Mivel az alábbi sztori az ominózus munkahelyen történt, amivel kapcsolatos nyomoromat már elkezdtem kibontani, összevont bejegyzést csinálok, és elmesélem, hol volt az a pont, ahol a munkáltató irányából nagyon rezgett a léc. Közös az előző "majdnem kirúgtak" szituációval, hogy én is erőteljesen megkérdőjelezhető döntést hoztam, és amíg az előző esetben meg vagyok róla győződve, hogy helyes volt, amit tettem, még ha szembe is ment mindenkivel, ennél egyáltalán nem tudom a mai napig sem, mi lett volna a helyes lépés.
De aki körül valójában forognak az események a sztoriban, őt hívjuk mondjuk Rebekának. Még az előző helyemen kezdtünk el együtt dolgozni, ő volt az én jobbkezem, vagy inkább azzá vált. Kevés releváns tapasztalattal, szinte pályakezdőként érkezett hozzánk, és a gép úgy dobta, hogy az én részlegemen fog dolgozni (eredetileg nem oda jelentkezett). Szeretem az olyan szituációkat, amikor kevés előzetes tudással kapok valakit magam mellé, és a nulláról taníthatom be. Mivel az én működésem elég sajátos, ezért a tapasztalat az, hogy a kezdőknél gyorsabban tudok fejlődést elérni, mert még nem neveltek beléjük egy csomó hülyeséget, ami meggátolja őket a gondolkodásban, vagy csináltattak meg velük egymilliószor valamit rosszul, hogy az rögzüljön, és még motiváltak is néha. Ritkán kapok ilyen lehetőséget, de azoknál a kollégáimnál, akiknél a teljes oktatást én csinálhattam, büszkén mondhatom, hogy mind kiemelkedőek lettek. De azért tegyük ezt tisztába, ehhez leginkább ők kellettek, az én fő feladatom ilyenkor az, hogy úgy tanítsak, hogy nem állok a motivációjuk, fejlődésük útjába. Eleinte elég nehézkesen ment a dolog (ez nem feltétlen baj, az intelligens emberek kétkednek, megkérdőjeleznek), de Rebeka nagyon szépen beletanult a munkába, és a saját pozícióját bőven túlszárnyaló tudásra tett szert, főként önszorgalomból, mert jól akarta csinálni, amit csinál, én meg szerencsére megütöttem azt a szintet, hogy érdemesnek tartott arra, hogy tanuljon tőlem. A kollégáink elkezdtek adni a véleményére, hasznosnak vélték egy csomó mindenbe bevonni, stb. Tényleg nem tudom ezt máshogy leírni, de büszke vagyok arra, hogy én indíthattam el a fejlődés útján. Egy ponton az életemben szerettem volna tanár lenni, meg talán egy kicsit atyáskodó is vagyok, ezért nagyon nagy felelősséget érzek azok irányába, akik hozzám kerülnek.
Ebből kifolyólag, amikor felkínálták a lehetőséget az új munkahelyre, nem volt kérdés, hogy neki is jönnie kell, mert értékes munkaerő, és ami még fontosabb, képes velem dolgozni hosszú távon, amire szükségem is volt, lévén, ötször annyi feladatot kaptam, mint előtte. De ez csak az én oldalam. Csak akkor van pofám felkérni valakit közös munkára, ha az számára is előnyös, és legalább azt garantálni tudom, hogy ha bukás van, akkor az én fejem repül előbb. Megbeszéltünk tehát egy fizetést a volt-leendő főnökünkkel, és egy kezdési dátumot. Én mentem júliusban, neki szeptember közepe lett megbeszélve. Kellemetlenül éreztem magam, hogy azt kell kérnem, hogy várja meg ezt az időpontot, és ne keressen addig más munkát, hiába el akart ő is jönni, de az eltolt kezdési dátum mellett voltak racionális érvek. Első körben csak a felsővezetés munkájára volt szükség, hogy lerakjuk az alapokat, amikből el tudunk kezdeni építkezni, ami folyamatba már a helyetteseinket/beosztottjainkat is be tudjuk vonni. Mondtam, hogy nem kell sokat kibírni, no meg utána rengeteget fog tudni tanulni, még több feladatba tudom majd bevonni, jobb lesz a fizu, és külön leültem az igazgatóval beszélni, hogy tartsuk az időpontot, mert nem akarok segget csinálni a számból.
Természetesen, ahogy minden ebben az elátkozott lélekvesztőben, ez sem teljesült. Először csúszott egy hónapot a kezdése, amikor még magamra vállaltam, hogy ezt beadagolom, és megbeszélem vele, hogy hajlandó-e tovább várni. Sajnos azt nem vettem számításba, hogy ebben a folyamatban engem ugyanúgy átkúrnak, mint őt. A másik két kollégámnak az igazgató elmondta, hogy még egy hónapot már egészen biztos csúsztatni fog, de lehet, hogy hármat. Mivel túl buták voltak mind ahhoz, hogy titkot tudjanak tartani, kiderült ez számomra is. Engem azért nem akartak beavatni, mert tudták, hogy én ilyen helyzetben nem állok be a sorba, mert ez baromi inkorrekt, ráadásul olyan emberekről (volt egy másik érintett, aki ugyanígy járt) beszélünk, akiket szeretnénk, ha velünk dolgoznának, és érezzék, hogy megbecsülik őket, ilyen alap dolgok. Máshogy nem lehet normális teljesítményt elvárni a dolgozóktól, legalábbis én ezt vallom. Jött is a nyomásgyakorlás ettől a szubhumán féregtől, hogy győzzem meg, hogy várja ki ezt a sok hónapot. Amikor visszadobtam a labdát, hogy ha már nem én szórakozom az ő szerződésével és az idejével, akkor nem lenne-e jobb, ha közvetlenül attól hallaná ezt, aki a döntést meghozta. A válasz az volt, hogy azért nekem kéne, mert felnéz rám, és így jobban is hallgat rám. Én viszont ezen a ponton már nem éreztem, hogy Rebekának valóban az lesz az előnyös, ha egy ilyen helyre elszerződik, ahol így bánnak vele. Ha még a bizalmát is elárulnám, ahogyan azt utasításba kaptam, akkor az csak még egy ok lenne arra, hogy fejvesztve meneküljön ebből a szituációból, mert akkor őt tényleg senki nem nézi itt embernek.
Elindított azonban ez az egész egy másik gondolatmenetet is. Gyakorlatilag arra jutottam, hogy azt akarom, hogy a legjobb emberem, akitől nagyban függ az én munkám is, máshova menjen dolgozni. Szembe kellett néznem azzal, hogy amennyiben ezt az állítást elfogadom, azzal feladtam ezt a projektet, mert már nem hiszek benne annyira, hogy azt tudjam mondani, érdemes megvárni. De akkor mit keresek én itt? Iszonyú őrlődés lett úrrá rajtam, mert sose gondoltam volna, hogy pont ezek az elveim fognak egymással konfliktusba kerülni. Ha nyíltan azt mondom neki, hogy keressen más munkát, azzal nemcsak a cég érdekeivel ellentétesen cselekszem, de ezt már szinte szabotázsnak is lehetne hívni, mert elveszik az egyik kulcsember. Nem mellesleg ezzel legjobban a saját részlegeim szabotálom a legjobban. Rengetegszer álltam ellen intézkedéseknek, vagy fogalmaztam meg ellenvéleményt a munkáim során, de ezt mindig a hatékonyabb/sikeresebb működés érdekében tettem, és soha nem tettem keresztbe a munkahelyemnek. Az ilyesmit elítélem, szakmaiatlannak tartom, és ráég az emberre, ha egy ilyen alkut megköt magával. Aztán a másik oldalon ott volt az, hogy ha valaki megtisztel azzal, hogy referenciaszemélynek tart emberileg/szakmailag, milyen ember az, aki önös érdekből elárulja ezt a bizalmat, még akkor is, ha utasításba kapja? Sőt, kifejezetten akkor, ha utasításba kapja. Aki olvasott már a Milgram-kísérletről, az azt is tudja, hogy a "csak azt csináltam, amit mondtak", hova vezet. Utólag visszagondolva mindig okos az ember, de amikor belekerültem ebbe a helyzetbe, iszonyatosan befordultam. Bejártam dolgozni, ott valahogy próbáltam funkcionálni, de amint hazaértem, eluralkodott rajtam a tehetetlenség, az üresség. Nem bírtam megnyitni a közösségi oldalaimat, mert azzal is csak még közelebbinek éreztem ezt az egészet. Közben már a kollégáim is beálltak a sorba és próbáltak presszionálni, hogy éljek vissza a helyzetemmel, ez se tette könnyebbé a tiszta gondolkodást.
Aztán történt egy nap, hogy Rebeka rám írt, hogy beszélni akar velem. Sejtettem, miről lehet szó, és valahol reménykedtem is, hogy az eltűnésem egy intő jel lesz számára, hogy valami nincs rendben. Gyorsan átfutottam az aktív álláshirdetéseket, és találtam olyat, ami abszolút a profiljába illik, szóval sejtettem, hogy jelentkezett. Vártam még 1-2 napot a válasszal, reménykedve, hogy képes volt egyedül meghozni ezt a döntést, és a saját érdekeit nézve cselekedni. Aztán beszéltünk. Az volt, amit gondoltam, elfogadott egy pozíciót egy másik helyen, rohadt nagy kő esett le a szívemről, úgyhogy rögtön kibukott belőlem, hogy "Jól tetted". Nyilván ilyenkor még nincs semmi aláírva, szóval ha az önös érdek győzött volna, akkor itt még lehetett volna fordítani. De a helyzet az, hogy amint hallottam az ő történetét, tök egyértelmű volt, hogy mit fogok mondani. Nem mellesleg, jobb fizetést és jobb pozíciót kapott az új helyen. Valahol bánom, hogy nem voltam képes hamarabb ezt mondani, de egyben örülök is, hogy saját maga hozta meg ezt a döntést. Ha én mondtam volna neki, hogy keressen másik helyet, azt valószínűleg kérdés nélkül elfogadja, és nem tudom, hogy mennyire lett volna jó, ha ennyire közvetlenül befolyásolom a döntését. De nagyon büszke voltam rá, hogy elnyert egy jobb munkát, és arra is, hogy itt emberileg is túlszárnyalt. Én nem tudtam meghozni a döntést, mit teszek ebben a helyzetben, de ő igen, ráadásul - utólag többszörösen igazolódott - jól is döntött. Én biztosan csökkentem a szemében ennek hatására, talán így is van ez jól, de ő kézbe tudta venni a saját életét, és fordítani tudott a kedvezőtlen helyzeten. Nem tudom, hogy magyarázkodás-e, vagy tényleg hatással volt erre a konkrét szituációra, de általában működik a belső iránytűm, ami átsegít ezeken konfliktusokon, azonban most túlságosan kételkedtem magamban. Kételkedtem magmaban, mert egy olyan helyre kellett minden nap bejárnom, ahol porig aláztak, ellehetetlenítettek, és hiába volt kifogástalan a munkám, - nem én mondtam, hanem aki gyötört - folyamatosan céltábla voltam, mindössze azért, mert olyan vagyok, amilyen. Van bennem egy jó nagy adag megfelelési kényszer, így az agyam nehezen tudja összeegyeztetni azt, amikor "mindent" (éppen ami rád van bízva) jól csinálsz, és mégis lábtörlőnek használnak.
Na de a kirúgásos fenyegetés! Mert oké, hogy én értesültem erről a helyzetről, viszont az igazgatónk még nem, akinek az egója nem viseli jól az ilyet. Ő úgy kezeli az embereket, mintha nem lennének érzéseik, felrak egy képzeletbeli polcra, ahol neked hibernálódnod kéne addig a pillanatig, amíg ő el nem fingja magát, hogy most éppen kellesz valamire. Rebeka megkért, hogy ő mondhassa el a nagy hírt, ami ellen nem tiltakoztam. Nyilván nekem is ott kellett lennem, és igyekeztem felkészíteni a keresztkérdésekre vagy szurkálódásokra, hogy lehetőleg simán menjen. De hát amikor kérte a találkozót, az igazgatónk is sejtette, hogy miről lesz szó, azonnal nekem is támadt, hogy "Na, ezt jól elcseszted!". Azért így utólag óvatosan megkérdezném, hogy számára vajon miért volt ilyen egyértelmű, hogy miről lesz szó? Talán mert pontosan tudta, hogy ha össze-vissza hazudozol egy másik embernek, hogy mikor kezdhet, milyen feltételek mellett dolgozhat, stb., akkor ez egy idő után bekövetkezik? De hát egy kritikát nem tűrő, önreflexióra képtelen ember ilyenkor nyilván élből hárítja a felelősséget. Ami valahol igaz, volt benne felelősségem. Nem éltem vissza a helyzetemmel az ő utasítására, és mivel nem az MSZMP Központi Bizottságában vagyunk, ezért úgy gondolom, hogy ilyet nem is kérhetne tőlem. Próbáltam hárítani a dolgot, hogy talán következtetéseket csak azután vonjon le, miután hallotta a kolléga mondanivalóját. De hát persze, hogy nem hagyta annyiban, mert éppen érte egy impulzus, és azt muszáj volt a kedvenc lábtörlőjén kitölteni. Nekem szegezte a kérdést, hogy én mit szólok ehhez (már nem ahhoz, hogy ténylegesen mi fog történni, hanem hogy ez az én hibám). Mondtam, hogy amennyiben az lesz, amire számít, annak biztosan okai voltak, mely okokat talán ismerjük meg, mielőtt lincselést rendezünk. Itt már nagyon elborult az agyam, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne küldjek át egy széket az arcán vagy kezdjek el vele üvöltözni, szóval nem pontosan emlékszem, milyen monológot vágott le (a nyílt utcán), de a "beteges", "önző", és "undorító" szavak benne voltak. Mondogattam magamban, hogy nevezzen, aminek akar, még mindig jobb, mintha magammal rántottam valakit a szakadékba, de nem sokat segített, elég szarul esett. Főleg, mert tudtam, hogy ha nem tőle függne, hogy kapok-e fizetést a következő hónapban, akkor 3 másodperc alatt szét tudnám úgy oltani, hogy az életben többet nem merne hozzám szólni. De ezt ő is pontosan tudta, ezért bújt mindig a pozíciója mögé.
Megtörtént tehát a találkozó, érdekes módon az okok közt a kezdési dátummal kapcsolatos változások, és az azt övező hazugságok voltak, nem valami, amit én csináltam vagy nem csináltam. Tudni kell az igazgatónkról, hogy akinél úgy érzi, hogy megsértette, annak a szakmában is megpróbál keresztbe tenni, és valótlan, undorító pletykákat kezd terjeszteni róla. Ennek van egy "megágyazása", amikor olyan keresztkérdéseket tesz fel, amik ártatlannak tűnnek, majd azokat elkezdi a végletekig kiforgatni, de azt már a hátad mögött. Érzékeltem, hogy itt is megkezdte ezt a hadjáratot, és tudtam, hogy nem ülhetek tehetetlenül. Ugyan Rebekával azt beszéltük meg, hogy én azt fogom mondani, hogy nem tudtam a dologról, mert abban reménykedtünk, hogy így lehet ezt majd a legkönnyebben lezárni, amikor az igazgató megkérdezte, hogy én tudtam-e a dologról, elmondtam, hogy igen. Arra nem tértünk ki, hogy a döntés előtt vagy után tudtam-e, csak hogy tudtam. Mint ahogyan azt is, hogy ha ezt benyögöm, akkor el fog feledkezni arról, hogy Rebeka életét meg akarja keseríteni minden áron, amíg még tudja, mert nagyobb sértésnek fogja érezni azt, hogy nem "jelentettem" (az ő szavai, nem az enyém). Úgy gondoltam, hogy a jelenlegi, amúgy is mindennapos köpködésnél, amit kapok, már rosszabb úgysem lehet, szóval kapjam inkább én az áldást. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, de ezt majd később. Ezután viszonylag gyorsan lezártuk a dolgot, vérengzés nélkül. Viszont levontam a következtetést, hogy a helyzetre adott válaszaim alapján én letettem erről a projektről. (Egyébként decembert írunk, eredeti terv szerint egy hónapja nyitva kéne lenni, gyakorlatilag sehol nem áll a dolog, még fűtés se volt)
Másnap hajnalban már kaptam a telefont, hogy menjek be munka előtt fél órával. Itt kezdtem el magamat felkészíteni lelkileg, hogy ennek csúnya vége lesz. Sok módon lehet leereszkedő és megalázó módon beszélni valakivel, az egyik például az, ha valaki úgy indít egy beszélgetést, hogy "Hány éves is vagy?". És szerintem ezzel mindent elmondtam a hangnemről, amiben a dolog zajlott. De végül nem lettem kirúgva. Közölte, hogy ennyi idősen tudomásul kéne vennem, hogy létezik egy bizonyos hierarchia, és emiatt tökmindegy, hogy mások mit kérnek tőlem, ha én megtudok valamit valakiről, azt nekem kötelességem jelenteni. Ezt a kiváló, és egyben egyáltalán nem beteg hozzáállást párosítva a "nem az a fontos, hogy kész legyél a munkáddal, hanem, hogy kitöltsd a munkaidőd" mentalitással, vissza is repültünk a 80as évekbe, a már korábban emlegetett MSZMP KB-be. Azt is a tudomásomra hozta burkoltan, hogy csak azért nem tud tőlem megszabadulni, mert nélkülem lehetetlen lenne folytatni a munkát (tehát érdemben én dolgozom egyedül a cégnél...), de vigyázzak, mert még egy hasonló húzás, és még ez se fogja érdekelni.
Még aznap elkezdtem munkát keresni. Sajnos az enyémhez hasonló pozíciókat nehéz megcsípni, mert elég ritkák, és az itthoni kontraszelekcióna köszönhetően csak ritkán kerülnek oda érdem alapján az emberek. Volt egy-két ígéretes hely, de idő közben a COVID elmosott mindent.
