Röviden? Semmit. Örülök, hogy segíthettem.

Oké, ez így nem teljesen igaz. A fenti, szűkszavú válasz az én véleményem a szállodák osztályozási rendszeréről, amit most megpróbálok kikezdeni, és érvelni ellene. Aztán, ha nem sikerül magam meggyőzni, leírom, miért gondolom így.

Kezdjük rögtön egy kérdéssel: Mi alapján választunk szállodát?

A szállodák osztályozási rendszerei annak érdekében jöttek létre, hogy a szállodán szereplő csillagok (vagy egyéb szimbólumok) száma valamilyen garanciát jelentsen a vendégek számára, hogy mik azok a szolgáltatások, amikhez egész biztosan hozzá fog férni abban a szállodában. Szinte biztos, hogy működik, mert az egyes kategóriákhoz szinte minden embernek van valamilyen társítása a kinézetet, szolgáltatásokat, árakat illetően, pedig lényegesen kevesebb ember száll meg (ésvagy dolgozik) szállodákban, mint ahányan gondolunk valamire, ha valaki azt mondja "5 csillagos szálloda".

Európában a szállodák osztályozási rendszerét a Hotelstars Union intézi, amiben 34 európai ország szakmai szervezetei vesznek részt, és együttműködve alakítottak ki egy szigorú szempontrendszert, ami alapján az egyes szállodák besorolhatók az egyes osztályokba. Amikor "lecsillagoznak" egy szállodát, általában két ellenőr kiszáll a helyszínre, és személyesen mérik fel a szolgáltatások minőségét, illetve, hogy a ház teljesíti-e a kritériumokat. Az ellenőrzés végén kijön egy pontszám, ami alapján megállapítják az osztályozást, és ennyi. Ezek a kritériumok elérhetők a szervezet oldalán, tehát aki biztosra akar menni, hogy megkapja a kívánt besorolást, letölti a bevásárlólistát, és hadd szóljon.

A vendégek így tudhatják, ha például az éjszakai szobaszerviztől kaját szeretnének rendelni, akkor ötcsillagba kell menniük, mert ott ez egy elvárás. Innen nézve tiszta sor, a vendég tudja, milyen szolgáltatások kellenek neki, ehhez választ egy megfelelő szállodát, és aggodalom nélkül kelhet útra. A szállodáknak ez ugyanúgy fegyvertény, mert ha megvan a kategória besorolásuk, akkor automatikusan versenyben lesznek azokért a vendégekért, akik pl. négycsillagos szállodában tervezik a nyaralásukat.

Esküszöm, próbáltam több érvet felhozni, de eddig jutottam, pedig kínok közt végigpörgettem a weboldalukat is, és egyszer vitatkoztam is erről valakivel, de ennyi maradt meg. Ha valakinek vannak még érvei, azokat várom a komment mezőbe.

És akkor hogyan választunk valójában szállodát?

Rögtön bele is kötnék magamba. Ugye említettem, hogy évtizedek óta vannak ilyen-olyan társításaink az egyes kategóriákhoz? A helyzet az, hogy valójában csak az van. A Hotelstars Union által meghatározott kritériumrendszer mindössze 2010 óta van érvényben, nem egy ország tolta ki a honosítását, Szlovénia például csak 2017-ben csatlakozott. Ehhez képest pl. a Hotel Béke (akkoriban egyik legjobb magyar szálloda volt, mára sajnos megkopott, de én szeretem) a nyolcvanas években azzal reklámozta magát, hogy "Négycsillagos szálloda, ötcsillagos szerviz" vagy valami ilyesmi. Valahogy nekik is volt csillagjuk, akkor is társítottak már valamit ehhez az emberek, és szerintem ez legfeljebb a fejlett technikai cuccokkal egészült ki, nem valamilyen mesterséges szempontrendszerrel.

A szállodáknak (szerintem helyesen) nem kötelező alávetni magukat az osztályozásnak. Ehhez képest, ha felmegyünk bármelyik foglalóoldalra, akkor mégis minden szálloda be van sorolva csillag szerint. Hogy lehet ez? Ha már a foglalóoldalak, amik (sajnos) a foglalások 60-70%át bonyolítják le, szóba kerültek, akkor vissza is kanyarodom a fenti kérdésre:

A városi szállodáknál a legutóbbi felmérések szerint az alábbiakat (sorrendben) nézik a vendégek:
- elhelyezkedés
- ár
- képek (design)
- vendégértékelés
- szolgáltatások

Kicsit lehet csalni, mert a foglalóoldalak úgy működnek, hogy tételesen, szolgáltatások szerint is lehet szűrni a keresést, illetve ártartományt is lehet megadni. Ezek közül a szolgáltatások az egyetlen, amivel komolyabban foglalkozik a csillagozós rendszer, ami alig fért fel a listára.

De gondoljunk csak bele! A "pro" érveknél felvázoltam, hogy hova kell mennie a vendégnek, ha éjszakai szobaszervizt szeretne. Vagy cipőpucoló gépet minden emeleten elhelyezve. Nem tűnik kicsit irreálisnak az a feltételezés, hogy a foglalni készülő vendég ezt a listát észben tartva keresgéli a szállodákat? Persze, hogy de. Valószínűleg azon emberek csoportja, akik ismerik a tényleges szempontrendszert, az kimerül azokban az üzemeltetési igazgatókban, akiknek már kellett lecsillagoztatni házat, plusz annak a néhány delegálható ellenőrnek, akik a gittegylet központjából mennek pontozni.

Ez a csillagozásos erőlködés elkésett pár évtizedet, ma már semmilyen hatással nincs a vásárlói magatartásra, csak a személyes tapasztalatainkra épülő, korábban említett társításainknak van. Mindenki látta a Reszkessetek Betörők 2.-t, le merném fogadni, hogy az ország felének az ottani helyszín ugrik be, ha luxusszállodát kell elképzelnie. Fingja nincs, hogy van-e cipősúroló minden emeleten, de nem is érdekli.

Tehát ha te ötcsillagos szálloda akarsz lenni, akkor vajon egy gittegylet kritériumainak szeretnél megfelelni, vagy annak az eszményképnek, amit a vendég elképzel magában? Nem nehéz kérdés, elvégre a szállodákban a vendégről szól minden.

De mi biztosítja akkor a minőséget, ha nem a csillagok? Hát a vendégértékelések. A Tripadvisorra lehetőség van vendégek által készített képeket is feltölteni, de a nagy foglalóoldalaknak is mind van saját értékelési rendszere. Sokkal kevésbé kijátszható, és azonnal megmutatja a valóságot. Láttam olyan szállodát, aki a csillagozás idejére kölcsönzött egy rakás cuccot, bekerültek a kategóriába, hazamentek az ellenőrök, aztán vittek is vissza mindent. Ezt a vendéggel nem tudod eljátszani, mert megy az egypontos értékelés meg a fénykép a netre. Sokkal megbízhatóbb minőségellenőrök. Ha jó értékelési pontszámod van, az többet ér pluszminusz egy csillagnál.

Miért erőlködnek ezzel mégis?

Meg kell még említenem a háttérben meghúzódó Gyurcsány szálat szándékot, mert ez a csillagos rendszer alapvetően azért jött létre, mert befolyásolni szeretné a piacot. Ha van egy szervezet, ami eldönti, mit kell megvenned, akkor az egyes érdekkörök, beszállítók a megfelelő előrejelzések mellett betegre tudják keresni magukat. Tudni kell, hogy a kialakító szervezet tagjai mind kötődnek valamilyen szállodalánchoz, nyilván ennek is volt szerepe abban, hogy miket tesznek bele a követelményekbe.

Hogyan kell izomból fejre állítani a piacot és megszedni magad pénzzel két másodperc alatt? A Booking.com tavaly a keresésnél szűrhető szolgáltatások közé berakta a Netflixet. Így. Valószínűleg komoly gázsit kaptak érte, a Netflixnek meg hirtelen lett pár új céges előfizetője, mert senki nem akar kiesni a keresésből csak ezért. Egyébként egyre több szállodában van okostévé, és amelyik vendégnek Netflix igénye van, az rendelkezik is ilyen előfizetéssel, és bármikor be tud lépni a saját felhasználójával.

Szóval értem én a szándékot, csak nem jó a kivitelezés. Érdemes még megfigyelni, hogy a Tripadvisor utazói rangsorában Budapest top10 szállodája közt egyetlen ötcsillagos hotel van. (Majd egyszer megírom azt is, mi a bajom a sztenderdekkel) Ha a csillagozás valóban annyit számítana, akkor ennek egész biztos nem így kéne lennie.

Azt még mindenképp meg akartam jegyezni, hogy ezt a rendszert nem tartom károsnak, mert egyébként egy ilyen létezése könnyebben kezelhető adathalmazzá teszi a szállodákat, ami valaki lelkének biztos jót tesz, és lehet, hogy tényleg van minőségbiztosítási szempontból valamilyen haszna, de erre nem találtam ráutaló jeleket. Ma már egyszerűen nem ez a döntő, hanem a vendégélmény, ahogy a mellékelt ábra is mutatja. Szóval nem káros ez, csak felesleges. Tanulhatnának belőle, már akkor se jött be, amikor megpróbálták megszabni, hogy mennyire lehet görbe a kígyóuborka.

Kezdjük ott, hogy miről nem fog szólni ez a bejegyzés: A Black Friday történelmi vonatkozásait kiválóan összefoglalja a Wikipédia, tök felesleges ezt húszmilliomodik alkalommal nekem is megírnom. A különböző hírportálok sorra hozzák le a cikkeket (politikai oldaltól függetlenül), ahol tételesen listáznak egy csomó kamu akciót, amivel a cégek átverik a vásárlókat, szóval ennek a folyamatát nem fogom megkérdőjelezni, vagy elemezni ennek a folyamatát, tényként fogom kezelni ezt a működést, és csak reflektálok rá.

Amin elkezdtem viszont gondolkozni, hogy mi lett ebből az egész jelenségből mára, mit jelent ez az Egyesült Államoknak, és milyen a hazai leképződése ennek az eseménynek. Arra jutottam, hogy míg az amerikaiak kötnek magukkal egy rettentő nemtelen alkut, amiben végső soron kicsesznek magukkal, de a túloldalon lévő valódi incentívnek képtelenek ellenállni, addig kicsiny hazánk ennek az egész Black Friday mizéria nevű lónak megint csak a legtöbbet hivatkozott testrészét kérte, és árasztotta el vele a boltokat.

A megnevezés

Az idei évben, részben a Twitter-troll, már-leváltott amerikai elnök kommunikációjának és a szintén, leginkább kommunikációs téren vele szemben álló liberális gyíkember kurzus, akiknek a fejéből a Wall Street adóvevői nőnek ki, részben a lobbisták, az establishment belterjessége, és a vírus okozta gazdasági nehézségekből eredő szociális válságot addig-addig próbálták átkeretezni valamilyen identitásharccá, míg nem ez összejött nekik, és erőre kapott a Black Lives Matter. A valódi intézkedések helyett ismét a tét nélküli nyilatkozatháborút választotta a politikai elit, aminek az lett az eredménye, hogy többek közt Winston Churchill, mint közismerten hithű náci szobrát kellett ledöntenie a hiszterizált tömegnek, míg a másik oldalon az antifákat elkezdték Hitlerhez hasonlítani. Na, azé' itt van baj.

De akkor egy pillanatra álljunk meg, és gyönyörködjünk abban, hogy ez a "nemzeti ünnep" ennek még a szelét sem érezte meg, ilyen névvel! A BLM mozgalomban senki nem olvasta a Robinson Crusoe-t, ahol egy Péntek nevű nem-fehér ember az egyik szereplő? Vagy csak azért nem olvasták, mert Dúró Dóra demokrata párti megfelelője már bedaráltatta őket rég? Mindegy. Nekem mégis olyan érzésem van, hogy az, hogy a Black Friday elnevezés senkit nem triggerelt az amerikai társadalomból, olyan, mintha egy acélbetétes bakancsban mászkáló arcot beengedne a security a tinidiszkóba. (Pedig amúgy azt mondják, hogy nem mehetsz be, mert koszos a cipőd, true story!)

A helyzet az, hogy a Black Friday elnevezésen ugyanannyi joggal triggerelődhetett volna az amerikai társdalom, mint amennyi alapja volt annak, hogy ledöntötték Churchill szobrát. Az öreg Winstonnak csak annyira futotta, hogy megállította a nácikat (oké, nem egyedül), és döntő szerepet játszott a modern nyugati demokráciák kialakulásában, és a háborúból való gazdasági kilábalásban. Mindenki láthatja, hogy ez a kövér, alkoholista, szerencsejátékfüggő, szivarozó angol arisztokrata egyszer sem adott el áron alul tévéket, játékkonzolokat, vagy háztartási gépeket. Hát igen. Ezzel kiállította magáról a szegénységi bizonyítványt, és a történelem szemétdombján a helye.

Mi az oka ennek az érinthetetlenségnek?

A mai, lájk-kurválkodó politizálás gond nélkül húzná le a Black Friday-t a naptárból, ha azt látná, hogy ez több követőt hoz az Instán meg a Twitteren, és több lájkot a Facebookon. De hát ezt nem lájkolja az amerikai társadalom, mert akkor az olcsó árakról is le kéne mondani. Ezen a ponton az identitásháborúban álló felek felfüggesztik ezt a konfliktust, és leporolják a telepes-korszakból hátramaradt farkastörvényeket, megindul a Battle Royale (brought to you by Wal-Mart Enterprises), miszerint aki gyorsabban jut el a javakhoz és tűzi ki rá a zászlóját (vagy hányja bele a kosarába), az nyert. Lehet, hogy szó szerint át kellett taposni néhány emberen, vagy egészségüket, életüket kockáztatva napokat sorba kellett állni, de az elesettek méltó megemlékezésben részesülnek a rákövetkező napon, valószínűleg egy leárazott, prémium kategóriás koporsóban, amit még gyorsan a Black Friday-en beújított a család.

Az amerikaiaknak alapból van egy szorongása amiatt, hogy nincs saját történelmük, ezért is tudnak foggal-körömmel ragaszkodni ezekhez az eseményekhez, de egyéb okai is vannak. Ugyan rengeteg trükk van a dologban, de a valóság az, hogy tényleg nagyon olcsón lehet hozzájutni egy csomó cucchoz. A gazdagok szeretik, mert ők tonnaszámra vásárolnak ilyenkor, majd adják el haszonnal a következő napon a fing áron megvett termékeket, a szegények meg szeretik, mert máshogy esélyük nem lenne azokhoz a luxuscikkekhez hozzájutni, amit a saját médiájuk évtizedek óta nyom le a torkukon, és sugallja nekik, hogy ha nincs tévéd, akkor már arra is alkalmatlan vagy, hogy eldöntsd, merre nézzenek a bútoraid. Hát milyen ember az ilyen?

Szerintem jól rámutat ez arra, hogy valójában mit jelent ez az egész identitáshiszti, ami jelenleg is megy. Amint ténylegesen pénzről van szó, az egészet dobják a kukába az amerikaiak, mert hiába nem jutnak el a tudatos következtetésig, és veszik fel újra a vasvillát szombaton, ők is érzik, hogy a szociális és gazdasági problémákat (amik véleményem szerint a rasszizmus üzemanyagát biztosítják) sem a szobordöntések, sen a cancel-culture, sem a transzvécék nem fogják megoldani.

A valódi esélyteremtéssel, szociálpolitikával egyszerre lehetne megkezdeni a rasszizmus és az egymáson áttaposás felszámolását, én őszintén remélem, hogy egyszer eljutnak/eljutunk ide.

Black Friday ipar

Az USA-ban a Black Friday-nek saját ipara van. Ez az ipar nagyban épül a vásárlók megtévesztésére, azonban képesek voltak egy olyan rendszert kiépíteni, amiben mindenki úgy érzi, jól járt. A gyártók és a boltok gyakran élnek a termékvisszatartás módszerével, miszerint a kevésbé keresett termékeket leveszik a kínálatukból, amikről úgy gondolják, hogy a következő pár hónapban valószínűleg már nem tudnák őket eladni, a termékek népszerűtlensége meg amúgy is levinné az árat, de lehet, hogy még úgy se kéne a kutyának se. Tehát mondjuk márciusban leveszik az 1000 dolláros, nem túl keresett tévét a kínálatból, amit 500 dollárért kidobnak a polcokra Black Friday-en. A trükk az, hogy mivel nem keresett a termék, ezért az ára amúgy is lement volna ennyire, viszont egy gyorsan csökkenő árszínvonal a termék vonzerejét is csökkentette volna, ha márciustól novemberig a polcokon hagyják. Ehhez képest, ha kirakják a polcra, hogy 50% kedvezmény jár erre a termékre a legutóbbi ismert árához képest, a Black Friday tömegpszichózisának keretében három másodperc alatt kisöprik a készletet. Így az értékesítő megszabadul a nehezen eladható termékétől, a vásárló meg azt érzi, hogy megcsinálta élete boltját.

A másik ilyen taktika gyártói oldalról történik, ott valamivel egyszerűbb a képlet. Részben szintén a saját fennmaradó alkatrészeikből, a legkorszerűbbnél eggyel vagy kettővel régebbi technológiai sztenderdek szerint állítanak elő termékeket, kifejezetten a Black Friday-re, és a nagyon olcsó előállítási költségek mentén keresik rommá magukat. Mivel az "eggyel vagy kettővel régebbi" sztenderd a mai gyors fejlődés mellett legfeljebb egy-két évet jelent, a vásárló sem érzi azt, hogy rossz minőségű terméket kapott volna. Nyilván beleraknak egy-két újabb alkatrészt, hogy ne legyen ennyire átlátszó a dolog, de a trükk körülbelül ez.

Tehát az egyik módszernél elrejtik a lefelé tartó árszínvonalat, így ha az amcsi vásárló az ottani Árukeresőben megnézi a termék előző árát, valóban azt fogja látni, hogy 50%-kal olcsóbb a cucc a legutóbbi ismert árához képest, míg a másik módszernél egy teljesen új sorozatszámú termék jelenik meg a piacon, kifejezetten a Black Friday-re optimalizálva, így legfeljebb megvétel után, alkatrészekre bontva lehetne elemezni, hogy ténylegesen milyen az ár-érték aránya.

Trükkök ide vagy oda, azt nem lehet elvitatni, hogy végeredményben tényleg olcsó termékhez jut a vásárló. Nem így kis hazánkban.

A poszt-szovjet gyakorlat

Ezt nem kell olyan nagyon részletezni, mi a piacgazdaságot is igyekszünk okosba' megoldani.

Az itthoni modus operandi kimerül annyiban, hogy nem a valódi árszínvonalra fektetik a hangsúlyt a kereskedők, hanem a kedvezmény mértékére. Hogyan lesz az 5% kedvezményből 30%? Hát azt mondom, hogy tegnap amúgy is drágább volt, oszt jónapot. Az ár, és a kedvezmény mértéke mellett ugyan ott van egy áthúzott szám is, hogy mennyiről lett leértékelve a cucc, de azt a többség már nem ellenőrzi.

Amúgy nem kurvára sértő ez? Az amcsik egy komplett iparágat építenek arra, hogy átbasszanak, mert legalább annyit gondolnak az állami szervekről, hogy ha ilyen módon köpnék pofán a vásárlókat, akkor ott lenne némi kellemetlen számonkérés. Ehhez képest krumplileves országban hozzászoktattunk mindenkit a következmény-nélküliséghez, a társadalom aranyhal memóriájához, és hogy igazából bármit meg lehet velünk csinálni. Szólnak előre, hogy hamarosan csattan a turha az arcunkon, mi meg állunk, és várjuk, hogy megtörténjen. Néhányan utólag felháborodnak, de csak addig, amíg nem szólnak nekik ismét, hogy mindjárt kapják az arcukba, és akkor újra megállnak, és megvárják.

Erre tanítottuk a cégeket, és erre tanítottuk a politikusokat is. Még csak azt se érdemeljük meg, hogy úgy igazán át legyünk verve, ennyit gondolnak rólunk.

Említettem az előző "részben", hogy összeállítottam - leginkább magamnak - egy gyűjtést, ami kifejezetten a saját hibáimról szól, és úgy érzem fairnek, ha valahol már az elején bedobok ezekből néhányat. Merthogy van pár. Ha állásinterjún megkérdezik tőlem, hogy miért tartom magamat alkalmas vezetőnek, akkor (ha éppen kiadja úgy a helyzet) azt szoktam mondani, hogy azért, mert tudtam tanulni a hibáimból, amiből meglehetősen sok volt. Nem a legjobb reklám, de ez van.

Hozzátartozik ehhez, hogy olyan környezetben tudtam egy ideig bontogatni a szárnyaimat, ahol nagyon jó csapat volt, és megvolt a lehetőségem arra, hogy hibázzak. Ez így önmagában persze nem igaz. Bárki bármit mond, nem mindenki alkalmas ilyen posztra. Azt, hogyan kell jól vezetni, ezer különböző könyv, blog, stb. írja le, és még a hitelesnek mondhatóak is szerteágazó véleményeket alkotnak erről. Arról nagyobb a konszenzus, hogyan kell rosszul. Ezeknek majd egyszer szentelek egy külön bejegyzést. A hibákkal kapcsolatban is ugyanígy vannak előremutató és kontraproduktív hozzáállások. Ugyan nem mindig tudod te magad helyrehozni őket, mert ha ennyire mindenttudó lennél, akkor valószínűleg az adott hibát el se követted volna, de a megoldásában való részvételre hajlandóságot kell érezni. Azért mondom, hogy érezni, és nem mutatni, mert utóbbi mindig őszintétlen, ami egy sor másik hibához vezet, nem beszélve az önmagunk felé való igényesség hiányáról. Szokták ezt úgy is mondani, hogy tudni kell vállalni a felelősséget, de ez megint egy olyan kiüresedett mondat, hogy hiába írom le, legfeljebb üveges szemekkel bólogat rá mindenki, mert megtanulta, hogy erre bólogatni kell, aztán amikor odaérünk a gyakorlati részhez, rögtön kiderül, hogy egyébként a többségnek lövése sincs róla, mit jelent ez. Nem véletlen, az abúzív főnökök nagyon szeretnek ezzel a szóval dobálózni, mert tudják, hogy ezt a blöfföt nagyon kevesen tudják csak lehívni, így jó móka (nekik) ezzel kínozni a dolgozókat pedig ugyanakkora hazugság ez az ő részükről is, mint az bambán egyetértőknél.

De akkor hajrá, ne kíméljem magam:

Világmegváltás

Ez kicsiben a "két hét alatt rend lesz" szindróma. Az első előléptetésem, kinevezésem egy hosszú folyamat előzte meg (el kellett ugyebár nyerni a pozíciót), és ez lehetőséget adott rá, hogy felkészüljek a rám váró feladatokból. A fő probléma az volt, hogy kevés tapasztalattal rendelkezett a csapat, így sokszor bénáztunk, ha egy problémát hirtelen kellett megoldani, és nem volt egy jól felépített rendszer mögöttünk, hogy irányt mutasson a megoldáshoz, akinek meg előttem feladata lett volna egy ilyen kialakítása, az egyszerűen nem volt erre alkalmas, szerintem az az igény is hiányzott belőle, hogy egyáltalán bármi jobban működjön, amolyan "langyos víz". Ugyebár szokás mondani, hogy kívülről könnyű okosnak lenni... Hát az volt, na! Elbeszélgettem mindenkivel, hogy ki milyen problémát lát, van-e valami megoldási javaslata, mitől érezné magát jobban, stb. Ennek hatására úgy gondoltam, hogy nagyon fel vagyok készülve itt mindenre, és ha megkapom végre a kinevezést, akkor helyrehozok mindent, és hű de jó lesz. Mert amúgy rengeteg esetben tényleg egyszerűnek tűnt a megoldás. Aztán jött a szigorú valóság. Egyrészt fel kellett ismernem, hogy a kollégáim hiába javasoltak tök jó dolgokat, meg találtam szerintem egész jó megoldásokat egyik-másik problémára, ők nem számoltak azzal, hogy ezeknek a megvalósítása ugyanúgy munkával jár, én meg nem számoltam azzal, hogy ők nem számoltak ezzel. A lelkesedésemmel azt a hamis képet keltettem (nem szándékosan), hogy a kinevezésem után minden más lesz, ők meg várták a sült galambot. Fel kellett ismernem azt is, hogy bizonyos problémák azért nincsenek megoldva, mert olyan embertől erednek, akire nincs ráhatásom, mert "védett", és sajnos nekem nagyon jó érzékem van ahhoz, hogy beletenyereljek az ilyenekbe. Mint minden jó "világmegváltó", én is nagyon ragaszkodom az elveimhez, és sajnos ezekbe a védett státuszokba egészen az utolsó munkanapokig nem tudtam belenyugodni, ami konfliktust felvállalva a feletteseim támogatását veszítettem el néhány esetben. Megpróbáltam egyedül átvinni a változásokat, amiket mindenki akart, csak senki nem tett érte, rövid távon sok kudarc ért, ami miatt rövid időn belül elég szigorú lettem, és hiába lettem idővel tapasztaltabb, nyugodtabb, és lényegesen kevésbé szigorú, egy-két embernél nagyon rám égett ez a bélyeg.

Egy idő után szerencsére ez elmúlt, újra megtaláltam a hangot a csapattal, és rengeteg belső és külső munka árán végül sikerült egy csomó mindent megvalósítani, elértem, hogy együtt megoldjunk egy csomó problémát és fejlődjünk. Ebben nagy segítségemre volt az, hogy minél tapasztaltabb lett a csapat, annál támogatóbbak is lettek, mert jobban fel tudták ők is mérni, hogy ami most sok munkának tűnik, az valójában évekre előre megkönnyíti az életünket. A gond azzal volt, talán ugyanehhez a problémakörhöz tartozik, hogy volt az a pár probléma, amit a már fent leírtak miatt képtelen voltam megoldani, és úgy éreztem, folyamatosan elbukom és cserben hagyom a csapatot. Amikor szuper eredményeket értünk el, és elvileg semmi okom nem lett volna a szégyenkezésre, de valahogy ezeken az igazságtalanságokon nem tudtam magam túltenni. De azt megtanultam, hogy a változásra való vágyakozás látszata csal, és megfontolt léptekkel kell haladni. Azt egyelőre nem tanultam meg, hogy a védetteket hogyan kell békén hagyni, de lehet, hogy ez soha nem is fog menni.

Túl nagy elvárások

Nem éppen nagy leleplezés, ha azt mondom, hogy vannak önértékelési problémáim. A munkám során nagyon magas elvárásokat támasztok magam felé, viszont az eredményeimet - a külső visszajelzések alapján - alulértékelem. Ez egy nagyon rossz kör, mert a mai napig számos esetben kerget bele abba a rossz szituba, hogy rosszul mérek fel helyzeteket, amikor megfogalmazom magamnak az elvárásaimat mások munkájával kapcsolatban, mert végig az lebeg a szemem előtt, hogy "Ha én meg tudtam csinálni, akkor bárki más is". Ennek van egy olyan oldala, hogy tényleg megvan az a képességem, hogy lebontsak úgy folyamatokat, hogy azok (nagyjából) könnyen érthetőek és megtanulhatók legyenek, de ez a töredéke. Belekergetem magam abba az értetlenkedésbe, hogy "De hát ez csak józan ész kérdése, tök egyszerű és logikus". Emiatt sokszor keltettem azt a benyomást másokban, hogy fellengzős vagyok, és biztos tudom, hogy mennyire nem egyszerű, amit mondok, csak így próbálok okosabbnak tűnni. Időbe telt felfognom, hogy ez akár így is tűnhet. Viszont ebből kifolyólag gyakran tűztem ki olyan célokat, ahol azt vettem alapul, hogy végül is teljesíthető, ha mindenki annyit foglalkozik vele, mint én, és annyira oda is figyel, ami nem vész, mert amit én csinálok, az semmi extra. Mondanom sem kell, hogy sokszor ért csalódás ezen a téren, ami keretében vissza is kanyarodom az önértékelési problémára, stb.

Azt továbbra is tartom, hogy nem rendelkezem olyan végtelen háttértudással, ami mások fölé emelne, mindössze törekszem a logikus gondolkodásra. Amire rá kellett jönnöm, hogy itt a fő különbség inkább a prioritások, és a szakmai dolgokra fordított idő. Mivel én szeretem a munkámat/szakmámat, ezért szívesen foglalkozom vele munkaidőn kívül is, és úgy gondolom, hogy (többek közt) ezen keresztül vezet az út az önmegvalósításomhoz. Ezt viszont embere válogatja. Több olyan pályakezdőt is tanítottam, tréningeztem, aki sokkal gyorsabban tett szert magabiztos tudásra adott témakörben, mint anno én, ami szintén mutatja, hogy nem kell ehhez rakétamérnöknek lenni, viszont kevesen vannak, akik erre teszik fel az életüket. Ezeket az egyéni különbségeket meg kellett tanulnom megérteni, és (egy bizonyos átlagot természetesen nem alulmúlva) egyénre szabottan próbálom a velem dolgozók fejlődését segíteni. Még mindig bele-beleszaladok ebbe a hibába, de óvatosan próbálom ezt tanítani magamnak, mert egyszer-kétszer sajnos átestem a ló túloldalára, és utána nagyon sok időbe telt megértetni magammal, hogy bizonyos emberek tényleg szimplán csak hülyék és alkalmatlanok. Ma márr vannak kapaszkodóim, amivel hatékonyabban tudom ezt szűrni, és a közvetlen helyettesem mindig kiokítom a potenciális hibáimról, hogy esetlegesen tudjon korrigálni.

Sértettség

Eleinte nagyon a szívemre vettem, ha visszahallottam nem túl szép dolgokat, amiket a hátam mögött mondanak rólam. Főleg, ha olyan embertől jött, akitől nem számítottam rá, és főleg, ha nem igaz. Azokkal a dolgokkal viszonylag könnyen megbirkóztam az elejétől kezdve, aminek úgy éreztem, hogy van alapja, és igyekeztem ezeket felhasználni, hogy fejlődjek (túl sokat beszélek, unalmas vagyok, túl sok dologba szólok bele, túl sokszor javítok ki másokat, túl szigorú vagyok, nem vagyok elég szigorú, nincs életem, ilyenek). Viszont amikor olyan jutott vissza hozzám, amit nagyon igazságtalannak éreztem, nagyon rosszul tűrtem. A fejemben nagyon egy lapra került a két dolog, hogy én heti szinten bekapom a pofonokat, mert küzdök azért, hogy neki jobb legyen, ő meg erre ilyen köcsögségeket mond rólam. Párszor belefutottam ilyenbe, és mint minden idióta, én is úgy reagáltam a dologra, hogy két héten keresztül látványosan beleszartam mindenbe, néha még én is gonoszságokat mondtam arról, akire épp meg voltam sértődve, nem törődve azzal, hogy az én helyzetemből ez egészen máshogy jön le. Soha nem pikkeltem senkire, mert nem tudnék utána a tükörbe nézni, de sajnos az ilyen megnyilvánulások könnyen kelthettek olyan látszatot, hogy mégis. Pedig csak a szám volt nagy, de bőven elég bajt okozott ez is.

Tetszik, nem tetszik, ezt tűrni kell. Néha a jogos kritikát is nehéz befogadni, nemhogy a köpködést. Ha egy csapat élén állsz, akkor akikért felelsz, minden cselekedetedre figyelnek, jó esetben első sorban azért, mert onnan tudják, merre mozduljanak, de ezzel jár az is, hogy mindig megállapításokat fognak tenni veled kapcsolatban. Igyekszem biztatni a csapatomat, hogy ha van velem kapcsolatban észrevételük, akkor ne féljenek velem megosztani, magamban meg tudatosítom, hogy attól még, mert valaki igazságtalan volt velem, vagy valaki gyökér, az még nem ok arra, hogy én rosszul végezzem a munkámat. Mára nagyjából ki tudtam gyomlálni magamból ezt a balkáni reflexet, hogy automatikusan rosszat kell gondolnom arról, aki rosszat gondol rólam, és próbálok lehetőséget adni arra, hogy szemtől szemben felvállalják a velem kapcsolatos kritikát. Ez nem mindig sikerül, de egyre jobb vagyok benne. A saját kritikáimat meg igyekszem építő környezetben megfogalmazni, ebben sokat sikerült fejlődnöm, de volt is honnan.

Nem adok ki semmit a kezemből

Hú, neuralgikus pont. A mai napig iszonyat küzdelem, és itt még nagyon sok dolgom van. Nehezen bízok meg másokban, és nehezen is kérek bármit másoktól. Világ életemben rengeteget voltam egyedül, ezért ez így kialakult nálam, és a magánéletemben ezzel kapcsolatban még jobban el vagyok maradva, mint a munkában. Az ördögi kör a következő: nagyon sok meggyőződés és idő kell ahhoz, hogy rá merjek bízni dolgokat másokra, viszont ezt a sok időt csak növelem azzal, hogy amint bizonytalanságot látok a másikban, bepánikolok, közbelépek, és inkább megcsinálom én, és megmutatom, elmagyarázom még egyszer. Kurva idegesítő tulajdonság, tudom. Egyrészt feleslegesen nagy terhelésnek teszem ki magam, másrészt nem hagyom a másikat fejlődni, akinek ettől elveszhet a motivációja.

Azzal kezdtem el ezt a dolgot feloldani, hogy megkérdeztem magamtól, hogy ennek az állandó közbelépésnek mennyire része a megfelelési kényszer. Még mindig bizonyítani akarom azt, hogy én jobban csinálom? Nyilván azért tanítom én a másikat, mert ez így van. Vagy ahhoz még jó vagyok, hogy kivegyem a kezéből a feladatot, de ahhoz, hogy egy esetleges hibát helyrehozzak, már nem? A válasz de. Belegondoltam, hogy ezeknek a hibáknak a nagy részét én magam is elkövettem, és még mindig nem dőlt rám egyetlen ház sem, és le se nyakaztak (csak közel jártam hozzá). Ráadásul nekem sokszor még segítségem se volt, hogy kijavítson, ha elcseszek valamit, és magamtól kellett rájönnöm, hogyan hozzam helyre. Bármilyen területet elkezdesz megtanulni, mindig megvannak azok a hibák, amiket egy ponton fixen elkövetsz. Nem mondom, hogy a kezdekektől fogva merek már akkora távolságot tartani, hogy elégnek érezzem, ha utólag avatkozom közbe, de a legtöbb ilyen amatőrhibára felkészültem, és a betanuló érdekében (meg ha betanult, a sajátomban is) próbálok egy minél lazábban (vagy kevésbé láthatóan) kontrollált környezetet létrehozni, hogy legyen lehetősége hibázni, mert ezerszer gyorsabban tanul így. Ez minden egyes kollégánál iszonyú nagy munka nekem, de ha egyszer megszokom az állapotot az adott illetőnél, akkor már megtanultam ezt fenntartani, és nem visszaesni a control freak állapotba. Valószínűleg ahhoz, hogy ez jobban menjen, már a saját magammal kapcsolatos bizonytalanságokat kéne valahogy leküzdeni.

Van még ilyenből bőven, de a következő gyűjtemény inkább olyan hibákról fog szólni, amiket örülök, hogy én nem követtem el, és remélhetőleg nem is fogok.

Valószínűleg már a címet olvasva mindenki érdekfeszítés mutatója kiakadt, és nem véletlen. De vajon tényleg irreleváns-e ez a probléma a társadalom többsége számára, és a GVH áprilisban kiszabott bírsága mennyiben jelent jót vagy rosszat az ország turisztikai iparágának?

A büntetésről szóló teljes GVH sajtóközlemény elérhető itt. Spoiler alert, ki fogom idézni majdnem az egészet, szóval ne olvass duplán! :)

A legtöbb nagy hírportál jelentett meg róla hosszabb cikket, de azért gondoltam egy saját elemzést írni, mert ezeken cikkeket érződik, hogy nem szakember bevonásával készült, vagy nagyon felületesen informálódtak az újságírók. Az, hogy egyáltalán hosszabban írtak róla, azért jelzi, hogy ez jelentős téma, viszont a közhiedelmek, és a nem megfelelő tájékozottság okán szerintem hamis kép alakulhatott ki az olvasókban, mit is jelent ez az egész.

Miért történhetett meg, hogy a magyar (nem kicsit cenzúrázott, és különböző szervezetek által befolyásolt) "szaksajtó" sem reagált erre érdemben? Mert, legyünk őszinték, szinte minden szállodás, főleg, ha valaki szobafoglalással vagy revenue managementtel foglalkozik, azt érezte, hogy "Na, most jól megkaptátok". Nem tagadom, én is ezek közt voltam. Viszont kicsit jobban megvizsgálva ezt a bírságot, én arra a következtetésre jutottam, hogy csak részben volt jogos. Ettől függetlenül azt, hogy a Booking-nak már kijárt egy saller, nem fogom elvitatni, csak mire? Mert ugye a büntetés funkciója az lenne, hogy a büntetést elszenvedő alany legyen tisztában azzal, mi az a viselkedésforma, amire a negatív megerősítést (jelen esetben 2,5 milliárd forintnyi negatív feedback) kapja. Ehhez meg nem ártott volna legalább egy szállodai szakembert megkérdezni, hogy mi az, amit valójában érdemes vizsgálni. Így ugyan jött némi bevétel a költségvetésnek, viszont ez egy rossz típusú eszkalációt indíthat be, aminek végül mindenki megfizeti az árát. Most ugyan a vírushelyzet eltörölte a turizmust a föld színéről, de az újrainduláshoz talán még fontosabb lett volna, hogy a Booking.com egy fair vizsgálatot kapjon, és azért legyen megbüntetve, ami ténylegesen versenyellenes. Szomorúnak tartom, hogy senki nem emelte fel a szavát, mert ezzel lemondunk arról a korrektségről, amit egyébként a Booking-tól is elvárnánk mi, szállodai oldalról. Mivel a kapitalizmus egy egyre rosszabbul szabályozott rendszer, egyszerűen muszáj megtanulnunk megtenni ezeket a gesztusokat, hogy a belőlünk eredő korrektségből egyszer talán szabályozás váljon.

Személyes szála is van a történetnek, mert nem biztos, hogy megírtam volna ezt a bejegyzést, ha nincs az a Booking.com-os Account Manager (nevét nyilván nem írhatom le), akivel két implementációt (új szálloda rendszerbe való felvitele, és saját rendszerrel összekötése) is végigcsináltam, és az anyavállalat meglehetősen köcsög természete ellenére tényleg mindig segített, és jó kompromisszumokat tudtunk kötni. Hajlandóak voltunk a közös érdekeink mentén tárgyalni, nem kijátszva a másikat, és így rengeteg olyan dolgot el tudtam érni, amit más szállodák nem feltétlen (vagy egyenesen letiltást kaptak), és természetesen ők is elég jól jártak a dologgal, amit azért tudok, mert én hagytam jóvá a jutalékszámlákat. Sajnos ez az illető már nem dolgozik a cégnél, és ha újraéled a turizmus, csak reménykedhetek benne, hogy megint egy rendes arc lesz a túloldalon.

Kezdjük azzal, ami jogos: pszichés nyomásgyakorlás

a Booking honlapján és mobilalkalmazásában elérhető szálláshely-ajánlatokkal összefüggésben a szálláskeresési és -foglalási folyamat minden egyes lépésénél figyelemfelhívó (feltűnő színű, betűméretű vagy egyéb kiemeléssel megjelenített) sürgető tájékoztatásokat tett közzé (pl. „Még 32-en nézik”; „Egyvalaki épp azt fontolgatja, hogy ezen a szálláson foglal”, „Nagyon keresett! Az elmúlt 24 órában 17-szer foglaltak itt” stb.), amelyek azt a látszatot keltik a fogyasztó számára, hogy az általa is keresett szálláshely nagy népszerűségnek örvend, és korlátozottan elérhető. Ez a gyakorlat pszichés nyomásgyakorlásra alkalmas, és megzavarja a fogyasztó döntéshozatali folyamatát... 

Ez egy rettentő béna, ámde sajnos hatásos módja annak, hogy azt az érzést keltse a foglalni kívánó vendégben, hogy lemarad valamiről (FOMO, vagyis fear of missing out). Van valamilyen valós számolási alapja annak, hogy melyik szállodákhoz teszik ezt a felhívást oda, de nem tükrözi a valóságot. A Booking egyébként valamivel könnyebben tudná igazolni ezeket a számokat, viszont ha megnézzük az Alza.hu-t, aki ugyanezért kapott büntetést, akkor azért jobban kijön, hogy a napi 100ezer oldalletöltésükből valószínűleg nincs minden nap 50 ember, aki azt az egy bizonyos rohadt drága fúrógépet akarja megvenni. Ebben a dologban a GVH egyébként következetes, és ezt mindig bírságolja, ha ilyet lát egy vizsgálat során, egyet is értek vele.

A másik ilyen dolog, ami ebbe a körbe tartozik (amolyan tájékoztatás jelleggel) az a "Már csak 1 ilyen szoba maradt". Ez is nagyon megtévesztő, több okból:
- sok szálloda nem a teljes kínálatát hirdeti az oldalon (akinek még régi szerződése van és megteheti), mert a jutalék és az adók megfizetése után már a szoba a működési költségét se tudja visszahozni az eladásból
- a kisebb szállodákban sokszor vannak egyedi szobák, lakosztályok, amikből alapvetően csak egy darab létezik, tehát nem azért van egy darab kiadó, mert a többit elkapkodták, hanem mert sose volt több (ezek általában a drágábbak)

Ahhoz, hogy egy ilyen típusú bírságot kiszabjon valaki, és tényleg jogos is legyen, még nem kell érteni a szakmához. Nem így a következő pontban felsoroltaknál.

Nem jogos: fizetési módok és lemondási feltételek

a szolgáltatást hirdető televíziós és internetes reklámokban a vállalkozás különösen hangsúlyozta a szálláshelyek „ingyenes lemondhatóságát”. A fogyasztók valójában e lehetőséget számos szálláshely esetében csak időben korlátozottan vehették igénybe, továbbá magasabb árat is fizettek, mint ugyanazért a szállásért „ingyenes lemondás” nélkül, azaz az ingyenesség árát beépítették az érintett szállás díjába.

a vállalkozás nem az elvárható szakmai gondossággal járt el a magyarországi szállásadók ajánlatainak megjelenítésekor a Széchenyi Pihenőkártya kiemelt fizetési eszközként való feltüntetésekor. A fogyasztók ugyanis nem valamennyi, a SZÉP Kártyát elfogadó szálláshely esetében észlelhették azonos módon és helyen e fizetési mód elérhetőségét, ami szintén torzíthatta döntésüket

Nem fogok most a szállodai árképzésről egy komplett tankönyvet idehányni, hogy mi miért van (majd talán egyszer, ha érdekel bárkit) de ez konkrétan mindenhol így van, hogy az ingyenes lemondás drágább, mert a szállodának is magasabb kockázatot jelent, ha egy nappal érkezés előtt törlik a foglalást, mert nagyon kevés ideje van utána eladni a szobát. Bizonyos ajánlatok tényleg csak korlátozott ideig érhetőek el, mivel a profibb szállodák napi árazást alkalmaznak, tehát akár napi szinten módosíthatják az áraikat a még elérhető szobáikra. Pro tip: szigorúbb lemondási feltételre bármikor módosíthatsz a szállodáknál, mert árgaranciát vállalnak. Tehát ha már biztos vagy benne, hogy utazol, és kell a szoba, jelezheted feléjük, hogy ki akarod fizetni előre, és igénybe venni a vele járó kedvezményt. Ha ugyanolyan lemondási feltétellel látsz olcsóbban szobát, mert mondjuk levitték az árat, amióta foglaltál, azt is módosítsani fogják neked, ha rugalmas lemondási feltételt választottál. Persze ez akkor van, ha közvetlenül náluk foglalsz.

A SZÉP Kártya viszont egy olyan dolog, amit például Budapesten nagyon kevesen fogadnak el. A vírushelyzetre való tekintettel ez sokat változott, és a fővárosi hotelek is beadták a derekukat, de egyébként ez a fizetőeszközök Antikrisztusa. Macerás vele fizettetni, össze-vissza kell szórakozni a számlával, hogy mit lehet vele fizetni és mit nem, ezer helyen kell regisztrálni a fizetést, hogy egyáltalán megkapd ténylegesen a pénzt, amit kifizettek neked, mert baromi lassan utal a SZÉP kártya központja (ahol valószínűleg összesen 2 hivatalnok dolgozik, akik közül az egyik intézi a fizetéseket, a másiknak meg az a feladata, hogy az elsőt hátráltassa), tehát cash flow szempontból is egy rémálom, és az adózása is kedvezőtlen.

De nem is ez a lényeg az egészből. Két szálloda teljes foglalási rendszerének kiépítése után tudom, hogy ezeket a kifogásolt dolgokat nem a Booking.com, hanem a szállodák állítják be. Nem tudom teljes bizonyossággal kizárni, hogy a Booking.com felülete az elfogadott fizetőeszközöket nem hibásan tüntette fel, de nekem ilyen személyes tapasztalatom nem volt. Az árakkal kapcsolatban (erre mindjárt kitérek bővebben) pedig pont a lemondási feltétel az, amit nem tudnak egykönnyen macerálni. A rendesen működő szállodák használnak egy Channel Manager nevű képződményt, ami össze van kötve az összes foglalóoldallal (Booking.com, Expedia, stb.), illetve a saját szállodai rendszerrel, amit a napi operációhoz használnak. A Channel Manager három fő feladata, hogy frissítse minden felületen az eladási árakat, illetve a még eladható szobák mennyiségét. Így elkerülhető az, hogy kétszer add el véletlenül ugyanazt a szobát, és mondjuk túlfoglald a szállodát, no meg persze az, hogy azok az árak látszódjanak mindenhol, amit te szeretnél. Harmadik fő feladata, hogy ha beérkezik egy foglalás, akkor az automatikusan bekerüljön a saját vállalatirányítási rendszerbe, amit a dolgozók használnak. Szóval ez amolyan közvetítő cucc, az igényeseknél kétirányú, a szibériai munkatáborokban egyirányú (az katasztrófa egyébként, a sóher szállodák használják, akik nem akarnak +100 eurót havonta kifizetni).

Amikor a Booking.com-ra regisztrálsz, mint szálloda, hogy szeretnél megjelenni, akkor egy nagyon hosszú procedúrát kell végigzongorázni, ami esetenként onnan kezdődik, hogy kijön hozzád egy Account Manager ellenőrizni, hogy valóban létezik-e a szállodád. Feltöltöd a szobatípusokat, képeket, leírásokat, árstruktúrát, az elérhető szolgáltatásaidat, stb. Ebbe a folyamatba tartozik bele az a rész is, amikor te magad kipipálod egy listán, hogy milyen fizetőeszközöket fogadsz el, tételesen (Mastercard, Visa, Amex, SZÉP kártya, stb.). Előfordulhat könnyen olyan, hogy a szálloda leszerződik a SZÉP kártyával, és elfelejti átállítani az admin felületén, hogy már elfogadja. De olyan is létezhet, hogy a SZÉP kártya kedvezőtlen tulajdonságai és adózása miatt olyan oldalakra ezt nem rakja fel, ahol amúgy is egy csomó jutalékot kell fizetnie minden beérkező foglalás után. A hiedelmekkel ellentétben a budapesti szállodapiac nagyon komolyan leversenyezte a saját árait, tehát ez a piaci funkció elég szépen működik itthon. A felszínen. Ugyanis ez részben azért történhetett meg, mert az éppen csókos cégeknek mindenféle jogosulatlan előnyök miatt alacsonyabb lett az üzemeltetési költsége (puszira kapott tehermentes épületek pl. vagy önkormányzattól áron alul megvett/bérelt házak), a többieknek meg muszáj volt igazodni, különben elvesztették volna a vendégkörüket. Lényeg a lényeg, a foglalóoldalak jutaléka nem egy esetben teljesen elviszi a nyereséget, viszont nem teheted meg, hogy nem vagy fent rajtuk, mert ha semmit nem is keresel ezeken a foglalásokon, legalább jönnek vendégek. És ugyebár tartja a vélekedés, hogy egy üres étterembe senki nem ül be, nemhogy a fizető vendégek. És akkor erre rájönnek még a SZÉP kártyás levonások, és egy 3csillag vagy egy olcsóbb 4csillag már üzemelési költség alatt van. Ezt a fizetőeszközt már tényleg csak azzal lehetne rosszabbá tenni, ha galambpostán küldenék az elfogadott tranzakciók díját, apróban, több fordulóban.

Lényeg a lényeg, a Booking.com az én meglátásom szerint ebben a két pontban olyan dologért kapott büntetést, ahol ő kizárólag a szállodák által közvetített információt jelenítette meg, ráadásul egy automatizált rendszeren keresztül, ami közvetített információk egyébként sem korlátozzák a versenyt (sőt, ha egy hotel elfogad SZÉP kártyát, amit a Booking nem tüntet fel, azzal magának okoz hátrányt), mivel a szálloda szakma egyik diszciplinája (revenue management) konkrétan erről szól, hogy hol mit mennyiért adok, milyen feltételekkel. Magyarországon is (bár itt inkább csak a fővárosban), Németországban is, az USA-ban is, de Kanadában, Japánban, Dél-Afrikában, az Emirátusokban, mindenhol is, ahogyan minden országban a felszolgálás egyik fő és elengedhetetlen mozzanata, hogy a vendég által rendelt ételt a konyhából az asztalra juttatod. Tehát egy olyan játék, ahol mindenki ugyanazon játékszabályok szerint játszik, azonos érdekek mentén. Nem mellesleg, ez a bizonyos tevékenységi kör, a nagy átlagot nézve, éppen azt eredményezi, hogy a szállodák leversenyzik egymás árait, tehát a vendég ebből profitál. Tény, hogy a kiemelt időszakban ennek ugyanúgy felhajtóereje is van, viszont ez az egész "hozammenedzsment" (senki nem használja ezt a szót) ebben az esetben épp gátolja azt, hogy elszálljanak az árak, mert a szereplők valamennyire igazodnak egymáshoz. Az ún. dinamikus árazás (tehát akár naponta változó) a megfelelő kontroll alatt egyszerre jövedelmező a vendégnek és a szállodának. Nem megfelelő kontroll alatt meg csak a vendégnek. Statikus (szezonális) árazást csak vidéken használnak már, vagy cégek közötti szerződések esetén (nagykereskedői szerződések vagy vállalati partnereknél). Ebből látszik, hogy szállodát még nem látott az, aki ezt az indoklást odavetette.

És ami jogos lenne, de senki nem beszél róla?

Azt, hogy miért nem beszélünk róla, leginkább azzal tudnám indokolni, amivel az előző blokkot zártam: a versenyhivatalban hozzá se finganak a turizmushoz. Ami probléma, mert ez potenciálisan magában hordozza azt a veszélyt, hogy bárkit megbüntethetnek úgy, hogy az még jogosnak is fog tűnni. Mert a kérdés ilyenkor nem az, hogy értik-e egyáltalán, hogy mi az, amit büntetnek, hanem csak az elkövetés tényével foglalkoznak. Hiába mondod nekik, hogy így tanították az egyetemen (ha nem itthon jártál, mert itthon totál blődség a teljes turizmus oktatás), ő ezzel nem foglalkozik.

De akkor, kedves GVH, most segítek, hogy mi az, amit valóban vizsgálni kéne.

Árparitás (Rate Parity) megkövetelése

Mivel a foglalóoldalak akkorára nőttek, hogy nélkülük nehéz lenne elképzelni egy szálloda működtetését (illetve működtetni lehet, csak vendég nem lesz benne), már nagyon rég elkezdtek visszaélni ezzel az erejükkel. Például, még akár 5 évvel ezelőtt is, megtehettem azt, hogy nem az összes szobámat adom el ezeken az oldalakon, hanem amennyit én gondolok. Ma ugyanannyi szobát kell elérhetővé tennem ezeken az oldalakon (a Channel Manager kizárja a dupla értékesítést, szóval ez nem a para tárgya), mint a saját weboldalamon. Régebben megtehettem, hogy mindenféle trükk nélkül a legolcsóbb árat a saját weboldalamon keresztül hirdetem, mivel azután nem kell 15-20% jutalékot fizetnem (néhány szolgáltatónál a bruttóból!), és hát minden valamit magára adó szálloda a közvetlen foglalásokra és ezeken keresztül kialakult vendégkörre hajt. Most a foglalóoldalak köteleznek arra, hogy mindenhol ugyanazokat az árakat jelenítsem meg (=Rate Parity). Nem mondom, hogy nincsenek erre praktikák, de a tökéletestől távol van. Olyat, hogy tárgyalás, kiegyezés, alku, eszedbe ne jusson. "Ha nem tetszik, el lehet menni", ugyebár.

Itt amúgy érvelhetne a Booking vagy az Expedia azzal, hogy valójában az a versenyellenes, ha én "hátrányban részesítem" az ő vendégeiket a magasabb árral, de én meg erre annyit tudok mondani, hogy nem kell ilyen kurva sok jutalékot beszedni, oszt mindjárt olcsóbb lesz. E helyett ők inkább bekorlátozzák a szállodákat.

És hát ugye a magyar mentalitás elsőre mindig az lenne, hogy megoldjuk okosba', de itt szerencsétlenségünkre az történik, hogy ők oldják meg okosba', te meg szívsz, mint a torkos borz, és még fel se horkantál, hogy "Leszarom, bazdmeg, jöjjenek ide, majd akkor emberkedjenek" (kicsiny hazánk mentalitásának kettes fázisa), és már lehúztak egy valag pénzzel, te meg ülsz tátott szájjal. A két legnagyobb portál beépített a kezelőfelületébe egy "árfigyelőt", amit ő szolgáltatásként hirdet, de valójában ez nem neked van, hanem nekik. Az alapján, hogy találnak-e bárhol véletlen egy alacsonyabb árat a sajátjuknál, adnak neked egy háttérpontszámot, aminek az egyik funkciója, hogy befolyásolja a láthatóságodat a keresőoldalukon (száműz a másodikról a nyolcadik oldalra). Régebben ki lehetett ezt valahogy kapcsolni, de megszüntették azt a rejtett funkciót, amivel ki lehet lőni. Ha kérvényezed, akkor jön a fenyítés, hogy bannolnak. 

A másik ide köthető funkció, hogy amennyiben rossz a háttérpontszámod, mind a Booking.com, mind az Expedia önkényesen belenyúl az áraidba, és a saját jutaléka kárára leviszi őket. (És nyilván, ha az egyik észreveszi, hogy a másik belenyúlt, akkor ő is belenyúl, és szép lépcsőzetesen elkezdik leépíteni az áraidat) Mondanom sem kell, hogy amikor fix jutalékra szerződsz valakivel, akkor ezt nem tehetné meg. De mit csinálsz? Letörlöd magad? Jó vicc. A probléma az, hogy ilyen árazási bakik minden elővigyázatosság ellenére be tudnak csúszni. Lehet akár az is, hogy árfolyamátváltásból adódik különbözet, vagy az egyik árfigyelő nettó ár+ÁFA+IFA-t hasonlít össze a másik oldalon lévő nettó+ÁFÁ-s árral, és persze vannak, akik csak úgy simán szórakoznak az áraiddal, és brutál olcsón felrakják a szobáidat, de erre mindjárt kitérek érdemben. Lényeg, hogy amint a Channel Managerből leküldöd a frissített árakat, onnantól kezdve nincs közvetlen ráhatásod arra, mi történik. Ha valahol szabálytalanságot fedezel fel, akkor barátkozhatsz az adott oldal kínai/indiai supportjával, akik papíron ugyan beszélnek angolul, gyakorlatilag már a telefoncsörgést sem értik. Néhány óra kanosszajárás után elkerülsz valakihez, aki végre beszél emberi nyelven, aki mindent jól letagad. Hosszú e-mailezés, screenshot küldözgetés, szélsőséges esetben fenyegetőzés. Szóval amíg te kötve vagy a megállapodásod által, hogy a saját rendszeredből mindenhova ugyanazt az árat küldheted csak le, addig gyakorlatilag bolog boldogtalan szórakozhat veled a túloldalon. Két farkas és egy bárány demokratikus szavazást tart arról, ki legyen a vacsora. Egyébként rengeteg meló, és mindenféle rejtett funkció (vagy bug, azóta se tudom) kihasználásával ezeket a típusú anomáliákat le tudtam vinni nullára, viszont legalább félmillió kínaival és indiaival vesztem össze közben.

Öngerjesztő folyamat

De itt jön a csavar a történetben. Valójában a Booking-nak és az Expediára még egymásra sincs szükségük, ha éppen kitalálják, hogy szórakozni akarnak az áraiddal. Elvileg ugye létezik egy rakás foglalóoldal ezeken kívül, mint pl. az Agoda, a Kayak, és a Trip.com. Na, ezek mind a Booking.com, más néven. Vagy ott van még a Hotels.com, az Ebookers, vagy a Trivago, amik pedig mind az Expedia alteregói. Annyira még összetartoznak, hogy ha az egyik céggel leszerződsz, az kapásból feldobál minden oldalára, viszont annyira már nem tartoznak össze, hogy ha a Hotels.com elkezd vicceskedni az áraiddal, akkor azt az Expedia saját rendszerén belüli hibának érzékelje. Tehát a céghálójukat kihasználva előállítanak egy helyzetet, amiben úgy tüntetik fel, mintha te szarakodnál az olcsóbb árakkal, mire a saját szabálytalanságukat rajtad leverve, elkezdik lefaragni az áraidat. A vicc benne az, hogy a Channel Manager csak a két fő-fő oldalra (tehát a Bookingra meg az Expediára) van bekötve, tehát ha akarnék se tudnék a Hotels.com-ra vagy az Agodára más árat küldeni.

A másik dolog, amivel meg szokták tréfálni a szállodákat, az a B2B és B2C foglalások összemosása, nyilván a szálloda kárára. Röviden: A B2B (business to business) szobaeladás "nagyker áron" történik, amire a továbbértékesítő cég köteles rápakolni egy szerződésben megállapított minimum jutalékot, hogy ne tudja tönkretenni az árszínvonalad. A B2C (business to customer) pedig a publikus, mindenhol látható áraid alapján történik. Végső soron kb. ugyanannyit fizet elvileg a vendég, csak az egyiknél van egy közbeiktatott fél. Elvileg nem lehetne átjárás a két szektor között, de hát ezt a két jómadarat ez sem zavarja. Mindkettőnek van olyan cég a holdingjában, aki B2B alapon veszi a szobákat. Persze, nem tőlünk, mert hülye lenne bárki szerződni velük. Amit csinálnak, az az, hogy ami szobát én eladok B2B alapon valakinek, azt a Booking szintén B2B alapon megveszi, viszont ő úgy érzi, hogy mivel vele nem vagyok szerződésben, ezért őt már nem köti az a megállapodás, miszerint kötelezően rá kell tennie sok százalék jutalékot, szóval B2B (tehát alacsony, nagyker) áron elkezdi B2C árulni. A B2B és B2C árak közt akár 30-40% különbség is lehet, nem véletlen tilos lenne a kettő keveredése. De őket ez nem zavarja, egyszer csak megjelenítik a profilodon.

Komolyan elolvastad idáig? Most már ne add fel! :)

Na, ember legyen a talpán, aki ezt kibogozza. Lényeg a lényeg, ezekkel a manőverekkel megoldják, hogy olcsóbban adják a szobáidat, mint te, ami normális esetben elképzelhetetlen lenne, és mindennek a tetejébe úgy állítják be, mintha azért csinálnák, mert te rosszalkodtál. Mintha az őstermelő mellé leülne valaki a piacon, és elkezdené olcsóbban árulni azt a krumplit, amit 10 perce vett meg tőle, és csak annyit mond neki, hogy "Magadnak köszönheted".

Most ezt így végigolvasva, lehet én is odébb basztam volna az erről szóló paksamétát, és odaszóltam volna a szintén értetlenkedő kollégámnak, hogy "Te, azt vágod, hogy ezeken nem volt sapka?...", és süvítene a 2,5 milliárdos mikuláscsomag sárgacsekkel, aztán mennék szánkózni.

Végeredményben a szabálytalankodó meg lett büntetve kétharmad részt olyan dologért, amit el se követett. Én ennek nem örülök, mert mindenkinek kijárna egy fair, szakszerű vizsgálat. Egyrészt őszintén gondolom, hogy ha ezt felgöngyölítené valaki, azzal nagyobb mértékű büntit lehet kiszabni, másrészt a GVH jelenleg büntetett valamit, de precedenst nem teremtett. A versenyellenes tevékenységet nem, hogy nem szüntette meg, tudomástt se vett róla. A Booking majd megemeli a jutalékot, és leveri a hoteleken az egészet, amit megtehet, mert minden szükséges eszközt a kezükben hagyott a versenyhivatal. Random büntetéseken keresztül nem fogunk közelebb jutni egy igazságosabb szabályozáshoz, csak várjuk, hogy legközelebb ki felejti otthon a sapkát.

Al Capone-nál be kellett érniük a kékeknek, hogy adócsalásért tudták csak lecsukni, de nem azért, mert túl lusták voltak nyomozni a többi bűntette után. Szerintem itt meg ez történt. És most már mi is szemetek voltunk a Bookinggal, aki valószínűleg így már csak örül, hogy ő ütött először.

=========================

UPDATE: Pár órával azután, hogy ezt kiraktam, belefutottam ebbe a cikkbe: 

Hazai bíróságon perelhet a szállásadó, ha a Booking visszaél piaci erőfölényével

Ez nagyjából az, amiről beszéltem, tegnapi. Csak ehhez rendes versenypiaci szabályozásra lenne szükség itt is, mert nekünk sajnos nincs ilyen törvényünk (se), mint a németeknek, és mindenképp hazai bíróságon kell őket perelni. De tulajdonképpen működik, amit mondtam, ha van hozzá egy működő országod is... Legalább ennyi :)

A kontraszelektált felső réteget az egyik legégetőbb, és mindent átszövő problémának tartom, amivel sokszor magyarázom magamnak, miért tartunk ott, ahol. Vannak ennél mélyebben szántó, rendszert érintő kritikáim is, azonban hiszem azt, hogy jó rendszert csak akkor lehet kialakítani, ha arra valódi igény születik a társadalomban, aki ezeket az igényeket pontosabban meg tudja fogalmazni, mint hogy "legyen minden jobb", illetve a rendszert is képes legyen kritikusan szemlélni, annál mélyrehatóbban, mint hogy "minden szar", még akkor is, ha egyébként nehéz vele vitába szállni. Még régen, valami beszólásgyűjteményben olvastam ezt az egyszerű példát, amiben a versenyző a számítógépszervizzel próbált meg kommunikálni:

- Lefagyott ez a szar.
- Jó, de hogy fagyott le ez a szar?

Erre megannyi elméleti válaszom van, viszont tele van olyan elhasznált szavakkal, amiket előtte oldalakon keresztül kéne definiálnom, hogy pontosan mire is gondolok, így azt találtam ki, hogy ezt lerövidítve, elősegítve megemlítek pár gyakorlati példát, amivel a jelenség könnyebben felismerhető, behatárolható, és egy-két esetben ugyan csip-csup hülyeségnek tűnik, nekem rengeteg stresszt és őszhajszálat eredményeztek, ezért is emlékszem rájuk.

A középiskolai osztályfőnököm, mielőtt megkezdtük az érettségit, felírt egy dolgot a táblára, amit előtte is, és azóta is az egyik legfontosabb tanácsnak tartok, és meglepődnétek, mennyi előnyt jelentett ez nekem a pályám során (ami meglehetősen szomorú, tekintve, hogy mi az): common sense (a legtöbb tárgyamból angolul érettségiztem, azért nem az szerepel, hogy "józan (paraszti) ész"). Elsőre nehéz lehet belőni, hogy hol húzódik meg a határ a gondolkodás és a nem-gondolkodás között, de ezt igyekszem majd felfedni a példákon keresztül.

A józan ész számomra, tágan értelmezve, gyakorlatiasságot és következetességet jelent. Természetesen, teljesen elméleti alapon is lehet döntéseket hozni, azonban ebben az esetben elengedhetetlen az irányadó elmélet beható ismerete, és az elméletalkotás alapelveinek követése, ami ugyanúgy a következetesség. Ez utóbbi viszont már nem tartozik a "common sense" kategóriájába, és csak nagyon ritkán teljesül, legalábbis az én szakmámban biztosan. Mindemellett tudni érdemes, hogy az elméleti tervezés csak kevés esetben tartalmaz egyértelmű szabályokat, azokat mint irányelv kell tudni alkalmazni, mert végső soron ezeket gyakorlatba kell tudni átültetni. De erről majd egyszer írok hosszabban, most nézzük a kiváló példákat, kiváló személyektől!

Vesszőparipám, a nyomtatás

Egyik előző munkahelyemen, egy nyitás előtt lévő szállodában éppen dolgoztuk ki, hogyan történjen a napi operáció, ami az én részlegemet is érintette, mert mi kezeltük a foglalásokat. Ilyenkor szükséges valamilyen információcsere a recepcióval, hogy informálva legyenek arról, volt-e valamilyen speciális kérése a vendégnek, fizetett-e előre, vagy szülinapi meglepetés keretében jönnek, és ne ezzel köszöntsék a vendéget, mert elkúrják a bulit, stb. Ennek régebben az volt a módja, hogy a szobafoglalás kinyomtatta az ún. vendéganyagot. Levelezés, fizetésről szóló számla, foglalási visszaigazolás. Mondanom sem kell, hogy a 21. században az egyedüli szükséges cucc a számla maradt, mivel azt oda kell adni a vendégnek. Tehát javasoltam, hogy esetleg a modern kor vívmányait kihasználva tartsuk minimumon a papírpocsékolást. (Az előtte lévő helyemen is így volt, mert megtanultuk használni a rendszert meg az Outlook-ot rendesen...)

Két személy, a közvetlen felettesem és az igazgató, azonnal felháborodtak, hogy mi az, hogy én nem akarok nyomtatgatni, és felejtsem el, mert ők "konzervatívak" ezügyben. Azt elfelejtették számításba venni, hogy nekik ezekkel a papírokkal konkrétan semmi dolguk nem lesz, tökmindegy, milyen formában léteznek. Hiába magyaráztam el egy olyan módot, ahol ezek az információk max. 2 kattintással elérhetővé válnának, meg se hallgatták. Így megpróbáltam a gyakorlati oldalt figyelmen kívül hagyva (tehát azt, hogy egyébként hatékonyabbak lennénk) más érvekkel:

Egyrészt legalább minimálisan megpróbálhatnánk óvni a környezetet. Márészt, a papírnak és a tonernek/patronnak költségei vannak. Napi 60-70 oldal kinyomtatása mellett (plusz az egyéb, ténylegesen nyomtatást igénylő munkák) ezek a költségek meglehetősen magasak lesznek. A tapasztalat azt mutatja, hogy az irodaszer az első, amire meg szokták vágni a költségeket, és nem lesz se papír, se toner, és hüledezés lesz, hogy miért adok le ekkora irodaszer igényt a pénzügyre. Tehát létrehozunk egy rendszert, amiről pontosan tudjuk, hogy nem lesznek biztosítottak a feltételei, ez által eredményezve azt, hogy az adott feladat egyáltalán nem lesz elvégezve, eszközhiányból fakadóan. És azt már hozzá se tettem, hogy az elvégzetlen feladat tényéért engem fognak felelősségre vonni.

De akkor nézzük az ellenérveket:

1) "Én konzervatív vagyok ilyen téren" - Ez annyit jelent, hogy az illető legalább 10 éve letett arról, hogy akár minimálisan lépést tartson a technikai fejlődéssel, ami egyébként az egyik fő befolyásoló trend lett a szakmában, tehát en bloc a tudása bővítésétől, fejlesztésétől zárkózott el már jó ideje. Arról nem is beszélve, hogy egy gyakorlati probléma felvetésére a saját "beállítottságodat" hozni, mint ellenérv, alapból hibás.
- Meg kéne húzni ezt a csavart
- Én hiszek a szellemekben
Ez nagyjából ennyit jelent.

2) A felvetett finanszírozási problémára semmilyen reakció nem érkezett

3) "Ha nincs kinyomtatva, nagyobb az emberi hiba lehetősége" - Ezt a megállapítást egyszerűen semmi nem támasztja alá. Az ellenkezőjét azonban - ha már nagyon köcsögösködni akarunk - rengeteg gyakorlati példa és tanulmány igazolja. Mivel ma már a kommunikáció üteme felgyorsult, ha én hétfőn délután kinyomtatok egy papírt, egyáltalán nem biztos, hogy kedd délelőtt ugyanazt az állapotot fogja tükrözni, mert rengeteg új információ érkezhet be addig. Nem mellesleg a teljes digitalizáció/automatizáció arra épül, hogy hatékonyságot növel, nem csak ebben az iparágban. Ezen kívül a digitálisan vezetett tartalom nyomonkövethető a megfelelő rendszerekkel, és figyelmeztet a változásokra. Tehát attól még, hogy én kinyomtatom, hogy holnap esni fog az eső, lehet, hogy holnap délelőtt már azt írja az Időkép, hogy napsütés lesz. Ettől függetlenül megírni mindenkinek, hogy "kötelező esőkabát" már pusztán ostobaság.

4) Meg lettem gyanúsítva, hogy csak lusta vagyok, és kerülni akarom a munkát. - Ezzel szemben nekem volt a legtöbb túlórám az egész szállodában, sosem hisztiztem, ha haza kellett vinnem a munkát, és egy csomószor bementem hétvégén, hogy előredolgozzak. 

Vajon, mi lett az eredmény?

Minden érvelésemmel elküldtek a picsába. De ezt sikerült tetézniük, mert a tonnaszám nyomtatás mellé, amit a nyakamba varrtak, sikerült adniuk az irodámba egy tintasugaras nyomtatót. Amikor ezt megláttam, nem tudtam, hogy elsírjam magam, vagy röhögőgörcsöt kapjak. (A tintasugaras nyomtató 4-800 oldal után fogy ki, a lézeres 3-4000 oldal után, és a lézeres kb. 7 mp alatt ad ki egy oldalt, míg a tintasugaras 20-25 jó esetben)

A harmadik patron igénylése után (nagyjából működés megkezdésétől számított másfél hónap) már nem kaptam újat, más irodákból kellett cserélgetnem a félig üreseket, amiért még jól le is csesztek. Ezen kívül voltak egyéb feladataim, amiket ez eléggé megnehezített. A szerződéseket, számlákat, és heti 3-4 riportot (ez tényleg 3-4 oldalt jelent) ténylegesen ki kellett nyomtatnom, amiket így nem volt lehetőségem, csak ha felmentem 5 emeletet másnak az irodájába, mint valami printer-koldus. Elkerülhetetlen volt, hogy beüssön valami gikszer, tehát elő is lettem véve, és a következő beszélgetés zajlott le:

- Miért nem volt kinyomtatva a vendéganyag?
- Mert a nyomtatóm hetek óta kifogyott. Ettől függetlenül a rendszerben minden adat benne volt
- Ha kifogyott a nyomtatód, miért nem kértél bele patront?
- Egy hónapja adtam le az igénylést a pénzügyre.
- Akkor miért nem szóltál?
- Szóltam érte múlt héten, a reggeli meetingen, és le lettem oltva, hogy megint a nyomtatáson problémázok
- De akkor miért nem szóltál megint? Ez a probléma elkerülhető lett volna
- Többször jeleztem, és azt sem értem, hogy a hivatalos jelzés, miszerint leadom az igénylést, miért nem elég. Igen, elkerülhető lett volna a probléma, ha nem olyan rendszert vezetünk be, aminek nem teremtjük meg a feltételeit
- Szóval ez most arról szól, hogy nem a te javaslatod lett jóvá hagyva, ezért meg vagy sértődve?
- Engem nem érdekel, kinek a javaslata, az érdekel, hogy mi működik. És ha bárki meg akarta volna oldani a problémát, akkor legalább rákeres a rendszerben.
- Nem kell ujjal mutogatni. Szóljál legközelebb!
- De most montam, hogy szóltam. Többször.
- De akkor még többször!

És ez még ment így egy darabig, majd a vita úgy zárult, ahogy mindig szokott, pozíció mögé bújva a felettesem megkérezte, hogy "Jó. Zárjuk ezt le. Értetted, amit mondtam?", majd elküldött melegebb éghajlatra. Gyakorlatilag arra lettem utasítva, hogy annak ellenére, hogy minden alkalommal leoltanak a francba, ha felhozom, tegyem meg ezt mindig. A végeredmény az lett, hogy partizánakció gyanánt áttértünk a digitális rendszerre, csak nem szóltam róla. Én ugyan már eljöttem onnan, de a volt kollégáim szerint azóta sem merült fel ez a probléma, a rendszer meg jól működik, fent meg még mindig azt hiszik, hogy minden nyomtatva van. Ergo senki nem kérdezett rá. Ezért kell az embereknek hatáskört adni, vagy ha már centralizálunk, akkor a centrumba ne kontraszelekció mentén juttassunk valakit. Ebben a beszélgetésben nagyjából minden érvelési hiba fellelhető, amit az erről szóló tankönyvek részleteznek, így akár iskolai tananyag is lehetne.

Azt mindenképp hozzá kell tennem, hogy egészen addig, amíg ezt bármilyen módon lehetségesnek tartottam, csináltam az ő hülyeségüket, meg a nyomtatást. Megesik, hogy az embert leszavazzák, és ezzel csak végszükség esetén megyek szembe. A gond az, amikor egy vezető nem képes beismerni azt, hogy a saját hibás döntései haraptak a seggébe.

2) Általános etikett tréning

Szintén nyitás előtt álló szálloda, ahova már a személyzet nagy részét felvettük. Mivel ez egy olyan terület, ahol a személyzet sokat érintkezik a vendégekkel, akiket szeretnénk megkímélni lehetőleg mindenféle kellemetlenségtől, szoktunk szervezni nyitás előtt ilyen általános viselkedésről szóló tréninget. Ebbe nem kell sokat belegondolni, ez nagyjából annyi, hogy ha találkozunk a vendéggel, akkor köszönjünk, vagy a liftbe való beszállásnál fogjuk meg az ajtót, meg hogy mikor, és hányszor kell kopogni, mikor lehet bemenni a szobába, ha kint van a DND (do not distrub) szóval semmi atomfizika.

Ezeknek a tréningeknek a célja nyilván nem az, hogy az egyébként általában jól szocializált, vagy tapasztalattal rendelkező dolgozókat kezeljük óvodásként, hanem pusztán abból a feltételezésből indul ki, hogy nem mindenki ugyanazokat a viselkedési normákat tanulta el. Az egész személyzet számára kötelező, mert egyéb esetben megkülönböztető és megalázó lenne, plusz ezzel a fajta egységesített irányadással elkerüljük azt, hogy bárki a későbbiekben ezért kerüljön hátrányos helyzetbe. Azért senki nem hibáztatható, hogy mit hoz otthonról, én inkább jobbnak tartom, ha segítünk ebben, még ha a fél szálloda egész biztos dedósnak is tartja ezeket a tréningeket.

Amikor ezt egy reggeli értekezleten felvetettem, hogy sok helyen van ez a gyakorlat, és nem ártana itt sem. Sőt, ha kell, megtartom én magam, hogy nehogy az legyen, hogy csak követelőzöm. Természetesen a saját felettesem (akitől egész életem során az egyik legtöbb gyötrelmet kaptam) nyilvánosan kiröhögött, és tett nevetség tárgyává csak azért, mert felhoztam. (Amúgy ilyen van a Four Seasons-ben, a Ritz-ben, a Hyatt-ben, meg nagyjából minden 4* feletti hotelben, de hát ők is biztos csak hülyék)

Történt aztán jövő héten, hogy a megnevezett felettes hisztirohamot kapott a reggeli értekezleten, miszerint potenciális ügyfeleket vitt körbe a házban, öten utaztak a liftben, és az egyik közteres takarító (munkaerőkölcsönzőn keresztül érkezett, erről írtam korábban) pofátlan módon beszállt a felmosóvödörrel hatodiknak, és hogy ez mennyire ciki volt. A Housekeeping vezető azonnal szabadkozni kezdett, hogy beszél velük, stb. Én meg a hülye fejemmel felhoztam, hogy esetleg vegyék fontolóra a múlt heti javaslatomat, miszerint tartsunk egy általános etikettről tréninget, és talán feltételezzük, hogy a dolgozó nem azzal a rossz szándékkal szállt be a liftbe, hogy kellemetlen helyzetet teremtsen, hanem a munkáját szerette volna végezni, és eddig senki nem hívta fel rá a figyelmet, hogy ilyenkor várni kell egy következő liftet. Egyáltalán nem lealacsonyításból, hanem tényszerűen mondom, sok dolgozó életében először találkozik lifttel, mozgólépcsővel meg ilyen dolgokkal, amikor mondjuk egy kis vidéki faluból feljön Pestre dolgozni. Az ő hibája lenne, hogy Alsóbalatonzavaroson senki nem szerelt liftet az egyszintes házakba? Nem hinném. Direkt ügyetlem rá, hogy a hangom és a szavaim semmilyen szinten ne azt domborítsák ki, hogy "én megmondtam", hanem hogy ha már felismertünk egy problémát, mi lenne, ha meg is oldanánk?

A kapott reakció alapján a kedves felettes levonta a legfontosabb következtetéseket:

- törődjek bele, ha leszavazzák egy javaslatomat
- ne okoskodjak
- ne akadékoskodjak
- ne ássam alá a tekintélyét mások előtt
- ha önálló javaslatom van, beszéljem meg vele

Utóbbit nyilván azért, hogy elgáncsolhassa, még mielőtt más is értesülne róla. Csak kérdem én ilyenkor, miért? Nem ugyanabban a házban dolgozunk? Nem ugyanazokat a problémákat próbáljuk megoldani? Van valami egyéb javaslatod az enyémmel szemben? A mai napig rejtély.

Azt mindenkinek a saját megítélésére bízom, hogy az én oldalamról érzékel-e ezekben a helyzetekben bármiféle rosszindulatot. Mivel nem látom magam kívülről, ezért én nyilván azt mondom, hogy én csak problémákat szeretnék megoldani, figyelmen kívül hagyva mindenkinek a kicsinyességét és korlátoltságát, mert utóbbi tényállások a problémákat sem érdeklik, attól még ugyanúgy megtörténnek, ha nem éppen gyakrabban.

Ezt majd folytatom, van még bőven. Hátha útközben találunk valami új módot a hülyeség elleni harcra. Igen, tudom, hagyhatnám ezeket a picsába, és hagyhatnám, hogy a fejünkre égjen minden ilyen, csak sajnos tényleg próbálom rendesen végezni a munkámat, illetve én szem előtt tartom, hogy itt ha valaki bukik, akkor ránt magával mindenkit. Egy folyamatos üzemelés így működik.

Valószínűleg mindenki hallott már a munkaerőkölcsönzésről. Az ilyen tevékenységű cégekről az az általános kép alakult ki, hogy ez a rabszolgatartás egy modern formája, ahol kegyetlen módon lehúzzák a dolgozókat, megfosztják őket a jogaiktól, adót csalnak, stb. Mivel ez nem egy munkaerőkölcsönzők mellett szóló védőbeszéd lesz, ezért nem is áll szándékomban megcáfolni ezeket az állításokat, véleményem szerint nem is tudnám, mert nagyban egyetértek velük. Azonban, ha szembejön velünk egy olyan jelenség, amiről elvileg mindenki tudja, hogy káros, és szabálytalanságok övezik a működését, érdemes elgondolkodnunk rajta, mégis, miért tud fennmaradni? Hogyhogy nincs ellene széleskörű fellépés? Miért jöttek egyáltalán létre?

Az egyszerűbb válasz, hogy minden rendszernek megvannak a maga hibái, mely hibákat kihasználva az ügyeskedők megpróbálnak jogosulatlan előnyökre szert tenni, és kár lenne tagadni, hogy ebben a történetben is fontos szerepe van az ilyesféle opportunizmusnak, de meglátásom szerint ennél lényegesen többről van szó, és a különböző jogi és adminisztratív hiányosságokról való diskurzus elfedi a valódi, háttérben megbújó problémát a rendszerünkkel. A munkaerőkölcsönzők - amikről korábban elfogadtuk, hogy ez a rabszolgaság egy modern formája - rengeteg embernek alternatívát jelentenek a hagyományos foglalkoztatási formákhoz képest. Na de mégis, mi az a rendszer, ahol a rabszolgaság alternatívája lehet akárminek egyáltalán? Ezt fogom megkísérelni körüljárni.

Még pályakezdőként dolgoztam én is ilyen cégnél, de csak rövid ideig. A tapasztalataim, meglátásaim főként abból származnak, hogy szinte minden eddigi munkahelyem állt szerződésben egyszerre több ilyen céggel is, és volt alkalmam elég sokat beszélgetni azokkal a kollégákkal, akiket egy ilyen cég közvetített ki. Némelyik tulajdonost is ismertem, mert egyes cégeknél én voltam a munkahelyem oldaláról a kapcsolattartó. Voltak hosszú harcaim ilyen cégekkel, de volt, akivel egész konfliktusmentes volt az együttműködés, szóval üzemeltetési oldalról vegyes benyomások értek. Azt mindenképp ki merem jelenteni, hogy nem egyszerű ezeket a cégeket kezelni, akárhogyan is állnak hozzád.

Hogyan működik?

A munkaerőkölcsönző egy olyan intézmény, ami - legtöbb esetben - önmaga foglalkoztat dolgozókat, akiket kiközvetít a vele szerződésben álló cégekhez, azonban a dolgozók munkaviszonya mindvégig a kölcsönzőnél vannak, tehát a kölcsönzött munkaerőre a fogadó cég házirendje ugyan vonatkozik, de nem lesznek a fogadó cég alkalmazottai. Ennek több formája is létezik, hogyan alakul ki ez a jogviszony, de a leggyakoribb az, hogy a fogadó cég - esetemben szállodák - nem konkrétan az alkalmazottakért fizetnek, hanem az elvégzendő munkáért. Ebben ugyan zajlik egyeztetés, pontosan hány emberre van szükség, de jogi szempontból nézve te nem egy kölcsönvett mosogatóért, felszolgálóért, szobalányért, biztonsági őrért fizetsz, hanem például X négyzetméter terület tisztántartáséért, vagy X mennyiségű szoba kitakarításáért, vagy X órányi magánterület őrzésért, amit a kölcsönzőnek kell eldöntenie, hány ember szükséges ahhoz, hogy ezt a munkát el lehessen végezni, és annyit küld, erre pedig előre meghatározza, hogy mennyi pénzt kér. Tök egyszerű, nem? Ennyi lenne? Dehogy.

Hogyan működik gyakorlatban?

Gyakorlatban a legtöbb cég beleszólást enged a kiválasztási folyamatba, és ugyanúgy készül beosztása a kiközvetített embereknek, mint a rendes dolgozóknak, illetve a hosszabbtávú együttműködések keretében el lehet érni, hogy fix embereket kapj, csak mindezt ugye informálisan. Cége válogatja, hogy a kölcsönzött munkaerőt mennyire különböztetik meg a "belsősöktől", illetve inkább fordítva fogalmazok. Cégfüggő, hogy a cég saját alkalmazottainak jogosultságaiból mennyit adnak meg a "külsősöknek". Minden esetre kívülről akár úgy is nézhet ki, hogy ugyanúgy a cég alkalmazottai ők is.

Miben különbözik a "külsős" és a "belsős" státusz?

Vannak fix különbségek, amikkel szembesülniük kell, és vannak, amik a fogadó cég hozzáállásától függnek. Előbb nézzük az utóbbiakat, amik ugyan jelenthetnek kényelmetlenséget, de nem egy világvége. Megállapodástól függően, az egyenruháról a közvetítőnek kell gondoskodnia, aki ezt a költséget gyakran a dolgozóra hárítja. A munka törvénykönyvében meg van határozva, hogy mennyi szünet, étkezés, ilyesmi jár a cég dolgozóinak, egy külsős ezekben alapvetően nem részesül, bár az én korábbi munkahelyeimen mindig megoldottuk valahogy, mert találtam még pár olyan vezetőt, akik nem szerették a megkülönböztetést és az embertelen körülményeket, aztán kiharcoltuk (de olyan cégnél is voltam, ahol kérdés nélkül járt a személyzeti étkezés, nem voltak szarrágók, bár ez se egyszerű kérdés, majd egyszer írok a személyzeti étkeztetésről is). Szállodákban gyakran előfordul, hogy szobalány csak belsős alkalmazott lehet, mert a cég biztosítása csak rájuk terjed ki, és az ellenőrzés joga is a cégnél van, míg a másik esetben csak a közvetítő központot kérhetik számon, tehát a külsősök inkább a közösségi terek tisztaságáért felelnek. A cég saját rendszereihez korlátozott hozzáférést kapnak például a külsős felszolgálók (vagy semmilyet), és többnyire leszedők, tehát nem fizettetnek. Ha vannak fix emberek, akik több hónapja vannak kiközvetítve, akkor itt azért van átjárás, de ezt azért óvatosan kezeli mindenki, ha tudja. Ilyesmi. De nézzük azt, ami mindenképp máshogy van a külsősöknél: a munkaóráik, szabadságaik, betegszabadságaik, túlóráik elszámolása mind a közvetítő céggel kötött munkaszerződésük (ha egyáltalán van ilyen) alapján történik, ami gyakorlatban sok esetben azt jelenti, hogy ezek egyáltalán nem léteznek. Előrelépési lehetőség nyilván nem nagyon van, max órabér emelés.

Kik dolgoznak ilyen cégeknél? Kik választják (lehet, hogy ez kicsit erős kifejezés) ezt?

Sokféle külsőssel dolgoztam már együtt, tehát nem mindenkire fog illeni a leírás, de a nagy többséget lefedi. Általában rosszabb körülmények közt élő, kevés képzettséggel rendelkező, hónapról hónapra élő emberekről van szó, akik valamilyen kisegítő vagy belépő szintű pozícióban tevékenykednek. Ez utóbbi változott valamennyit a kölcsönzők térnyeréséből fakadóan, de erről majd később. Az átlag életkor talán valamivel magasabb, mint a nem-kölcsönzős munkavállalók körében, és több az olyan dolgozó is, aki normális esetben megváltozott munkaképességűnek (leszázalékoltnak) számít, és nagyobb arányban fordulnak elő büntetett előéletűek is. Ezek az én benyomásaim, szóval simán lehet,  hogy nem így van, de összességében én azt láttam, hogy az egyébként is rosszabb érdekérvényesítőképességű társadalmi rétegekből érkezők könnyebben landolnak egy közvetítőnél. Tény, hogy a külsős cégtől érkező dolgozókkal jelentősen több problémám akadt a munkáim során, de sok olyannal is találkoztam, akivel bármikor máskor is szívesen dolgoznék együtt, és külön küzdöttem a közvetítő cégnél és a saját főnökeimnél, hogy valamilyen fizetésemelést oldjunk meg neki. Ja, és persze az ukrán vendégmunkások. Velük nem sokat tudtam beszélgetni, nyelvi nehézségek miatt.

Hogy néz ki ez technikailag? Mi a "trükk"?

Meg kell jegyeznem, hogy ezek mindössze feltételezések, általános következtetések a saját és mások tapasztalataiból, nem tudom pontosan, hogy az eddig velem kapcsolatba került munkaerőkölcsönzők ténylegesen követnek-e el ilyen típusú szabálytalanságokat, ez egy általam összerakott kép egy ilyen cég feltételezett működéséről, és létezik (szerintem) szabályosan működő kölcsönző is, csak nyilván ők nem a sikeresebbek közé tartoznak. Ha nagyon messziről indítanék, akkor valahonnan onnan kéne kezdeni, hogy Szlovákiában valakinek van 100 disznója, ami 200-nak van lepapírozva, és nagyjából egy innen kreált adminisztrációs rémálmon és könyvelési hátraszaltókon keresztül cégek több százmillió adót kerülnek el, de a teljes folyamatot nem ismerem, így maradok a felszíni dolgoknál. Azt mindenki tudja, hogy kis hazánkban Dunát lehet rekeszteni azokkal a munkavállalókkal, akiknek a munkaszerződésükben foglaltak, és a ténylegesen elvégzett munkájuk közt kevés az átfedés, mert a vállalatok adófizetési hajlandósága alacsony (szerintem okkal, de ez most mindegy), és a dolgozók ebben többnyire partnerek, sokszor kiszolgáltatottságból, de nem mindig, mert az egyéni adófizetési hajlandóságunk sem nyaldossa meg az átlag alját sem. De ne szaladunk ennyire előre! A közvetítő cégek többnyire napi bejelentésekkel kezdik meg valaki foglalkoztatását, mert azon mindössze 1000 forint adóteher van, viszont ennek van egy havi 15 napos, illetve évi 90 napos limitje. Ezen kívül nyilván adnak "adómentes" borítékot is, mert nekik is vannak "nem-számlás" ügyfeleik, akik kápéban fizetnek. A napi bejelentést egy idő után, szükség esetén felváltja egy 4-6 órás, részmunkaidős, minimálbéres bejelentés, boríték az marad, esetleg kombinálják ezeket (XY Munkaerőkölcsönző név mögött lehet, hogy 5-6 cég van, tehát egy helyre be van jelentve, egy másikhoz meg bejelentik napival ugyanarra a napra, ilyenek). Ha a fogadó céghez érkezik egy munkaügyi ellenőrzés, akkor neki csak a saját dolgozói papírjait kell rendben tartania, a külsősökre meg felmutatja a szerződést, hogy velük kapcsolatban kinél lehet kopogtatni, nem ő foglalkoztatja ezeket az embereket. Ha meg is történik az a nagyon ritka eset, hogy fülön csípnek egy kölcsönzőt, a fogadó cég nem tud semmiről, ezt jogilag, azt hiszem, hihető tagadhatóságnak nevezik. Ha a kölcsönzőhöz kimegy a munkaügy ellenőrizni, akkor megérkeznek egy irodába, ahol van 3 alkalmazott, akiknek rendben vannak a papírjai, a többi bejelentést meg nem tudják ellenőrizni, mert a dolgozók munkavégzésének helye mindig változik, szóval annyit látnak, hogy van egy csomó így-úgy bejelentett dolgozó, akik el vannak szórva a város 50 pontján, oszt jónapot, a külföldről érkező vendégmunkásokat meg alapból lehetetlen (oké, nem az, de macerás) ellenőrizni. Plusz mivel a kölcsönzők szinte mindig céghálóban működnek, többnyire ugyan azonos telephellyel, de különböző tulajjal, ügyvezetővel, stb. (akkor kell a legkevesebbet adózni, ha 25 alkalmazottnál kevesebb ember van bejelentve a céghez), ezért ha kimennek egy ilyen központba, akkor az oda bejegyzett cégek közül csak azt ellenőrizhetik, amire felhatalmazásuk van. Valószínűleg egy csomó részletet kihagytam, de a lényeg nagyjából ez. Ja, meg nyilván a legtöbb ilyen cég azért be van annyira kötve, hogy szóljanak nekik jó előre, ha ellenőrzést kapnak. Meglepődtünk? Ugyan már. Nem tűnt fel, hogy legfeljebb azok a cégek (és még azok se) fizetik be rendesen az adót, akik egyébként olyan brutál kedvezményeket kapnak az államtól, hogy lassan azt is megköszönjük nekik, ha leköpnek?

Miért érzi mégis mindenki, hogy jól járt?

A legproblémásabb rész. A teljesség igénye nélkül végigvettük, hogy ez mennyire egy rossz, szegényebb rétegeket kizsákmányoló, potenciálisan szabálytalanul működő, munkavállalói jogokat nyirbáló, fogadó cég számára is korlátozásokat jelentő konstrukció, és a szomorú helyzet az, hogy rövid távon ezt mégis mindenki "win-win"nek könyveli el. És igen, nyilván hűde szemét mindenki ebben a helyzetben, de a korábban feltett kérdésemet, miszerint "Miért működik ez?" megválaszolva, sajnos azért, mert igény van rá. Egy rettenetesen szar és hibás rendszerre adott szintén szar és hibás válasz.

A kölcsönző nyilván jól jár, mert a "munkadíj", amit beszed, kedvezőbb adózási körbe tartozik, mint mondjuk a bérköltségek, amin ő spórol. Így alapvetően magasabb bért tud adni a dolgozóinak, még ha nem is teljesen legálisan, és minél több ember fölött diszponál, annál nagyobb a valószínűsége, hogy felkérik. Tehát minél több "emberi erőforrást" halmoz fel, annál könnyebben generál magának keresletet, mivel a munkaerőpiac meg véges. Ma már egy-két kölcsönző akkorára nőtt, hogy komoly, piacot formálni képes befolyásuk lett. (Például ha egy bizonyos munkakörre specializálódott 3 legnagyobb kölcsönző nem hajlandó leszereződni valamilyen oknál fogva valakivel, akkor annak a cégnek csak hatalmas nehézségek és költségek árán lesz lehetősége ezt a munkakört betöltenie)

A fogadó cég úgy gondolja, hogy jól járt, mivel a munkaerőkölcsönzőtől érkező dolgozók összességében kevesebbe kerülnek neki, és nem köti őket a havi kb. 160 munkaóra limit, tehát több műszakot tud így lefedni, kevesebb emberrel. A munkaerőkölcsönzőnek egyébként általában valamivel többet fizet havonta emberre lebontva a fogadó cég, viszont nem kell szabadságot fizetnie, betegség esetén szintén nem jár neki többlettel a helyettesítés, mert a kölcsönző küld mást, és ha elküldik a kölcsönzött munkaerőt, a pótlása is könnyebben megoldott, és nem neki kell róla gondoskodnia. Egy csomó más bonyodalomtól is megkíméli magát, pl. ha külsős őrző-védő céget alkalmaz, akkor a saját tevékenységi köreibe nem kell felvennie a vagyonvédelmet, mert nem alkalmaz saját biztonságiőrt, stb., és a dolgozói létszámot is alacsonyan tudja tartani, tehát könnyebben fér be 50 vagy 25 fő alá, és kevesebb adót fizet. És azt se felejtsük ki, hogy a nehezen betölthető pozíciókra így könnyebben kap embert.

A dolgozó, akiről végképp nehéz elhinni, szintén úgy gondolja, jól járt. A legtöbb ember, akivel beszélgettem, szinte kivétel nélkül azzal indokolta, hogy így többet keres, és ha elküldik, akkor a kölcsönző a következő nap már kiközvetíti egy másik helyre, tehát nehezebben marad munka nélkül. Amikor ezeket az indoklásokat hallottam, eleinte bevillant egy sor kérdés, amit mindjárt meg is osztok, de igazából sosem tettem fel őket, mert amikor ezek bennem felmerültek, abban a pillanatban világossá is vált, hogyan nőhetett ez a dolog ekkorára. Tehát a hülye kérdéseim, amiket ilyenkor csak azért tenne fel az ember, mert véletlenül azt hiszi, hogy még Európában élünk, aztán rájön:

Kérdés: Nem félnek, hogy nem lesz nyugdíjuk?
Válasz: Mert nekem, aki be vagyok jelentve, lesz? Lol.

Kérdés: Nem erőltetik túl magukat, ha ilyen sok napot/órát dolgoznak?
Válasz: Ha belsősként dolgozna, akkor ebben a pozícióban jó esetben keres 180-200 nettót, az albérletek 130 plusz rezsinél kezdődnek. Úgyhogy választhat, milyen deprivációt szeretne. Általában nem az utcára kerülést szokták választani, annál még valamivel a túlhajszoltság is jobb.

Kérdés: Nem nagyon bizonytalan ez a munkaviszony így?
Válasz: A szomorú igazság az, hogy a magyar munka törvénykönyve amúgy sem biztosít semmilyen érdemi jogvédelmet a munkavállalóknak, és még azt a nagyon kicsit is baromi egyszerű kijátszani, szinte minden szabályozás a munkaadót védi és segíti, így ennek feladása legfeljebb annyit jelent, mintha a törött, lyukas esernyődet otthon felejtenéd, amikor jön a tájfun. Ha mégis valamilyen jogsérelem ér, akkor perelhetsz, ami tart évekig, és a cégeknek általában több pénze van ügyvédre, és még meg is bélyegeznek utána, sok sikert.

Kérdés: Nem zavarja őket az a tény, hogy nem rendesen adóznak?
Válasz: Ebben az országban ez senkit nem zavar. Amúgy is alig kapunk érte valamit, és minél szegényebb vagy, annál kevesebbet kapsz még ebből a kevésből is. Szóval tragédia, ennyivel kevesebb jut stadionra.

Kérdés. Nem éri őket hátrány, ha lebetegszenek, vagy például GYESre akarnak menni?
Válasz: Dehogynem, viszont a másik verzió meg az, hogy éhen döglenek, vagy hazaköltöznek Pusztalapajszecsőre, ahol talán kapnak közmunkát.

Milyen hosszútávú hatásai lehetnek ennek a tendenciának?

A munkaerőkölcsönzők nagyot erősödtek, nőttek a 2012-es Munka törvénykönyve óta, egyes szektorokban már csak nagy nehézségek árán hagyhatóak ki a buliból, mert nélkülük egyes pozíciókat nagyon nehéz ma már feltölteni. Van olyan nagy presztizsű szálloda, ahol a teljes Housekeeping részleg ukrán vendégmunkásokból áll, és a közvetítő cég ad hozzájuk tolmácsot. De van olyan... Khm... Kisebb presztizsű szállodalánc, akinek az egyik (egyébként a maga módján ikonikusnak számító) szállodája alsó három emelete munkásszállóként üzemel (mondjuk vendégnek én se adnám ki :D). Ezt a láncot mondjuk semmilyen szempontból nem tartom irányadónak, és ha írhatnék tankönyvet, akkor a legrosszabb példák közé tenném, de mindegy, van ilyen is. Azt mindenképp ki kell emelni, hogy ugyan vannak jó példák, de a kölcsönzőkkel megoldott munka, a nagy átlagot nézve, alacsonyabb minőségben lesz elvégezve, mintha egy saját cég által betanított dolgozó végezné ugyanezt. A növekedéssel egyetemben természetesen a szolgáltatás ára is emelkedett. A hosszútávú hatások felmérésében az iméntieket tartom a legfontosabb tényezőnek, ugyanis ha megvizsgáljuk azt, mi történne, ha ez a folyamat ebben a formájában zajlana tovább, láthatjuk, hogy katasztrófa a vége. A kölcsönzők egyre több munkaerőt szívnak fel, vagy éppen teljes munkaköröket, így munkaerőpiaci monopolhelyzetbe fognak kerülni bizonyos pozíciók betöltése kapcsán, amitől kezdve úgy növelhetik az áraikat, ahogy nem szégyellik. A belsős, tehát magasabb minőségű munkát végző dolgozók száma egyre csökken, akikre ráadásul kevesebb pénz is fog jutni, a dráguló kölcsönzési díjak miatt. Ma még kiegyensúlyozható a minőség, és anyagi előnyökkel jár a kölcsönzők alkalmazása, azonban ez az arány nagyon könnyen felborulhat, és vezethet oda, hogy egyre növekvő költségek mellett kapnak a cégek egyre rosszabb minőségű munkát. Mert ugyebár minél közelebb van valaki a monopolhelyzethez, annál kevésbé szorul rá, hogy jobb szolgáltatást nyújtson (Helló, internetszolgáltatók). Fel fognak merülni plusz költségek, mert a minőségromlás megakadályozását a külsősöknek biztosított képzések segítségével lehet majd csak elérni, amit a kölcsönző örömmel fog a cégekre hárítani. Ezen felül nyilván megnövekszik a jogi hátrányokat elszenvedő, túlhajszolt dolgozók száma, kevesebb befizetett adó lesz, és az amúgy is fasza állapotú egészségügyre is nagyobb terhelés nehezedik. Ezek a viszonyok a befektetőkre is negatívan hatnak, illetve a már működő vállalkozások is könnyebben adják fel a dolgot, mert még inkább ellehetetlenülve érzik magukat. Meg kell hagyni azt is, hogy viszont amíg ez az arány nem borul fel, és csap át minden tekintetben negatívba, addig ténylegesen megold egy olyan problémát, amit nem tudom, hogyan lehetne máshogy. Lehetőséget teremt arra, hogy a nem éppen kedvelt pozícióban dolgozó, alulfizetett emberek valami olyan jövedelmet szenvedjenek össze maguknak, amivel túlélik a mát, a holnappal meg majd holnap foglalkoznak.

Akkor én most érveltem a kölcsönzők mellett?

Jesszus, dehogy. Arra próbálok pusztán rámutatni, hogy a szélsőséges rendszerünk szült nem egy olyan problémát, amit a maga keretein belül nem tud/nem akar megoldani, mi pedig, mint társadalom, adtunk erre egy nagyon rossz választ. Megalázó jogi környezet, alacsonyan tartott bérek, felülről korlátozott piaci verseny, egyre növekvő megélhetési költségek, iszonyú magas bérleti díjak, 27%-os ÁFA, magas bérköltségek, lezüllesztett oktatási rendszer, a társadalmi mobilitás szinte teljes ellehetetlenítése... Nem tudom, hogy ennél több sebből egyáltalán lehet-e vérezni.

Ezek a körülmények eredményeztek béreket, amiket a mezei cégek nem tudnak kifizetni, olyan munkavállalóknak, akik a munkájukat nem tudják elvégezni, aki munkavállalók ebből a bérből pedig nem tudnak megélni.
 

És ez az élelmes lovasnemzet hogyan válaszolt erre a kérdésre? Megteremtette a lehetőséget a brutális kizsákmányoláson és jogfosztottságon felül a brutális önkizsákmányolásra is, miközben arról a nagyon kevés meglévő jogáról is lemond, mert ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni. A kizsákmányolás kifejezést tudom, hogy sokan nem szeretik, és nem tartom magam marxistának, de ez írja le a legjobban. Szóval igen, az önkéntes rabszolgaság egyfajta válasz erre a problémára, és rövid távon segít túlélni, de ez nem tartható fenn sokáig. Alapból nevetséges, hogy a kölcsönzők már akkorára nőttek, hogy nélkülük komplett szektorok válnának működésképtelenné, és igen, a mellékelt ábra is mutatja, hogy számtalan probléma van velük, de ha ujjal mutogatunk rájuk, hogy "szemét adócsalók", meg "tilcsákbe", stb., azzal a tünetet okoljuk a probléma létéért, azt nem elfelejtve, hogy ha kivesszük őket kiváló rendszerünk kontextusából, akkor valóban elítélendő, amit csinálnak, azonban én mégis magunkat, mint társadalmat állítanám a szőnyeg szélére, mert ezt mi hoztuk ezt létre, és nekünk is kell megoldani.

"Na de akkor mit kellett volna csinálni?!"

Ennek a problémának számos aspektusa van, amiket röviden összefoglaltam az előző blokkban, viszont én most kiemelek hármat, és akkor nem kell a súlyosabb társadalmi kérdésekbe belemenni, mint hogy miért hagytuk elszállni az árakat, stb. Az egyik fő kiváltó ok az alacsony bérszínvonal, a másik az alacsony adófizetési hajlandóság, a harmadik a munkavállalók jogainak hiánya. Ha ezzel a hárommal kezdünk valamit, az már érzékelhetően javít a helyzeten. A megélhetés még mindig kurva drága lesz, az oktatás meg még mindig szar, de azok csak közvetetten kapcsolódnak ide.

Hordoz ez az egész kölcsönzős problémakör egy fontos tanulságot, ami egy olyan mechanizmus, ami a megoldását is segítené. Sokezer ember fejest ugrott egy, egyébként számára roppant előnytelen helyzetbe, mert a helyzethez tartozott egy olyan incentív, ami miatt bevállalták. Szerintem ez azt mutatja, hogy egyébként az emberek egy csomó mindenre hajlandóak, akár önként lesznek lábtörlők, mert végső soron rohadtul nem érdekli őket, hogy akkor ez a munkaerőpiaci szabályozás (vagy ellehetetlenítés) mennyire kereszténykonzervatívilliberálistudjaafaszom, ha a rendszernek csak agyfingásai vannak a problémák láttán, a rendszeren kívül meg van egy valamilyen megoldás. Na de, ha ilyen könnyen baszik ki magával mindenki, akkor nem lehet, hogy a saját javukra is legalább ilyen lendülettel tudnának cselekedni? Szerintem de.

Adózási hajlandóság: Egyszerűen a feje tetejére kell fordítani a mostani rendszert, ami hemzseg a szegényektől gazdagokhoz vándorló jövedelemtranszferektől. A gazdagok (főleg itthon) azért lettek gazdagok, mert az alapvető természetük az, hogy elvesznek, és nem osztogatnak. Minél tovább gyarapodtak a javaik, annál több megerősítést kapott ez a magatartás. Ha ezt a tendenciát megfordítanánk, és a leggazdagabb 5% helyett a kevésbé szerencséseknek teremtenénk esélyt az újraelosztási alrendszereink által, akkor (leegyszerűsítő, béna módon kifejezve) létrejönne a társadalom egy széles körében az a mentalitás, hogy a becsületesen dolgozó ember azért tud jobb életkörülményeket elérni, mert ehhez támogatást, biztonságot, oktatást, infrastruktúrát, egészségügyi ellátást kapott a rendszertől. Nem állítom, hogy nem lennének ekkor is emberek, akik továbbra is csak elvenni akarnának, visszaadni nem, de nem ők szolgáltatnák a többséget, ahogy ma. Ez nem történik meg rögtön, itt egy teljes generációt kell kinevelni ebben a szellemben, de minél hamarabb kezdjük el, annál valószínűbb, hogy elérjük a célunkat még azelőtt, hogy magunkra égetjük a bolygót. Azt sem állítom, hogy valaha lesz olyan, hogy az emberek örömükben táncolás közben fognak adót befizetni, de ha noszogatni akarjuk őket, hogy mégis tegyék meg, akkor jobb, ha valamit fel is tudunk mutatni (nem sportlétesítményekre gondolok), hogy "Na látod, ezért van erre szükség.". 

Bérszínvonal: Nincs mese, be kell vállalni, hogy az összeszerelő üzemek lehet, benyomják a fakkot, és más megoldást kell találni az emberek foglalkoztatására, de minimálbért kell emelni, méghozzá nem kis mértékben. A különböző rétegekre vonatkozó minimálbéreket lehet valamilyen stratégia alapján emelni, pl. az érettségizettekét nagyobb mértékben emelni, de közben elindítani egy programot, kifejezetten a minimálbéres, érettségivel-nem-rendelkező réteget célozva, hogy el tudják végezni a sulit (ahol nem árt, ha értelmes dolgokat is tanítanak nekik, nem úgy, mint most), de ez csak egy ötlet, nyilván van egy csomó ember, aki ehhez jobban ért, mint én. A cégek megnövekedett bérköltségeit lehet segíteni bértámogatásokkal (egy multi 9 millió forint támogatást kap minden egyes létrehozott munkahelyért...), illetve a növekvő bérköltségek mellett esetleg másik adónemet lecsökkenteni, hogy balanszban tudjon maradni. A minimálbér emelésnek főleg az a célja, hogy a teljes bérszínvonalat feljebb tolja, tehát több lesz a fizetőképes kereslet, no meg az sem árt, ha az emberek tényleg meg tudnak élni abból, amit fizetés gyanánt kapnak. Egyébként ebben pl. a mostani kormány nem sokkal lőtt mellé, mert sokat emeltek a minimálbéren. A probléma az, hogy nagy adóbevételt nem a "zembereken" kell szakítani, például kikúrt magas ÁFÁval, meg rezsiadóval, meg tudja a halál, hanem minél inkább erősíteni a fizetőképes keresletet, amin keresztül az emberek vásárolnak, fogyasztanak, tehát pörög a gazdaság, majd miután pörgött a gazdaság, a nagy nyereségekre kivetett adóból feltölteni a kasszát (de azt se aránytalanul!). Ahhoz kell itt okosnak lenni, hogy országhatáron belül tartsuk a pénzeket, aminek biztosan megvannak a módjai, és ezeknek a módoknak a szakértői, és biztos lesz elégedetlenkedés a multiktól, de valahogy nem tudom őket sajnálni. A növekvő minimálbér másik hatása az, hogy kiszorítja a piacról az alacsony hozzáadott értéket termelő cégeket, tehát erősíti a versenyt, és jobban működő vállalkozások jönnek létre általa, ami jobb minőségű munkahelyeket is jelent, stb. Nyilván ezt meg lehet fogni több oldalról, mert ha párhuzamosan elindul egy olyan stratégia is, ami pl. a megélhetést teszi olcsóbbá (Airbnb kipicsázása, albérletárak szabályozása, hőszigetelés/lakásfelújítás támogatása nem csak a gyerekgyáraknak, közművek haszonmentesítése), azzal gyorsítani lehet ezt a folyamatot, és egyszerre nő a mérték meg az érték. Azért valljuk be, ezzel nem sok újat mondtam, mindez inkább politikai akarat kérdése, nem pedig azé, hogy én még nem szóltam miatta.

Munkavállalói jogok: A jelenlegi munka törvénykönyvét ledarálni, megetetni azokkal, akik írták, kiszaratni velük, és megetetni velük azt, amit a ledarált törvénykönyvből szartak. Ha ez megvan, akkor elkezdhetünk összerakni egy újat, amiben most jogokat is adunk a munkavállalóknak, nem csak lófaszt a seggükbe kétszer. Egyrészt teret kell adni a munkavállalói érdekképviseletnek, és fórumokat teremteni, ahol a munkavállalók érvényesíthetik a jogaikat, vagy éppen a munkáltatók képviselhetik magukat, hogy ezekkel a szerzett jogokkal a munkavállaló ne éljen vissza, csökkentve ezzel a peres szituációkat. Egy munkaügyi per nem tarthat évekig, amit leginkább azzal érhetünk el, ha csökkentjük a bíróság terheit mediáción keresztül. A munkahelyi bántálmazást/zaklatást büntetőjogi kategóriává kell tenni, mert jelenleg el sem tudjátok képzelni, (de, sajnos valszeg el tudjátok...) hány ember idegeit teszi tönkre, vagy taszítja őket depresszióba valami kontraszelektált posztkádárista féreg, aki csak azért jár be dolgozni, hogy mások életét tegye minden áron rosszabbá. A mentálhigiénés szempontokat be kell emelni a törvényalkotásba. A jogtalan felmondás intézményét újragondolni teljesen, ezekre biztos van használható nemzetközi példa, amin el lehet indulni. Meg kell szüntetni azt a fajta működést, hogy ha mondjuk a sapkád, vagy éppen annak hiánya miatt ki akarnak szopatni egy munkahelyről, akkor random kiosszanak két figyelmeztetést, aztán kalap-kabát, olyanért, amiért mondjuk előtte senki nem kapott. El kell érnünk, hogy ezt a balkáni, kicsinyességen alapuló tempót leváltsa valamilyen következetes működés, ahol nem előbb ütünk, majd utólag meghozzuk a szabályokat, hogy miért is volt jogos. (Több ilyen esetem is volt, hogy felülről kiadták valakire a kilövési engedélyt, és meg lettem kérve, hogy akkor a következő 2 hónapban osszak ki neki 2 warning-ot, hogy jogszerű legyen a kirúgása. Ilyen kurva egyszerű ezt is megkerülni, és ez nagyon nem jó. Itt csak azért nem történt visszaélés végül, mert én ezt a kérést megtagadtam. Azt hiszem, ezen a munkahelyen 3 ilyen kérésem volt, a harmadik esetben ráadásul végül épp csak azért nem osztottam ki a figyelmeztetést, mert utasításba volt adva, pedig amúgy tényleg rászolgált az illető. Jutalmam az lett, hogy ugyanezt a kilövési engedélyt adták ki rám.) A munkavédelmi szabályozást korszerűsíteni kell, a cégek azoknak való megfelelését pedig pénzügyi eszközökkel támogatni. És még ezer ilyen dolog van, de most hirtelen ezek ugrottak be. A cél az lenne, hogy egy olyan munkát szabályozó törvénycsomag jöjjön létre, ami az emberekre és a gazdaságra pozitívan ható magatartást elősegíti, tehát edukatív jelleggel is rendelkezik, nem pedig random büntetget irreális összegekre valami csinovnyik fingásai és önkénye szerint egy szutyok hivatalban. Ha megszületik az igény az emberséges körülményekre, és néhányan elkezdenek példát mutatni, akkor szép lassan kiépülhet egy olyan rendszer, ahol a zsarnokoskodó érdemtelen emberek ellen nem kell már hadakozni, mert a struktúra természetéből fakadóan akadályozza meg az ilyen típusú működést. Utópisztikus, tudom, de én azt szeretném látni, hogy ha egy ilyen pszichopata elkezd akár egyetlen dolgozót is zaklatni, bántani (itt a módszeres zaklatásról beszélek, amikor a basztatás nem eszköz, hanem cél), akkor abban a pillanatban kerüljön minden dolgozó felmondólevele a vezetőség asztalára, hogy vagy az önkényeskedő rohadék takarodik, vagy mindenki más. És legyen annyira érett és értelmes a csapat, hogy ilyet tényleg csak vészhelyzetben tesz, nem pedig zsarolás céljából. Nehéz egy egyensúly, de kicsiben én ezt már láttam, és kajak működik.

Digitalizáció: Ezt ugyan nem terveztem eredetileg ideírni, de ezt a nevetséges, és egyben felesleges bürokráciát, ami az egész országot átszövi, fel kell számolni. Gyakorlatilag a cégeknek azért kell már külön embereket foglalkoztatni, hogy teljesen értelmetlen, haszontalan papírokat töltögessenek ki, amit utána elsüllyesztenek valami bürokratikus pokol mélyére, de kikúrt mód megbüntetnek, ha egy percet is késel a leadásukkal. A csinovnyikok számát is le kell építeni, csak a leépítést előzze meg átképzés, és támogatás, hogy más munkakörben el tudjanak helyezkedni. (Bármennyire is hivatalban még nem volt velem soha senki kedves és segítőkész, és szívesen kárörvendenék rajtuk, de így nem leszünk társadalom) A 21. századi eszközök hatékony használata (ami nem a letöltöm, kinyomtatom, kitöltöm, beszkennelem, feltöltöm, édes Istenem....) a nyugdíjasdiktatúrát is enyhítené, ami másik szívügyem.

Hogyan lehet ezeket kikényszeríteni? Meg kell szülnünk erre az igényt. Jelenleg akkora szarban vagyunk tartva, hogy a legtöbben el se tudják képzelni, hogy egyáltalán lépéseket tegyünk egy igazságosabb társadalom felé, pedig rengeteg ország megcsinálta már előttünk. Teremtsük meg magunkban az igényt, érleljük, beszéljünk egymással, szerveződjünk, és hallassuk a hangunkat, sztrájkoljunk, ha kell. Máshogy nem lehet, és helyettünk nem fogja megtenni senki. Ha folyamatosan jelezzük, hogy erre igényünk van, és ezzel lehet a mi szavazatainkat elnyerni, akkor előbb-utóbb ezt valakinek muszáj lesz kiszolgálnia. Ha pedig valakiről kiderül, hogy hamis ígéreteket tett, azt úgy kell picsánrúgni kifele a Parlementből, hogy leolvassa a Göncölszekér alvázszámát, abból majd tanul a többi. A politikus szolgálja az ország polgárait, ne a saját érdekeit. De a politikus csak a polgároktól fogja megtanulni, hogy nem "boldog karácsonyt" meg "oszt jónapot", hanem talán "miben segíthetek", te kis geci. Úgyhogy tanítsunk, én azt mondom, vagy hamarosan tényleg akkora szarban leszünk, hogy Kövér Laci kötele már vonzó opciónak fog tűnni.

Nagyjából ennyit gondoltam, igazából ez az egy olyan írásom itt egyelőre, amit tényleg remélem, hogy el is olvas valaki. Ha te így tettél, akkor köszönöm az idődet.

Mivel az alábbi sztori az ominózus munkahelyen történt, amivel kapcsolatos nyomoromat már elkezdtem kibontani, összevont bejegyzést csinálok, és elmesélem, hol volt az a pont, ahol a munkáltató irányából nagyon rezgett a léc. Közös az előző "majdnem kirúgtak" szituációval, hogy én is erőteljesen megkérdőjelezhető döntést hoztam, és amíg az előző esetben meg vagyok róla győződve, hogy helyes volt, amit tettem, még ha szembe is ment mindenkivel, ennél egyáltalán nem tudom a mai napig sem, mi lett volna a helyes lépés.

De aki körül valójában forognak az események a sztoriban, őt hívjuk mondjuk Rebekának. Még az előző helyemen kezdtünk el együtt dolgozni, ő volt az én jobbkezem, vagy inkább azzá vált. Kevés releváns tapasztalattal, szinte pályakezdőként érkezett hozzánk, és a gép úgy dobta, hogy az én részlegemen fog dolgozni (eredetileg nem oda jelentkezett). Szeretem az olyan szituációkat, amikor kevés előzetes tudással kapok valakit magam mellé, és a nulláról taníthatom be. Mivel az én működésem elég sajátos, ezért a tapasztalat az, hogy a kezdőknél gyorsabban tudok fejlődést elérni, mert még nem neveltek beléjük egy csomó hülyeséget, ami meggátolja őket a gondolkodásban, vagy csináltattak meg velük egymilliószor valamit rosszul, hogy az rögzüljön, és még motiváltak is néha. Ritkán kapok ilyen lehetőséget, de azoknál a kollégáimnál, akiknél a teljes oktatást én csinálhattam, büszkén mondhatom, hogy mind kiemelkedőek lettek. De azért tegyük ezt tisztába, ehhez leginkább ők kellettek, az én fő feladatom ilyenkor az, hogy úgy tanítsak, hogy nem állok a motivációjuk, fejlődésük útjába. Eleinte elég nehézkesen ment a dolog (ez nem feltétlen baj, az intelligens emberek kétkednek, megkérdőjeleznek), de Rebeka nagyon szépen beletanult a munkába, és a saját pozícióját bőven túlszárnyaló tudásra tett szert, főként önszorgalomból, mert jól akarta csinálni, amit csinál, én meg szerencsére megütöttem azt a szintet, hogy érdemesnek tartott arra, hogy tanuljon tőlem. A kollégáink elkezdtek adni a véleményére, hasznosnak vélték egy csomó mindenbe bevonni, stb. Tényleg nem tudom ezt máshogy leírni, de büszke vagyok arra, hogy én indíthattam el a fejlődés útján. Egy ponton az életemben szerettem volna tanár lenni, meg talán egy kicsit atyáskodó is vagyok, ezért nagyon nagy felelősséget érzek azok irányába, akik hozzám kerülnek.

Ebből kifolyólag, amikor felkínálták a lehetőséget az új munkahelyre, nem volt kérdés, hogy neki is jönnie kell, mert értékes munkaerő, és ami még fontosabb, képes velem dolgozni hosszú távon, amire szükségem is volt, lévén, ötször annyi feladatot kaptam, mint előtte. De ez csak az én oldalam. Csak akkor van pofám felkérni valakit közös munkára, ha az számára is előnyös, és legalább azt garantálni tudom, hogy ha bukás van, akkor az én fejem repül előbb. Megbeszéltünk tehát egy fizetést a volt-leendő főnökünkkel, és egy kezdési dátumot. Én mentem júliusban, neki szeptember közepe lett megbeszélve. Kellemetlenül éreztem magam, hogy azt kell kérnem, hogy várja meg ezt az időpontot, és ne keressen addig más munkát, hiába el akart ő is jönni, de az eltolt kezdési dátum mellett voltak racionális érvek. Első körben csak a felsővezetés munkájára volt szükség, hogy lerakjuk az alapokat, amikből el tudunk kezdeni építkezni, ami folyamatba már a helyetteseinket/beosztottjainkat is be tudjuk vonni. Mondtam, hogy nem kell sokat kibírni, no meg utána rengeteget fog tudni tanulni, még több feladatba tudom majd bevonni, jobb lesz a fizu, és külön leültem az igazgatóval beszélni, hogy tartsuk az időpontot, mert nem akarok segget csinálni a számból.

Természetesen, ahogy minden ebben az elátkozott lélekvesztőben, ez sem teljesült. Először csúszott egy hónapot a kezdése, amikor még magamra vállaltam, hogy ezt beadagolom, és megbeszélem vele, hogy hajlandó-e tovább várni. Sajnos azt nem vettem számításba, hogy ebben a folyamatban engem ugyanúgy átkúrnak, mint őt. A másik két kollégámnak az igazgató elmondta, hogy még egy hónapot már egészen biztos csúsztatni fog, de lehet, hogy hármat. Mivel túl buták voltak mind ahhoz, hogy titkot tudjanak tartani, kiderült ez számomra is. Engem azért nem akartak beavatni, mert tudták, hogy én ilyen helyzetben nem állok be a sorba, mert ez baromi inkorrekt, ráadásul olyan emberekről (volt egy másik érintett, aki ugyanígy járt) beszélünk, akiket szeretnénk, ha velünk dolgoznának, és érezzék, hogy megbecsülik őket, ilyen alap dolgok. Máshogy nem lehet normális teljesítményt elvárni a dolgozóktól, legalábbis én ezt vallom. Jött is a nyomásgyakorlás ettől a szubhumán féregtől, hogy győzzem meg, hogy várja ki ezt a sok hónapot. Amikor visszadobtam a labdát, hogy ha már nem én szórakozom az ő szerződésével és az idejével, akkor nem lenne-e jobb, ha közvetlenül attól hallaná ezt, aki a döntést meghozta. A válasz az volt, hogy azért nekem kéne, mert felnéz rám, és így jobban is hallgat rám. Én viszont ezen a ponton már nem éreztem, hogy Rebekának valóban az lesz az előnyös, ha egy ilyen helyre elszerződik, ahol így bánnak vele. Ha még a bizalmát is elárulnám, ahogyan azt utasításba kaptam, akkor az csak még egy ok lenne arra, hogy fejvesztve meneküljön ebből a szituációból, mert akkor őt tényleg senki nem nézi itt embernek.

Elindított azonban ez az egész egy másik gondolatmenetet is. Gyakorlatilag arra jutottam, hogy azt akarom, hogy a legjobb emberem, akitől nagyban függ az én munkám is, máshova menjen dolgozni. Szembe kellett néznem azzal, hogy amennyiben ezt az állítást elfogadom, azzal feladtam ezt a projektet, mert már nem hiszek benne annyira, hogy azt tudjam mondani, érdemes megvárni. De akkor mit keresek én itt? Iszonyú őrlődés lett úrrá rajtam, mert sose gondoltam volna, hogy pont ezek az elveim fognak egymással konfliktusba kerülni. Ha nyíltan azt mondom neki, hogy keressen más munkát, azzal nemcsak a cég érdekeivel ellentétesen cselekszem, de ezt már szinte szabotázsnak is lehetne hívni, mert elveszik az egyik kulcsember. Nem mellesleg ezzel legjobban a saját részlegeim szabotálom a legjobban. Rengetegszer álltam ellen intézkedéseknek, vagy fogalmaztam meg ellenvéleményt a munkáim során, de ezt mindig a hatékonyabb/sikeresebb működés érdekében tettem, és soha nem tettem keresztbe a munkahelyemnek. Az ilyesmit elítélem, szakmaiatlannak tartom, és ráég az emberre, ha egy ilyen alkut megköt magával. Aztán a másik oldalon ott volt az, hogy ha valaki megtisztel azzal, hogy referenciaszemélynek tart emberileg/szakmailag, milyen ember az, aki önös érdekből elárulja ezt a bizalmat, még akkor is, ha utasításba kapja? Sőt, kifejezetten akkor, ha utasításba kapja. Aki olvasott már a Milgram-kísérletről, az azt is tudja, hogy a "csak azt csináltam, amit mondtak", hova vezet. Utólag visszagondolva mindig okos az ember, de amikor belekerültem ebbe a helyzetbe, iszonyatosan befordultam. Bejártam dolgozni, ott valahogy próbáltam funkcionálni, de amint hazaértem, eluralkodott rajtam a tehetetlenség, az üresség. Nem bírtam megnyitni a közösségi oldalaimat, mert azzal is csak még közelebbinek éreztem ezt az egészet. Közben már a kollégáim is beálltak a sorba és próbáltak presszionálni, hogy éljek vissza a helyzetemmel, ez se tette könnyebbé a tiszta gondolkodást.

Aztán történt egy nap, hogy Rebeka rám írt, hogy beszélni akar velem. Sejtettem, miről lehet szó, és valahol reménykedtem is, hogy az eltűnésem egy intő jel lesz számára, hogy valami nincs rendben. Gyorsan átfutottam az aktív álláshirdetéseket, és találtam olyat, ami abszolút a profiljába illik, szóval sejtettem, hogy jelentkezett. Vártam még 1-2 napot a válasszal, reménykedve, hogy képes volt egyedül meghozni ezt a döntést, és a saját érdekeit nézve cselekedni. Aztán beszéltünk. Az volt, amit gondoltam, elfogadott egy pozíciót egy másik helyen, rohadt nagy kő esett le a szívemről, úgyhogy rögtön kibukott belőlem, hogy "Jól tetted". Nyilván ilyenkor még nincs semmi aláírva, szóval ha az önös érdek győzött volna, akkor itt még lehetett volna fordítani. De a helyzet az, hogy amint hallottam az ő történetét, tök egyértelmű volt, hogy mit fogok mondani. Nem mellesleg, jobb fizetést és jobb pozíciót kapott az új helyen. Valahol bánom, hogy nem voltam képes hamarabb ezt mondani, de egyben örülök is, hogy saját maga hozta meg ezt a döntést. Ha én mondtam volna neki, hogy keressen másik helyet, azt valószínűleg kérdés nélkül elfogadja, és nem tudom, hogy mennyire lett volna jó, ha ennyire közvetlenül befolyásolom a döntését. De nagyon büszke voltam rá, hogy elnyert egy jobb munkát, és arra is, hogy itt emberileg is túlszárnyalt. Én nem tudtam meghozni a döntést, mit teszek ebben a helyzetben, de ő igen, ráadásul - utólag többszörösen igazolódott - jól is döntött. Én biztosan csökkentem a szemében ennek hatására, talán így is van ez jól, de ő kézbe tudta venni a saját életét, és fordítani tudott a kedvezőtlen helyzeten. Nem tudom, hogy magyarázkodás-e, vagy tényleg hatással volt erre a konkrét szituációra, de általában működik a belső iránytűm, ami átsegít ezeken konfliktusokon, azonban most túlságosan kételkedtem magamban. Kételkedtem magmaban, mert egy olyan helyre kellett minden nap bejárnom, ahol porig aláztak, ellehetetlenítettek, és hiába volt kifogástalan a munkám, - nem én mondtam, hanem aki gyötört - folyamatosan céltábla voltam, mindössze azért, mert olyan vagyok, amilyen. Van bennem egy jó nagy adag megfelelési kényszer, így az agyam nehezen tudja összeegyeztetni azt, amikor "mindent" (éppen ami rád van bízva) jól csinálsz, és mégis lábtörlőnek használnak.

Na de a kirúgásos fenyegetés! Mert oké, hogy én értesültem erről a helyzetről, viszont az igazgatónk még nem, akinek az egója nem viseli jól az ilyet. Ő úgy kezeli az embereket, mintha nem lennének érzéseik, felrak egy képzeletbeli polcra, ahol neked hibernálódnod kéne addig a pillanatig, amíg ő el nem fingja magát, hogy most éppen kellesz valamire. Rebeka megkért, hogy ő mondhassa el a nagy hírt, ami ellen nem tiltakoztam. Nyilván nekem is ott kellett lennem, és igyekeztem felkészíteni a keresztkérdésekre vagy szurkálódásokra, hogy lehetőleg simán menjen. De hát amikor kérte a találkozót, az igazgatónk is sejtette, hogy miről lesz szó, azonnal nekem is támadt, hogy "Na, ezt jól elcseszted!". Azért így utólag óvatosan megkérdezném, hogy számára vajon miért volt ilyen egyértelmű, hogy miről lesz szó? Talán mert pontosan tudta, hogy ha össze-vissza hazudozol egy másik embernek, hogy mikor kezdhet, milyen feltételek mellett dolgozhat, stb., akkor ez egy idő után bekövetkezik? De hát egy kritikát nem tűrő, önreflexióra képtelen ember ilyenkor nyilván élből hárítja a felelősséget. Ami valahol igaz, volt benne felelősségem. Nem éltem vissza a helyzetemmel az ő utasítására, és mivel nem az MSZMP Központi Bizottságában vagyunk, ezért úgy gondolom, hogy ilyet nem is kérhetne tőlem. Próbáltam hárítani a dolgot, hogy talán következtetéseket csak azután vonjon le, miután hallotta a kolléga mondanivalóját. De hát persze, hogy nem hagyta annyiban, mert éppen érte egy impulzus, és azt muszáj volt a kedvenc lábtörlőjén kitölteni. Nekem szegezte a kérdést, hogy én mit szólok ehhez (már nem ahhoz, hogy ténylegesen mi fog történni, hanem hogy ez az én hibám). Mondtam, hogy amennyiben az lesz, amire számít, annak biztosan okai voltak, mely okokat talán ismerjük meg, mielőtt lincselést rendezünk. Itt már nagyon elborult az agyam, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne küldjek át egy széket az arcán vagy kezdjek el vele üvöltözni, szóval nem pontosan emlékszem, milyen monológot vágott le (a nyílt utcán), de a "beteges", "önző", és "undorító" szavak benne voltak. Mondogattam magamban, hogy nevezzen, aminek akar, még mindig jobb, mintha magammal rántottam valakit a szakadékba, de nem sokat segített, elég szarul esett. Főleg, mert tudtam, hogy ha nem tőle függne, hogy kapok-e fizetést a következő hónapban, akkor 3 másodperc alatt szét tudnám úgy oltani, hogy az életben többet nem merne hozzám szólni. De ezt ő is pontosan tudta, ezért bújt mindig a pozíciója mögé.

Megtörtént tehát a találkozó, érdekes módon az okok közt a kezdési dátummal kapcsolatos változások, és az azt övező hazugságok voltak, nem valami, amit én csináltam vagy nem csináltam. Tudni kell az igazgatónkról, hogy akinél úgy érzi, hogy megsértette, annak a szakmában is megpróbál keresztbe tenni, és valótlan, undorító pletykákat kezd terjeszteni róla. Ennek van egy "megágyazása", amikor olyan keresztkérdéseket tesz fel, amik ártatlannak tűnnek, majd azokat elkezdi a végletekig kiforgatni, de azt már a hátad mögött. Érzékeltem, hogy itt is megkezdte ezt a hadjáratot, és tudtam, hogy nem ülhetek tehetetlenül. Ugyan Rebekával azt beszéltük meg, hogy én azt fogom mondani, hogy nem tudtam a dologról, mert abban reménykedtünk, hogy így lehet ezt majd a legkönnyebben lezárni, amikor az igazgató megkérdezte, hogy én tudtam-e a dologról, elmondtam, hogy igen. Arra nem tértünk ki, hogy a döntés előtt vagy után tudtam-e, csak hogy tudtam. Mint ahogyan azt is, hogy ha ezt benyögöm, akkor el fog feledkezni arról, hogy Rebeka életét meg akarja keseríteni minden áron, amíg még tudja, mert nagyobb sértésnek fogja érezni azt, hogy nem "jelentettem" (az ő szavai, nem az enyém). Úgy gondoltam, hogy a jelenlegi, amúgy is mindennapos köpködésnél, amit kapok, már rosszabb úgysem lehet, szóval kapjam inkább én az áldást. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, de ezt majd később. Ezután viszonylag gyorsan lezártuk a dolgot, vérengzés nélkül. Viszont levontam a következtetést, hogy a helyzetre adott válaszaim alapján én letettem erről a projektről. (Egyébként decembert írunk, eredeti terv szerint egy hónapja nyitva kéne lenni, gyakorlatilag sehol nem áll a dolog, még fűtés se volt)

Másnap hajnalban már kaptam a telefont, hogy menjek be munka előtt fél órával. Itt kezdtem el magamat felkészíteni lelkileg, hogy ennek csúnya vége lesz. Sok módon lehet leereszkedő és megalázó módon beszélni valakivel, az egyik például az, ha valaki úgy indít egy beszélgetést, hogy "Hány éves is vagy?". És szerintem ezzel mindent elmondtam a hangnemről, amiben a dolog zajlott. De végül nem lettem kirúgva. Közölte, hogy ennyi idősen tudomásul kéne vennem, hogy létezik egy bizonyos hierarchia, és emiatt tökmindegy, hogy mások mit kérnek tőlem, ha én megtudok valamit valakiről, azt nekem kötelességem jelenteni. Ezt a kiváló, és egyben egyáltalán nem beteg hozzáállást párosítva a "nem az a fontos, hogy kész legyél a munkáddal, hanem, hogy kitöltsd a munkaidőd" mentalitással, vissza is repültünk a 80as évekbe, a már korábban emlegetett MSZMP KB-be. Azt is a tudomásomra hozta burkoltan, hogy csak azért nem tud tőlem megszabadulni, mert nélkülem lehetetlen lenne folytatni a munkát (tehát érdemben én dolgozom egyedül a cégnél...), de vigyázzak, mert még egy hasonló húzás, és még ez se fogja érdekelni.

Még aznap elkezdtem munkát keresni. Sajnos az enyémhez hasonló pozíciókat nehéz megcsípni, mert elég ritkák, és az itthoni kontraszelekcióna köszönhetően csak ritkán kerülnek oda érdem alapján az emberek. Volt egy-két ígéretes hely, de idő közben a COVID elmosott mindent.

Kezdjük ott, hogy ez egy szar kérdés. Ha valaki hatásvadász, szemétkedő módon akar kérdezni, akkor azt például ilyen formulában teheti meg. Ez ugyanaz a kérdés, mint az általános iskolai "Anyád tudja, hogy buzi vagy?" élcelődés, mert állítást is tartalmaz. A kérdés előrevetíti, hogy kizárólag az érme egyik oldalát vizsgálja a kérdező, méghozzá azt, ami mellett már előzetesen elkötelezte magát.

Ami miatt mégis így tettem fel a kérdést, az az, hogy viszonylag könnyen summázni lehet a Doktor Miniszterelnökúr által bejelentett csomag mellett szóló érveket, már ha egyáltalán ezek azok. A legtöbb, amit ezekről az intézkedésekről el lehet mondani, az az itthon felettébb népszerű "legalább csinálnak valamit", vagy a "több, mint a semmi". Muszáj azonban feltenni a kérdést, hogy a válságkezelés vajon tényleg olyan műfaj-e, ahol a részvétel a fontos, nem a siker? Az én szememben ez az intézkedéscsomag nem több, mint értelmetlen pénzszórás. Jó, a szórás talán túlzás, mondjuk inkább, hogy csepegtetés. 

Joggal kapnám meg a kérdést, hogy akkor ez se legyen-e, éhen akarok-e dögleni, stb. Ennél viszont egy fokkal bonyolultabban néznék rá erre a problémára, figyelembe véve a nagyképet is. Van egy költségvetésünk, ami meglehetősen rottyon van, mert ha volt is valamennyi pénz benne, hogy ellensúlyozzuk a válságot, azt elköltötték hülyeségekre, és nem vették komolyan az anticiklikus intézkedések bevezetését még az első korlátozások során. Többek közt ezért jöhetett létre az a szituáció, hogy a vendéglátás az utolsókat rúgja, egyelőre mérsékelt ütemben, de már csődölnek be a cégek, a szállodák pedig próbálják magukat iyen-olyan módon hibernálni, egyszerű, de radikális költségcsökkentéssel, mivel más nincs a kezükben. Akinek mázlija volt és időben be tudta adni a papírokat, az kapott valami minimális hitelt az első szigorítások alatt, amiből elvegetált a nyár végéig. Szóval vizsgáljuk meg, hogy milyen célt hivatott beteljesíteni a most bejelentett intézkedéscsomag.

A cél - ideális esetben - az lenne, hogy az ágazatban lévő cégek nagy része (válság esetén egy bizonyos mennyiségű csőd elkerülhetetlen) élje túl valahogy addig, amíg újraindulat a gazdaság, és képessé válnak a bevételszerzésre. Ahhoz, hogy ez teljesüljön, munkavállalókra van szükség, mert ha ugyan a céget meg is mentik a csődtől, de elveszíti minden alkalmazottját, akkor nem lesznek versenyképesek az újranyitáskor. Főleg, mivel a piaci versenytársnak számító országokban (főként Csehország, Auszria) tudható, hogy - ugyan szintén nem egetrengető módon - hoztak átfogó intézkedéseket, hogy megőrizzék a munkahelyeket, és ne menjenek csődbe a cégek. Ha a szakképzett, jó munkaerő elszivárog az ágazatból, akkor labdába se rúgunk majd, amikor újranyit a piac, és versenyeznünk kell azokkal az országokkal, akik ezt elkerülték. Mostani előrejelezések szerint a válság utóhatása egyébként is eredményez majd egy árcsökkenést, ami mellé ha a színvonalat is lerontjuk, azzal pedig tovább versenyezzük lefele a saját árainkat a konkurenciához képest, ami végső soron ugyanúgy kigazdálkodhatatlan működést fog jelenteni, hiába lesz már vége a válságnak. Ilyen értelemben a cégek a válsággal szembeni prociklikus működésre kényszerülnek, és negatív spirálba kerülnek, ahonnan csak új tőke bevonásával vagy egyéb külső segítséggel képesek kikeveredni, és minél tovább vannak ebben a spirálban, annál nagyobb segítség kell, tehát minél később húzzák ki őket a szarból, ez annál drágábbl lesz. Nyilván nem lenne muszáj ezeket a cégeket megmenteni, bevenni a leszarom tablettát, és rámondani, hogy "ilyen a kapitalizmus", azonban nem szabad elfelejteni, hogy ha ezek a cégek meg is semmisülnek, a költségnövelő negatív spirál megmarad utánuk. Szinte mindegyiken hitel van, amik a bankoknak nagyon hiányozni fognak, és ugyebár a mai világban olyan nem lehet, hogy az áldott bankok rosszul járjanak, szóval ezeket a bedőlt hiteleket valaki finanszírozni fogja, legvégső esetben az állam. Tehát mindenhogy fizetünk, a kérdés az, hogy miután tejeltünk, marad-e egy ágazat, ami képes lesz kitermelni ezt a ráfordítást (a GDP 10-11%át), vagy csak bedőlt cégek romjait kapjuk, és fizethetünk ki még egyszer ennyit azért, hogy újra munkahelyek jöhessenek létre majd egyszer. Az okozott társadalmi hatásokat, elszegényedést, elvándorlást, ilyeneket most inkább meg se említem.

Ami miatt a jelenlegi intézkedéseket mégis értelmetlennek tartom az az, hogy a fent leírt célok közül egyik megvalósítására sem alkalmas. Nagyon leegyszerűsítve: van egy problémám, aminek a megoldása kerül 1000 forintba, én adok 200-at. Maga a probléma nem oldódik meg ez által, mert az még mindig 1000 forintba kerül, tehát kizárólag annyit sikerült elérnem, hogy szegényebb lettem 200 forinttal. A megoldás ára nem csökken le 800ra, az ugyanúgy 1000 marad, esetleg még drágább is lesz idővel. Na, nagyjából ez a gondom. De megpróbálom részleteiben kibontani a dolgot, leginkább önmagam szórakoztatására.

November 8-ig beérkező foglalások értékének 80%-át megtéríti az állam a lezárást érintő 30 napra

Elsőre tök jól hangzik. A gond az, hogy ehhez foglalások kellenek. Szokták használni a szakmában a kifejezést, hogy "olvad a pick-up". Ez azért egy jó kifejezés, mert a szállodák foglaltsága ebben az esetben tényleg úgy működik, mint egy jéghegy. Az egyik legnagyobb törlési időszak mindig a tárgynaphoz legközelebbi időszak. Tehát minél közelebb vagy egy dátumhoz, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy törlések lesznek, és minél távolabbi az időpont, annál elszórtabbak a törlések (de a foglalások is). A kollégáim többnyire arról számolnak be, hogy a 2020as évre már mindenki menthetetlenül alacsonyra csúszott foglaltságban (ez Budapest, vidéken nem tudom, mi a helyzet), és a 21'es évet próbálják menteni, egyre kevesebb sikerrel, mert már ott is megkezdődtek a törlési hullámok. Vegyük még azt is számításba, hogy Magyarország az utolsók között volt, aki szigorított, tehát a főbb piacaink, ahonnan még remélhettünk bármilyen bevételt, rég lezártak, tehát pl. az angolok már legkésőbb 1-2 hete töröltek mindent. Szóval szép vállalás, jól is hangzik, de pontosan tudták, hogy filléres tétel lesz, mert nem maradt megtérítendő foglalás.

Fizetések 50%-ának megtérítése, amennyiben megmaradnak a munkahelyek

Ne legyenek illúzióink, a munkavállalók döntő többsége már a tavaszi lezárások alkalmával el lett bocsátva, vagy fizetés nélküli szabadságra lett küldve, a megmaradt személyzetnek pedig drasztikusan visszavettek a fizetéséből. Itt kiütközik az az egyébként évek óta fennálló ágazati probléma, hogy a vendéglátás-turizmusban egyébként is baromi alacsonyak a fizetések. A nem-vezető pozícióban dolgozó munkavállalók a fizetésük nagyjából felét szervizdíjakból, jattból, értékesítés után kapott jutalékból termelik ki, amihez elengedhetetlen a vendég jelenléte. Szállodákban a nem-vezető pozícióban dolgozó emberek, ha egyáltalán meg tudtak maradni a helyükön, jelenleg havi 70-100 ezer forintot keresnek. És igen, tök jó, hogy ennek a felét most megkapják az államtól, viszont ez továbbra is csak arra elég, hogy éhen haljanak belőle. Ebből kifolyólag nem oldottunk meg problémát, de közben legalább költöttünk is rá. A vezetőségek fizetését a legtöbb helyen harmadolták, így a legtöbben szintén 100-150ezer forint körüli havi fizetésre csúsztak vissza. Nem könnyít a helyzetükön az sem, hogy az albérletárak hiába estek (elvileg), gyakorlatilag a kiadók ugyanannyi pénzt kérnek, mivel az Airbnb-s lakások csak 3-6 hónapra kerültek be a "hosszútávú" piacra, ami sokaknak nem jelent valódi alternatívát, hacsak nem akarja negyedévente táskába rakni az életét, és vándorolni egyik helyről a másikra.

Járulékmentesség

Ha jól értem, ez a korábbi intézkedés meghosszabbítása. Szintén jól hangzik, de nézzük meg, hogy mit old ez meg? Egy anticiklikus intézkedésnek az lenne a célja, hogy ne álljon meg a gazdaság működése, és így ne forduljuk át recesszióba. Ez egy klasszikus neoliberális, "thatcherista" intézkedés, aminek nincs valódi anticiklikus hatása, mivel nem állít akadályt a leszakadás, lecsúszás útjába, legfeljebb lassítja azt, ráadásul a fent már részletezett, minimálisra vett alkalmazásban lévő emberek száma miatt egyébként sem egy nagy kedvezmény. De még visszább mennék egy lépéssel: járulékot a bevételemből fizetek. Na most, ha nincs bevétel, akkor ennek az intézkedésnek a "kedvezmény" funkciója egyébként sem valósul meg. A költségek ugyanúgy fennállnak, legfeljebb valamivel kisebb mértékben, de annyival nem csökkenti se ez, se a többi intézkedés, hogy megállítsa a csődhöz való közeledést.

Csak üzleti utazókat lehet fogadni, turistákat nem

Ez egy tök jogos, járványkezelési intézkedés amúgy. Más kérdés, hogy az üzleti utakat már tavasszal törölték, mivel az üzleti szféra alkalmazkodott a leghamarabb. Minden céget érintettek a költségcsökkentések, szóval az üzleti utak nagy része amúgy is átkerült a Zoom-ra vagy a Skype Meetingsre. Szóval úgy tűnhet, mintha kapnának a szállodák egy mentőövet, hogy a business utazókból be tud hozni valamennyi bevételt, de sajnos ez már hónapok óta nem volt opció. Egy-két vendéglátóhely reménykedett a karácsony előtti rendezvényekben, de a költségcsökkentések ezeket a kiadásokat érintették legelőször.

A probléma a marketingintézkedésekkel, hogy ugyanúgy kerülnek valamennyi pénzbe, amivel megágyaznak a jövőbeni mutogatásnak, hogy "bezzeg mi mindent megadtunk, csak ti vagytok ilyen telhetetlenek". Őszintén remélem, hogy a következő hetek-hónapok során átértékelődik ez az álláspont, és valódi segítséget kap az ágazat, mert a romokból újjáépíteni exponenciálisan drágább lesz, mintha most megmentenénk a még menthetőt. Ez egy 350-400ezer embernek munkát adó ágazat, ami az éves GDP egytizedét termeli ki, ráadásul az egy-két pénznyelő automatát kivéve (Mészáros és Tiborcz, ki hitte volna) ez még tényleg termel. Nem kap 9-10 milliót minden megteremtett munkahely után, mint az összeszerelő üzemek, vagy a lélekölő értelmetlen SSC multik, külföldi tőkét hoz be az országba, és persze, megvannak a maga negatívumai, de a történelem során ez az ágazat mindig képes volt a fejlődésre, alkalmazkodásra, nem most kéne beszántani.

Részleteztem valamelyik bejegyzésben, hogy a mennyire nehezen viseltem a poszt-kádári munkatempóban tengődő légkört. Gondoltam, ha végre meglesz a saját irodánk, akkor ez jobb lesz, mert ennél bármi jobb. Tévedtem már nagyobbat is, de azért ez is mindenképp befér a toplistára. Minden arra volt fogva, hogy be kell tagozódni (ez nekem soha nem ment, semmilyen helyzetben) mert ott a tulaj irodája is, stb., mutassuk a jó arcunkat. Majd nagyobb lesz a szabadság, ha átköltözünk.

De hogy is nézett ki az új irodánk? Ez az iroda tulajdonképpen a negyedkész szállodaépület egyik olyan félkész szobája volt, ahol már volt parketta meg zárható ajtó-ablak. 20 négyzetméter alapterület, eleinte 3, majd 6 emberre. Arról kevésbé panaszkodom, csak a miheztartás végett megemlítem, hogy építési területen, mindenféle védőfelszerelés nélkül, kivilágítatlan félkész lépcsőházzal, meg úgy minden, ami egy építkezéssel jár. Egy ilyen nyomorék 25 giga adatforgalmas mobil stick-ünk volt, amit ráadásul leárnyékolt a ház. Mert ugyan be lehetett volna húzatni a rendes internetet már ebben a szakaszban, de hát akkor azt fizetni kellett volna! Na most, amikor lakossági felhasználásra 6ezerért lehet gigabites netet venni, akkor nem valószínű, hogy ez olyan rettenetes összeg lett volna.

Még egy pár szó a munkámról, mielőtt folytatnám. Lehet, hogy már érintettem a dolgot, de amíg a ház nem nyit meg, illetve nem kezdődik meg a személyzet interjúztatása, betanítása, addig az én feladatim túlnyomó többsége az online térben történik. Ezekből sokféle van, de legkönnyebben úgy tudnám leírni, hogy egy létesítmény működtetésére alapvetően nem alkalmas szoftvert kell arra rábírni, hogy egy, erre a szoftverrel kommunikációra nem egészen alkalmas, internetes felületről húzzon be létfontosságú adatokat, amiket ez az internetes felület másik 3-5-8 felületről húz be, szintén korlátozott sikerességgel. Jó esetben a legtöbb dolgodat a napi üzemelés mentén property management system-ekben (röviden PMS) végzed. Itt tudod kezelni a bejövő foglalásokat, beosztani a szobákat, számlákat kiállítani, kulcsot írni, számlára terhelni ilyen-olyan tételeket, kezeli az automatikus terheléseket (tévé, telefon), és itt csekkolod be a vendéget, amikor megérkezik, plusz állítgatod a szobai státuszokat, de egyik-másik ilyen PMS még az árakat is tudja kezelni, szóval azokat is innen állítod. Ugye ennek a cuccnak valahonnan adatokat kell kapnia. Erre van egy interneten elérhető izékéd, amit CRS-nek (central reservation system) meg channel manager-nek hívnak. Ezek ketten folyamatosan érdeklődnek egymás egészségéről, meg hogy történt-e valami változás, és ha érkezik be új foglalás, akkor a channel manager a saját, már PMS-be átküldhető formátumára alakítja (ez ilyen XML szarság), és ezután átküldi. Ezeket az infókat, foglalásokat meg ugye ennek a nyomorultnak valahonnan kapnia kell. Booking.com, Expedia, a hotel saját foglalóoldala, de még ezer és egy ilyen van. Na, amikor a Booking.com-on befoglal valaki egy szobát, akkor azt a channel manager regisztrálja, beküldi a PMS-be, illetve kommunikálja a többi foglalóoldalnak (pl Expediának), hogy egy szoba el lett adva, tehát csökkenti minden felületen az elérhető szobák menniységét. Így elkerülöd, hogy kétszer eladj egy szobát. Ha a PMS-ben állítod az árakat (már amelyik tud ilyet), akkor is fontos szerepe van, mert akkor a CM érzékeli, hogy hoppá, itt változás történt, gyorsan kiküldöm minden felületre, hogy azonosak maradjanak az árak. (Az ún. rate parity, tehát hogy azonos árakat adj minden oldalon, fontos, mert kikutatták az okosok, hogy így jön be a legtöbb foglalás. Nyilván ezt én kicsit meg szoktam kerülni, mert a cél az, hogy a közvetlen, szállodánál történő foglalással járjon a vendég is a legjobban, mert azután nem kell jutalékot fizetni) És akkor itt van minden. Vannak oldalak, amik a nettó áradat töltik fel, és kiszámolják maguknak az adót, és ráteszik, vannak, akik bruttóban kérik, vannak, akik már úgy kérik be, hogy az általad fizetendő jutalékot alapból vonja le a rendszer (ami a napi átlagárat jól szét is kúrja), szóval egy csomó egyedi szabályt kell kitalálnod, megadnod ahhoz, hogy amikor a PMS-be bekerülnek a foglalások, akkor nagyjából egységes képet kapj. Ezen kívül többféle árad van, vannak olyanok, amik minden esetben elérhetőek, vannak, amikhez feltételeket kell beállítani (pl. minimum 3 éjszaka), ilyenek. Ezek a nagyon alapok, amikre oda kell figyelni. Az alapok, mondom még egyszer.

Visszautalnék arra a részre, hogy ahhoz, hogy ezt a projektet sikeresen véghez vidd, gyakorlatilag erőszakot kell tenned mindegyik rendszeren, mert a rengeteg egyedi sajátosság miatt (PMS-ből létezik húszféle, foglalóoldalból meg 100. channel managerből úgy szintén 20-30) első pár próbálkozásra egész biztosan nem az fog történni, amit hiszel, hogy csináltál. Feltenném a kérdést, hogy szerintetek mire van szükség egy ilyen munka elvégzéséhez?

- számítógép
- stabil internetkapcsolat
- nyugalom
- türelem
- nagyon hosszú etapok, amiket zavartalanul a gép előtt töltesz
- egy csomó tervezés és telefonálás az implementációs emberekkel (minden felülethez egy-egy)

Kábé ezek. Ez amúgy nem a panaszkodás része, én ezt a részét kifejezetten szeretem a munkámnak, mert a sok buktató ellenére rengeteg sikerélményt ad, és már kezdőként is nagyon jó időt futottam a telepítéssel, ráadásul még működtek is a megoldásaim. Ez nekem ilyenkor mindig tök nagy öröm. Mindeközben tárgyalni kell a különböző partnerekkel, hogy jó feltételek mellett szerződj, és persze előre kell gondolkozni, mert egy csomó dolognak "helyet kell hagyni" a rendszeredben, amiket csak később fognak rá telepíteni. (Kulcskártya készítő, bankkártya terminál, automata email küldő cucc, de láttam már integrált garázsnyitót is, ilyesmik)

De akkor jöjjön a panaszkodás része! Vajon a fenti feltételek közül mi teljesült? Laptopom az volt. Az internetünket már mondtam, közel sem mondható stabilnak. Az azért jó, mert ezeken a felületeken nincs klasszikus "save" gomb. Ha megszakad az internetkapcsolat, akkor lehet, hogy csinál egy autosave-et, amivel van, hogy többet árt, mint használ a rendszer, vagy elvész a teljes folyamat, de mindig ugyanoda lyukadsz ki: Mehet újra minden. Nyugalom? Egy építkezésen voltunk, ahol folyamatosan fúrnak, faragnak, ráadásul állandó jelleggel bejárkáltak az irodába, mert mindig volt valami nyűg. A tapasztalt projektvezetőknek feltűnhet, hogy amúgy mi az üzemeltető cég voltunk, és a kivitelezéshez semmi közünk nem volt.

Többször kértem, hogy hadd dolgozzak otthonról, (pedig egyébként nem ez volt minden vágyam) mert ott legalább a munkámhoz szükséges feltételeket meg tudom teremteni. Minden alkalommal azt a hazug kérdést kaptam válaszul, hogy "akkor majd mit mondok a tulajdonosnak?". Mit mondasz? Azt, hogy gondoskodjon a munkafeltételekről, és akkor én se kényszerülök otthonról dolgozni. A munkám, mivel online történik, ami felületekhez nem csak nekem van hozzáférésem, bármikor ellenőrizhető. Soha nem voltam munkakerülő, ráadásul még motivált is voltam abban, hogy minél gyorsabban, hatékonyabban lőjem össze a rendszert, meg akartam dönteni az előző időmet. De nem, ez se volt elég. Ennek az okára egy következő bejegyzésben fogok majd visszautalni, amit kifejezetten ennek a toxikus személynek fogok szentelni.

Jött tehát a szenvedés. A munkások folyamatos óbégatását, a fúrás-faragást megspékelte a drága főnököm azzal, hogy egyfolytában hülye kérdésekkel bombázott, akár olyanokkal is, amiket 10 perce küldtem el neki e-mailben. Ráadásul 5 percenként teljesen más témakörbe ugrott bele, így nyilván egyetlen témában se haladtunk előre, de legalább engem is akadályozott a munkámban. A kérdések nagy része amúgy sem az én területem volt (amit nem győzött kihangsúlyozni, ha esetleg javaslatot is tettem más területekre), csak én fontosnak éreztem, hogy képben legyek. Sajnos én olyan vagyok, hogy nem tudom elengedni a dolgokat. Más biztosan azt mondaná, - megjegyzem, szerintem helyesen - hogy igen, bazdmeg? Nem hagysz dolgozni? Akkor szarok bele, nem lesz megcsinálva semmi. Viszont én a személyes konfliktusaimat a szakmai kihívásaimtól próbálom leválasztani, mert az a szomorú helyzet, hogy nekem tényleg ez az életem. Szóval valahol itt kezdődött az az önpusztítási lejtő, aminek utána egész hátralevő életemre kiható eredménye lett. Amikor próbáltam befejezni legalább egy valamit, és nagy volt a zaj körülöttem, mindig látszott az arcomon, hogy koncentrálok, és a monitorhoz is közelebb hajolok ilyenkor. Nem segít, de ez kábé olyan, mint amikor parkoláshoz lehalkítja valaki a rádiót. Arra lettem figylemes, hogy hiába nem hozzám beszélt, vagy csak simán telefonált, ahogy látta, hogy én egyre jobban próbálok koncentrálni, egyre hangosabban beszélt. Ezt a kollégáim is észrevették. Én nem adtam ki hangot, amit túl kellett volna kiabálni. Ha látta az arcomon, hogy gondolkozom (majd erre is visszautalok később), akkor minden esetben intézett hozzám valami teljesen ostoba kérdést. Ha 2 perce beszéltük át, az se volt baj, megkérdezte újra. Az már szinte lényegtelen is volt, hogy állandó jelleggel lehalt a net, és semmilyen alternatívát nem engedélyezett. Telefonálni lehetetlen volt ebben a kicsi irodában, mert semmi tekintettel nem volt rá. Egyrészt belepofázott a hívásomba, amikor meghallotta, hogy mondjuk olyannal beszélek, akit ismer, vagy elcsípett egy félmondatot, amire neki muszáj volt reagálni, ráadásul valami teljesen faszságot, mert nem hallotta hozzá az előző 10 gondolatot... Én vállalom azt a hiányosságomat, hogy nem tudok egyszerre két emberre figyelni, aki beszél hozzám, amiből normális esetben nincs is konfliktusom, kivéve ha valakiben semmi belátás nincs, és ilyen kis pofátlan geci. De ha épp nem beleugatott a hívásaimba, akkor is folyamatosan csak pofázott, mintha kötelező lett volna. A kollégáim is kezdtek tőle kikészülni.

Amikor az ember kiszolgáltatott helyzetben van, és nem egyszerű normális, rendesen fizető munkát találni, akkor egy olyan mentális állapot jön létre, hogy a felmondás a lehetséges megoldások közt meglehetősen hátra kerül. Nincs időm, energiám újragondolni az életem, vagy olyan anyagi hátterem, amivel átvészelnék több hónapot munka nélkül. Az ilyen jellegű változásokat én nagyon rosszul viselem, mert - ez gáz, tudom, főleg itthon - én szívem-lelkem beleadom abba, amit épp csinálok, és nehezen is jövök le róla. Úgyhogy azt a megoldást választottam, hogy megpróbáltam túlélni a reggel 9től délután 5ig időszakot, a folyamatos stresszben, baszogatásban, néha alázásban (erről majd később), aztán szépen hazajöttem, és elkezdtem dolgozni. Kimaradt néhány éjszaka alvás, és nem voltak hétvégéim. Annyira volt időm, hogy mostam, vasaltam, néha aludtam, de keveset. Minden nap iszonyat keserűséggel, belülről feszítő, tehetetlen dühvel, de közben elszántsággal jöttem haza, és csináltam, és amúgy kész lett minden, aminek nem tudott teljességében alávágni. Hát nem érte meg.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy valaki miért szabotálja a saját beosztottját (beosztottjait). Sajnos pontos válaszom azóta sincs erre, de azért vannak tippjeim. 

Akkor folytassuk.

Elérkezett végre a pillanat, hogy beleláthattam a számokba. Nagyon erősen vallom, hogy nem minden a pénzen múlik. Mindig vannak ilyen becslések, amiket el lehet végezni, hogy X keretből mit lehet kábé kihozni, és a befektetett pénzmennyiségtől milyen csodákat remélünk. Nem élek álomvilágban, amikor igényeket fogallmazok meg a munkáltatóim felé, akkor természetesen (na igen, ezzel már itt van baj) azzal számolok, hogy szarrágó lesz, és jönni fog a magyarázkodás, hogy így meg úgy nincs pénz, ezért egyik másik dolgot nem lehet most megfinanszírozni. Gyönyörűen el lehet kúrni azzal, ha ebbe kapásból belemész, tehát jön az alkudozás. Alkudozni akkor tudsz, ha már konkrét terv van a fejedben, hogy mit lépsz, amikor ezt a hisztit beközlik veled. Ez nem egy nagy művelet, mivel a tulajdonos ezt minden alkalommal meglépi valamikor, így tulajdonképpen a "B" tervet (tehát amikor mindent megadnak) prezentálod, de minden számolásodat az "A" tervre építed fel. Én azt szoktam ilyenkor csinálni, - ehhez elengedhetetlen, hogy bízz a saját képességeidben, és jó előrejelzéseket csinálj - hogy akkor egy lépcsőzetes finanszírozást alkudok ki (felszerelés, szolgáltatáshoz kellékek, bérfejlesztések, plusz emberek, stb), amiknek nagyon el kell találni az időzítését. De lényeg a lényeg, hogy ezek, legalább részben, már a működési költségeidből mennek, nem a beruházásiból, tehát ha jól teljesít a cég, akkor legalább részben megtermeled ezek költségét. Viszont magát a tényt, hogy ezt valamikor, valamiből meg kell lépni, ott kell tartani az asztalon, vagy elküldenek vele a gecibe, hogy hát ez nem várt plusz költség. Na mindegy, ezt nem lehet szépen leírni, végeláthatatlan számháború, aminek sose leszel elégedett a végére, de ha jól csinálod, akkor a tulaj se. (Churchill szerint a jó kompromisszum lényege, hogy a megköttetésekor senki ne álljon fel boldogan az asztaltól) Ez kegyetlenül hangzik, de minden más esetben csak te járhatsz rosszul. A tulajdonos, mivel kontraszelektált, vagyonát többnyire nem tisztességesen szerezte, valódi üzleti érzékkel nem rendelkezik, csak "okosba" oldja meg az életét, meg nem képes hosszú távon gondolkozni, így ő többnyire boldogan áll fel az asztaltól, aztán majd később a seggébe harap a probléma, de addigra már mindegy lesz.

Röviden összefoglalva, a terveidet egy "legjobb" - "optimális" - "legrosszabb" skálán kell megalkotni. A "legjobb" az csak amolyan viszonyítási pont, amit azért készítesz el, hogy kábé tudd, hova akarsz eljutni az első 2-3 év után, mivel az optimális indulási feltételeidet akkorra fogod elérni, ha ügyes vagy. Bemondasz a "legjobb" és az "optimális" közé egy tervet, amit általában eladsz, csillogó szemekkel elfogadják, majd valamivel később bejelentik, hogy valójában csak a "legrosszabb"ra van pénz. Ezt felalkudod valahova az "optimális" és a "legrosszabb" közé, és hagysz magadnak annyi kiskaput (pl. nyitáshoz közel bedobsz egy plusz bevételt generáló vagy költséget csökkentő húzást, amivel nem számoltatok előre, amit sajnos neked is útközben kell kitalálnod), amivel felhúzod a működésed pár hónapon belül az "optimális" szintre.

Ennek persze feltételei vannak, és ezt rengetegen elrontják. Ahhoz, hogy ezt jól kihozd, egy jó csapatra van szükség, szóval inkább mondj le olyan dolgokról, amik megkönnyítik az üzemelést, de később pótolhatóak, csak az emberek ne legyenek szarul fizetve, mert az a pár hónap, amíg kibűvészkedtek valami normális működést, az mindenkinek szívás lesz. Ebből kiindulva a saját - korábban elfogadott létszámú - csapatom bérköltségeire megcsináltam jó előre a három számolást, plusz egy 1,5-2 éves személyzetbővítési tervet, mert hát tudtam, mi következik. Viszonyításképpen megcsináltam a teljes személyzetre vonatkozó tervet is, hogy esetlegesen kinek a javára kell engednem a foglaltság változása miatt (ez leginkább a szobalányok és a karbantartók, mert ha ők nincsenek elegen, akkor zárhatod le a szobáidat sorra). És akkor jött a feketeleves:

Azzal sajnos nem számoltam, hogy ez a tulajdonos a dilettantizmus minden egyes árnyalatát kimeríti, illetve érkezésünkig valószínűleg rajta kívül senki nem látta ezt a működési keretet, amit ő gondolt. Szakember biztos nem. De valszeg olyan se, akinek legalább egy nyilvános vécé üzemeltetési tapasztalata megvolt. A betervezett bérkeret és az én "legrosszabb" becslésem közt hatalmas eltérés volt. Pontos összegeket nem merek írni, de a rendelkezésre álló keret nagyjából a kétharmada volt annak, ami a minimális összeg lett volna ahhoz, hogy a ház el tudjon indulni. Ez egy budai kerületben lévő közepes családi ház ára, szóval nem a kigazdálkodható kategória. Viszont jött a - kivételesen - felmentő körülmény, hogy januárra csúszik a nyitás, úgyhogy itt még gondoltam, lehetek okos, és újragondoltam egy lépcsőzetes személyzetbővítést. Rövid magyarázat: januártól áprilisig egy nyitó házban nem nagyon lesz vendég, viszont az év későbbi részére lekötött csoportokból és egyéb előre elutalt foglalásokból lesz akkora cash flow, hogy 4 hónap alatt gond nélkül el lehet érni az optimális működési létszámot, ráadásul már tárgyaltunk több partnerrel, akik az év második felére foglaltak volna előre, és fizettek volna. Úgyhogy minden részleg kapott egy gyomrost (kivéve az értékesítés, ezt majd kifejtem később), az én 14-15 fős induló létszámomból lett 11 (két teljes részlegre). Majd 10. A 10 úgy lett, hogy be kellett áldoznom plusz egy embert, hogy normálisabb fizetést kaphasson 3 olyan ember, akikről már tudtam, hogy ott fognak dolgozni. A rém kompetens igazgatónk azt mondta, a dolgok nagy részét lebeszélte már velük, és ne foglalkozzak ezzel, majd persze utólag közölte, hogy hát magasabb bért kell nekik adni. Ebből csak ketten tartoztak hozzám, a harmadik ember plusz bérét is a tőlem elvett forrásból finanszírozta. De ám legyen, a bővítési tervemet jóváhagyta, mire megérkezik a szezon, addigra megleszünk, gondoltam én.

Ekkor jött a következő hisztéria, miszerint most már félünk attól, hogy a tulaj nem fog kifizetni egy másik igen magas költséget, ez pedig az ún. csatlakozási díj. A legtöbb szálloda tartozik valamilyen lánchoz, brandhez, stb. Ennek több fajtája van, én egyiket jobban utálom, mint a másikat. Baromi sokba kerül, általában a központokban olyan elvárásokat fogalmaznak meg, amik nem igazodnak a magyar piachoz, és olyan követelményeket támasztanak, amire már nincs igény. Kábé mint a csillagozós vizsgáztatás. (Erről majd valamikor írok külön) Van előnye is egy ilyen csatlakozásnak. Csomó értékesítési és marketing hátteret adnak, kedvezményesen jutsz hozzá egy csomó szolgáltatáshoz, rendszerhez, és kerülsz fel irodák listájára, plusz nem neked kell kitalálni, melyik szolgáltatókkal szerződj le. Dolgoztam már ilyen házban, kezdő részlegvezetőként nagy segítség volt, hogy legalább egy layout-ot kaptam, mi az, amit fel kell építenem. Az egyéb negatív oldala az, már az imént felsoroltakon kívül, hogy ez úgy működik, mint a mobilos játékok, tele vannak "mikro"tranzakciókkal. Sokezer eurós marketingcsomagok, neked kell fizetni az ő minőségellenőreiket, és persze a foglalásaid után jutalék. Többezer euródba kerül, ha a minőségellenőr pont akkor telefonál, amikor a recepciósod elment szarni, és a gyakornok veszi fel neki a telefont. De ami engem a legjobban idegesített, az a mindenféle foglalási rendszerhez való korlátozott hozzáférés. Ez egy kétélű penge, azon kevesek közé tartozom, akik meglehetősen gyorsan ki tudják tanulni az ilyen rendszereket, és nem tudnak túl nagy katasztrófát okozni, akármibe nyúlnak bele. De egy láncnál nincs ilyen egyéni megkülönböztetés, hülyebiztos access-t kapsz. Ha valami letiltott cuccot akarsz állítani (néha triviális dolgokat is letiltanak sajnos), akkor meg írni kell a központnak. Ha értelmes emberrel akarsz beszélni, az 10ből 9szer out of office, mert rohadt kevés van belőlük, és kiküldetésen vannak valahol éppen, ahol nyitást asszisztálnak, vagy továbbképzést tartanak. Ha meg nem, akkor reménykedhetsz abban, hogy egy olyan Rajesh veszi fel a telefont vagy olvassa az emailed, aki tud angolul. Elvileg van ilyen, még nem találkoztam vele. Egyetlen kattintásba kerülő beállítás nagyjából 2 hét levelezés.

Emiatt nem teljesen bántam, hogy rákerült a kérdőjeles listára a csatlakozási díj, mert volt lehetőség megvizsgálni az alternatívákat. Úgy működik ez ilyenkor, mint a PC vásárlás. Ha komponensekből rakod össze, nem pedig megveszed a boltban a kész erőművet, akkor jobban jössz ki anyagilag, csak ehhez elengedhetetlen, hogy érts hozzá. A leendő értékesítési vezetővel összedugtunk a fejünket, olvasgattunk, kutatgattunk, ajánlatokat kértünk be, míg sikerült egy - mesébe illő, tudom - eredetinél erősebb koncepcióval előállni, ami ráadásul több, mint harmadával (itt szintén lakás/prémium autó árak nagyságrendben érdemes gondolkozni) olcsóbb is volt. Merthogy ugye az a költségvetésben nem látszik meg, hogy pl. nekem ez dupla annyi munkát jelent napi szinten. Viszont ingyen én se csinálok ilyeneket, szóval az én kikötésem ehhez az volt, hogy az így fel nem használt pénz legalább egy részét fordíthassuk arra, hogy ne letolt gatyával nyissuk ki a házat. Ebben megegyezés született, elfogadtuk az új biznisz modellt. Ez a megegyezés úgy tudott megszületni, hogy a tulajdonosnak, mint kiderült, esze ágában nem volt megkérdőjelezni a csatlakozási díjat, csak a félcédulás igazgatónk - legyen mostantól Rozália - bepörgette magát a semmin.

Ha teljesen független szállodaként indítasz el egy ilyen modellt, akkor - utálom ezt a szót - kulcs szerepe van a profizmusnak. Minden lépésed rohadtul át kell gondolni, és nagyon sok munkád van vele, mert nincs védőháló, ami felfogja a hibáidat. Mindennek megvan a maga előnye és hátránya. Ennek az előnye, hogy olyan konvencionális, költséges hülyeségeket engedhettünk el, amik már jó egy évtizede nem járulnak hozzá egyetlen hotel sikerességéhez sem, csak kevés a hozzáértő ember, aki mer is kockáztatni, inkább ül mindenki a tutiban, és belenyugszik, hogy van egy közepesen jó fizetése, és valódi sikerei soha nem lesznek.

Hogy kigyulladtak-e piros lámpák ez alatt? Folyamatosan. Viszont annyira jó modellt raktunk össze, amivel tényleg garantáltnak éreztem a projekt sikerességét, hogy gondoltam, nem számít, ha belefeszülök, legalább sikerül valami újat virítani ebben a halódó szakmában. Ritkán van olyan, hogy valami jobb is, meg olcsóbb is. Egy nagyon komoly anyagot állítottunk össze, mindenféle számolással, becsléssel, és mindenhol kihangsúlyoztuk az emberi tényező fontosságát. Mert végső soron ez már csak azon múlik. Sajnos, mint az többszörösen bizonyítást nyert, akinek az emberség, az empátia soha nem is jelentett semmit, annak ezt hiába mondjuk.