Arra gondoltam, hogy megpróbálkozom valami személyes témával, míg nem rájöttem, hogy túl sok személyes témám nincsen. Az elmúlt néhány évemet azzal töltöttem, hogy próbáltam helytállni a munkaerőpiacon, és leginkább ez töltötte ki az életem. Voltak kisebb-nagyobb szociális fellángolások, de ezek elhaltak, hol miattam, hol egyéb tényezők miatt. Jelenleg a vírus okozta válságból, és a legutóbbi munkahelyem okozta károkból szedegetem össze magam, hogy újra belevágjak egy projektbe. Amíg ez a folyamat tart, megírom néhány olyan élményemet, ami miatt sokan mondják rám, hogy velem nem egyszerű együtt dolgozni, sőt, egyesek teljes pályás letámadással próbálják irtani ezt a fajta szellemiséget a munkakörnyezetből.

Felmerül a kérdés,hogy miért nem alkalmazkodom jobban, és hogy ők miért alkalmaznak mégis. A válasz egyszerű, nagyon hatékony vagyok, kimagasló eredményeket tudok produkálni, amire ezeknek a cégeknek szüksége van, azt nem értik csak meg, hogy pont a "problémás" gondolkodásom miatt vagyok hatékony, és tudok olyan dolgokat felépíteni, amit mások nem, vagy legalább 3-4 külön embert kell rá felvenni. Mivel a kivitelezése a dolgaimnak éppen annyira egyedi, mint a mögötte lévő hozzáállás, nehéz másnak bezsebelnie az elismerést, és még annál is nehezebb elfogadni, hogy ez egy érvényes megközelítése a problémáknak. Nem az egyetlen, ami eredményre vezet, de kipróbált, és működőképes, ami általában kipróbált, de működésképtelen megoldásokkal áll szemben. Ez utóbbi már nem rajtam múlik, hanem a környezetem tapasztalatain és felkészültségén. Mindig kész vagyok megvitatni, megvédeni az álláspontomat, de ez legtöbbször nem talál értő fülekre, mert vagy kiabálás lesz belőle, vagy a fölöttem lévő ember erőből tiltja le. És ez működik, amíg ki nem jön a papírforma. Mert itt a problémás gondolkodásom egyik eleme, ezeket sokszor nem tartom be, de a felelősséget is vállalom ezekért. Nagyon belemenős szakmai dolgokat értelmetlen lenne ide írni, így egy általánosabb, szinte bárhol előforduló esetet szeretnék elmesélni.

Szállodákban dolgozom, dolgoztam, főként a nyitó házakat preferálom, majd egyszer leírom, miért. Tudni kell ezeknek a beruházásoknak a természetéről, hogy szeretnek rengeteget csúszni, és a csúszások kezelése, befele és kifele egyaránt, el tudja gáncsolni a teljes első másfél-két évet, ha elrontod. Fontos jellemzője a szállodaiparnak, ami talán az egész magyar munkaerőpiacra is elmondható, hogy a vezetők nagy része kontraszelektált, ezért mindenféle alantas játszmával próbálják a felsőbbrendűségüket bizonygatni. Az egyik ilyen az információ visszatartása, és az átláthatatlan kommunikáció. Én ezt arra vezetem vissza, hogy valahol legbelül ők maguk is tudják, hogy alkalmatlanok a pozíciójukra, és ha folyamatosan ködösítenek, elhallgatnak dolgokat, akkor a felelősségvállalás pillanatában is lehet össze-vissza mutogatni, félreértésre hivatkozni. Ezzel két gond van: egyrészt az, hogy hitvány, másrészt pedig a transzparens kommunikáció elengedhetetlen az optimális üzemeléshez. Ha a vezetők megpróbálják a csapatukat kijátszani, annak végső soron ők lesznek a nagyobb a vesztesei. Kivéve persze, ha soha nem is akartak valódi sikereket elérni, csak felvenni a lóvét minden hónap elején. Ha egy vezető pozícióban lévő ember, vagy akár többen, összekacsintós alapon legitimálják ezt a fajta magatartást, azzal a teljes csapatot sarkallják arra, hogy tegyenek így. Én ennek ellene vagyok, nem csak a fenti okok miatt. Jó lenne magas lóról beszélni és azt mondani, hogy a hitványság miatt, meg jó lenne nagyon szakmainak is tűnni és azért elutasítani ezt, mert a rossz kommunikáció árt az üzemelésnek, és ezen keresztül a bevételnek, de valójában csak a lelkiismeretem. Természetesen vannak üzleti titkok, vagy olyan adatok, amikről nem kell mindenkinek tudnia, de bármi, ami az egész csapat életét, munkáját befolyásolhatja, az az egész csapatra tartozik. De akkor elő a példával:

Abban megegyezhetünk, hogy személyzet nélkül baromi nehéz kinyitni bármit. Minden cégnek különböző személyzet igénye van, ez a hotelek esetében elég magas, amit ráadásul minden munkáltató próbál lefaragni, mert tényleg horror bérköltségek vannak, már 1-2 alkalmazottnál is. Tudni érdemes a szituáció megértéséhez azt is, hogy a szállodában a személyzet egy nagy százaléka jattra, jutalékra dolgozik, egy alacsony alapbér mellett. Egyetértek vele? Nem. Jelenleg lehet ezt máshogy? Nem. Majd egyszer ezt is kifejtem. Tehát, amíg a hotel nem nyitja meg a kapuit, és kezd el vendégeket fogadni, addig nincs jegyértékesítés, nincs jatt, nincsenek jutalékos belső szolgáltatások. Ezért is volt rém ciki, amikor a vezetőségi körökben kiderült, hogy bekaptuk a harmadik halasztást is a projektre, amin épp dolgoztam. Amikor napvilágot látott ez az információ, (vajon tőlünk, vezetőktől meddig titkolhatták, azt én sem tudom megmondani) majdnem a teljes recepciós személyzet munkaszerződése 1-2 napra volt a próbaidő végéig. Ha lejár a próbaidejük, akkor 30 napot maradniuk kell még, ha felmondanak, a próbaidő lejárta előtt pedig azonnal léphetnek. Mivel hónapok óta tengődtek nagyon gyenge fizetésen, (bár kibuliztunk néhány életmentő borítékot a tulajnál) jogos volt az a félelem, hogy egy újabb csúszás bejelentése felmondási hullámot indíthat el, és akkor lehet elölről kezdeni a toborzást, betanítást, stb., ráadásul akkor épp nem volt egyszerű egy csapatot feltölteni.

Heves tiltakozásom ellenére a többi vezető ezért úgy határozott, hogy visszatartják az információt arra a néhány napra, amíg le nem jár a próbaidejük, így ha mégis felmondanak, akkor lesz idő a helyükre embert találni, vagy lesz, aki a pultban álljon, ha közben megkapjuk a zöld lámpát. Mivel én nem úgy kerültem a pozíciómba, hogy felnyalogattam magam, hanem teljesítettem, ezért nem volt nehéz elképzelnem, hogy velem ez mekkora kibaszás lenne, ha az ő helyükben lennék. Szomorú volt látni, hogy én voltam egyetlen, aki amellett érvelt, hogy mondjuk el, mert már annak se kellett volna felmerülnie egyáltalán, hogy elhallgassuk. De hát le lettem intve, arra hivatkozva, hogy még fiatal vagyok, és nem értem. Ez tény, hogy én voltam a legfiatalabb a vezetőségben, de már ezért a lekezelésért kibasztam volna pár ilyen kontraszelektált haszontalan idiótát az ablakon. Ha elszegődöm valahova dolgozni, mindig elmondom, hogy én nem vagyok senkinek a szolgája (nem pont ezekkel a szavakkal), hanem azért jöttem, hogy végezzem a munkámat, ami az adott hely sikerre vitele. Temérdek adatot dolgozok fel és gyártok is a munkám során, szóval tudom, hogy melyik értéknek kell jónak lennie ahhoz, hogy sikeresnek lehessen mondani egy vállalkozást, és emiatt talán az is lenne a hitelesebb, ha ilyen számokról beszélnék. De a munkám jellegének ellenére azt mondom, hogy az a hely, ahol emberileg elfogadhatatlan döntések születnek, ahol nem törődnek az ott dolgozó emberekkel, azok bűvészkedhetnek akármennyit a számokkal, nem lesznek sikeresek. Legfeljebb nagyon ügyes kizsákmányolók, de minőség az nem lesz belőle.

Mivel az akkori felettesem, aki egyébként minden idők legnagyobb rohadéka, akit valaha ismertem, látta rajtam, hogy nem értek egyet a döntéssel, természetesen meg is fenyegetett azzal, hogy ha eljár a szám, akkor repülök. Én erre nem mondtam semmit, de azért még jó 20 percen keresztül egyéb személyeskedésekkel egyetemben alázott még egy sort, hogy tutira menjen. Megütni nem lett volna jó ötlet, (bár visszagondolva egyre inkább annak tűnik) csak léptettem rajta párat a hitványsági rangsorban, és gondolatban leköptem néhányszor. Vettem egy nagy levegőt, és tudván, mekkora bajt csinálok ezzel magamnak (albérletem van, nincs félretett pénzem stb), átmentem a másik irodába, ahol a csapat érintett része tartózkodott, és elmondtam nekik. Elmondtam azt is, hogy ha lehet, mondják azt, hogy rájöttek maguktól (mert amúgy egy szálloda foglalhatósága ellenőrizhető az interneten), mert engem amúgy ezért kirúgnak, de az, hogy maradnak-e így is, az ő döntésük kell, hogy legyen. Nem tudhatom, kinek meddig bírják a tartalékai, kinek milyen ajánlatai vannak, és egyébként is. Ezeket a döntéseket nem veheted ki mások kezéből, mert amíg az egyiknek az nagy fejfájás, hogy újra interjúztatnia kell, a másik lehet, hogy már nem tudja kifizetni a lakását a következő hónapban. Lehet, hogy volt olyan, aki ott hallott erről először, és nem is fájt volna neki, mert sose tudta volna meg, hogy itt volt egy választása, de akkor nézzük meg az eredményét annak, hogy nem valami posztkommunista fontoskodó senkiként viselkedtem, hanem emberként. Azt kértem tőlük, hogy a rossz hír ellenére ne mondjanak fel, maradjanak, tartsanak ki, mert mindenki túl sokat melózott már ezzel az egésszel, hogy feladjuk a finisben.

Két embernél már megírt felmondólevél volt, és egy vagy két embert kivéve mindenki gondolkozott a felmondáson, merthogy rájöttek maguktól, szerencsére. Arra voltak kíváncsiak, hogy lesz-e valaki a vezetőségből, aki be meri vállalni, hogy eléjük áll, és közli a rossz hírt. Ha ez nem történt volna meg, 1-2 napon belül mind elmentek volna. Megköszönték az őszinteségem, és láss csodát, senki nem mondott fel (akkor még). Ez ilyen nagyon mézes-mázasnak hangzik, de tényleg megéri ezeket a rohadt kádári reflexeket leküzdeni, és empátiával viseltetni a másik iránt. Nem állítom, hogy feltétlen jobban jársz, mintha folyamatosan arra játszanál, hogy átkúrj másokat, (bár szerintem de) azonban azt mindenképp merem állítani, hogy nem fogsz többször pórul járni, ha egyenes vagy másokkal, és mered vállalni a felelősséget, amit nem mellesleg nem csak az én pozíciómmal járt, hanem a többi vezetőjével is.

Bevallottam, hogy leadtam a drótot, és azt is elmondtam, hogy jelenleg csak ezért nem mondott fel mindenki, néhány kollégám még olyan jófej is volt, hogy külön, a tudtomon kívül megerősítette. Itt vált világossá számomra, hogy ezeknek totál mindegy volt, hogy menni fog-e a bolt, vagy hogy lesz-e személyzet. Ugyan nem rúgtak ki, de egy órán keresztül kaptam a fejemre a különböző sértéseket, személyeskedéseket, aminek egyetlen üzenete volt (bár a konkrét szó nem hangzott el): engedelmesség. Gyűlölöm ezt a szót, és gyűlölöm magát az engedelmességet. Az az alattvalóknak van fenntartva, leginkább ma már a történelemkönyvben, és néhány, hataloméhes kontraszelektált senkinek a fejében, akik annyira alkalmatlanok mindenre, hogy csak a szaros névjegykártyájukra írt pozíciótól remélt hatalommal próbálnak megoldani mindent, és basznak el mindent útközben. Mivel a társaság megosztott volt a cselekedetem kapcsán, és voltak néhányan, akik inkább megkönnyebbültek (érdekes módon ők ezentúl sokkal korrektebb módon viselkedtek a közös munkánk során), végül nem rúgtak ki. De fenyítve voltam vele, sokszor.

El kell ismernem, hogy ma már nem így járnék el. A helyzet az, hogy ma már azt mondanám nekik, hogy mondjanak fel a picsába, és keressenek egy olyan munkahelyet, ahol nem egy kiközösített, idealistának csúfolt ember törődik velük, hanem mondjuk mindenki, akinek ez a dolga. Mert - ezt már a jelenlegi munkahelyemen tanultam meg végleg - ugyan sikerült valamennyire példát mutatni egy-két embernek, az általános helyzet nem lett tőle jobb. Ha én vagyok az egyetlen, aki így áll a dolgokhoz, az nagyon kevés, és lelkiismeretfurdalásom van amiatt, hogy azt az illúziót keltettem (magamban is), hogy eleget fogok tudni tenni értük én egyedül is.