenvedni, amihez több intézmény is asszisztált, aztán a felsőoktatásban is körülnéztem, és ezen tapasztalások mentén alakítgattam, csiszolgattam a világmegváltó gondolataimat, hogyan lehetne ezt a rendszert kipofozni. Mindeközben történt, hogy öregedtem egy keveset, és jó pár éve már, hogy bármilyen oktatási intézménynek meg kellett tűrnie a falai között. Így lehet az, hogy ma már valamivel könnyebben veszek fel egy kritikai distanciát, és tudok visszatekinteni nem csak az oktatásban eltöltött éveimre, hanem az akkori önmagamra is, és ez a távolság egyben fel is ment az alól, hogy belelássak a rendszerbe olyan mélységig, hogy határozott elképzeléseim legyenek arról, hogyan kéne ezt csinálni.

Visszagondolva, én nagyon utáltam ezt az egész rendszert, és ugyan nem emlékszem a hatalmas reform ötleteimre, de egész biztos, hogy fűtötte egy jó adag destruktivitás, amiben kifejeződött az oktatási rendszerrel szemben érzett averzióm. Az ilyen, akkor valószínűleg bennem nem tudatosuló érzelmek legtöbbször szélsőséges megoldásokhoz vezetnek, amikből az előző században szerintem láttunk már eleget, és elég mélyen beleégett az emberiség emlékezetébe, hogyan sültek el ezek. Éppen ezért megpróbálom kerülni az észosztást, csak megosztom a friss tapasztalataimat, mint "kívülálló", hogy melyek azok a szeletei az oktatásnak, amikkel a tanulói "karrierem" vége óta kapcsolatba kerülök, és ezek milyen tanulságokat tartogattak számomra, és hogyan tudom ezek segítségével az oktatást elhelyezni a mai világképemben, aminek már nem képezi központi részét. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne képezném magam, vagy ne próbálnék az egyébként sok helyen hiányos műveltségemen folyamatosan javítani, és fejleszteni a gondolkodásom, de ezeket a rendszeren kívül teszem, és ez hozzám jobban is passzol.

A személyes szál

Egy rövid ideig volt egy olyan kattanásom, hogy én tanár szeretnék lenni. Ezzel, feltételezem, nem mondtam semmi túl egyedit. Ezek az ambícióim hamar alábbhagytak, mert nem éreztem, hogy a magyar oktatási rendszer megadná azokat a kereteket, amikben én szívesen tanítanék, és akkor a fizetést még nem is említettem. De az valahogy minden pályaválasztást érintő döntésemet végigkísérte, hogy nagyon szeretek közösen gondolkodni másokkal, mert azt vettem észre, hogy tudom úgy segíteni a másik ember gondolkodását, hogy közben nem befolyásolom őt az előítéleteimmel vagy meggyőződéseimmel, lehetőséget teremtve a kibontakozásra. Tudom úgy elősegíteni valakinek a megértését, hogy közben én magam nem értek a témához, amit az illető boncolgat. Abban mindig biztos voltam, hogy ezt szeretném a munkáim során hasznosítani.

Hozzátartozik ehhez az is, hogy szeretek beszélni, előadni. Alapbeállításaimat tekintve ez tőlem idegen műfaj, iszonyú lámpalázas voltam gyerekként, de valamiért igényem volt rá, hogy ráfeküdjek erre a témára, és egy hosszú tanulási folyamat keretében ma már oda jutottam, hogy meg merem kockáztatni, egész élvezhető előadásokat tudok tartani, beszélni meg kicsit túl sokat beszélek az ismerőseim nagy többsége szerint.

Kiegészült ez még idő közben azzal, hogy elkezdtem a szállodaiparban dolgozni, ahol a tapasztaltabb kollégáimtól és önszorgalomból egy csomó tárgyi tudásra tettem szert, egyszer csak meg egy olyan pozícióban találtam magam, hogy elkezdtem felelni a betanításokért, értekezletekért, előadásokért, általában a csapat képességeinek fejlesztéséért. Ezeket elég hamar lehetőségem is volt kipróbálni, és bennem volt a motiváció, hogy ehhez most gyorsan fel kell nőni. Interjúkon meg szokták kérdezni, hogy melyik részeit szeretem a munkámnak a legjobban, amit azért szoktam valamennyire variálni, hogy mikor mit mondok, de a képzések, előadások, betanítások mindig köztük vannak. Sose lesz belőlem trú pedagógus, de a tanításban is nagyon sokat fejlődtem az évek alatt, mert folyamatosan gyakorolnom kellett, ráadásul különböző embereken, csoportokon, így mindig sokat is kellett alkalmazkodnom, nem csak fapofával ledarálni néhány lapot. És igen, azt is tudom, hogy egy-két-három hónap betanítás nem ugyanaz, mint elrugdosni valakit az érettségiig, de így is nyertem valamennyi rálátást a dologra.

Megértettem azt, hogy miért kiemelten fontos az, hogy az értelem, a gondolkodás mentén tanítsak, és ne egybites módon tanítsam be a különböző funkciókat, mert egyrészt nem a futószalag mellett vagyunk, másrészt ugyan az első lépéseket így jóval lassabban tesszük meg, de ha valaki megérti a rendszer működését, akkor nem kell már mindent végigvennünk, mert képes lesz a kolléga kikövetkeztetni azt, hogy minek hol kéne lennie. Döcögős, de nagyon hirtelen fordul át döcögésből terminátorba, ami a tanulónak is hatalmas élmény, mert nem egyenként tanulja meg megoldani a nagyon specifikált problémákat, hanem egy nap elkezdenek forogni a kerekek az agyában, és azonnal képessé válik többezer fajta probléma/helyzet megoldására. El kellett viszont nekem is fogadnom azt, hogy ez egy jóval nehezebb, és sokkal több türelmet és odafigyelést igénylő tanítási módszer, mert teljesen idegen a legtöbb ember számára. És akkor meg is van az első találkozásom az oktatási rendszerrel, mint kívülálló. Egyértelműen az ő számlájukra írom azt, hogy (kis túlzással) én vagyok az első, aki azzal a kéréssel fordul a rendszerből frissen kikerült, kifejlett, értelmes emberekhez, hogy "gondolkozz". És egy percig se higgye azt senki, hogy a tanulókkal lenne a gond, mert egytől egyig mind megtáltosodik, amikor sikerül meglátnia az összefüggéseket, csak ezt az egy akadályt nehézkes egy kicsit átugrani. Nem csak a turizmusos diákokról van ám szó, sokféle suliból érkezett embert vert meg velem a sors, és a legtöbbjüknél ugyanez volt a tapasztalat. Meglepőt nyilván nem mondtam ezzel, még a rendszeren bellülről ugyanezt tapasztaltam.

Megfigyeltem azt is, hogy minél fiatalabb korosztályból való az illető, annál kisebb a valószínűsége, hogy van saját érdeklődési köre. Itt sem a tanulóval van a baj, mert akiből még nem ölt ki minden lelket a rendszer, az hamar érdeklődő lesz, és ha már néhány hasznos weboldal használatát megtanulják, tízszer olyan gyorsan bővítik a tudásukat, mint mondjuk én. Reagálnék is rögtön a "hasznos weboldalakat mutogat a boomer" kezdetű kommentekre, hiába születnek telefonnal a kezükbe sokan, nem tudatos internethasználók. A legtöbben előbb tanulnak meg használni félprofi fotós-, és videóvágó appokat, mint a Google keresőt vagy a Wikipédiát. Az anti-gondolkodás oktatási rendszer csomó ember előtt bezárja a világot, mert nem ösztönzi a diákokat arra, hogy felfedezzenek, tájékozódjanak. Legalábbis ennél a néhány tucat embernél, akit volt alkalmam kicsit jobban megismerni a tanításuk keretében, ezt tapasztaltam. Nekik senki nem szólt, hogy ezt lehet máshogy is, pedig igazából csak ennyi hiányzik, és a rossz nyelvekkel ellentétben egyébként egy tök életképes generáció a mostani 25 alattiak, minimális rásegítés után megoldanak mindent. Azt azért mindenképp meg kell említenem, hogy az én szerepem lényegesen kisebb ebben a folyamatban, mint amennyit beszélek róla. A motivációt a tanuló hozza magával, az időt és az energiát is ő fekteti bele abba, hogy tanuljon, és a sok kezdeti buktató ellenére kitartanak, és igyekeznek. És ugyebár nem egy olyan képességet kapnak, amivel eddig nem rendelkeztek, mert ilyen jellegű képesítésem nincs, csak kapnak egy kis segítséget ahhoz, hogy bekapcsoljanak pár exta funkciót. Egyébként nekem ezek hatalmas sikerélmények, de valahogy mindig van bennem egy kis hiányérzet azzal kapcsolatban, hogy itt van valaki a húszas éveiben, aki most elsajátított egy újnak éppen nem mondható, de fogjuk rá, hogy ma szokatlan látásmódot, ami tök jó, de ezt igazából megtehette volna 6 évesen is, és akkor 22 éves létére lehet, hogy már ő tanítana be engem. Jó, ez túlzás, de értitek. És ez nyilván nem rajtuk múlt, hanem a rendszeren, amiben (véleményem szerint) sínylődnek 12-13 évig. Amikor azt írom, hogy sínylődnek, akkor véletlenül sem arra utalok, hogy iskola-ellenes lennék, vagy hogy ne tanuljon senki írni, olvasni, számolni, vagy egyéb ilyen, amivé ki lehet forgatni, mindössze gondolkodás-, és készségpárti vagyok.

Ugyan tudom, hogy még rengeteget kell ebben fejlődnöm, de nagyon úgy érzem, hogy jó úton járok. Majd a következő nagy projektem az lesz, hogy az érdemtelen posztkádári gondolkodású vezetői réteg ne teremtsen olyan munkakörnyezetet a szállodákban, amik miatt a szuper tanulóim, akikre nagyon büszke vagyok, más pályát választanak, hanem maradjanak, és legyenek egyre többen, és szüntessék meg az igényt erre a sok élősködő, hatalmával visszaélő senkire.

Szakmai szál

Az előző blokkban említettem, hogy sokféle intézményből érkezett tanulóm volt, akiken keresztül a mai oktatásról általában kaphattam egy nem reprezentatív, de azért nagyon árulkodó képet. Ebben a blokkban viszont egy teljesen másik részével kerülök kapcsolatba az oktatási rendszernek, ami kifejezetten a turizmussal, szállodákkal kapcsolatos képzések résztvevői. Itt meg fogok engedni magamnak egy kicsit szigorúbb hangnemet, mert ezeken a képzéseken elvileg szakmámbeliek oktatnak nagy többségben.

A turizmus-jellegű képzéseken résztvevő diákok tantervének mindig része valamennyi szállodalátogatási program. Ilyenkor, kapcsolódó feladattól függően, kisebb-nagyobb csoportokban ellátogatnak szállodákba, és körülnéznek, esetleg interjút készítenek, vagy a szálloda teljes feltérképezését kapják féléves projektnek. Utóbbinál 3-4-5 alkalommal is eljönnek, és egy-egy kiválasztott területre fókuszálnak. Hogyan lettem én az oktatási intézmények leghűbb szövetségese az akkori munkahelyemen? Nem tudtam szépen házat körbemutatni. Persze, mindig vakeráltam valami hülyeséget, és megpróbáltam jófejkedni, de messze nem ütöttem meg azt a szintet, amit szerettem volna. Az iskolás csoportok vállalása ennek gyakorlására, és a szálloda egyéb jellemzőinek megtanulására, bejárására tök jó alkalom volt, és az is, hogy hosszan, összefüggően, informatív módon tudjak róla beszélni, szóval én is sokat épültem ezekből. Ezen kívül vannak még természetesen a szakdolgozók, akik legtöbbször interjút csinálnak, de olyan is előfordult, hogy olyan lehetetlen adatokat kértek be, hogy a teljes nemzetközi PMS-kínálatban nem tudnék olyan szoftvert mondani, ami azokat elő tudja varázsolni. Szóval a találkozási pontok nagyjából ezek voltak. Legjobban a visszalátogató, kis csoportos felállásokat szerettem, mert ott volt lehetőség a legtöbb témát érinteni, meg ha nem siettek, akkor még az előadásukat is összeraktuk nagyjából.

Mindig igyekeztem nem csak a szállodáról, hanem a szakmáról is beszélni, ezért csomószor szóba került, hogy ki mit tanul éppen, milyen óráik vannak, stb., és ilyenkor muszáj volt megkérnem őket, hogy hadd nézzek bele, milyen tananyagból dolgoznak, és hát láttam súlyos dolgokat, sokat. Egy olyan intézmény volt, ahol láttam legalább a törekvést arra, hogy próbálták tudomásul venni a tananyagban, hogy 2000 után is épültek szállodák, de a többiekről még ezt sem tudnám elmondani. Előfordulhat, hogy az elmúlt másfél-két évben, mióta utoljára diákcsoport dömpinget tartottam, teljes reformot hajtottak végre mindenhol, és tényleg olyan hiper-szuper anyagból tanulhatnak a diákok, mint ahogyan az valószínűleg az egyetem prospektusában le van írva, de vannak kétségeim. Lehet, hogy én lettem az évek során túl anyagias, de azt se felejtsük el, hogy a turizmusos diákoknál nagyon sokan fizetnek is azért, hogy részt vehessenek a képzésben. Nem tudom teljes bizonyossággal azt állítani, hogy egyetlen olyan szálloda sincs a földön, akinek hasonlítana a működése arra, amit ezek az anyagok tartalmaznak, de a saját ismereteimmel összehasonlítva elég kicsi volt az átfedés abban a pár diasorban vagy könyvben, amibe belepillantottam. Az is fura volt, hogy felsőbbéves hallgatók sem tudtak egyetlen érintett témához sem hozzászólni, legfeljebb annyit, hogy nekik tök mást tanítottak az adott témával kapcsolatban.

A másik dolog, ami feltűnt, hogy a diákok nincsenek megfelelően tájékoztatva arról, hogy pontosan mit kezdhetnek a papírjukkal. A szállodázás egy olyan szakma, ahol nagyon jó helyre kell születni ahhoz, hogy legalább valamilyen szinten ki ne kelljen járnod a szamárlétrát. Nem tudom, hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb ebben a képletben, mert lehet, hogy épp azért rögzült be ennyire a szamárlétra, mert a képzések nem a megfelelő ütemben korszerűsítették a leadott tudásanyagot, vagy ez a bizonyos létra mindig létezett, és a papír soha nem jelentett garanciát a nagyobb hozzáértésre, de visszatérve a lényegre, sok diák abban a hitben él, hogy a papír megszerzése után valamilyen középvezetői szintről indulhat a szakmában, ami viszont nagyon nincs így. Ez csak az én véleményem, de ha még használható tudást is szereznének, akkor sem lenne szerencsés leosztás ez, mert nem rendelkeznének a "hands-on experience"-szel. Jelenleg a nagyon szerencsések megcsíphetnek frissdiplomásként egy Sales Executive pozíciót, ami nem belépő szintű, de ez a max. Ezen kívül legtöbbször a recepciót választják indulásnak, ahonnan az előrejutás szintén nem garantált. Az egyik volt munkahelyemen például azt nevezték ki részlegvezetőnek, aki egyedüliként semmilyen ilyen jellegű papírral nem rendelkezett (ez voltam én), pedig az egy nagyon erős csapat volt.

Na igen, ez amolyan bónusz találkozási pont, általában rajtam kívül mindig van valamilyen papírja azoknak, akikkel együtt dolgozom, és sokszor be is szólnak miatta, hogy kellene nekem is a boldoguláshoz, majd amikor visszakérdezek, hogy ők egyébként a papír keretében megszerzett tudásukat használták-e a pályájuk során, olyankor legtöbbször hallgatnak, vagy beismerik, hogy a papírnak az egyetlen funkciója, hogy van, és lehet mutogatni azoknak, akik kérik. Bár akik kérik, azok is többnyire tisztában vannnak vele, hogy ez mire garancia, de ennek ellenére beírják a követelményekhez. Fura, na. :)

Ami számomra rejtély, hogy ha az oktatói gárda főként szakmabeliekből áll, akkor hogyhogy nem korszerűsítették még a tananyagot, amikor minden összeköttetéssel rendelkeznek hozzá? Tudom, hogy sok a kiöregedett, szállodát már ezer éve nem látott arc, de biztos vannak páran, akik egyébként aktívan dolgoznak az iparban. Ezt talán ahhoz a fajta tanítási/számonkérési módszerhez vezetném vissza, amiről már fentebb írtam. Abból, hogy "a szállodázás nem rakétatudomány, mindenekelőtt gondolkozni tanulj meg", nem lehet többszáz oldalas tankönyveket meg egymást hivatkozgató, releváns megállapítást nem tartalmazó tanulmányokat és disszertációkat írni, de ez nekem nagyon hasonlít arra a működésre, amit az itthoni szakmai szervezetek végeznek. Próbálnak befolyásonak tűnni, meg mindenféle díjakat osztogatni egymásnak, amik egy forintot nem érnek, viszont ezzel a gerjesztett fontosság-látszattal tudnak mégis az ide bekötött emberek és a hozzájuk kötődő házak előnyhöz jutni, mert egy tiszta versenyben már nem lennének életképesek. (Elég csak egy ilyen díjátadó képeit megnézni, 60 körüli férfiak többségben, akikben azért még erősen ott munkál a pártbizottsági szellem)

Talán, ha az iparág termelői és oktatási része szorosabban összedolgozna, esetleg az oktatást jobban lehetne integrálni a tényleges szakmai munkába, akkor szerintem gyorsan lehetne javulást elérni, mind hasznosságban, mind megtérülésben a diákok felé. Egy ilyenre még akár én is beneveznék, hogy ne szóljanak be annyiszor. :)

Valószínűnek tartom, hogy ha teljes rálátásom lenne ezekre a rendszerekre, akkor valamelyest megváltozna a véleményem, én mindössze a saját, oktatási rendszerrel való találkozásaim mentén írrtam meg a benyomásaim, amik hát olyanok, amilyenek.

Régóta foglalkoztat a kérdés, így minden elérhető szakirodalom elolvasása és kiértékelése után bizton állíthatom, hogy az alábbiak a legszilárdabb tudományos talajon álló következtetések:

Minden azzal a képpel kezdődik, ahogy Gyurcsány Ferenc épp elszámoltatja Orbán Viktort:

- Te Viktor, hogy is volt ez a korrupciós ügy?
- De hát Feri, az te voltál!
- Bocsesz. Valóban. Elnéztem egy sorral. Ne essünk szét. Na és ez?!
- Na, ez meg én voltam... Most akkor mi legyen?
- Fú, nem tudom.
- Van egy haverom az ügyészségen...

Erre reagálva Jakab Péter akcióba lendül, száraztésztát küld magának a parlamentbe, elvégre közösen kormányoznak, de ettől megzavarodik. Loading screen, kékhalál, meghasonlás, a tésztát eltemetik Nietzsche lova mellé.

A Momentum privatizációba kezd, elsőként a MÁVval, amit az előző garnitúra a Mészáros-Orbán malacperselyben lévő pénzen jól megvesz, aztán becsődölteti, a vonatokat pedig ezután vak komondorokkal húzatják, de a női utasok mindig átesnek rajtuk. A párt képviselői állománya megfogyatkozik, mert sokaknak logopédushoz kell járnia, mivel azt hajtogatják, hogy "nincs jobb és bal oldal".

Az LMP etikai bizottsága úgy dönt, hogy kizárja magát, saját magából, majd a következő nap a párttagok állnak a folyosón, és mindenki értetlenül néz, mi a fasz van, mert senki sem tud bemenni az irodába. A Jobbik maradék tagsága, vezető nélkül maradva, átlép az LMPbe, így már ők se tudnak bemenni az irodába. Nem vallják be, de legbelül tudják, hogy a cigányok tehetnek róla.

Az MSZPs képviselőket agyrázkódással kórházba viszik, mert az LMP által bezárt ajtónak fejjel előre nekiszaladnak, négyszer is, mert az első háromnál nem jó szögből vette őket a kamera. Velük tart Gyurcsány Ferenc is, akire az ajtódöngetés okozta szerkezeti károsodás miatt rázuhan a terépcsecső. A kórházakat közben a Momentum szintén privatizálja, így a szocialista képviselők egészségügyi számláit, keresztényi szeretetből, a Fidesz pártalapítványa állja.

Ezután a képviselők egy része átigazol a Centrum Parkoló Kft.-hez a magánszektorba, a környezetvédelem jegyében pedig minden parkolóórát zöldre festenek, és műfüvet tesznek a tetejére. Amikor Karácsony Gergelyt megkérdezik erről, akkor bevallja, hogy ő valójában Nagy Márton "FanMadeMaker" youtube-tartalomkészítő, aki évek óta azt az internetes kihívást csinálja, hogy álnéven, hülyeségeket hadoválva és ígérgetve, milyen magasra tud jutni a magyar politikában. Youtube csatornája rekordnézettséget generál, miután lovagkeresztet és Pulitzer-emlékdíjat kap, amit Ákos és Majka nyújtanak át neki.

A DK megkíséreli elindítani a magyar bitcoin bányaipart, de az ügy megtorpan, mert ugyan megkeresik az ország bányamérnöki kamaráját, hogy segítsenek a javaslatot kidolgozni, de sajnos nem kapnak választ. A közbeszerzést ettől még kiírják, azonban az ásatás nem kezdődik meg.

Semjén Zsolt és Lázár János Japánba emigrál Rogán Antal helikopterén, és a Nara prefektúrában kergetnek szarvasokat, vagyonnyilatkozatukban megjelölt csekély javaikból csak erre futja. A maradék párezer milliárdos Mészáros vagyon kezelését az egyetlen megfelelő tapasztalattal rendelkező emberre, Kósa Lajosra bízzák, aki megállapítja, hogy ez az ország szétesett, de azért gyorsan vesz édesanyjának egy hiperhajtóműves lopakodórepülőt, hogy nyugodtabban aludjon.

Kövér László újra felveti a magyaroknak, hogy most már igazán nem ártana felkötni magunkat, és akkor mi, magyarok rájövünk, hogy most már nem is olyan szar ötlet. Bayer Zsolt egy publicisztikában megírja, hogy az öngyilkosság a hitetlen aljadék proli szaroknak való, de egyben felajánlja segítségét mindenkinek, aki nem tudja magát felkötni. Utóbbiról a Belügyminisztérium SMS-t küld minden magyar állampolgárnak.

A kötél ellátmány gyorsan elapad, így (saját oldalon tapasztalt versenyző híján) Szijjártó Péter fürkészek és portyázók segítségével szerez be utánpótlást külföldről. Kizárólag olyan országokból sikerül ezt megtennie, ahol már végbement a drogliberalizáció, mert ott nem számít szokatlannak, ha egy kakadu kötelet akar venni milliárdokért, majd helikopterrel elrepül.

A Budapesti Olimpiát átnyomják a parlamenten, a projekt fő megbízottja Schmitt Pál lesz, helyettese pedig Bangóné Borbély Ildikó. Sajnos a szükséges dokumentumokat az Olimpiai Bizottság folyamatosan visszadobja a helyesírási hibák miatt, így Schmitt a japánok által kitöltött jelentkezési lapot másolja le. Így történhetett meg, hogy a 2032-es Budapesti Olimpiát végül Tokióban rendezik meg, de a magyarok fizetik. Bennfentes források szerint a magyar dokumentumok azért váltak gyanússá, mert kandzsival volt írva az egész.

A Magyar Kétfarkú Kutyapárt először leteszi "Magyarország szociális és gazdasági reformja" című javaslatcsomagját, majd jobb híján ünnepélyesen feloszlatja magát, a tagok korai nyugdíjazásban részesülnek. A művet csak évekkel később dolgozzák fel egy egyetemi kutatóintézetben, és még abban az évben gazdasági Nobel díjra jelölik. A magyar politikai elit letagadja a tanulmány létezését, kivéve a Fidesz, aki szerint az eredeti szerzők valójában Wass Albert és Dózsa László.

Mindent összevetve, szerintem legyen Dzsudzsák Balázs a közös miniszterelnökjelölt, arra köpni-nyelni nem tudna a Fidesz, az alkalmasság meg eddig sem volt kritérium. Balázs klubja meg mondjon egy árat. Vagy csak igyon meg egy kávét Fekete-Győr Andrással, utána már úgyse fogja tudni kimagyarázni.