Na, szóval azért ez az önhibáztató címe a bejegyzésnek, mert ugyan turizmusban dolgozóként a nagynehezen felépített szaros kis életem (ami egyébként se volt egy nagy valami) teljes mértékben elmosta ez a retek járvány, és a jóságos kormányunk szociáldarwinista válság(nem)kezelése. Ami mégis valamelyest kiemel ebből a - ki hogy számolja - 350-400ezer emberből, hogy könnyen lehet, hogy ha nincs vírus, vagy ez a néhány, vidéki esküvőkön és állami pénzen hízlalt faszkalap tett volna bármit azért, hogy a válság ne vágja be a bránert mindenkinek szárazon, akkor is hasonlóan szar helyzetben lennék. Nyilván nem ennyire, de megközelítőleg.

Arra gondoltam, hogy - néhány neccesebb részlet kihagyásával, megváltoztatásával - elmesélem a legutóbbi munkahelyem történetét, illetve az utamat a "második számú vezető" pozícióból a kórházba, és végül a műtőasztalra. Lesz benne egy csomó szakmai részlet, háttérinfó, ami biztos senkit nem érdekel, viszont ezek nélkül nem érzem, hogy jól le tudnám írni a dolgot. De lesz benne egy csomó abszurd, egy tökéletes szemléltetése a kontraszelekciónak, meg némi húzós munkahelyi zaklatás, meg én, aki jelenleg a hülye szerepét tölti be. Sokszor olvasom, hallom, meg a terápiáknak is rendszeres témája, hogy az önhibáztatás rossz. Azonban egyelőre nem tudom azt elfogadni, hogy kizárólag azon múlt a dolog, hogy belefutottam egy (vagy több, majd eldöntitek) rohadt gecibe, aki a hatalommal való visszaélést A-tól Z-ig kimerítette. Ha ezt elfogadnám, akkor az azt jelentené, hogy a következő alkalommal is simán belefuthatok egy ilyenbe, és valószínűleg ugyanígy nem tudnám kivédeni. Úgyhogy valahol a tanulságát is keresem is ennek a dolognak, hogy mit csinálhatnék másképp, hogy még egy ilyen ne forduljon elő. De ezt már rábízom arra, aki, ha egyáltalán, elolvassa, igazából lehet, hogy csak tagadásban vagyok.

Tudni kell, vagy érdemes a történet megértéséhez, hogy nekem a munkám az életem. Minden nagyképűség nélkül állíthatom, hogy jó vagyok benne, komoly eredményekkel a hátam mögött. Soha senkinek nem voltam lekötelezettje, teljesen nulláról kezdtem, rengeteg hibán, bukáson és kitartáson keresztül jutottam el oda, ahova. Emberként rengeteg rosszat el lehet rólam mondani, vannak, akik ezt meg is teszik, de az itthon szokásos benyalással, helyezkedéssel, elvtelenséggel, érdekvezéreltséggel még a hátam mögött se vádolna meg senki. Ez persze rengeteg előre kódolt szívást eredményez az életem során, mivel a legújabb mentális betegségek katalógusában már lazítottak a pszichopátia definícióján, mivel a jelenlegi szélsőségesen neoliberális kapitalizmusban ez amolyan szükségszerű megküzdési stratégiának számít. Ezekre java részt fel voltam/vagyok készülve, és elfogadtam, hogy sosem fog rám szakadni az OTP, de ez egyáltalán nem zárja ki azt, hogy egy jó minőségű életet élhessek, mert a rogyásig lévő bankszámla és a full csóróság között azért elég sok fokozat van. Azt is elfogadtam, hogy az elvszerűség és a kritikus gondolkodás konfliktusokat fog eredményezni. Kiállok az értelmes vita mellett, és ha valaki nem tudja se érvekkel vagy eredményekkel igazolni az állításait adott helyzetben velem ellentétben, akkor az utolsókig ragaszkodom. Ez nem azt jelenti, hogy állandóan szembe mennék a főnökeimmel, mert sokszor el tudom fogadni, hogy a túloldalon van egy létszám vagy pozícióbeli többségi álláspont, és miután megszületik az ezzel kapcsolatos döntés, részt veszek a kivitelezésben. Kivéve ha valami olyat kérnek, amihez nem tudom adni a nevem, és akkor odébb állok, de nem szabotálok. Asszem. Amit mindig el szoktam mondani, hogy ezt a szakmát akkor lehet jól csinálni, ha precíz vagy, proaktív, empatikus és észszerű. Ezt minden esetben számon kérem a környezetemen, mert túl azon, hogy az észszerűség és az empátia emberileg is fontos úgy általában, a felsorolt tulajdonságok hiánya és implementálása a napi gyakorlatba sikertelenségre predesztinálja az adott projektet/házat. Ebben a működésben egész biztos rengeteg hiba van, de 30 év alatt ennyit sikerült összehozni. Ez nem jelenti azt, hogy ne érvényesíteném magam, vagy ne támasztanék igényeket a munkáltatóim felé, csak nem azon jár az agyam 0-24, hogyan tudnék két forint húsz fillérrel többet kisajtolni egy-egy szituációból, mert így lehetetlenség csapatban dolgozni, az meg itt elengedhetetlen.

Fontos még kiemelnem a munkám természetét. Azon ritka fajok közé tartozom, akik mind üzemeltetéssel (napi működés, levelezés, hatékonyságnövelés, ilyenek), mind stratégiával (árazási struktúra, szegmentáció, együttműködések, költségvetés) és háttérmunkával (szállodairányítási meg online rendszerek karbantartása, számlázás, foglalások, elszámolások, jutalékok) is foglalkoznak, meg persze tréningezek, továbbképzek, és anyagot gyártok hozzá. Útközben fogok feltenni kérdéseket, amiket lehet, azonnal meg is válaszolok, de a válaszaim nem olyanok, amik kőbe vannak vésve, lehet, hogy kívülről máshogy jönnek majd le. De akkor kezdjük az elején.

Még a szóban forgó projekt előtt dolgoztam egy másik szállodában, ahonnan indult az egész sztori. Az a hely nagyon ígéretesnek indult, egy általam szakmailag nagyra tartott ember vezetésével. Azért mentem oda dolgozni, hogy tanuljak, fejlődjek, mert az előtte lévő helyemen hiába voltam ilyen "minden dolgok tudója", nem láttam benne előrelépési, fejlődési lehetőséget. Sajnos ennek az illetőnek a magyar tulajdonosi kör, és az ő mindenre való alkalmatlanságuk megették az idegeit, és felmondott. Aki a helyére került, az szakmailag meg olyan színvonalat képviselt, amit a világ és a szakma meghaladt már vagy 10 éve. Ritkán kategorizálok, de szakmai szinten teljes mértékig a progresszívak közé tartozom, akik a felesleges sallangokat nem csak elutasítják, de el se sajátították. (Itt most olyanokra gondolok, hogy nem nyomorítom meg értelmetlen szabályokkal a dolgozók életét, vagy hogy a modern technikát minél nagyobb mértékben igyekszem kihasználni és beépíteni, nem pedig kinyomtatott jegyzőkönyvekkel és egyéb felesleges nyomtatott fecnikkel rohangálok fel-alá az épületben, mint egy idióta, vagy elutasítom a túlzott sztenderdizációt, mert azt gondolom, hogy az emberek sem egyformák, így az igényeik ugyan csoportosíthatóak a környezetből és a szolgáltatás természetéből fakadóan, de rengeteg árnyalatban térnek el egymástól, és erre nem sztenderdek kellenek, hanem empátia). Az történt, ami minden gyengekezű, inkompetens vezetőnél történik, megszűnt a csapatszellem, és mindenki a saját érdekeit nézve tolta ide-oda a felelősséget és húzta le a céget. Na, itt tudtam, hogy menni kell. Történt ekkor, hogy az akkori közvetlen felettesem (ő volt köztem és az igazgató közt) felajánlotta a teljes részlegünknek, hogy felállhatunk együtt és van egy új hely, ahol egy az egyben átvennének minket. Ide teszek egy nagy [1]-est, mert a későbbiekben szerintem "retcon"-olni fogok (egy múltbeli történéshez utólag olyan információt hozzáadni, ami későbbit visszamenőlegesen magyaráz) erre a pontra. 

Ezt a szitut úgy kell elképzelni, hogy volt a szokásos reggeli meeting, amiben a szóban forgó közvetlen felettes összekülönbözött az igazgatóval, ezek után elhívta a részlegét kávézni, és bejelentette ezt a dolgot, illetve megtette a felajánlását. Elég fura volt, hogy csak úgy igent mondott mindenki, rajtam kívül. Bennem azért felmerültek azok az apró kérdések, hogy "Hova? Pozíció? Feltételek? Fizetés?"... Mondanom sem kell, hogy a többiekhez képest én más szociális háttérrel rendelkezem, és ezek nekem számítanak. Nem vághatok alá a karrieremnek egy alacsonyabb pozícióval, nem dolgozom reménytelen feltételek mellett vagy általam érdemtelennek ítélt projekteken (itt még senki nem tudott semmit arról), és albérletem meg számláim vannak, amiket havi szinten ki kell fizetnem, vagy - minden túlzás nélkül - utcára kerülök. Na, ezek után leültünk négyszemközt beszélgetni (több, rövidebb etapban). Hozzá kell tennem, hogy ezzel az emberrel nekem rengeteg konfliktusom volt, és az egész személyzet néha arról beszélt, hogy milyen fasz módon viselkedik velem. Azonban - ekkor még - óvodás dolognak tartottam élből elutasítani egy lehetőséget csak azért, mert emberileg viszolygok a felajánlótól. A beszélgetésünk során én ezeket is felhoztam, a megfelelő távolságtartással. Gondoltam, hogy ha szépen kitárgyalunk minden feltételt, akkor ezektől a szemétkedésektől meg tudom magam védeni. Azt is tudtam, hogy én inkább a "kötelező rossz" vagyok az ő szemében, mert több tapasztalatom és sokkal széleskörűbb szakmai tudásom van a többieknél, és engem csak azért akar vinni, mert kell valaki, aki ténylegesen mozgatni fogja a dolgokat. (Ilyenkor kényszerem van háttérinfókat adni. A többi manager, akiket hívott, írói túlzással digitális analfabéták voltak, a kevésbé tapasztalt kollégák meg nem voltak még azon a szinten, hogy nullából tudjanak építkezni, szóval maradtam én)

Beszéltünk tehát a projektről. Ez egy kivitelezés alatt álló valami, ami szolgáltatások szintjén alatta volt az akkorinak (kevesebb csillag), és a mi feladatunk gyakorlatilag ennek a gatyába rázása lett volna. A tulajdonos azzal a megbízással keresett embert, hogy egy olyan házat kell megcsinálni, ami maga kategóriáján az élvonalba tartozik (top10), és hát az akkori állapotában, a látványtervek, koncepció, stb. alapján nemhogy az élvonalra esélytelen lett volna, de teljesen egyértelműen egy teljes kategóriával lejjebb sorolta volna bárki, aki járatos a szakmában. Tehát adott a feladat: fel kell pimpelni a dolgot, hogy alkalmas legyen ezeknek a céloknak a teljesítésére, és közben még termeljen pénzt is. Na, ha valamiben penge vagyok, akkor ebben, vagyis az erre alkalmas struktúrák, rendszerek (személyzet, napi működés, stratégia, háttérfolyamatok) tervezése és felépítése. De azt nem szabad elfelejteni, hogy ennek, mint mindennek, minden szakmában, ára van. Nem feltétlenül és kizárólag pénzben, de felépítésben, gondolkodásban, policy-kben, humán tőkében, időben. Végigbeszéltük tehát az alapokat, amik nélkül tudom (kipróbált, letesztelt, bizonyított módon tudom), hogy nem megy. Szóval megadtam, hogy milyen hatásköröket szeretnék, mibe kérek beleszólási/véleményezési jogot, mik az alapelvek, amik mentén tudok építkezni, ehhez hány emberre lesz szükségem, milyen rendszerek kellenek, és mik azok a dolgok, amiket már első ránézésre is azonnal dobni kell. Ezen kívül persze mondtam egy pozíciót meg egy fizetést hozzá. Utóbbival nagyvonalú voltam, mert egyrészt a nyitó házaknál ezt figyelembe kell venni, másrészt bíztam abban, hogy a megfelelő feltételek mellett úgyis bőven lesz még okom emelést kérni. Alkudoztunk fel-alá, és megállapodtunk egy ilyen csomagban. Kb. mint a PC játékok dobozára írt "minimum gépigény". Minden kérésemet részletesen indokoltam, szakmailag alátámasztottam. Ezután megállapodtunk. A kiindulópont az volt, hogy kezdéstől számítva nagyjából fél évünk van arra, hogy kipofozzuk ezt a dolgot, már javában folyt a kivitelezés, de semmilyen dizájnelem nem volt még bent, tehát abszolút menthetőnek ítéltem meg. Így esett, hogy elvállaltam a dolgot. Továbbá számításba vettem azt is, hogy én ezzel az emberrel nem tudok huzamosabb ideig egy légtérben dolgozni, mert folyamatosan pofázik, basztat, és nem hagy figyelni semmire, és képtelen 5 percnél tovább koncentrálni bármire. A megállapodás szerint 3 hónap után saját irodát kaptam volna, és úgy voltam vele, hogy ez egy olyan kompromisszum az idegi terhelés terén, amibe még nem halok bele. Nem lehet nem megemlíteni, hogy épp túl voltam egy szakításon, nagyon szarul éreztem magam, és ilyenkor szeretek munkába temetkezni, és úgy általában megoldani dolgokat, szóval ez is hajtott.

Kiderült útközben, hogy nem egyszerre kéne felmondanunk, hanem mindenkinek megadott a főnökünk egy kezdési időpontot, hogy kábé mikor. Nekem kellett menni elsőnek, mert a szállodairányítási rendszer (PMS) telepítése, a foglalóoldalak és egyéb online szolgáltatások implementációja, az árazási struktúra, meg a működési szabályzat meg ilyen szarok mind hozzám tartoztak. Továbbá meg voltunk rá kérve, hogy mindenki az utolsó pillanatig titkolja a felmondási szándékát. És akkor itt az első pont, ahol valamelyest alkut kötöttem magammal. Sokkal tisztábbnak tartottam volna, ha mind bejelentjük egyszerre, elmondjuk, ki meddig marad, így több idő van a helyünkre embert találni. Természetesen a felmondási idejét mindenki kitöltötte, úgyhogy nem derült égből villámcsapásként álltunk fel, de mégis úgy érzem, így korrektebb lett volna. Ha nem én mondok fel először, akkor valószínűleg egy idő után annyit tépelődöm ezen, hogy elmondtam volna. De tartottam magam a kéréshez. A leendő munkáltatóm felé annyi kérésem volt, hogy legyen egy kéthetes lenyugvási periódusom, amikor egyrészt megcsinálok pár barkácsolós szart a lakásban, amit hónapok óta halogattam, illetve párszor taccsra vágom magam, és lélekben megpróbálom lezárni ezt a periódust az életemben. Bennem minden ilyen nagyon lassan történik, ezt általában a barátnőim is kifogásolják bennem, de ez van, nekem szükségem van az ilyen típusú időre. Utóbbi kérésemnek sajnos nem sikerült érvényt szerezni, mert a főnököm szerint rengeteg dolgunk van, és nem várhatunk ennyit. Így lett 9 napom, a maradék szabadságaim kivételével. Gondoltam, ennyit engedhetek, még ha ez nekem megterhelő is lesz, és kockáztatom vele azt, hogy nem lesz meg a kellő lendületem. Ráadásul kimerültség miatt abban az évben egyszer már lerobbantam, és betegszabit kellett kivennem. Egy teljes évet lenyomtam úgy, hogy heti 6 napokat dolgoztam, és egyszerűen - igen, a szállodaiparban ilyen sok van - nem engedett el ez a féreg szabadságra, mert nem volt, aki ellássa a feladataimat. Vagy direkt rátervezett az én szabadságomra, amikor is nekem őt kellett helyettesítenem (a saját feladataim mellett), stb.

Kiindulván abból, hogy még ugyan rengeteg része lesz ennek a történetnek, de már előrejeleztem, hogy katasztrófa a vége, felmerülnek a kérdések:

Mit csinálhattam volna jobban az egyezkedés során? Még pontosabban kellett volna leírni az igényeimet? Miért volt ez a maszatolás a felmondások körül? Olyan kurvára fájt volna még azt a +5 napot megadni nekem? Már itt ki kellett volna gyulladnia a piros lámpának, hogy "Helló, kértem valamit, amibe előzetesen beleegyeztél, majd mégse? Így fogod tartani magad a többi kérésemhez?"? A helyzet az, amikor beadod a felmondásod, és tudod, hogy a jövő hónapban is lesznek számláid, és nulla félretett pénzed van, olyankor már nekem utólag nem sok terem van variálni. Neki annál több. Hallgatnom kellett volna az ösztöneimre, és minden részletes megállapodás ellenére azt mondani, hogy a szervezetem egyetlen sejtje sem akar ezzel az emberrel dolgozni? Visszagondolva az eddigi életemre, elértem volna bármit, ha nem vállaltam volna be néhány nehezebb szitut? Rosszul mértem volna fel a helyzetet, hogy miket kell megbeszélnem, lefektetnem előre, mielőtt elvállalnék egy munkát? Azért ezekre a kérdésekre már részben választ kaptam, de nehéz kőbe vésettként kezelni őket. Nem kellett volna engednem semmiből? Akkor az olyan, mintha nem lennék kompromisszumkész, márpedig teljesen kategorikusan nem lehet működni. Szeretnék, csak nem vezet sehova. Esetleg túl naiv és jóhiszemű voltam? Ilyennel azért ritkán vádolnak meg.

Hamarosan folytatom.