Megyünk tovább Rozival töretlenül.

Az előző témát valahol ott hagytam abba, hogy kifejtettem, Rozi gyakrabban váltogatja valóságait, amiben éppen létezik, mint a ruháit. De van még ott, ahonnan ez jött:

Throwing us under the bus - általános vélekedés az emberekről, megbélyegzés

Próbálom kerülni az angol szavak használatát általában, de ez az idióma most sokkal jobban kifejezi azt a viselkedésmintázatot, amit drága egyetlen Rozáliánk folytat, mintha azt írtam volna, hogy "mások előretolása, beáldozása". Az egy sokkal szebb kép, ahogy Rozi, az egyik leggyakrabban mutatott (legalábbis felém), tömény undort sugárzó arccal odajön, és bekúr a busz alá. De mit értek ezalatt azon kívül, hogy szerintem simán megtenné?

A korábban említett nem-emlékezés, letagadás, általa megválasztott pillanatnyi valóságok mellett már igazán meg kell férnie annak a viselkedésnek is, hogy amikor valamelyikünk tárgyalt egy-egy partnerrel, és próbáltunk Roziból valami rugalmasságot kicsikarni annak érdekében, hogy mi is jobb feltételekhez jussunk, akkor nem engedett. Sőt, engem meg is vádolt egyszer, hogy azért akarok jobb árat adni az egyik partner képviselőjének, mert tetszik nekem a lány, akivel tárgyaltam, és "ő megérti, hogy én már egy ideje szingli vagyok" de keressek máshol barátnőt. Említettem az előző bejegyzésben, hogy odáig vagyok az alaptalan vádaskodástól. Hogy ilyet tennék, annak még a feltételezése is kibaszott sértő. Soha semmi jelét nem adtam annak, hogy akár kollégával, akár partnerrel kivételeznék. De hát nem lehet csak simán egy "nem"-et mondani, meg is kell alázni, én vagyok a hülye, hogy egyáltalán erőlködöm.

Ezután, mikor eljött a személyes találkozó napja az adott cég képviselőjével, amikor elvileg azért találkoztunk már csak, hogy aláírjunk, vagy legfeljebb utolsó simításokat eszközöljünk a szerződésen, Rozi bedobta magát, szokásához híven. Ezeknek a partnereknek nyilván feladata, hogy minél jobb feltételeket érjenek el, szóval hülyék lennének az igazgató jelenlétében nem rákérdezni még egyszer arra, hogy egyik-másik dologból engedünk-e. (Ez nekünk ugye utasításba volt adva, hogy zárkózzunk el tőle) Ekkor Rozália nagykegyesen, szinte magyarázat és győzködés nélkül belement ezekbe a feltételekbe, mindezt olyan hangnemben, stílusban, amivel egyértelműen azt érzékeltette, mintha mi lennénk a hülyék, amiért nem akartunk engedni, és rosszul képviseltettük magunkat a tárgyalások során. Mindezt úgy, hogy egyébként még a kezünk megkötésével is egész jó feltételeket tárgyaltunk ki, és már építettünk rá stratégiát, meg ilyenek... De azt meg se nézte, milyen feltételeket tárgyaltunk ki, pedig nem ártott volna. A naccságos asszony igazságot tett tehát, és nagyvonalúan viselkedett. Mi meg, értetlen hülyék, égtünk, mint a Reichstag. Nem egyszer olyan feltételet is elfogadott Rozi, ami tényleg nettó hátrány volt a számunkra, és nem tartozott hozzá semmilyen ellentételezés a túloldalon. Ezt a feltételt korábban én utasítottam el, és ecseteltem hosszan a partnernek, hogy nem tudunk belemenni, mert egyszerűen nem éri meg... Rozi meg olyan könnyedséggel írta alá, hogy csak néztem. Néztem, mert megszólalni nem tudtam, mert egy mutatványon belül elérte, hogy duplán tűnjek hülyének. Talán azokat a dolgokat lenne könnyebb összeszedni, amik nem arról szóltak, hogy ő jobb színben tüntette fel magát, a mi hitelünk, idegeink kárára.

Ezt konkrétan az összes vezetőjével eljátszotta, némelyikünkkel többször is. De olyan is volt, hogy napi szinten cseszegetett azért, augusztusban, hogy kérjek be egy draftot egy partnerszolgáltatótól, akiktől egyrészt nagyon kedvező ajánlatot kaptam, másrészt nagyon fontos is lett volna, hogy időben aláírjuk, harmadrészt csak ezért legyűrtem azt az általános szorongásomat, hogy utálok másokat sürgetni, mivel Rozi folyamat presszionált. (Ha mondjuk 7 napot mondanak valamire, és nem múlik rajta semmi, hogy 3 vagy 7 nap alatt küldik meg, akkor nem szeretek feleslegesen basztatni másokat). Nyár legvégétől egészen jövő tél végéig húzta az aláírást, nekem meg októberben lett volna rá szükségem... Ez mondjuk egy kirívóbb eset volt, de egy aláírásra minimum két hónapot várni kellett, még akkor is, ha a partner minden változtatási kérésünket elfogadta. Ha rákérdeztem, leoltott, hogy "ez nem fontos, és ne baszogassam, értsem már meg", de a következő nap simán rákérdezett, hogy "amúgy mi van a XY szerződéssel?", és ha mondtam neki, hogy már csak alá kéne írnia, ott van az asztalán kijegyzetelve, akkor kedvesen megjegyezte, hogy "rámenősebbnek kéne lenned".

A partner(ek) előtt pedig nem egyszer a föld alá süllyedtem, mert sürgettem is őket, jófejek is voltak velem, én meg segget csináltam a számból. Egyszer megkértem, hogy az egyik ilyen kiemelt partnernek legyen szíves írni, mert minden nap hívogat, hogy mi van. 2 hét könyörgés után felhívta őket, és hazudott nekik valami teljesen mást, mint amit én mondtam előtte, hogy miért nem tudtuk még aláírni. Minden más felelősséget is örömmel tolt el magától, és közben a döntéshez való jogunkat pedig elvette, vagy meg se adta. Pedig ha azt mondta volna csak valamire, hogy oldjuk meg, mindegyikünk képes lett volna rá, és valószínűsítem, hogy jóval határidő előtt, és megfelelő végeredménnyel. Egy darabig próbálkoztam mentegetni magunkat a partnereknél, amikor még én is benyaltam Rozi visszajelzéseit, miszerint "rendben, pénteken nézzük át, és aláírom". Tény, sosem mondta, melyik pénteken, de nem hiszem, hogy akitől a logika ennyire idegen, az ilyen trükkel próbálkozna. Azokat a tárgyalópartnereket pedig sajnos nem tudom hibáztatni, akik elkönyveltek balfasznak, hogy igazgatóhelyettesként képtelen vagyok aláíratni hónapokig egy kulcsfontosságú szerződést.

Rozi soron következő hobbija a megbélyegzés volt, amelynek alapjait legtöbbször a korábbi, némiképp dinamikusan váltakozó valóságaiból merítette. Ezeknek a súlyossága, vagy hogy mennyire volt sértő, az változó. Mondok egy egyszerűbb példát:

Nagy nehezen kiharcoltam magamnak (már ez is nevetséges, hogy ezért is könyörögni kellett) pár nap home office-t, hogy haladhassak a munkámmal, mert itthon mondjuk volt rendes fűtés meg rendes internet, és nyugi van (meg tudok bent cigizni, ami szintén nem hátrány). Kérte ez a nagyérdemű, hogy valamikor jelentkezzek be telefonon, hogy ellenőrizhessen. Nem akartam megemlíteni, hogy kismillió applikáció van, amivel figyelheti a képernyőidőmet, és vezetek feladatlistát, mint azt fentebb említettem.... Na mindegy. Bármilyen ellenőrzést gond nélkül fogadtam volna, mert tényleg dolgozni terveztem. De jól van, legyen boldog. Délután 1 óra körül ráírtam a kollégákra az irodában, hogy szerintük most tudom-e hívni, mert egyébként attól is bepöccen, ha rosszkor csörgetem meg (mert a telefon túlvégéről én biztos látom, hogy épp hol van). Kollégáim mondták, hogy majd szólnak, ha elérhető lesz, mert épp tárgyal valakivel. Gondoltam, megvárom a többiek üzenetét, aztán ha 17:15ig nem szólnak, akkor felhívom, és lesz, ami lesz, mert utána hazamennek. Erre megcsörren a telefonom 16:40-45 körül, Rozi hív. Bele se köszön, "emlékeztet" rá, hogy "úgy tudtam, azt beszéltük meg, hogy jelentkezel". Aztán én már hiába adtam elő a történetem, (talán még screenshotot is küldtem neki a délután 1-es üzenetekről), hiába akartam én felhívni később, és hiába nem volt még bőven vége a munkanapnak se, ez őt már nem érdekelte, ő elkönyvelte, hogy én linkeskedtem. Elmagyaráztam neki a helyzetet, amit elsőre úgy tűnt, tudomásul vett, majd amikor megpróbáltam neki ledarálni, hogy egyébként kb. az irodai léthez képest egy teljes heti munkámmal lettem kész, ő továbbra is azon rugózik, hogy miért nem hívtam. Oké, ez van, ő eldöntötte, hogy én szándékosan leszartam, és biztos ellinkeskedtem a napom. A kedves kollégáim lapítanak, mint szar a fűben, de azt is megszoktam. Mindegy, Rozi megkonstruálta a valóságot, amely valóságban az én cselekedeteimet és gondolataimat is ő találja ki, majd ezeket rámolvassa. Bármi, ami nem az ő sztoriját igazolná, arra ellenségesen reagál. Ilyenkor két opciód van: elnézést kérsz azért, amit nem csináltál, vagy nem kérsz elnézést, és másnap reggel munkakezdés előttre behív "elbeszélgetni", megrendszabályozni, hogy így vagy úgy, de érvényesíthesse a tekintélyét. Ezekre utólag úgy hivatkozik, hogy "ügy lett belőle", amikor "ügyet" ő csinál belőle a hamis dolgok rádolvasásával, majd ezen rádolvasott dolgokért megfenyít vagy szankcionál. Ő elkönyvelte magában, hogy én azért akarok home office-ban lenni, mert lazsálni akarok, és ehhez még "gyanúra okot adó" ügyet is kreál, amit a későbbiekben előszeretettel hánytorgat fel. Azt, hogy egyébként mennyit dolgoztam, mit intéztem, haladtam-e, azt véletlenül sem nézte meg, az elvégzett munka ugyebár a legkevésbé fontos tényező egy munkahelyen, ez köztudott. Később, amikor kértem tőle, hogy hadd dolgozzak itthonról, mert szerettem volna a lemaradásomat behozni, azzal tagadta meg a kérésemet, hogy "a múltkor se jelentkeztél, nem hallattál magadról, és azt se tudom, dolgoztál-e aznap". (Ha néha kiszabadultam az irodából, és dolgozhattam otthonról, olyankor általában megnyomtam, és este 10-11ig püföltem a billentyűzetet, és ezek után mindig küldtem összefoglaló e-mailt neki, de hát picsába a részletekkel! Sajnos nézni és gondolkozni már nem tudok helyette...)

Egy előző részben már leírtam annak a kollégámnak a történetét, aki - hála az égnek - végül nem ide jött dolgozni, hanem elfogadott egy másik munkát. Ezt ugyebár Rozália az én felelősségemnek tartotta, és annak szerinte semmi köze nem volt hozzá, hogy 5 hónapot tolt a kezdési dátumán, és hallgatta ezt el tőle, mindig ilyen két heteket, max egy hónapokat csúsztatgatva, meg ilyen apróságok. De azon kívül, hogy kígyót-békát kiabált rám (tényleg kiabált) a nyítl utcán, hogy ezzel is nyomatékosítsa a felelősségem a dologban, mellé kombinált egy sztorit is, miszerint én valamilyen személyes konfliktus vagy viszony(!) miatt szabotáltam el azt, hogy ez a volt kollégám ide jöjjön dolgozni. Na, ez ismét egyrészt a magánéletemben való turkálás, másrészt a magánéletembe való nemlétező dolgok belevetítése, és azok tényként való feltüntetése. Merthogy ezeket tényként kezelte, és olvasta rám, mintha valami nyomozós filmben épp kiderült volna, hogy én vagyok a gyilkos. Azt a részt elfelejtette, hogy ehhez valamivel több bizonyíték is szokott tartozni, és valamivel kevesebb képzelgés. A komoly fenyítés sem maradhatott el, miszerint "Holnapra várok egy javaslatot, hogyan fogod ezt helyrehozni"... A mit is? Kiderült, hogy nem lesz betöltve egy pozíció, amiben legkorábban három hónap múlva kezdenének? Hmm... Vajon milyen javaslatot tegyek...? Adjunk fel egy álláshirdetést? Igaz, túl logikus lenne szerintem is. Inkább vegyünk egy gigantikus plüssmackót, annak legalább nincs értelme.

Az is megfigyelhető volt Rozinál, hogy bármilyen nemű emberi érzéseket, vagy egyáltalán létezéshez való jogot addig tulajdonított neked, amíg a látóterében voltál, és már jó előre semmibe veszi azokat az embereket is, akiket még nem is ismer. Én mondjuk legtöbbször azt kívántam, bár elfeledkezne legalább 1-2 órára arról, hogy létezem, és akkor talán tudnék dolgozni... No de, a még nem ismert, de már semmibe vett emberek alatt a leendő dolgozókat értettem. Szóba kerültek valamelyik nap az egyenruhák. Ami témából engem kihagytak a legeslegutolsó pillanatig, mert körülöttem mindenkinek inkompetencia-szorongása lesz valamiért ebben a fogyatékos irodában. De ha már így rákérdeztek, hogy adjak választ 10 másodperc alatt, majd az egyetlen megjegyzésemért is lehülyéznek, és elvitatják annak létjogosultságát (nem tartottam jó ötletnek, hogy full fekete egyenruha legyen, mert kicsit olyan halálbrigádos). Azt viszont mindenképp gondoltam megjegyezni, hogy azok közül, akik ezt viselni fogják, tehát a recepció, még egyetlen embert sem vettünk fel. Minimum a nyitós csapatnál azért illene megvárni őket, és levenni egy méretet... Ha már furán fognak szegények kinézni, legalább a méret legyen jó. Rozália válasza tökéletesen tükrözi, mit gondol valójában a dolgozókról, a saját leendő csapatáról, akiktől elvileg azt kérnénk, hogy motiváltan jöjjenek be, és érezzék magukat megbecsülve:

"Kérjünk be inkább konfekcióméreteket, úgyis egy csomóan elmennek majd, azért meg felesleges méretet venni." 

És ez lehet, hogy csak egy tényszerű megállapításnak tűnik, vagy béna elszólásnak... De ezt Rozi is pontosan tudta, hogy én egy olyan helyen kezdtem meg a szakmát és lettem először vezető, ahol a kezdőcsapat kétharmada nyitástól három évig szinte kirobbanthatatan volt, és egy-két rossz döntésen múlt csak, hogy nincs még mindig ott mindenki (illetve most a covid nyilván elpusztította azt is, de értitek). Ha minőséget akarsz, és elégedett vendégeket, akkor a csapatra kell építkezni, mert minden szaros kütyüt megvehetsz, egyszer úgyis rádömlik a szartenger, és egyszerre fog elromlani mind, és azt csak egy jó gárda fogja tudni megállítani, plusz a törődést semmilyen ketyerével nem lehet helyettesíteni. Rozi meg beközli ezzel a mondatával, hogy még csak kísérletet se fogunk tenni az emberek megtartására, le se szarja őket, egyben arra számít, hogy mindez az én vezetésem alatt történik meg. Ezen a ponton már egy ideje munkát kerestem, de azt Rozi leshette volna, hogy bárkinek, arcomat vállalva szerződést ajánlok egy olyan helyen, ahol már akkor így beszélnek róla, amikor azt se tudják, hogy létezik.

Ha megtagadják tőlem a szerződésben foglaltakat, és a pozíciómmal járó jogköröket, amik arra szolgálnak, hogy a hozzám tartozó részlegek érdekeit lehetőségem legyen képviselni, akkor részlegek sem lesznek. Már azelőtt kiderült, hogy bármilyen ügyben tehetetlen vagyok, ami a csapatom segítené, mielőtt megjelentek volna a képben. Ebbe jó lelkiismerettel senkit nem rángathatok bele, és állhatok elé azzal, hogy bármilyen ígéretemhez tartani fogom magam, mert semmit nem tudok garantálni.

Azelőtt 1-2 nappal, hogy bekerültem volna a kórházba, még bent voltam az irodában, és ahol épp random beközölte, hogy a teljes személyzetem kiválasztására és felvételre másfél hetet kapok. Mondott itt még egy csomó mást is, de nem nagyon emlékszem rá, itt már nagyon beteg voltam. De egy team-et, főleg egy olyat, ahol mindenkire két embernyi munka fog jutni, azt legjobb esetben is két hónapos határidővel tudok vállalni. (Én iszonyat nagy hangsúlyt fektetek a kiválasztásra, mert aki azt túléli, azért onnantól tűzbe teszem a kezem, és kinevelem, ha tetszik, ha nem.)

Még egy kiváló példa arra, hogyan kezelte a helyzeteket (egy recepció ügyeivel foglalkozó értekezletet tartottunk, nemrég jött az infó, hogy májusra csúszik a nyitás, eredetileg január lett volna):

- Szeretném, ha átgondolnánk a recruitment stratégiánkat, mert januárban elég lett volna 8 ember, de ha egy nem túl tapasztalt csapattal így rányitunk a szezonra, akkor nem fogunk tudni üzembiztosan működni... Lenne pár javaslatom... - de nem mondhattam tovább.
- Mit beszéltünk meg, hány emberrel fogsz indulni?
- Nyolccal, de egy januári és egy májusi nyitás... (rohadtul más, mert januárban lézeng két vendég az egész házban, májusban meg arconpörgés van, de nem mondhattam végig)
- Tehát mennyit beszéltünk meg?! - már emeli a hangját. Én nem válaszolok, mert pontosan tudja, hogy mire akarom felhívni a figyelmét, és azt is pontosan tudja, hogy most a pozíciója mögé bújva le fogja zárni. - Tehát nyolcat. Akkor ezt a beszélgetést most befejeztük. - a hangsúlyozásából kitűnt, hogy ennél magasabb lóról leköpni nehezen tudott volna. De folytatta. - Örülnék neki, ha nem mindig a hisztizés menne mindenen, és problémák helyett segítséget kapnék!

Mondta ezt úgy, hogy azokkal a feladatokkal, amiket nem akasztott meg ő maga, hetekkel előrébb tartottam, annak ellenére, hogy ekkor már két helyettesemnek be kellett volna kezdenie az eredeti terv szerint, és kellett volna segíteniük a feladatokban. Amivel nem tudtam haladni, az meg mind olyan dolog volt, amihez az aláírása hiányzott. Sehogy sem tudtam vele megértetni, hogy a problémákat nem én generáltam, én mindössze felhívtam rájuk a figyelmet, és javaslatot próbáltam tenni a megoldásukra, hogy ne azután kelljen velük szembesülni, hogy már a seggünkbe haraptak. Plusz amikor csak tehetem, úgy hozok fel problémát, hogy a megoldásáról is van elképzelésem, vagy beszélek az illetékes részlegvezetővel, hogy ajánljon valamit, stb... Nem volt ez máshogy Rozália esetében sem, csak ahhoz hagyni keleltt volna, hogy befejezzek egy mondatot, amiben vessző is van, az meg istenkáromlás lett volna számára, bármilyen vallást is kövessen. Pedig a problémák nem fognak megoldódni csak azért, mert letagadjuk őket. Én őszintén hiszem, hogy a legtöbb problémára lehet valamilyen megoldást találni, legalább ideiglenesen, de ahhoz mindenek előtt fel kell ismernünk és el kell fogadnunk a létezésüket.

Folyt köv. - Aki esetleg még mindig olvassa ezeket a bejegyzéseimet, annak, mint minden ilyen poszt végén, nagyon köszönöm az erre szánt idejét. :)