Kezdjük ott, hogy miről nem fog szólni ez a bejegyzés: A Black Friday történelmi vonatkozásait kiválóan összefoglalja a Wikipédia, tök felesleges ezt húszmilliomodik alkalommal nekem is megírnom. A különböző hírportálok sorra hozzák le a cikkeket (politikai oldaltól függetlenül), ahol tételesen listáznak egy csomó kamu akciót, amivel a cégek átverik a vásárlókat, szóval ennek a folyamatát nem fogom megkérdőjelezni, vagy elemezni ennek a folyamatát, tényként fogom kezelni ezt a működést, és csak reflektálok rá.

Amin elkezdtem viszont gondolkozni, hogy mi lett ebből az egész jelenségből mára, mit jelent ez az Egyesült Államoknak, és milyen a hazai leképződése ennek az eseménynek. Arra jutottam, hogy míg az amerikaiak kötnek magukkal egy rettentő nemtelen alkut, amiben végső soron kicsesznek magukkal, de a túloldalon lévő valódi incentívnek képtelenek ellenállni, addig kicsiny hazánk ennek az egész Black Friday mizéria nevű lónak megint csak a legtöbbet hivatkozott testrészét kérte, és árasztotta el vele a boltokat.

A megnevezés

Az idei évben, részben a Twitter-troll, már-leváltott amerikai elnök kommunikációjának és a szintén, leginkább kommunikációs téren vele szemben álló liberális gyíkember kurzus, akiknek a fejéből a Wall Street adóvevői nőnek ki, részben a lobbisták, az establishment belterjessége, és a vírus okozta gazdasági nehézségekből eredő szociális válságot addig-addig próbálták átkeretezni valamilyen identitásharccá, míg nem ez összejött nekik, és erőre kapott a Black Lives Matter. A valódi intézkedések helyett ismét a tét nélküli nyilatkozatháborút választotta a politikai elit, aminek az lett az eredménye, hogy többek közt Winston Churchill, mint közismerten hithű náci szobrát kellett ledöntenie a hiszterizált tömegnek, míg a másik oldalon az antifákat elkezdték Hitlerhez hasonlítani. Na, azé' itt van baj.

De akkor egy pillanatra álljunk meg, és gyönyörködjünk abban, hogy ez a "nemzeti ünnep" ennek még a szelét sem érezte meg, ilyen névvel! A BLM mozgalomban senki nem olvasta a Robinson Crusoe-t, ahol egy Péntek nevű nem-fehér ember az egyik szereplő? Vagy csak azért nem olvasták, mert Dúró Dóra demokrata párti megfelelője már bedaráltatta őket rég? Mindegy. Nekem mégis olyan érzésem van, hogy az, hogy a Black Friday elnevezés senkit nem triggerelt az amerikai társadalomból, olyan, mintha egy acélbetétes bakancsban mászkáló arcot beengedne a security a tinidiszkóba. (Pedig amúgy azt mondják, hogy nem mehetsz be, mert koszos a cipőd, true story!)

A helyzet az, hogy a Black Friday elnevezésen ugyanannyi joggal triggerelődhetett volna az amerikai társdalom, mint amennyi alapja volt annak, hogy ledöntötték Churchill szobrát. Az öreg Winstonnak csak annyira futotta, hogy megállította a nácikat (oké, nem egyedül), és döntő szerepet játszott a modern nyugati demokráciák kialakulásában, és a háborúból való gazdasági kilábalásban. Mindenki láthatja, hogy ez a kövér, alkoholista, szerencsejátékfüggő, szivarozó angol arisztokrata egyszer sem adott el áron alul tévéket, játékkonzolokat, vagy háztartási gépeket. Hát igen. Ezzel kiállította magáról a szegénységi bizonyítványt, és a történelem szemétdombján a helye.

Mi az oka ennek az érinthetetlenségnek?

A mai, lájk-kurválkodó politizálás gond nélkül húzná le a Black Friday-t a naptárból, ha azt látná, hogy ez több követőt hoz az Instán meg a Twitteren, és több lájkot a Facebookon. De hát ezt nem lájkolja az amerikai társadalom, mert akkor az olcsó árakról is le kéne mondani. Ezen a ponton az identitásháborúban álló felek felfüggesztik ezt a konfliktust, és leporolják a telepes-korszakból hátramaradt farkastörvényeket, megindul a Battle Royale (brought to you by Wal-Mart Enterprises), miszerint aki gyorsabban jut el a javakhoz és tűzi ki rá a zászlóját (vagy hányja bele a kosarába), az nyert. Lehet, hogy szó szerint át kellett taposni néhány emberen, vagy egészségüket, életüket kockáztatva napokat sorba kellett állni, de az elesettek méltó megemlékezésben részesülnek a rákövetkező napon, valószínűleg egy leárazott, prémium kategóriás koporsóban, amit még gyorsan a Black Friday-en beújított a család.

Az amerikaiaknak alapból van egy szorongása amiatt, hogy nincs saját történelmük, ezért is tudnak foggal-körömmel ragaszkodni ezekhez az eseményekhez, de egyéb okai is vannak. Ugyan rengeteg trükk van a dologban, de a valóság az, hogy tényleg nagyon olcsón lehet hozzájutni egy csomó cucchoz. A gazdagok szeretik, mert ők tonnaszámra vásárolnak ilyenkor, majd adják el haszonnal a következő napon a fing áron megvett termékeket, a szegények meg szeretik, mert máshogy esélyük nem lenne azokhoz a luxuscikkekhez hozzájutni, amit a saját médiájuk évtizedek óta nyom le a torkukon, és sugallja nekik, hogy ha nincs tévéd, akkor már arra is alkalmatlan vagy, hogy eldöntsd, merre nézzenek a bútoraid. Hát milyen ember az ilyen?

Szerintem jól rámutat ez arra, hogy valójában mit jelent ez az egész identitáshiszti, ami jelenleg is megy. Amint ténylegesen pénzről van szó, az egészet dobják a kukába az amerikaiak, mert hiába nem jutnak el a tudatos következtetésig, és veszik fel újra a vasvillát szombaton, ők is érzik, hogy a szociális és gazdasági problémákat (amik véleményem szerint a rasszizmus üzemanyagát biztosítják) sem a szobordöntések, sen a cancel-culture, sem a transzvécék nem fogják megoldani.

A valódi esélyteremtéssel, szociálpolitikával egyszerre lehetne megkezdeni a rasszizmus és az egymáson áttaposás felszámolását, én őszintén remélem, hogy egyszer eljutnak/eljutunk ide.

Black Friday ipar

Az USA-ban a Black Friday-nek saját ipara van. Ez az ipar nagyban épül a vásárlók megtévesztésére, azonban képesek voltak egy olyan rendszert kiépíteni, amiben mindenki úgy érzi, jól járt. A gyártók és a boltok gyakran élnek a termékvisszatartás módszerével, miszerint a kevésbé keresett termékeket leveszik a kínálatukból, amikről úgy gondolják, hogy a következő pár hónapban valószínűleg már nem tudnák őket eladni, a termékek népszerűtlensége meg amúgy is levinné az árat, de lehet, hogy még úgy se kéne a kutyának se. Tehát mondjuk márciusban leveszik az 1000 dolláros, nem túl keresett tévét a kínálatból, amit 500 dollárért kidobnak a polcokra Black Friday-en. A trükk az, hogy mivel nem keresett a termék, ezért az ára amúgy is lement volna ennyire, viszont egy gyorsan csökkenő árszínvonal a termék vonzerejét is csökkentette volna, ha márciustól novemberig a polcokon hagyják. Ehhez képest, ha kirakják a polcra, hogy 50% kedvezmény jár erre a termékre a legutóbbi ismert árához képest, a Black Friday tömegpszichózisának keretében három másodperc alatt kisöprik a készletet. Így az értékesítő megszabadul a nehezen eladható termékétől, a vásárló meg azt érzi, hogy megcsinálta élete boltját.

A másik ilyen taktika gyártói oldalról történik, ott valamivel egyszerűbb a képlet. Részben szintén a saját fennmaradó alkatrészeikből, a legkorszerűbbnél eggyel vagy kettővel régebbi technológiai sztenderdek szerint állítanak elő termékeket, kifejezetten a Black Friday-re, és a nagyon olcsó előállítási költségek mentén keresik rommá magukat. Mivel az "eggyel vagy kettővel régebbi" sztenderd a mai gyors fejlődés mellett legfeljebb egy-két évet jelent, a vásárló sem érzi azt, hogy rossz minőségű terméket kapott volna. Nyilván beleraknak egy-két újabb alkatrészt, hogy ne legyen ennyire átlátszó a dolog, de a trükk körülbelül ez.

Tehát az egyik módszernél elrejtik a lefelé tartó árszínvonalat, így ha az amcsi vásárló az ottani Árukeresőben megnézi a termék előző árát, valóban azt fogja látni, hogy 50%-kal olcsóbb a cucc a legutóbbi ismert árához képest, míg a másik módszernél egy teljesen új sorozatszámú termék jelenik meg a piacon, kifejezetten a Black Friday-re optimalizálva, így legfeljebb megvétel után, alkatrészekre bontva lehetne elemezni, hogy ténylegesen milyen az ár-érték aránya.

Trükkök ide vagy oda, azt nem lehet elvitatni, hogy végeredményben tényleg olcsó termékhez jut a vásárló. Nem így kis hazánkban.

A poszt-szovjet gyakorlat

Ezt nem kell olyan nagyon részletezni, mi a piacgazdaságot is igyekszünk okosba' megoldani.

Az itthoni modus operandi kimerül annyiban, hogy nem a valódi árszínvonalra fektetik a hangsúlyt a kereskedők, hanem a kedvezmény mértékére. Hogyan lesz az 5% kedvezményből 30%? Hát azt mondom, hogy tegnap amúgy is drágább volt, oszt jónapot. Az ár, és a kedvezmény mértéke mellett ugyan ott van egy áthúzott szám is, hogy mennyiről lett leértékelve a cucc, de azt a többség már nem ellenőrzi.

Amúgy nem kurvára sértő ez? Az amcsik egy komplett iparágat építenek arra, hogy átbasszanak, mert legalább annyit gondolnak az állami szervekről, hogy ha ilyen módon köpnék pofán a vásárlókat, akkor ott lenne némi kellemetlen számonkérés. Ehhez képest krumplileves országban hozzászoktattunk mindenkit a következmény-nélküliséghez, a társadalom aranyhal memóriájához, és hogy igazából bármit meg lehet velünk csinálni. Szólnak előre, hogy hamarosan csattan a turha az arcunkon, mi meg állunk, és várjuk, hogy megtörténjen. Néhányan utólag felháborodnak, de csak addig, amíg nem szólnak nekik ismét, hogy mindjárt kapják az arcukba, és akkor újra megállnak, és megvárják.

Erre tanítottuk a cégeket, és erre tanítottuk a politikusokat is. Még csak azt se érdemeljük meg, hogy úgy igazán át legyünk verve, ennyit gondolnak rólunk.