Folytatom is ott, ahol abbahagytam. Miután letöltöttem a felmondási időmet, nagyjából egyik helyről átestem a másikra, és megkezdtem a munkát. Mivel az épület még nem volt olyan állapotban, hogy ott lehessen dolgozni, a tulajdonos egy másik érdekeltségében helyeztek el minket ideiglenesen. Ez egy nagyon más világ volt, és nagyon más típusú közeg, mint amit megszoktam. "Családias hangulat"nak hívták, és tartozott ebbe minden, amivel egy valamire való szállodást ki lehet idegelni. A hatékonytalanság netovábbja. Most ilyen nagyon gyökér vaskalaposnak fogok tűnni, de higgyétek el, hogy lehet úgy is jó hangulatban dolgozni, hogy közben nem vagy kontraproduktív. Na de ami itt volt... Egész nap pofázás, pletyizés, és az emberek 70%-a úgy nézett ki, mint egy szoci párttitkár vagy egyéb hivatali csinovnyik, és a viselkedésük is erre emlékeztetett. Nekem amúgy ez tök oké, amíg nem nekem kell velük dolgoznom, gondoltam, én csinálok a saját dolgomat, meg ők is (néha) az övéket. Nem hibáztatom érte, hogy az ő munkájuk nem "time-sensitive" természetű, és máson szocializálódtak, csak ha nekem ebbe be kéne tokozódnom, akkor inkább legyen Szibéria.

Megkaptam az első adag feladatomat, ami mindenféle tervrajznézegetés, áttanulmányozás, listába vétel, a meglévő adatokból valami egységes rendszert alkotni. Ez amúgy tök jól ment mindig, ennek egyetlen kritériuma van: ha megállapodunk egy egységes rendszerben, vagy hogy mostantól X dokumentumban vezetünk bizonyos dolgokat, akkor ahhoz tartani kell magad, és kb. ennyi. Ha jól van mégépítve a táblázat (és én erre figyelek), pár nap alatt meg lehet szokni. Iszonyú rendszertelenségek voltak, ami mindig az eredményezi, hogy a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal, mert teljesen más hivatkozási alappal dolgoznak, ezt minden értelmes embernek tudnia kell. Mindig mondom, hogy amíg van lehetőségünk arra, hogy a nulladik kilométerkőnél ne gáncsoljuk el magunkat, addig éljünk ezzel a lehetőséggel. Egyszer úgyis meg kell nyitni, és onnan már freestyle az egész. Meg is hozták a céges laptopot, amin nekiláthattam a feladatoknak. Azonban volt néhány apró problémám, méghozzá a faszi, aki a cég "IT szakembere" volt, elvileg. Gyakorlatilag átvettem tőle az alap ITs cuccokat, hogy hol van regisztrálva a domain, a levelezőrendszert, stb. Rápillantottam a domain szolgáltató felületére, meg a levelezés beállításaira... És hát elszörnyedve tapasztaltam, hogy ezzel a konfiggal maximum valami külvárosi nyilvános vécét lehet üzemeltetni, aminek a vécés néni unokája csinált egy GPortálos weboldalt.

Pár háttérinfó, hogy edukatív legyek: A levelezési rendszer azért kiemelten fontos egy szállodában, mert ha szarul működik, annak azonnali következménye van. Nyilván ilyen szutyok multiknál vannak olyan vállalatirányítási rendszerek, amikben kommunikál a személyzet, és akkor az egyik csoport átküldi a másik csoportnak, hogy az visszaküldje az elsőnek, és így tovább, míg nem eljut a probléma a 10 ember egyikéhez, aki a 30ezer alkalmazott közül tényleg tudja, hogy mit csinál. Ehhez képest a szállodaiparban kifejezetten kerülni kell a problémák görgetését, és a megoldásra törekedni. Ezért pl. nekem fontos, hogy a telefonomra is kapjam az e-maileket, és a gépen is meg tudjam tekinteni, mert ha valahol vagyok, ne csak az egyiken vagy a másikon, gyorsan elolvasom a levelet telefonon, és mire a géphez érek, hogy megírjam a választ, már fejben kész is van. Másik ilyen fontos dolog, hogy ha valami miatt nem vagy elérhető, egyszerűen tudd kezelni az átirányítást, vagy az ún. "out of office" automatikus válaszbeállítást. Mindig abból kell kiindulni, hogy alapvetően számítógéphez nem jól értő embereknek is tudnia kell használni ezt, akiknek nyilván nem akarsz a teljes központi levelezéshez hozzáférést adni ilyen célból. Röviden és tömören, Microsoft Exchange-et kell használni, a többi szart se ér, és 0-24 IT supportot igényel, mert kell arra külön tartanod egy embert, hogy ezeket állítgassa, plusz mindenki emailen küldözgeti nekik a kéréseket, amit vagy olvasnak időben, vagy nem. Persze, rengeteg ellenérv van, hogy mit tud és mit nem, de amellett, hogy szükség van arra, hogy okos rendszerekkel dolgozz, arra legalább ekkora mértékben szükség van, hogy hülyebiztos legyen, Magyarországon meg aztán pláne, ahol úgy hülyék az emberek, hogy közben mindenhez értenek. Betanítani is úgy szoktam, hogy az első 3 hónapban be tudom tippelni, hogy mit fog hibázni a delikvens, és már fel vagyok készülve a kijavításra (ha nem hagynám hibázni, nem tanulná meg jól), szóval ez nem lenézés, ez felkészültség.

Na de a gép is megért egy misét. Nem volt még rendes IT providerrel szerződésünk, szóval sejtettem, hogy minden rajta lévő szoftver a TorrenTékából jön. Jaj, tudom, tudom. De úgy voltam vele, hogy 1-2 hónapon belül lesz szerződésünk rendes IT céggel, akiken keresztül veszünk mindent, szóval szartam bele. Illetve szartam volna, ha ez a fogyatékos legalább a kalóz windózt meg a kalóz office-t be tudja crackelni rendesen. Elvileg ez a csávó ebből él. Felismerhetőség miatt átnevezem mondjuk Lehelnek. Nos, szegény Lehel egyrészt elmagyarázott nekem olyan dolgokat a KMSPico meg a Windows Loader működéséről, amikről pontosan tudtam, hogy kurvára nem úgy van, mert amíg nem tudtam, hogy lehet 5ezerért second hand windóz kulcsot venni, én is nyilván fogtam a papagájom, a falábam, meg a szemfedőmet, aztán hadd szóljon. Szóval az office minden programja minden kibaszott elinduláskor kulcsot kért. A windóz nem különben. Na most, amikor napi 6-8-10 táblázatot nyitogatsz, csukogatsz szimultán, ez kurva idegesítő. Ráadásul visszatetszést keltő volt, hogy megpróbált hülyére venni, és egészen addig, amíg ezt valaki nem próbálja meg, kedves hülyének fogom tartani, de amint ezt a vonalat átlépi, onnantól inkompetens tolvaj kis gecinek. Utána végigfutottam az előre telepített szoftvereken (Windows 10-ről beszélünk)... Ad-aware, SpyBot, rosszul tört AVG, IFRANVIEW... Hú bazdmeg, mintha a rommá kalózkodott, minden indításnál 3szor lefagyó XP-s gépemet látnám 12 évvel ezelőttről. És a főnököm egy ugyanilyen módon telepített gépet, az elbaszott levelezéssel együtt használt már 3 hete. Ebbű baj lesz, gondoltam, szóval diszkréten jeleztem, hogy az IT supportot nem kellene olyan emberre bízni, aki valószínűleg otthon, az Internet Explorer 4.0-ban még mindig ráklikkel a hirdetésre, amiben unatkozó lányok beszélgetni szeretnének vele. De legalább azt is megtudtam, hogy egy ilyen minőségi telepítésért 30ezer magyar forintot kér, gépenként. És az egész irodájét ő csinálta. Ahol mindenki Outlook 2007ben nyomja a levelezést, a gépek nagy részén Windows 7 van, de egy-két XP is beficcent. Itt már tudtam, hogy pályát tévesztettem. Így hát megvitattuk a kérdést, hogy Lehel vajon alkalmas lesz-e egy folyamatos üzemeltetésben működő létesítmény meglehetősen bonyolult rendszereinek karbantartására. Én egyértelműen a "Nem"-re voksoltam, a felsorakoztatott érvek mentén. Az érv velem szemben pedig a következő: "De hát ő a tulajdonos saját embere, nem lehet csak úgy lecserélni, ráadásul olyan lelkes". Nyilván, mivel a főnököm is számítógépes analfabéta, kurva nehéz volt vele megértetni, hogy ezzel milyen hátrányok járnak, egyrészt. Másrészt mivel én voltam az üzemeltetési vezető, ezt az én dolgom volt megítélni, tehát neki csak figyelnie kellett volna. Amire persze szintén alkalmatlan volt. Nagy nehezen belement, hogy félve megemlíti a tulajdonosnak, hogy ha ebből valaha működő szállodát akar, akkor márpedig Lehelnek mennie kell. Minél messzebbre.

Érdekes módon a tulaj belement, hogy leszerződjünk egy profi IT-s céggel. Fel is vettem a kapcsolatot két céggel is, akikkel dolgoztam korábban együtt, megindult az egyezkedés. Viszont az ismeretség miatt egy csomó tippet meg apró segítséget adtak már a tárgyalási folyamat során is. És akkor itt kell szóba hoznom a "lekövetés"t, vagy ahogy magyarangolul szoktuk hívni, a follow up-ot. Nem elég kettőt firkantani egy papírra, és várni, hogy megoldódjon a probléma, ez kb. ennyit jelent. Tehát, ha nagy nehezen megszültük azt a döntést, hogy Lehel nem a legélesebb kés a fiókban, és kell a szakértelem, vajon lecseréltük-e a szar tárhelyet, átvittük-e a levelezést máshova, meg újrahúztuk-e a szarul telepített gépeket? Ja, hát azt azért nem. Felajánlottam, hogy én is szívesen megcsinálom, mert ennyit azért meg tudok, még ha nem is vagyok IT-s szaki. Majd jött a következetes válasz, hogy én nem értek hozzá, és biztos elrontom. Mióta lett itt feltétel, hogy érteni kell hozzá? Egyrészt, ha minimálisan nem értenék hozzá, nem tudtam volna megállapítani Lehelről, hogy fogyatékos. Másrészt ha már megállapítottuk valamiről, hogy szar, akkor nem lenne célszerű ezeket a problémákat orvosolni? Gondolkodásból csillagos ötös.

Történt ezután pár nappal, nyilván, hogy a főnököm összes levele elszállt a picsába. Lehelt már offoltuk, hogy esetleg a saját szar rendszerét megpróbálja visszaállítani, az új céggel meg még nem szerződtünk le. És hát a kétbites, finalista idióta mit szűr le ebből? Biztos azért szálltak el a levelek, mert elküldtük Lehelt. Ki mondta, hogy küldjük el Lehelt? Én. Tehát ki a hibás? Én. A kedves olvasónak előfordulhat, hogy feltűnt, hogy az én intézkedési javaslatom nem merült ki annyiban, hogy küldjük el Lehelt, hanem hogy egyrészt vegyünk fel helyette valakit, másrészt helyezzük át a levelezést, harmadrészt fel is ajánlottam, hogy megcsinálom. De hát az én kurva anyámat. Mint azt korábban megírtam, én az észszerűséget nagyon sokra tartom. Amikor ennek hiányával szembesülök olyan szituációkban, ahol egy problémára megoldást kell szülni, az nekem napokra szétnyírja az idegeimet. Hozzá kell tennem, hogy soha semmilyen beszállító, partnercég, szolgáltató ajnálásáért vagy velük való szerződéskötésért nem fogadtam el pénzt, és tudom, hogy ez itthon nem divat, de nekem az egyetlen célom, hogyd azért a fizetésért, amit kapok, tisztességesen elláthassam a munkámat, amit amúgy szeretek. Amikor ezt valaki lustaságból, szűklátókörűségből, kicsinyességből ellehetetleníti úgy, hogy azzal ráadásul magának árt, mert elvileg ugyanabban a hajóban eveznénk, vagy mi a tosz, nagyon ki tud borítani. De hát mindegy, felírtuk a falra, hogy én tehetek róla, némi dühöngés itthon, meg pár nap puffogás, aztán túltettem magam ezen az igazságtalanságon (is), mert végső soron a levelek elvesztése elindíotta azt a folyamatot, hogy költöztessük át Exchange-re a dolgot. A probléma elengedését nem segítette, hogy ezt követően (nem túlzok) hetekig fel volt ez emlegetve. 

Ezen kívül voltak még olyan, szinte említésre sem méltó apróságok, hogy megjegyzéseket kaptam arra, mikor megyek szünetre. Merthogy az irodában lévő, velünk amúgy továbbra sem egy munkaközösségben dolgozó, emberek pletykálnak erről. Most abba nem mennék bele, hogy mi a lófasz közük van hozzá, de azt bizton merem állítani, hogy 10 perc alatt nagyobb mennyiségű munka pörgött át a kezeim alatt, mint nekik egy teljes munkanapjuk során. Viszont rendszereket felépíteni, dolgokat rendszerbe rendezni mentálisan megterhelő, ráadásul sokat kell előre gondolkozni, hogy a jövőben hova akarom majd ezt bővíteni, vagy ha már lesz egyéb adatkezelésre való rendszer, akkor hogyan lesz a legkönnyebb importálni mindent, stb. A tapasztalat azt mondatja velem, hogy ha hagyom magam nagyon beleolvadni a monitorba, akkor hajlamos vagyok túlbonyolítani ezeket a dolgokat, és építek egy akkora kártyavárat táblázatból, hogy másnap már én se biztos, hogy értem, pedig amikor elkap a gépszíj, akkor nagyon logikusnak tűnik. Ezért jót tesz, ha 2-3 óránként eltávolodom a monitortól, sétálok egyet, elszívok egy cigit, és hagyom, hogy ülepedjenek a gondolatok, beérem magam fejben. Azt meg kell jegyezzem ismét, hogy (pozíciót máshogy hívták, de) kvázi igazgatóhelyettes voltam a cégnél, talán inkább azzal kéne foglalkozni, hogy kész van-e időre a munkám, és milyen minőségben adom ezt le. Nem egy kibaszott óvoda. Úgyhogy bizonyos értelemben szartam rá, hogy beszólnak miatta, ugyanúgy kimentem, viszont emiatt a basztatás miatt mindig volt némi rossz érzés bennem, amikor szünetre mentem. Főleg, hogy az senkit nem érdekelt, hogy 2 hét alatt megvolt minden, amit egész hónapban kellett volna csinálnom, tehát nem mondhatnám, hogy a hatékonyságom kárára ment. Ebben a szoci pártüdülő hangulatot idéző környezetben amúgy minden nap valakinek szülinapja, névnapja, tudjaafaszom mije volt. Na most az ilyen erőltetett hülyeségeket a saját munkaközösségemben is nehezen viselem, és csak fegyverrel lehet odakényszeríteni, de itt meg állandóan nyomatták, hogy csatlakozzunk, mert a teljes kispolgári konyhát kibaszták ilyenkor az asztalra. Én meg amúgy csak azt akartam, hogy ne szóljon hozzám senki, és hadd koncentráljak a munkámra. Sajnos ráadásul ha én valamit rosszul írok be, rosszul viszek be a rendszerbe, az mindig továbbgyűrűzik, és rengeteg idő kinyomozni, kijavítani. De azért lélekben ott voltam ezeken, ha kellett, ha nem, mert miután megtartották a munka halotti torát az ebédlőjükben, egész nap kolbásztól meg káposztától szaglott az iroda is. De persze piákat is hoztak, amit nem győztek az orrom alá dugni és tukmálni. Az általam kezelt, koncentrációt igénylő dolgokból fakadóan nem szerencsés délben iszogatni. Egyszer-kétszer volt már erre példa, és nagyon megbántam, úgyhogy ilyen téren szigorú vagyok magammal. Ráadásul öregszem is. Soha nem fogom megvetni az alkoholt, és imádok egy-két valamit meginni a haverjaimmal, de sajnos ha megiszom 2 sört vagy egy pohár bort, nekem fél óra múlva már fáj a fejem.

El tudjátok képzelni, hogy itt még mindig reménykedtem abban, hogy ha átköltözünk a saját helyünkre, jobb lesz? Én se, pedig így volt.

Na, szóval azért ez az önhibáztató címe a bejegyzésnek, mert ugyan turizmusban dolgozóként a nagynehezen felépített szaros kis életem (ami egyébként se volt egy nagy valami) teljes mértékben elmosta ez a retek járvány, és a jóságos kormányunk szociáldarwinista válság(nem)kezelése. Ami mégis valamelyest kiemel ebből a - ki hogy számolja - 350-400ezer emberből, hogy könnyen lehet, hogy ha nincs vírus, vagy ez a néhány, vidéki esküvőkön és állami pénzen hízlalt faszkalap tett volna bármit azért, hogy a válság ne vágja be a bránert mindenkinek szárazon, akkor is hasonlóan szar helyzetben lennék. Nyilván nem ennyire, de megközelítőleg.

Arra gondoltam, hogy - néhány neccesebb részlet kihagyásával, megváltoztatásával - elmesélem a legutóbbi munkahelyem történetét, illetve az utamat a "második számú vezető" pozícióból a kórházba, és végül a műtőasztalra. Lesz benne egy csomó szakmai részlet, háttérinfó, ami biztos senkit nem érdekel, viszont ezek nélkül nem érzem, hogy jól le tudnám írni a dolgot. De lesz benne egy csomó abszurd, egy tökéletes szemléltetése a kontraszelekciónak, meg némi húzós munkahelyi zaklatás, meg én, aki jelenleg a hülye szerepét tölti be. Sokszor olvasom, hallom, meg a terápiáknak is rendszeres témája, hogy az önhibáztatás rossz. Azonban egyelőre nem tudom azt elfogadni, hogy kizárólag azon múlt a dolog, hogy belefutottam egy (vagy több, majd eldöntitek) rohadt gecibe, aki a hatalommal való visszaélést A-tól Z-ig kimerítette. Ha ezt elfogadnám, akkor az azt jelentené, hogy a következő alkalommal is simán belefuthatok egy ilyenbe, és valószínűleg ugyanígy nem tudnám kivédeni. Úgyhogy valahol a tanulságát is keresem is ennek a dolognak, hogy mit csinálhatnék másképp, hogy még egy ilyen ne forduljon elő. De ezt már rábízom arra, aki, ha egyáltalán, elolvassa, igazából lehet, hogy csak tagadásban vagyok.

Tudni kell, vagy érdemes a történet megértéséhez, hogy nekem a munkám az életem. Minden nagyképűség nélkül állíthatom, hogy jó vagyok benne, komoly eredményekkel a hátam mögött. Soha senkinek nem voltam lekötelezettje, teljesen nulláról kezdtem, rengeteg hibán, bukáson és kitartáson keresztül jutottam el oda, ahova. Emberként rengeteg rosszat el lehet rólam mondani, vannak, akik ezt meg is teszik, de az itthon szokásos benyalással, helyezkedéssel, elvtelenséggel, érdekvezéreltséggel még a hátam mögött se vádolna meg senki. Ez persze rengeteg előre kódolt szívást eredményez az életem során, mivel a legújabb mentális betegségek katalógusában már lazítottak a pszichopátia definícióján, mivel a jelenlegi szélsőségesen neoliberális kapitalizmusban ez amolyan szükségszerű megküzdési stratégiának számít. Ezekre java részt fel voltam/vagyok készülve, és elfogadtam, hogy sosem fog rám szakadni az OTP, de ez egyáltalán nem zárja ki azt, hogy egy jó minőségű életet élhessek, mert a rogyásig lévő bankszámla és a full csóróság között azért elég sok fokozat van. Azt is elfogadtam, hogy az elvszerűség és a kritikus gondolkodás konfliktusokat fog eredményezni. Kiállok az értelmes vita mellett, és ha valaki nem tudja se érvekkel vagy eredményekkel igazolni az állításait adott helyzetben velem ellentétben, akkor az utolsókig ragaszkodom. Ez nem azt jelenti, hogy állandóan szembe mennék a főnökeimmel, mert sokszor el tudom fogadni, hogy a túloldalon van egy létszám vagy pozícióbeli többségi álláspont, és miután megszületik az ezzel kapcsolatos döntés, részt veszek a kivitelezésben. Kivéve ha valami olyat kérnek, amihez nem tudom adni a nevem, és akkor odébb állok, de nem szabotálok. Asszem. Amit mindig el szoktam mondani, hogy ezt a szakmát akkor lehet jól csinálni, ha precíz vagy, proaktív, empatikus és észszerű. Ezt minden esetben számon kérem a környezetemen, mert túl azon, hogy az észszerűség és az empátia emberileg is fontos úgy általában, a felsorolt tulajdonságok hiánya és implementálása a napi gyakorlatba sikertelenségre predesztinálja az adott projektet/házat. Ebben a működésben egész biztos rengeteg hiba van, de 30 év alatt ennyit sikerült összehozni. Ez nem jelenti azt, hogy ne érvényesíteném magam, vagy ne támasztanék igényeket a munkáltatóim felé, csak nem azon jár az agyam 0-24, hogyan tudnék két forint húsz fillérrel többet kisajtolni egy-egy szituációból, mert így lehetetlenség csapatban dolgozni, az meg itt elengedhetetlen.

Fontos még kiemelnem a munkám természetét. Azon ritka fajok közé tartozom, akik mind üzemeltetéssel (napi működés, levelezés, hatékonyságnövelés, ilyenek), mind stratégiával (árazási struktúra, szegmentáció, együttműködések, költségvetés) és háttérmunkával (szállodairányítási meg online rendszerek karbantartása, számlázás, foglalások, elszámolások, jutalékok) is foglalkoznak, meg persze tréningezek, továbbképzek, és anyagot gyártok hozzá. Útközben fogok feltenni kérdéseket, amiket lehet, azonnal meg is válaszolok, de a válaszaim nem olyanok, amik kőbe vannak vésve, lehet, hogy kívülről máshogy jönnek majd le. De akkor kezdjük az elején.

Még a szóban forgó projekt előtt dolgoztam egy másik szállodában, ahonnan indult az egész sztori. Az a hely nagyon ígéretesnek indult, egy általam szakmailag nagyra tartott ember vezetésével. Azért mentem oda dolgozni, hogy tanuljak, fejlődjek, mert az előtte lévő helyemen hiába voltam ilyen "minden dolgok tudója", nem láttam benne előrelépési, fejlődési lehetőséget. Sajnos ennek az illetőnek a magyar tulajdonosi kör, és az ő mindenre való alkalmatlanságuk megették az idegeit, és felmondott. Aki a helyére került, az szakmailag meg olyan színvonalat képviselt, amit a világ és a szakma meghaladt már vagy 10 éve. Ritkán kategorizálok, de szakmai szinten teljes mértékig a progresszívak közé tartozom, akik a felesleges sallangokat nem csak elutasítják, de el se sajátították. (Itt most olyanokra gondolok, hogy nem nyomorítom meg értelmetlen szabályokkal a dolgozók életét, vagy hogy a modern technikát minél nagyobb mértékben igyekszem kihasználni és beépíteni, nem pedig kinyomtatott jegyzőkönyvekkel és egyéb felesleges nyomtatott fecnikkel rohangálok fel-alá az épületben, mint egy idióta, vagy elutasítom a túlzott sztenderdizációt, mert azt gondolom, hogy az emberek sem egyformák, így az igényeik ugyan csoportosíthatóak a környezetből és a szolgáltatás természetéből fakadóan, de rengeteg árnyalatban térnek el egymástól, és erre nem sztenderdek kellenek, hanem empátia). Az történt, ami minden gyengekezű, inkompetens vezetőnél történik, megszűnt a csapatszellem, és mindenki a saját érdekeit nézve tolta ide-oda a felelősséget és húzta le a céget. Na, itt tudtam, hogy menni kell. Történt ekkor, hogy az akkori közvetlen felettesem (ő volt köztem és az igazgató közt) felajánlotta a teljes részlegünknek, hogy felállhatunk együtt és van egy új hely, ahol egy az egyben átvennének minket. Ide teszek egy nagy [1]-est, mert a későbbiekben szerintem "retcon"-olni fogok (egy múltbeli történéshez utólag olyan információt hozzáadni, ami későbbit visszamenőlegesen magyaráz) erre a pontra. 

Ezt a szitut úgy kell elképzelni, hogy volt a szokásos reggeli meeting, amiben a szóban forgó közvetlen felettes összekülönbözött az igazgatóval, ezek után elhívta a részlegét kávézni, és bejelentette ezt a dolgot, illetve megtette a felajánlását. Elég fura volt, hogy csak úgy igent mondott mindenki, rajtam kívül. Bennem azért felmerültek azok az apró kérdések, hogy "Hova? Pozíció? Feltételek? Fizetés?"... Mondanom sem kell, hogy a többiekhez képest én más szociális háttérrel rendelkezem, és ezek nekem számítanak. Nem vághatok alá a karrieremnek egy alacsonyabb pozícióval, nem dolgozom reménytelen feltételek mellett vagy általam érdemtelennek ítélt projekteken (itt még senki nem tudott semmit arról), és albérletem meg számláim vannak, amiket havi szinten ki kell fizetnem, vagy - minden túlzás nélkül - utcára kerülök. Na, ezek után leültünk négyszemközt beszélgetni (több, rövidebb etapban). Hozzá kell tennem, hogy ezzel az emberrel nekem rengeteg konfliktusom volt, és az egész személyzet néha arról beszélt, hogy milyen fasz módon viselkedik velem. Azonban - ekkor még - óvodás dolognak tartottam élből elutasítani egy lehetőséget csak azért, mert emberileg viszolygok a felajánlótól. A beszélgetésünk során én ezeket is felhoztam, a megfelelő távolságtartással. Gondoltam, hogy ha szépen kitárgyalunk minden feltételt, akkor ezektől a szemétkedésektől meg tudom magam védeni. Azt is tudtam, hogy én inkább a "kötelező rossz" vagyok az ő szemében, mert több tapasztalatom és sokkal széleskörűbb szakmai tudásom van a többieknél, és engem csak azért akar vinni, mert kell valaki, aki ténylegesen mozgatni fogja a dolgokat. (Ilyenkor kényszerem van háttérinfókat adni. A többi manager, akiket hívott, írói túlzással digitális analfabéták voltak, a kevésbé tapasztalt kollégák meg nem voltak még azon a szinten, hogy nullából tudjanak építkezni, szóval maradtam én)

Beszéltünk tehát a projektről. Ez egy kivitelezés alatt álló valami, ami szolgáltatások szintjén alatta volt az akkorinak (kevesebb csillag), és a mi feladatunk gyakorlatilag ennek a gatyába rázása lett volna. A tulajdonos azzal a megbízással keresett embert, hogy egy olyan házat kell megcsinálni, ami maga kategóriáján az élvonalba tartozik (top10), és hát az akkori állapotában, a látványtervek, koncepció, stb. alapján nemhogy az élvonalra esélytelen lett volna, de teljesen egyértelműen egy teljes kategóriával lejjebb sorolta volna bárki, aki járatos a szakmában. Tehát adott a feladat: fel kell pimpelni a dolgot, hogy alkalmas legyen ezeknek a céloknak a teljesítésére, és közben még termeljen pénzt is. Na, ha valamiben penge vagyok, akkor ebben, vagyis az erre alkalmas struktúrák, rendszerek (személyzet, napi működés, stratégia, háttérfolyamatok) tervezése és felépítése. De azt nem szabad elfelejteni, hogy ennek, mint mindennek, minden szakmában, ára van. Nem feltétlenül és kizárólag pénzben, de felépítésben, gondolkodásban, policy-kben, humán tőkében, időben. Végigbeszéltük tehát az alapokat, amik nélkül tudom (kipróbált, letesztelt, bizonyított módon tudom), hogy nem megy. Szóval megadtam, hogy milyen hatásköröket szeretnék, mibe kérek beleszólási/véleményezési jogot, mik az alapelvek, amik mentén tudok építkezni, ehhez hány emberre lesz szükségem, milyen rendszerek kellenek, és mik azok a dolgok, amiket már első ránézésre is azonnal dobni kell. Ezen kívül persze mondtam egy pozíciót meg egy fizetést hozzá. Utóbbival nagyvonalú voltam, mert egyrészt a nyitó házaknál ezt figyelembe kell venni, másrészt bíztam abban, hogy a megfelelő feltételek mellett úgyis bőven lesz még okom emelést kérni. Alkudoztunk fel-alá, és megállapodtunk egy ilyen csomagban. Kb. mint a PC játékok dobozára írt "minimum gépigény". Minden kérésemet részletesen indokoltam, szakmailag alátámasztottam. Ezután megállapodtunk. A kiindulópont az volt, hogy kezdéstől számítva nagyjából fél évünk van arra, hogy kipofozzuk ezt a dolgot, már javában folyt a kivitelezés, de semmilyen dizájnelem nem volt még bent, tehát abszolút menthetőnek ítéltem meg. Így esett, hogy elvállaltam a dolgot. Továbbá számításba vettem azt is, hogy én ezzel az emberrel nem tudok huzamosabb ideig egy légtérben dolgozni, mert folyamatosan pofázik, basztat, és nem hagy figyelni semmire, és képtelen 5 percnél tovább koncentrálni bármire. A megállapodás szerint 3 hónap után saját irodát kaptam volna, és úgy voltam vele, hogy ez egy olyan kompromisszum az idegi terhelés terén, amibe még nem halok bele. Nem lehet nem megemlíteni, hogy épp túl voltam egy szakításon, nagyon szarul éreztem magam, és ilyenkor szeretek munkába temetkezni, és úgy általában megoldani dolgokat, szóval ez is hajtott.

Kiderült útközben, hogy nem egyszerre kéne felmondanunk, hanem mindenkinek megadott a főnökünk egy kezdési időpontot, hogy kábé mikor. Nekem kellett menni elsőnek, mert a szállodairányítási rendszer (PMS) telepítése, a foglalóoldalak és egyéb online szolgáltatások implementációja, az árazási struktúra, meg a működési szabályzat meg ilyen szarok mind hozzám tartoztak. Továbbá meg voltunk rá kérve, hogy mindenki az utolsó pillanatig titkolja a felmondási szándékát. És akkor itt az első pont, ahol valamelyest alkut kötöttem magammal. Sokkal tisztábbnak tartottam volna, ha mind bejelentjük egyszerre, elmondjuk, ki meddig marad, így több idő van a helyünkre embert találni. Természetesen a felmondási idejét mindenki kitöltötte, úgyhogy nem derült égből villámcsapásként álltunk fel, de mégis úgy érzem, így korrektebb lett volna. Ha nem én mondok fel először, akkor valószínűleg egy idő után annyit tépelődöm ezen, hogy elmondtam volna. De tartottam magam a kéréshez. A leendő munkáltatóm felé annyi kérésem volt, hogy legyen egy kéthetes lenyugvási periódusom, amikor egyrészt megcsinálok pár barkácsolós szart a lakásban, amit hónapok óta halogattam, illetve párszor taccsra vágom magam, és lélekben megpróbálom lezárni ezt a periódust az életemben. Bennem minden ilyen nagyon lassan történik, ezt általában a barátnőim is kifogásolják bennem, de ez van, nekem szükségem van az ilyen típusú időre. Utóbbi kérésemnek sajnos nem sikerült érvényt szerezni, mert a főnököm szerint rengeteg dolgunk van, és nem várhatunk ennyit. Így lett 9 napom, a maradék szabadságaim kivételével. Gondoltam, ennyit engedhetek, még ha ez nekem megterhelő is lesz, és kockáztatom vele azt, hogy nem lesz meg a kellő lendületem. Ráadásul kimerültség miatt abban az évben egyszer már lerobbantam, és betegszabit kellett kivennem. Egy teljes évet lenyomtam úgy, hogy heti 6 napokat dolgoztam, és egyszerűen - igen, a szállodaiparban ilyen sok van - nem engedett el ez a féreg szabadságra, mert nem volt, aki ellássa a feladataimat. Vagy direkt rátervezett az én szabadságomra, amikor is nekem őt kellett helyettesítenem (a saját feladataim mellett), stb.

Kiindulván abból, hogy még ugyan rengeteg része lesz ennek a történetnek, de már előrejeleztem, hogy katasztrófa a vége, felmerülnek a kérdések:

Mit csinálhattam volna jobban az egyezkedés során? Még pontosabban kellett volna leírni az igényeimet? Miért volt ez a maszatolás a felmondások körül? Olyan kurvára fájt volna még azt a +5 napot megadni nekem? Már itt ki kellett volna gyulladnia a piros lámpának, hogy "Helló, kértem valamit, amibe előzetesen beleegyeztél, majd mégse? Így fogod tartani magad a többi kérésemhez?"? A helyzet az, amikor beadod a felmondásod, és tudod, hogy a jövő hónapban is lesznek számláid, és nulla félretett pénzed van, olyankor már nekem utólag nem sok terem van variálni. Neki annál több. Hallgatnom kellett volna az ösztöneimre, és minden részletes megállapodás ellenére azt mondani, hogy a szervezetem egyetlen sejtje sem akar ezzel az emberrel dolgozni? Visszagondolva az eddigi életemre, elértem volna bármit, ha nem vállaltam volna be néhány nehezebb szitut? Rosszul mértem volna fel a helyzetet, hogy miket kell megbeszélnem, lefektetnem előre, mielőtt elvállalnék egy munkát? Azért ezekre a kérdésekre már részben választ kaptam, de nehéz kőbe vésettként kezelni őket. Nem kellett volna engednem semmiből? Akkor az olyan, mintha nem lennék kompromisszumkész, márpedig teljesen kategorikusan nem lehet működni. Szeretnék, csak nem vezet sehova. Esetleg túl naiv és jóhiszemű voltam? Ilyennel azért ritkán vádolnak meg.

Hamarosan folytatom.

Nem számítok rá, hogy az írásaimnak komoly (vagy egyáltalán bármilyen) olvasottsága lesz, de ezeknek a kis összefoglalóknak egész jó terápiás jellege van, úgyhogy elkezdtem egy gyűjtést a címben is felvázolt témában. Nem titkolt célom, hogy szeretném a lehető legjobban végezni a munkámat, amihez - most már - elengedhetetlen, hogy ne csak szakemberként, de vezetőként is legyek kompetens, illetve legyek egyre inkább az.

Sokszor elmonddom, hogy ma Magyarországon a vezetőségi réteg elkeserítően, kétségbeejtően kontraszelektált. Több megfejtési kísérletem is volt erre a problémára, de leginkább csak abban térnek el egymástól, hogy meddig megyek vissza a történelemben, de a felelősség nagy részét a Kádár-korra csoportosítanám, amihez lélekben a mai napig nagyon ragaszkodik a magyar társadalom. "Történetileg úgy alakult", hogy a - lehet, hogy nem a legmegfelelőbb szó rá - meritokratikus tendenciákat nem hagytuk egyszer sem kialakulni, így a feudális rendszer gondolkodásától sosem tudtunk szabadulni, csak átcsomagoltuk ilyen meg olyan rendszerekbe. Amiért mégis a létező szocializmus betonozta be ezt ennyire a lelkekbe, az a munkához, előremenetelhez való hozzáállása. Nem lehet eltagadni, hogy még ebben a kis országban is millióknak emelték meg az életszínvonalát egy elfogadható szintre, és adtak közműveket, lakhatást és munkát az embereknek. (Más kérdés, hogy az utolsó 10 évben ezt már csak az imperialista hanyatló nyugattól jövő hitelből tették, ezzel most nem foglalkoznék) Viszont ami szerintem a fejekben a legnagyobb gubancot okozta, az abban az élethelyzetben keresendő, ha valaki egy kicsit többet akart, mint egy másfél szobás lakás 4 főre, ahol van melegvíz és áram.

A Kádár rendszer egyik agyrágó bogara rettentően felmagasztalt, egy másik pedig rettenetesen eltorzított egy fogalmat, ami pedig a lojalitás. Ha valaki dolgozik (a klasszikus értelemben), akkor az a munkáltató és a munkavállaló között létrejövő szerződéses viszonyból adódik, ami megadja a munkavégzés kereteit. (A mai, internet alapú pénzszerzési lehetőségeket akkoriban még nyilván nem ismerték, szóval azt meghagynám egy külön témnak, hogy oda hogyan gyűrűzik be ez a mentalitás.) A munkáltató meghatároz egy akár objektív, akár szubjektív szempontrendszert, ami alapján a dolgozóit jutalmazza bónusszal, fizetésemeléssel, előléptetéssel. Egy ilyen szempont lehet a lojalitás, ami szerintem minden tekintetben egy hibás elképzelés, de a munkáltatónak megvan a joga hozzá, hogy ez alapján értékeljen. Nem így a rendszerváltás előtti időszakban. A munkáltató és a munkavállaló közt létrejövő viszonyba befurakodott az állampárt, és kisajátította a lojalitást, mint egyik legfontosabb megítélési kritériumot. Kisajátította, mivel nem az adott vállalathoz kellett hűnek lenni, hanem a párthoz, annak érdekében, hogy előrébb juss. A torzítás pedig abban leledzik, hogy az állampárthoz való hűséget feltétel nélkül várták el, tehát egy zsarolói pozícióból kényszerítették ezt ki az emberekből. És ami a mai napig a problémát okozza, hogy ezt az eltorzított, felértékelt fogalmat kapta meg a kapitalista gazdaság a rendszerváltás után, hogy tökön rúghassa vele saját magát.

Tehát a munkavállaló-állampárt-munkáltató háromszereplős szörmedvény ugyan kétszereplőssé változott, de a fogalmat nem gondoltuk újra, így az állampárt nyújtotta szellemiséget megpróbálták átvenni, saját működésükben meghonosítani a vállalkozások, mert nem az sajnos nem merült fel, hogy ezt a mentalitást nem muszáj feltétlen pótolni valakinek, ezt ugyanúgy lehetett volna a szemétdombra tenni, nem maradna utána űr. Ami az egyik oka lehet annak, hogy ez mégis így maradt, hogy rendszert ugyan váltottunk, de a vezetőségi rétegben csak elvétve történtek cserék, ami cserék pedig történtek, azok nem tekinthetőek minőséginek, így nyilván érdekük fűződött ahhoz, hogy ez a szellemiség fennmaradjon, garantálva nekik a magas életszínvonalat és egyéb előnyöket a rosszul elvégzett, kártékony munkáért. 

De mi is lenne valójában ez, és hogyan lenne érdemes ezt értelmezni? Nem fogok a fogalom értelmezésében nagyon mélyre ásni, de röviden mégis látnunk kell, hogy valójában mi a lojalitást, szigorúan munkaerőpiaci értelemben. Lojálisnak azt a dolgozót tartják ma a cégek, akik a jól felfogott érdekükkel szemben is a vezetőség "belső köreinek" bólogatnak, feláldozva ezzel akár a munkájuk eredményességét, illetve sok évet az adott cégnél töltenek, és visszautasítanak más ajánlatokat, ha esetleg el akarják őket vinni valahova. Mi ezzel a baj? Az, hogy a felelősséget egy az egyben a dolgozóra hárítja, és mint ahogyan a Kádár rendszerben, feltétel nélküli hűséget várnak el, előmeneteled zálogává téve azt, így a munkáltatónak igazából nem is kell megfelelnie semminek. Ezen kívül az érdemi kritika lehetőségét is kizárja, mert akiket ilyen helyzetbe kényszerítenek, azok mindig csak a "jó ez a szocializmus, csak több kéne belőle" érvekkel fognak tudni az asztalhoz ülni, amikor valamit meg kell oldani, és ugyanarra a sorsra fogják juttatni a vállalkozást, mint amilyen sorsra jutott az emlegetett rendszer.

Az én felfogásomban, egy szebb világban, ez egy kétoldalú dolog lenne. A munkáltató felelőssége, hogy olyan környezetet alakítson ki, amihez lehet kötődni. Ezt a kötődést kialakíthatja például egy olyan munkakörnyezet, csapat, amiért az ember ott akar maradni, még akkor is, ha a másik munkáltató mondjuk több pénzt ajánl, de nem tudja ugyanazt a hátteret nyújtani. Vagy maga a munka jellege, a nyújtott szolgáltatás vagy értékesített termék minősége olyan, hogy szívesen adja hozzá a nevét az ember. Direkt azért nem az anyagi részével kezdtem, mert miközben nagyon fontos, hogy a dolgozók jól meg legyenek fizetve, de amikor épp nem nyírják ki a teljes gazdaságot egy járvány miatt, olyat mindig lehet találni, aki két forint húsz fillérrel többet fizet a munkádért. Lényeg a lényeg, a lojalitás mértéke nem az ember kiárusított lelkének a valutája kéne, hogy legyen, hanem a munkáltató által teremtett körülményeké, amin keresztül lehetőség nyílik egy ilyen kétoldalú kapcsolat kialakulására. 

Amiért ezt ilyen részletesen taglaltam, mert hátteret szerettem volna biztosítani a későbbi írásokhoz, illetve mert attól még, hogy úgy látom, mai vezetők nagy részét befolyásolja ez a fajta elcseszett gondolkodás, egyáltalán nem zárható ki, hogy én magam is ennek vagyok a része, hiába nem gondolom így. Alapvetően gyors, és felívelő pályám volt mostanáig, amit a vírus és egy nagyon rossz döntésem ellenére szeretnék valahogyan fenntartani, talpra állítani, és szerintem mindezt rengeteg munkával értem el, de soha nem zárható ki, hogy én is csak egy szereplő vagyok ebben a játékban, akinek épp az a szerepe, hogy próbál nem játszani. Részben ezért is fogok olyan összeállítást is csinálni, amik kifejezetten az én tévedéseimről, hibáimról, tanulásomról szólnak majd. 

Lehetne ezt önkritikának hívni, de ezeknek a hibáknak, vagy rosszul kezelt helyzeteknek nagy százalékára a kollégáim, feletteseim hívták fel a figyelmemet, és néhányat csak utólag láttam be, hogy tényleg nem így kellett volna. De miért tartom az ilyesmit fontosnak az általános "legyél magaddal kritikus", mára már semmitmondóvá vált közhelyen kívül? Nézzük is:

A fenti kérdésre adott válaszom egyben az első olyan hiba, amit megkísérlek körüljárni. Nem hivatalos elnevezése (általam): omnipotencia komplexus, tehát tévedhetetlenség, mindenhez legjobban értés.

Mindenki találkozott már azzal a vezetővel, aki a szakmailag megalapozott vélemények ütköztetését elcseréli az utolsó szóért való ádáz küzdelemre. Mindegy, miről van szó, olyan nincs, hogy ő nem ért hozzá, és olyan se, hogy tévedett valamiben. Még nem fedeztem fel a hatékony módját ennek a helyzetnek a feloldására, szóval tapasztalataim azt mondják, hogy ebből csak szarul lehet kijönni.

Emögött a jelenség mögött egy folyamatos játszma húzódik meg, aminek mindig ugyanaz a vége. Kezdődik egy kultúrált hangvételű szituációval, amiben kikérik a dolgozó véleményét, vagy első blikkre konstruktívnak kinéző vita kezd kibontakozni. A dolgozó alárendelt helyzetéből fakadóan nem tudja elkerülni, hogy nyilatkozzon, és elmondja a véleményét, és jó esetben közölje azokat az adatokat, tényeket, amikre alapozza azt. Ha valaki nem túl elkötelezett a meglátásai mellett, akkor az első ponton, amikor a vezető vitapartnerből átmegy hatalomból kommunikáló személlyé, és lesöpri az érveket az asztalról, ráhagyja a dolgot. Ennek általában az az eredménye, hogy rossz megoldás születik egy problémára, és végeredményben rosszat tesz a működésnek. Aki viszont érdekelt abban, hogy jó válasz szülessen az adott helyzetre, meg fog próbálni tovább érvelni. Ekkor a vezető érvelési hibákat egymásra halmozva, témától eltérve, irreleváns szempontokat behozva elnyomja a dolgozót, vagy ha kell, a dinoszauruszokig visszamegy magyarázkodásban, hogy miért nem hibázott vagy kezelt rosszul egy szituációt, esetleg rákeni valakire, szélsőséges esetben hazugságokkal, ellenőrizhetetlen állításokkal támasztja alá az igazát. Az alárendelt személy minden esetben látszólag elveszíti a vitát, és még csak értelmes magyarázatot se kap rá, mert a felettes a hatalmi pozícióját kihasználva alakítja így a helyzetet.

A rossz megoldásokon kívül egyéb mellékterméke is van ennek a magatartásnak. Mert ugye van az a kolléga, aki ezután elnyomva érzi magát, felcseszi magát, és mondjuk mégis szakmailag korrektül oldja meg a problémát, kockáztatva ezzel, hogy hátrányok érik a munkában, vagy beletörődve megcsinálja szarul, és szép lassan az ilyen típusú vezető megeszi mindenkinek a lelkét. Na de van az a típus is, aki ráadásul még el is hiszi, hogy nem volt igaza, hiába tudta igazolni, és elhiszi, hogy a rossz megoldás a jó. Ezzel pedig mások fejlődését öli meg az, aki ilyen módon viselkedik.

Fontos elkülöníteni három esetet a félreértések elkerülése végett. Nyilván sokszor előfordul, hogy az alárendelt személynek tényleg nincs igaza. Ha egy ilyen esetetet is valaki úgy old meg, hogy hatalomból nyomja le a jó megoldást a kollégája torkán, azt majd egy másik pontban kifejtem. A fenti hiba jellege azt írja le, ahogyan azokat a helyzeteket kezeli valaki, amikor nincs igaza, tehát a fordított helyzetet mindenképp vegyük ki a képből. A másik eset, amit nem érintünk az az, hogy például egy folyamatos üzemelés során létezik olyan, hogy jó megoldás és jobb megoldás. Ezt egy kultúrált érvelés keretében meg lehet versenyeztetni, akkor úgyis ki fog derülni. Ha két egyenértékűen jó megoldásról van szó, akkor meg a vezetőt azért fizetik, hogy eldöntse, melyik legyen, és valószínű, hogy a sajátja felé fog húzni. Nekem is volt olyan felettesem, akinek ha szállítottam egy jó megoldást, tényleg mindig tudott rajta csiszolni, javítani, vagy éppen elő tudott állni egy jobbal. Szóval ilyen van, csak nem sok.

Számtalanszor volt lehetőségem megfigyelni ezt a hibás működést, és mindig felmerült bennem a kérdés, hogy mi áll ennek a hátterében. Valójában mi történik, ha az ember néha téved egy ilyen helyzetben, vagy felhívják a figyelmét rá, hogy hibázott valamit korábban? Ha megfelelő a kezelése a dolognak, tehát utánamennek, helyrehozzák, akkor a világon semmi, legfeljebb mindenki tanul belőle. A válasz az énképben keresendő. Az ilyen viselkedésű vezető folyamatosan félti a pozícióját, mert valahol belül alkalmatlannak tartja magát a munkájára, így ebben a magatartásban kompenzálja túl ezt a szorongást. Szerintem egyébként az nem baj, ha az ember kételkedik, ha emellett képes a vezetői döntések meghozatalára. Sőt, ezeknek a (kis túlzással) kritikus döntések meghozatalának pillanatában kell csak határozottnak lenni. De visszautalnék itt a korábbi, lojalitásról szóló fejtegetésre. Azért ezzel a hibával kezdtem, mert ez egy nagyon széles körben tapasztalt jelenség, amit sokat emlegetett a kontraszelekció idéz elő, és az ilyen módon kijelölt vezetőket belesodorja ebbe a magatartásformába. Vannak persze olyan típusú emberek, akik hiába érdemi alapon jutnak vezető pozícióba, valamilyen önértékelési zavarból kifolyólag nem így látják, és produkálják ezt a magatartást, de ez elenyésző szám.

A másik ok, amiért ezzel kezdtem ezt a ki tudja, milyen hosszú listát, az az, hogy érzékeltetni próbáljam, hibázni, tévedni nem bűn. Közhelyparádé következik. Egy vezetőnek nem az a dolga, hogy mindenkinél mindent jobban tudjon, hanem hogy vezetni tudjon. Képes legyen megteremteni a hatékony és jó környezetet, keretet adjon a munkának, legyen átfogó szemlélete, tudjon döntéseket hozni, és tudja, kit kell kérdezni, ha valami felmerül, vagy két jó megoldás közül kiválasztani a jobbat, ilyenek. Senki se hibátlan, és egy vállalkozás működtetése nem arról szól, hogy téged milyennek látnak vagy láttatod magad, hanem arról, hogy a kijelölt célokat el tudod-e érni, ahhoz meg minden dolgozóra, inputra szükség van, és fontos, hogy ezek megfelelően be legyenek csatornázva a mindennapi működésbe.

Ez a kérdés egyre fontosabbá válik a főváros lakóinak életében, és eddig nem sok érdemi előrelépés történt a feltárásban, és még inkább a megoldásban. Persze, a várospolitikusok néha előjönnek valami beijesztéssel, hogy 30 vagy 60 napban korlátoznák a lakások rövidtávú kiadását éves szinten, de ha tippelnem kéne, ez megint valami beijesztés lesz, amivel a végén azt a csoportot szívatják meg, akiket maga a probléma fennállása is megkárosít. Ne legyen igazam, de még egy biciklisáv létesítésétől is visszariadtak, így nem tartom valószínűnek, hogy itt nem ez lesz, és születik valami értelmetlen szabályozás, amit vagy azért nem fog betartani senki, mert annyira hülye lesz a szabályozás, hogy lehetetlen lesz betartatni, vagy senki nem fogja érteni, és majd várunk rá 10 évet, amíg a bíróság megállapítja, kinek volt igaza, mire már vagy háromszor át fogják írni az egészet.

Az Airbnb helyzetét gyakran a pár éve ellehetetlenített Uber-ével hozzák párhuzamba, és ugyan a két cég hasonló üzleti modellel indult, maga a probléma nem hasonlítható össze. A nagyon egyszerű oka ennek az, hogy míg az Ubernél a taxisok alkották azt a csoportot, akiknek a versenytárs megjelenése problémát jelentett, leginkább az árcsökkentés kényszere miatt, illetve a csalásokat kevésbé lehetővé tevő rendszer, addig az Airbnb esetén épp az ellenkezője, a folyamatosan növekvő árak a probléma. Az első esetben a létrejövő piaci verseny korlátozásával szorították ki az Ubert, ahelyett, hogy a jelenlegi értelmetlen szabályozások alól felmentették volna a taxitársaságokat, hogy tisztességes piaci verseny alakulhasson ki a társaságok és az Uber között. A taxikra vonatkozó szabályoknak a világon semmi értelme, mert a csalásokat nem képes meggátolni, ellenben mind a szolgáltatóknak, mind a fogyasztóknak rohadt sokba kerül ezeknek a feltételeknek a fenntartása, megteremtése. Viszont azt is látni kell, hogy az autós személyszállítás egy egyedi szegmens a piacon, ami saját kereslettel rendelkezik, amik jelen esetben a "közlekedők", és ezen belül próbál magának teret nyerni. Szállodásként sokat dolgozam taxitársaságokkal, és úgy gondolom, hogy van létjogosultságuk a piacon, azonban ha megszűnnének, nem történne olyan értelemben tragédia, hogy a kereslet továbbra is ki lenne szolgálva, csak mondjuk a tömegközlekedés által.

Nem így az Airbnb. A trükk ebben a modellben, hogy olyan erőforrásokat von be egy már létező kereslet kiszolgálására, ami nem arra való, és nyereségvágyból kiszolgálatlanul hagy egy olyan keresletet, aminek a gazdasági helyzetéből fakadóan rosszabb az érdekérvényesítő képessége. Röviden és tömören, magánlakásokkal furakszik be a turizmus piacára, ahol a többi résztvevőnél kedvezőbb feltételekkel versenyez, és közben az ilyen módon felhasznált lakásokat kivonja a lakossági szférából, a magánlakhatásból és az albérletpiacról. Ez egy dupla felhajóerő az albérlet és lakásárak tekintetében. Egyrészt, mivel kínálatot von ki a lakhatási piacról, kevesebb lakásért versenyez több leendő magánlakó vagy albérlő. Másrészt a jogosulatlan előnyeivel szert tett extra bevétellel olyan példát állít a többi kiadó előtt, akik ettől motiválttá válnak arra, hogy a hosszútávú kiadással is hasonló bevételre tegyenek szert, mert ha nem, akkor inkább ők is áteveznek a rövidtávú kiadás piacára. Részben ennek a folyamatnak köszönhetően 5 év alatt nagyjából két és félszeresére drágultak az albérletek és a lakások, ami megint csak, mint sok minden más ebben az országban, azokat az embereket sújtja a legjobban, akik tanulnak vagy munkából próbálnak megélni, és saját vagyonnal nem rendelkeznek. Így nem is fognak.

Játsszuk ezt le, kicsit hosszabb távra tekintve. A legtöbb bevételt úgy lehetne termelni lakáskiadásból, ha drasztikusan megnöveljük a számukat a városban, teljesen kiszorítva ezzel a lakókat. Mivel ez erősebb versenyt eredményezne, egy idő után megjelennének azok a kiadásra szánt lakások, amik már el tudnak venni keresletet a szállodáktól is, és szép lassan egy jó nagy részét átveszik, becsődöltetve ezzel rengeteg vállalkozást a környéken, akik közben amúgy is nehezebb helyzetbe kerülnek, mert a dolgozóik nem tudják a lakhatást megfizetni a városban, így nem jutnak munkaerőhöz, vagy a mostani horror bérköltségeik is olyan magasra nőnek, hogy nem tudnak gazdaságosan üzemelni. Ennek kb. alternatívája a munkásszállók, amit fel lehet húzni önkormányzati vagy állami pénzből. Mivel az Airbnb a többi turisztikai szereplőhöz képest nevetségesen keveset adózik arányaiban, a város és az állam is komoly bevételektől esik el, egy lakástulajdonos meg nem fog utcafelújításba kezdeni, tehát (nem is olyan lassan) élhetetlenné csövesedik a város. Ez persze egy szélsőséges példa, de szerintem mindig meg kell nézni, hogy mi történne akkor, ha minden ember olyan módon próbálna meg nyerészkedni, mint azok, akik most Airbnb-vel adják ki a lakásaikat. A hosszútávú eredménye egy rakás munkásszállón meg kollégiumban tengődő kvázi hajléktalan, és egy még mostaninál is szűkebb réteg, aki jól járt.

A lakhatás közérdek, úgy is kell kezelni. Míg pl. a taxizás kiváltható más, alternatív közlekedési formákkal, mert (szigorúan véve) kiváltható bármivel, ami gurul A-ból B-be, addig a lakhatás, a négy fal meg a tető az ember feje fölött nem váltható ki mással. A közérdeket pedig szabadidős piaci kereslettel versenyeztetni etikátlan, és katasztrófához vezet.

Szerintem legyen a dolog önkormányzati engedélyhez kötve, ami engedély csak akkor állítható ki, ha a ház lakói abba beleegyeznek egy nyilatkozat keretében, mely engedélyt legyen kötelező évente megújítani. Továbbá a céges keretekben történő lakásfelváráslásokat be kell tiltani, legalább néhány kerületben.

Nem szabad azt elfelejteni, hogy mivel ilyen későn reagálunk erre a problémára szabályozási szinten, sok ember hitelt vett fel, vagy ebbe fektette a megtakarításait, és nem volt tudatában annak, hogy milyen negatív hatásai lesznek ennek, így őket is valamilyen módon kompenzálni kell. Mindig azt szoktam mondani, hogy Magyarországon nem az alacsony fizetések a legnagyobb probléma, hanem a kurva magas árak. Erre sokan mondják, hogy ez ugyanaz, csak attól függ, honnan nézed, de azért ez nem ilyen egyszerű. Vegyük példának a nem-visszatérítendő állami támogatásokat. Ezeket jól bevezették, elbasztak rá egy csomó adóforintot, a piac meg látta a lehetőséget, hogy az emberek ingyen pénzhez jutnak, tehát hozzáigazították az áraikat, és azzal kalkulálnak, hogy akkor erre a termékre mindenki X forint ingyen pénzzel a zsebében érkezik. Semmi értelme.

Aminek értelme van, az az, ha ugyanezt a folyamatot megpróbáljuk a visszájára fordítani, és természetes árcsökkenést, leversenyzést tudunk elérni az életünket érintő kiadások terén. Mert azért legyünk őszinték, az Airbnb-sek jogosulatlanul tesznek szert extra bevételre, de a nagy cégeken kívül nem keresik betegre magukat. A piacon lévő feketézés és minden egyéb csalás miatt pontos számot nem tudok, csak amit az ismerőseim mondanak, nagyjából 50-100ezer forinttal jutnak több pénzhez egy hónapban, mintha mondjuk albérletként adnák ki. Amikor 25-30ezer egy átlagos heti bevásárlás, akkor azért látjuk, hogy ebből nem Ibizán fogják szétkólázni magukat a tulajdonosok. Ezt az extra bevételt természetesen 100%-ban nem lehet, és a jogosulatlan megszerzése révén nem is lenne etikus teljesen kipótolni, viszont ha élhetőbbé, gazdaságosabbá lehetne tenni az ő megélhetésüket, úgy nem kéne nekik sem a teljes összegről lemondani.

Ha lenne egy állami/önkormányzati program, ami korszerűsíti a lakásokat (energiatakarékosság javítása, szigetelés javítása, ilyenek), illetve a közösképviselői rendszer felülvizsgálata, ahol szintén rengeteg pénzt vesznek ki az emberek zsebéből a semmire, sokkal olcsóbbá tehetné a lakások fenntartását. Az albérlet áfáját sávossá lehetne tenni, motiválva ezzel a kiadókat a megfizethetőbb árakra. Az önkormányzati lakáskiadás (amivel szét-össze-vissza kampányolt az ellenzék, aztán egy év alatt nem történt semmi) teljesen gyökér módját átalakítani, stb. A magáncélú lakáshitelekre (nem csak annak, aki szül) lehetne valami kedvező programot bevezetni, amire akár a korábbi Airbnb-zők engedélyt kapnak, hogy átlépjenek, és ez által csökkenne a törlesztőjük is. Ez lehet, hogy a bankoknak pénzbe kerül, de ha van olyan szegmens, akinek már rég fel kéne számolni a sérthetetlen státuszát, és az undorító nyerészkedését kicsit visszafogni, akkor azok a bankok. Mert azért lássuk meg, hogy az egész mostani válságon ők például nem kockáztatnak semmit. Moratórium van, de a kamat ugyanúgy pörög, innentől kezdve őket nem fogja veszteség érni. Csak mindenki mást. Az unokáid meg egy évvel tovább fizetik a sarcot. De ha a lakóközösségek megtanulnak érdeket érvényesíteni, és mondjuk a házfelújításoknál átkábelezik úgy a házat, hogy egy "account"-ra tudja venni az egész társasház az áramot, azt hiszem, akkor is olcsóbb lesz a mennyiség miatt.

És végül, szoktak riogatni azzal, hogy ha megszűnik az Airbnb, akkor azzal az ő keresletük nem fog idejönni, ami egyszerűen hazugság. Semmilyen hiteles cikket, tanulmányt, akármit nem találtam, ami ezt igazolná. Ha lesz 2 millió vendégéjszaka, ami ez által "felszabadul", akkor az eddig is erre való szállodapiac fel fogja szívni, mert akkor fognak olyan létesítmények épülni, amik ki tudják ezt a keresletet szolgálni, ilyen téren csak hagyni kell a piacot a működni. A kereslet azért fog csökkenni, mert szakmailag szétrohatszják a piacot a még régi rendszerű gondolkodásban felnevelt álszakemberek, meg mert átjátsszák a nemhozzáértő haveroknak, akik mindegy, mennyit költenek rá, úgyis szar lesz. (Ez utóbbit számokkal lehet bizonyítani, sajnos kell a szakértelem)

Arra gondoltam, hogy megpróbálkozom valami személyes témával, míg nem rájöttem, hogy túl sok személyes témám nincsen. Az elmúlt néhány évemet azzal töltöttem, hogy próbáltam helytállni a munkaerőpiacon, és leginkább ez töltötte ki az életem. Voltak kisebb-nagyobb szociális fellángolások, de ezek elhaltak, hol miattam, hol egyéb tényezők miatt. Jelenleg a vírus okozta válságból, és a legutóbbi munkahelyem okozta károkból szedegetem össze magam, hogy újra belevágjak egy projektbe. Amíg ez a folyamat tart, megírom néhány olyan élményemet, ami miatt sokan mondják rám, hogy velem nem egyszerű együtt dolgozni, sőt, egyesek teljes pályás letámadással próbálják irtani ezt a fajta szellemiséget a munkakörnyezetből.

Felmerül a kérdés,hogy miért nem alkalmazkodom jobban, és hogy ők miért alkalmaznak mégis. A válasz egyszerű, nagyon hatékony vagyok, kimagasló eredményeket tudok produkálni, amire ezeknek a cégeknek szüksége van, azt nem értik csak meg, hogy pont a "problémás" gondolkodásom miatt vagyok hatékony, és tudok olyan dolgokat felépíteni, amit mások nem, vagy legalább 3-4 külön embert kell rá felvenni. Mivel a kivitelezése a dolgaimnak éppen annyira egyedi, mint a mögötte lévő hozzáállás, nehéz másnak bezsebelnie az elismerést, és még annál is nehezebb elfogadni, hogy ez egy érvényes megközelítése a problémáknak. Nem az egyetlen, ami eredményre vezet, de kipróbált, és működőképes, ami általában kipróbált, de működésképtelen megoldásokkal áll szemben. Ez utóbbi már nem rajtam múlik, hanem a környezetem tapasztalatain és felkészültségén. Mindig kész vagyok megvitatni, megvédeni az álláspontomat, de ez legtöbbször nem talál értő fülekre, mert vagy kiabálás lesz belőle, vagy a fölöttem lévő ember erőből tiltja le. És ez működik, amíg ki nem jön a papírforma. Mert itt a problémás gondolkodásom egyik eleme, ezeket sokszor nem tartom be, de a felelősséget is vállalom ezekért. Nagyon belemenős szakmai dolgokat értelmetlen lenne ide írni, így egy általánosabb, szinte bárhol előforduló esetet szeretnék elmesélni.

Szállodákban dolgozom, dolgoztam, főként a nyitó házakat preferálom, majd egyszer leírom, miért. Tudni kell ezeknek a beruházásoknak a természetéről, hogy szeretnek rengeteget csúszni, és a csúszások kezelése, befele és kifele egyaránt, el tudja gáncsolni a teljes első másfél-két évet, ha elrontod. Fontos jellemzője a szállodaiparnak, ami talán az egész magyar munkaerőpiacra is elmondható, hogy a vezetők nagy része kontraszelektált, ezért mindenféle alantas játszmával próbálják a felsőbbrendűségüket bizonygatni. Az egyik ilyen az információ visszatartása, és az átláthatatlan kommunikáció. Én ezt arra vezetem vissza, hogy valahol legbelül ők maguk is tudják, hogy alkalmatlanok a pozíciójukra, és ha folyamatosan ködösítenek, elhallgatnak dolgokat, akkor a felelősségvállalás pillanatában is lehet össze-vissza mutogatni, félreértésre hivatkozni. Ezzel két gond van: egyrészt az, hogy hitvány, másrészt pedig a transzparens kommunikáció elengedhetetlen az optimális üzemeléshez. Ha a vezetők megpróbálják a csapatukat kijátszani, annak végső soron ők lesznek a nagyobb a vesztesei. Kivéve persze, ha soha nem is akartak valódi sikereket elérni, csak felvenni a lóvét minden hónap elején. Ha egy vezető pozícióban lévő ember, vagy akár többen, összekacsintós alapon legitimálják ezt a fajta magatartást, azzal a teljes csapatot sarkallják arra, hogy tegyenek így. Én ennek ellene vagyok, nem csak a fenti okok miatt. Jó lenne magas lóról beszélni és azt mondani, hogy a hitványság miatt, meg jó lenne nagyon szakmainak is tűnni és azért elutasítani ezt, mert a rossz kommunikáció árt az üzemelésnek, és ezen keresztül a bevételnek, de valójában csak a lelkiismeretem. Természetesen vannak üzleti titkok, vagy olyan adatok, amikről nem kell mindenkinek tudnia, de bármi, ami az egész csapat életét, munkáját befolyásolhatja, az az egész csapatra tartozik. De akkor elő a példával:

Abban megegyezhetünk, hogy személyzet nélkül baromi nehéz kinyitni bármit. Minden cégnek különböző személyzet igénye van, ez a hotelek esetében elég magas, amit ráadásul minden munkáltató próbál lefaragni, mert tényleg horror bérköltségek vannak, már 1-2 alkalmazottnál is. Tudni érdemes a szituáció megértéséhez azt is, hogy a szállodában a személyzet egy nagy százaléka jattra, jutalékra dolgozik, egy alacsony alapbér mellett. Egyetértek vele? Nem. Jelenleg lehet ezt máshogy? Nem. Majd egyszer ezt is kifejtem. Tehát, amíg a hotel nem nyitja meg a kapuit, és kezd el vendégeket fogadni, addig nincs jegyértékesítés, nincs jatt, nincsenek jutalékos belső szolgáltatások. Ezért is volt rém ciki, amikor a vezetőségi körökben kiderült, hogy bekaptuk a harmadik halasztást is a projektre, amin épp dolgoztam. Amikor napvilágot látott ez az információ, (vajon tőlünk, vezetőktől meddig titkolhatták, azt én sem tudom megmondani) majdnem a teljes recepciós személyzet munkaszerződése 1-2 napra volt a próbaidő végéig. Ha lejár a próbaidejük, akkor 30 napot maradniuk kell még, ha felmondanak, a próbaidő lejárta előtt pedig azonnal léphetnek. Mivel hónapok óta tengődtek nagyon gyenge fizetésen, (bár kibuliztunk néhány életmentő borítékot a tulajnál) jogos volt az a félelem, hogy egy újabb csúszás bejelentése felmondási hullámot indíthat el, és akkor lehet elölről kezdeni a toborzást, betanítást, stb., ráadásul akkor épp nem volt egyszerű egy csapatot feltölteni.

Heves tiltakozásom ellenére a többi vezető ezért úgy határozott, hogy visszatartják az információt arra a néhány napra, amíg le nem jár a próbaidejük, így ha mégis felmondanak, akkor lesz idő a helyükre embert találni, vagy lesz, aki a pultban álljon, ha közben megkapjuk a zöld lámpát. Mivel én nem úgy kerültem a pozíciómba, hogy felnyalogattam magam, hanem teljesítettem, ezért nem volt nehéz elképzelnem, hogy velem ez mekkora kibaszás lenne, ha az ő helyükben lennék. Szomorú volt látni, hogy én voltam egyetlen, aki amellett érvelt, hogy mondjuk el, mert már annak se kellett volna felmerülnie egyáltalán, hogy elhallgassuk. De hát le lettem intve, arra hivatkozva, hogy még fiatal vagyok, és nem értem. Ez tény, hogy én voltam a legfiatalabb a vezetőségben, de már ezért a lekezelésért kibasztam volna pár ilyen kontraszelektált haszontalan idiótát az ablakon. Ha elszegődöm valahova dolgozni, mindig elmondom, hogy én nem vagyok senkinek a szolgája (nem pont ezekkel a szavakkal), hanem azért jöttem, hogy végezzem a munkámat, ami az adott hely sikerre vitele. Temérdek adatot dolgozok fel és gyártok is a munkám során, szóval tudom, hogy melyik értéknek kell jónak lennie ahhoz, hogy sikeresnek lehessen mondani egy vállalkozást, és emiatt talán az is lenne a hitelesebb, ha ilyen számokról beszélnék. De a munkám jellegének ellenére azt mondom, hogy az a hely, ahol emberileg elfogadhatatlan döntések születnek, ahol nem törődnek az ott dolgozó emberekkel, azok bűvészkedhetnek akármennyit a számokkal, nem lesznek sikeresek. Legfeljebb nagyon ügyes kizsákmányolók, de minőség az nem lesz belőle.

Mivel az akkori felettesem, aki egyébként minden idők legnagyobb rohadéka, akit valaha ismertem, látta rajtam, hogy nem értek egyet a döntéssel, természetesen meg is fenyegetett azzal, hogy ha eljár a szám, akkor repülök. Én erre nem mondtam semmit, de azért még jó 20 percen keresztül egyéb személyeskedésekkel egyetemben alázott még egy sort, hogy tutira menjen. Megütni nem lett volna jó ötlet, (bár visszagondolva egyre inkább annak tűnik) csak léptettem rajta párat a hitványsági rangsorban, és gondolatban leköptem néhányszor. Vettem egy nagy levegőt, és tudván, mekkora bajt csinálok ezzel magamnak (albérletem van, nincs félretett pénzem stb), átmentem a másik irodába, ahol a csapat érintett része tartózkodott, és elmondtam nekik. Elmondtam azt is, hogy ha lehet, mondják azt, hogy rájöttek maguktól (mert amúgy egy szálloda foglalhatósága ellenőrizhető az interneten), mert engem amúgy ezért kirúgnak, de az, hogy maradnak-e így is, az ő döntésük kell, hogy legyen. Nem tudhatom, kinek meddig bírják a tartalékai, kinek milyen ajánlatai vannak, és egyébként is. Ezeket a döntéseket nem veheted ki mások kezéből, mert amíg az egyiknek az nagy fejfájás, hogy újra interjúztatnia kell, a másik lehet, hogy már nem tudja kifizetni a lakását a következő hónapban. Lehet, hogy volt olyan, aki ott hallott erről először, és nem is fájt volna neki, mert sose tudta volna meg, hogy itt volt egy választása, de akkor nézzük meg az eredményét annak, hogy nem valami posztkommunista fontoskodó senkiként viselkedtem, hanem emberként. Azt kértem tőlük, hogy a rossz hír ellenére ne mondjanak fel, maradjanak, tartsanak ki, mert mindenki túl sokat melózott már ezzel az egésszel, hogy feladjuk a finisben.

Két embernél már megírt felmondólevél volt, és egy vagy két embert kivéve mindenki gondolkozott a felmondáson, merthogy rájöttek maguktól, szerencsére. Arra voltak kíváncsiak, hogy lesz-e valaki a vezetőségből, aki be meri vállalni, hogy eléjük áll, és közli a rossz hírt. Ha ez nem történt volna meg, 1-2 napon belül mind elmentek volna. Megköszönték az őszinteségem, és láss csodát, senki nem mondott fel (akkor még). Ez ilyen nagyon mézes-mázasnak hangzik, de tényleg megéri ezeket a rohadt kádári reflexeket leküzdeni, és empátiával viseltetni a másik iránt. Nem állítom, hogy feltétlen jobban jársz, mintha folyamatosan arra játszanál, hogy átkúrj másokat, (bár szerintem de) azonban azt mindenképp merem állítani, hogy nem fogsz többször pórul járni, ha egyenes vagy másokkal, és mered vállalni a felelősséget, amit nem mellesleg nem csak az én pozíciómmal járt, hanem a többi vezetőjével is.

Bevallottam, hogy leadtam a drótot, és azt is elmondtam, hogy jelenleg csak ezért nem mondott fel mindenki, néhány kollégám még olyan jófej is volt, hogy külön, a tudtomon kívül megerősítette. Itt vált világossá számomra, hogy ezeknek totál mindegy volt, hogy menni fog-e a bolt, vagy hogy lesz-e személyzet. Ugyan nem rúgtak ki, de egy órán keresztül kaptam a fejemre a különböző sértéseket, személyeskedéseket, aminek egyetlen üzenete volt (bár a konkrét szó nem hangzott el): engedelmesség. Gyűlölöm ezt a szót, és gyűlölöm magát az engedelmességet. Az az alattvalóknak van fenntartva, leginkább ma már a történelemkönyvben, és néhány, hataloméhes kontraszelektált senkinek a fejében, akik annyira alkalmatlanok mindenre, hogy csak a szaros névjegykártyájukra írt pozíciótól remélt hatalommal próbálnak megoldani mindent, és basznak el mindent útközben. Mivel a társaság megosztott volt a cselekedetem kapcsán, és voltak néhányan, akik inkább megkönnyebbültek (érdekes módon ők ezentúl sokkal korrektebb módon viselkedtek a közös munkánk során), végül nem rúgtak ki. De fenyítve voltam vele, sokszor.

El kell ismernem, hogy ma már nem így járnék el. A helyzet az, hogy ma már azt mondanám nekik, hogy mondjanak fel a picsába, és keressenek egy olyan munkahelyet, ahol nem egy kiközösített, idealistának csúfolt ember törődik velük, hanem mondjuk mindenki, akinek ez a dolga. Mert - ezt már a jelenlegi munkahelyemen tanultam meg végleg - ugyan sikerült valamennyire példát mutatni egy-két embernek, az általános helyzet nem lett tőle jobb. Ha én vagyok az egyetlen, aki így áll a dolgokhoz, az nagyon kevés, és lelkiismeretfurdalásom van amiatt, hogy azt az illúziót keltettem (magamban is), hogy eleget fogok tudni tenni értük én egyedül is.

Volt nemrégiben egy elég húzós lebukása egy diplomatának, ahol a szolgálati gépén egy másik ország nyomozóhatóságai 19ezer képet találtak gyerekekről, de nem a családi albumot. El is indult az a fajta diskurzus, amire már idomítva vagyunk: monnyonle, halálbüntetés, Orbán a hibás, Gyurcsány a hibás, stb. Aztán az ügyészség kért rá egy jó felfüggesztettet, amit a bíróság jobb híján meg is ítélt. Nyilván emberünk, akiről kihangsúlyozta a bélféreg ügyvédje, hogy mélyen vallásos keresztény (ami szerintem inkább súlyosbító körülmény), azóta is Jézus igéjét hirdeti. Lehetőleg óvodákban, elvégre kicsi korban kell kezdeni a prevenciót és a nevelést. Én mondjuk ezek után építtetnék a háza köré egy kerítést közbeszerzésen, abban már úgyis van gyakorlatunk, meg vezetnék bele áramot.

Amikor egy ilyen ítéletet hallok, olyankor nekem is az az első reakcióm, hogy tarkólövés, és elégtétellel gondolok azokra a sztorikra, amiket, még életerős koromban, egy órámon hallottam arról, miként tartják a börtönben a pedókat az életfogytosokkal, szigorúan elzárva, mivel ha a többi rab közé engedik, akkor másddpercek alatt szétkapják őket. És ezért jó, hogy nem én vagyok az állam. Mostanra talán már kellő távolságból tudok tekinteni erre a helyzetre ahhoz, hogy egyéb vonatkozásait is meg tudjam vizsgálni. Egyrészt a halálbüntetés rossz, értem? Ha elkúrod, nem lehet visszacsinálni, és szerintem nincs olyan erős érv, ami ezt ütni tudná, tehát rendszerszinten nem megvalósítható, mert minden rendszerben történnek hibák.

Ahogyan rendszerhiba az is, ha egy ilyen ember szabadon garázdálkodhat, ráadásul ennyi éven keresztül művelheti, amit művelt. Csak amíg mi a jogrendben keressük a hibát, ami jogászok szerint (legalábbis ezen a téren) nagyjából összhangban van az európaival. Lehet, hogy igaza van azoknak, akik szigorítást kérnek, bár a bíróság most akkor se ítélhetett volna súlyosabb büntetést, vagy az átvilágítási folyamatot akarják átstrukturálni, de van itt egy kifelejtett tényező. A pedofília ugyanis nem csak bűncselekmény, de betegség is. A betegségeinkkel meg elvileg az adónkból finanszírozott egészségügynek kéne foglalkoznia, ha tudna. Nyilván, ez kényesebb téma, mert nem lehet két tollvonással beleszigorítani a törvénybe, hogy na, akkor holnaptól már nem 3 évet, hanem 8 évet nem fog kérni az ügyészség a pedofil diplomatákra, hanem komoly, szakmailag átgondolt, sok pénzbe kerülő strukturális reformra lenne szükség.

Magyarországon a mentálhigiénés ellátás, vagy úgy általában maga a szemlélet teljesen láthatatlan. Az asszony verve jó, a férfi meg ne panaszkodjon, egyen mindkettő kolbászt meg igyon pálinkát, oszt jónapot, ja meg tessék szülni 5 gyereket, és akkor a mélydepressziós alkoholista fater nem fogja szarráverni az egész családot, mert lehet, már a harmadik gyereknél elfárad, vagy a szintén mélydepressziós anya addigra már úgyis öngyilkos lesz, és ha el van ásva, akkor meg úgyse fogja kiásni csak azért, hogy megverje. Nagyjából ezt gondoljuk a mentális egészségünkről, meg mondjuk Bagdy Emőkét vagy Szabó Pétert, akki még talán a fentieknél is rosszabbak. És akkor így már érthető, hogy amúgy egy heti hírverésen kívül miért szarik bele mindenki, ha valaki gyerekpornót gyűjt a gépén. De ez egy enyhén sarkított példa volt. Az általános depresszióval, amit ez a súlyos létbizonytalanságot okozó gazdasági rendszer szül, szintén nem törődik senki, mert aki egyáltalán rengeteg pénzért hozzájut ehhez a típusú ellátáshoz, annak elmagyarázzák, hogy "az a fontos, hogy éled meg", ami szerintem még a lobotómiás korszaknál is súlyosabb szakmai és etikai vétség.

Ha az országban lenne rendes mentálhigiénés ellátás, illetve az ehhez kapcsolódó szemlélet bármilyen szinten jelen lenne a közügyeinkben (oktatás, munka, átvilágítás, büntetésvégrehajtás, meg ilyenek), egy olyan szűrő tudna organikusan képződni a rendszerben, ami az ilyen eseteket jó eséllyel megfogná. Lehet, már azelőtt, hogy konkrét bűncselekménybe torkollna a dolog. Nem az 1984-re, és a totális megfigyelésre, vagy a Különvéleményre, és a még-el-nem-követett bűncselekmények szankcionálására gondolok, hanem arra, hogy az ilyen típusú mentális betegségeknek igenis vannak szakember által beazonosítható jelei. Ha ez az ember valaha eljutott volna terápiára bármikor az életében, amit én mondjuk minden képviseletet ellátó személynek kötelezővé tennék, akkor ezzel esély lett volna valamit kezdeni. A szigorú átvilágítást meg el tudom képzelni, mennyire lehetett alapos. "Ön esetleg pedofil?" "Dik miez, nemzeti konzultáció? Nem". A szemlélet, ami lehetőséget adhatott volna arra, hogy ez ne történjen meg, teljes mértékben hiányzik. Lehet, hogy az ő fejében is megfordult már, hogy nem ártana ezt kezeltetni valahogy, de ha egész életedben annyit hallasz ezekről a lehetőségekről, hogy "Terápia? Buzi vagy?", akkor el tudom képzelni, hogy nem volt jó reklámja a dolognak. És ezzel nem mentegetni akarom, részemről még mindig tök oké a tarkólövés.

A szociban a pszichológia egy kegyvesztett tudomány volt, a Szovjetunióban inkább a frontra mentek harcolni, mint praktizálni, és ugyan volt egy rövid fellendülése kis hazánkban, de ebben az újraélesztett kádárizmusban újfent háttérbe szorult, ráadásul, amikor erőre is kapott, akkor a felhiguló szakma épp előtérbe tolta a "pozitív pszichológiát", amit továbbra is a legkárosabb és leghitványabb irányzatnak tartok. Az okok, hogy akkoriban és most miből fakad ez a kedvezőtlen státusz, eltérőek. Régen ideológiai alapon utasították el, ma pedig kényelmetlenségből. Ha arra sincs pénz, hogy baltával a fejedben 8 óránál hamarabb sorra kerülj a sürgősségin, akkor vajon mikor lesz elegendő forrás arra, hogy mindenféle láthatatlan - egyesek szerint nemlétező - betegségekkel harcoljunk? Ráadásul az ilyen típusú ellátás kurva drága. Államilag alapból teljesen esélytelen, hónapok alatt talán eljutsz egy pszichiáterhez, aki már a 80as években kiégett, neked meg felírja a Frontint, amit amúgy a háziorvos is felír altatónak, ami valójában antidepresszáns, és abból se jó, aztán gyere vissza egy hónap múlva. Vagy kettő. Saját zsebből meg, 8-10ezernél kezdődik egy alkalom, de van az sokszor 15 is, és heti legalább egyszer kell járni. Nem kifizethetetlen, de nem is kevés, és nagyon élethelyzetfüggő, hogy éppen megengedheted-e magadnak, és rálátás nélkül (segítséget meg ugye nem kapsz ilyen téren) nehéz a megfelelő szakembert kiválasztani.

Támogatom, hogy legyen szigorúbb szabályozás, de egy állam felelős minden polgáráért, még a mentális betegekért is. Rengeteg nemzetközi gyakorlat van, ami alapján el lehet ezt indítani, mert a cél a megelőzés lenne, vagy a bűnismétlés megakadályozása. Szerintetek az említett példa az egy év felfüggesztettjétől majd abba fogja ezt hagyni? Egyrészt mivel beteg, nem képes rá magától, másrészt meg sem ijedhetett nagyon, elvégre egy füves cigiért nagyobb bünti jár, mint azért, amit ő csinált, még akár azt is hiheti, hogy nem is olyan nagy para ez. Pedig de. Kurvára az.

Nem ez az első bejegyzés, de a többit letöröltem, mert szarok lettek, szóval látszatra mégis az. Menjünk is tovább.

Bér-, és munkaerőhelyzet a Nemzeti Tengeren

Ezer éve bennem ragadt egy ilyen vélemény, amire mostanáig nem bírtam rászánni magam, hogy valamilyen formába öntsem. Valószínűleg, mert senki nem kérdezte, és azért nem kérdezte senki, mert annyira nem is érdekes.

Mivel a turizmusban dolgozom (ezért van időm most írni), meg szoktam nézni az ezzel kapcsolatos tévéadásokat, újságcikkeket. Ez egy rendkívül marginalizált téma (legalábbis az érdemi része), ezért azt a havi 5-6 gyorshírt/közleményt, 3-4 cikket, és nagyjából 2x10 perc tévés blokkot nem nagy munka követni. Olyan, hogy szaksajtó, az úgy a külföldi portálokon van. Na, azt nagyobb meló követni, mert ráadásul még értelmes, vagy legalább annak tűnő dolgokról írnak (nyilván ezeket le is kell ellenőrizni, ha le lehet). Ami viszont egészen elképesztő, hogy a magyar anyagok ilyen minimális terjedelemmel is ennyi baromságot, valótlanságot, és egyben társadalmi uszítást is tartalmaznak, az teljesítmény.

Van nagyjából két darab turisztikai újságíró, aki a - fogalmazzunk úgy, hogy legtöbbször nem túl figyelmesen kitöltött - 1036-os KSH riportból ad termelési jelentést (mennyi vendégéjszaka, milyen országokból, ilyesmi), illetve ma már az adatvédelmi szempontból nem kicsit aggályos NTAK adatokat bogarásszák ugyanezen célból, vagy tesznek olyan mélyreható megállapításokat, hogy "Ha lesz második hullám, akkor a külföldi vendégek nagyon hiányozni fognak a turizmusból". Ha pedig ma esni fog az eső, akkor a napsütés sokaknak hiányozni fog. És amúgy ő ezért (feltehetően) pénzt kap. Ezen kívül a szállodaszövetség (posztkomcsi gittegylet) elnökét szokták behívni, hasonlóan magasröptű állításokért. Nem nehéz észrevenni, hogy ezek már szinte sportkommentátori magaslatok.

Ennél egy kicsit hitványabb az, amit anno, a magát ellenzékinek mondó, valójában egyre jobban kilógó lólábbal üzemelő ATV csinált ebben a talán tavalyi, talán kétéves reggeli műsorblokkban, ahol behívta a fent említett szerencsétlenkedő turisztikai újságírók egyikét. A téma az volt, ami minden nyári szezonban, hogy a Balatonon, ami már nemcsak magyar tenger, de lassan már "Nemzeti" is, nincs munkaerő, oszt mé'. A műsorvezető, akit egy ideje már nem láttam a képernyőn (kaptunk helyette Kárász Robit, szóval nem volt minőségi váltás) elkezdett hüledezni, hogy "Komolyan 400 ezer forintot keresnek itt havonta az emberek végzettség nélkül?!", arra reagálva, hogy az alacsony bérek volt az egyik ok a sok betöltetlen állásra.

Felhúztam magam ezen az uszításon, és talán mostanra érleltem annyit ezt a témát, hogy megpróbáljam több oldalról is bemutatni, hogy miért tartom ezt uszításnak, és azt is, hogy ettől még van-e alapja. Idén kicsit más a helyzet, de nem gondolom, hogy ez a jövőre nézve kihatással lesz, ezért érzem fontosnak beszélni erről. Nézzük meg, hátha tudom pontokba szedni:

 1) Mennyi az annyi?

Több volt kollégámmal is beszélve, nem reprezentatív felmérés szintjén arra jutottam, hogy havi 250-500 ezer forint közt mozognak a fizetések, egy-két kiugró esetet kivéve. Sokat számít, hogy mennyire forgalmas helyre mész, a szállás költségei, a munkaórák mennyisége, meg persze a tulajdonos személye. Kifizetés szempontjából nagyjából annyi verzió létezik, amennyi hely van, nincs az az adócsalási szakértő, aki ezt katalogizálni tudná. Csak néhány példa (az alapbér legtöbbször 4 órás bejelntést takar, amit általában a kártyás TIPből és szervizdíjból fizet ki a munkáltató, melyek amúgy járnának a dolgozóknak, de ők ezt beszedik, és a bért fedezik belőle):
- alapbér + forgalomarányos, napvégén kasszából kivevős + jatt
- nap végén elosztott jatt
- napi bejelentés + boríték hetente, kéthetente + jatt
- központilag eloszott jatt, amiből levonják a bejelentéseddel járó bérterheket, vagy annak a felét
- alapbér + "bónusz" (tehát beszedett jatt és szervizdíj, és annak töredékének visszaosztása)
- forgalomarányos heti osztásban (a "többlet" egy része elosztásra kerül, ami a kasszába nem beütött, kedvező adózású bevételt jelenti)
És még vagy ezer ilyen verziót tudnék ide felsorolni, ez attól függ, hány cége a van a tulajdonosnak, és mennyire ügyes a könyvelője, mennyi ügyeskedést tudnak összehozni. Nem véletlen nem írtam olyat, hogy rendes, 8 órás bejelentés, mert az elég ritka. Illetve az is ugyanúgy egy hazugság, mert olyan, hogy túlóra, arról legfeljebb valami elvtársak által szerkesztett mesekönyvben olvastak még nagyon régen.

2) Mennyit kell ezért dolgozni?

Átlagosan heti 5-6 nap, de inkább 6, és minimum 12 órás műszakok, de az átlag inkább 14-16 óra. A legtöbb helyen nem egész nap kell beleszakadni, de azért megterhelő, na. Egy-két hely van, amit 4nap/3nap váltókkal meg lehet csípni, ahol még brigádrendszer van. Nagy átlagban ez 1100-1300 forintos órabért jelent, folytonos fel-alá rohangálással a rohadt melegben. Ha valakinek nem elég az árnyékban 35 fok, akkor képzeljük el a szakácsok helyzetét, akik többnyire levegőtlen, légkondicionálatlan helyiségben tölti a munkaidejét. Gyakran nyitás előtt érkeznek, hogy előkészítsék a konyhát, és zárás után még maradnak takarítani. Elvileg létezik olyan pozíció, hogy konyhai előkészítő, de évek óta az volt már a tendencia, hogy a tavalyi év előkészítői lettek a következő év szakácsai, aztán egyszer csak elfogyott az utánpótlás. Szállodai recepciókon hasonló a helyzet, ott általában az  optimális működéshez elegendő személyzet fele dolgozik a recepción, akiket bedobnak a mélyvízbe, gyakran felelős műszakvezető nélkül, és intéztetik napi többszáz vendég számláját velük úgy, hogy előtte bankkártyaterminált nem láttak még.

3) Kinek éri ez meg?

A szomorú helyzet az, hogy egyébként a legtöbb esetben senkinek. Nagyon fontos figyelembe venni, hogy ez azért mégis csak idénymunka. Nem sok olyan munkahelyet ismerek, ahol ha bejelentem, hogy elmennék egy kicsit több fizetésért dolgozni 3 hónapra, aztán visszajönnék, akkor tárt karokkal várnának vissza. Szóval maradnak a pályakezdők, és az amúgy munkával nem rendelkezők, illetve néhányan, akik felmondanak az aktuális helyükön, aztán a szezon végén elhelyezkednek máshol. De vegyük akkor sorra. A vendéglátásban mostanáig elég nagy munkaerőhiány volt, tehát kevés volt azoknak a száma, akik valamilyen szerencsétlen helyzetből kifolyólag nem találtak munkát, inkább a képzettség hiánya, vagy a problémás előélet volt az ok. Erre majd visszatérek később, egy másik posztban. A pályakezdőnek leginkább arra jó egy ilyen tapasztalat, hogy eltántorítsák őket a szakmától, és soha többet ne akarjanak vendéglátásban dolgozni, a fent leírtak alapján szerintem nem kell magyaráznom, miért. Azok, akik mégis bevállalják ezt a spirált, hogy évente három hónapra leköltöznek, azoknak a karrieropcióik meglehetősen szűkülnek, mert nem maradnak elég ideig egy helyen sem, hogy mondjuk vezetői tapasztalatot is szerezzenek, illetve az önéletrajzaik alapján a leendő munkáltató is számít rá, hogy pár hónapon belül le fognak lépni, tehát nem terveznek velük hosszú távon. Nem szabad kihagyni a munkáltatókat sem, mert úgy tűnhet, hogy ők ezen hatalmasat nyerészkednek, és amellett, hogy tényleg vannak rohadék cégek, ahol szánt szándékkal spórolnak a személyzeten, és tervezetten zsákmányolják ki őket, sokaknál nem ez a helyzet, hanem ebben van egy nagyon erős kényszer.

4) Kikényszerített szarrágás (ami alkalomadtán kifogásként is kiválóan használható)

A vendéglátás-turizmus egy olyan iparág, ahol a megtermelt bevételhez képest baromi magas működési költségek vannak. Adott mennyiségű bevételt sokkal több alkalmazott tud csak kitermelni, mint egy bármilyen másik iparágban lévő, azonos méretű, azonos méretű telephelyen működő vállalkozásban. Erről most nem írok bővebben, szerintem aki járt már rendes szállodában, az el tudja képzelni. Tény, hogy csökkentek a bérterhek az elmúlt pár évben. Tény, hogy az elmúlt pár évben érzékelhetően növekedtek az átlagbérek. Tény, hogy az árak ennél jóval nagyobb mértékben növekedtek. Vélemény, hogy ez a "lecsökkentett" adó lószart se javított semmin, de nem lehet elmenni mellette. Egykulcsos adó ide vagy oda, annak a pénznek, amit átutalnak a bankszámládra, annak alapesetben a cég összesen az 1,82szeresét fizeti ki. Biztosan létezik az a neoliberális balfasz, aki ki tud találni valami tervezetet arra, hogy mondjuk már csak 1,78 legyen a szorzó, de ideje lenne belátni, hogy ez halottnak a beöntés, és ez mindenhogy kurva sok lesz. Kivéve, ha szülsz 600 gyereket, persze. Ez csak egy random adat a cégek működéséből, de ha megnézitek a többit, akkor se találtok barátságosabb számokat. Emellett rengeteg vállalkozásnak hitele van, amit törleszteni kell, egyéb működési költségei, mint a rezsi, amortizáció/felújítási költségek, egyéb 68féle adónem és hozzájárulás, amiket nem lehet egy az egyben a fogyasztóra hárítani, mert már így is a versenyképesség felső határát súrolják (vagy lépik át) az árak. A Nemzeti Tenger egyéb sajátossága, hogy amíg máshol 12 hónap áll rendelkezésre az éves bevétel megtermelésére, addig itt ez nagyjából az évnek a harmada, de a költségek csökkennek ilyen arányban. De nem lehet mindent 30 év elhibázott adópolitikájára kenni, mert a szomorú helyzet az, hogy amíg a jelenlegi kormány tényleg jelentősen csökkentette a bérterheket (az most mindegy, hogy ennek milyen hatásai vannak), a magyar munkáltatók ezt csak töredékében szivárogtatták le a munkavállalókhoz. Mert itt sajnos tényleg az a helyzet, hogy ha csökken valamelyik adóteher, akkor azt a munkáltató benyeli, és vagy az évek óta görgetett, valahogy eltüntetett adósságot próbálja belőle törleszteni, vagy vesz belőle egy új nyaralót, sportkocsit, esetleg spanyolországi házat.

5) Mi a megoldás?

Vannak átfogó ötleteim, hogyan lehetne akár mikrokörnyezetben is optimalizálni és kicsit igazságosabbá tenni ezt a rendszert, de az általam is megvalósítható részét most biztosan nem fogom tudni megosztani, mert először olyan formába kell hoznom, hogy az versenypiaci szempontból ne okozzon hátrányt az aktuális munkáltatómnak. Ahhoz meg, hogy én javaslatokat tegyek, kicsinek érzem magam, és nincs elég rálátásom, és amúgy se hiszem, hogy érdekel bárkit. Szerintem bármelyik korábban felsorolt irányból meg lehet közelíteni ezt a problémát, és elkezdeni faragni a dolgot, csak az a fontos, hogy végig kellene vinni. Ami biztosan nem tartozik a megoldási javaslataim közé, az a terület haveroknak való átjátszása, mert az tényleg nem vezet sehova.

Írok, mert nincs jobb ötletem. Teszek is, de az nem elég, nem változtat nagyon semmin. Megfulladok, és valahol ki kell ezt adnom. És elfogy az altatóm is.

Szóval jöjjön, ami éppen eszembe jut.