Haladjunk a történettel, íme a folytatás (még nem tudom, hány bejegyzés lesz, a végére lehet kijön egy teljes anamnézis):

Rozália viszonya a rövidtávú memóriához és a figyelemhez hozza magával a következő nagy témakört:

Számonkérhetőség, ellenőrizhetőség

Főleg nyitási projekteknél az a tapasztalatom, hogy ha mindenkinek van egy feladatlistája vagy activity naplója, az rengeteget segíthet a koordinációban, ezért én a sajátomat mindig nyilvánosra is teszem, és rászánom azt a napi 10 percet, hogy frissítsem. Mivel recepciósként kezdtem és dolgoztam sokáig, ahol ez amúgy is kötelező volt, nem volt nehéz rászoktatni magam. Fontos, hogy számonkérhetőek legyünk, és fontos, hogy a számonkérés emberi módon történjen. Elvégre előfordulhat, hogy az ember hibázik, elfelejt valamit, és ilyenkor (valamelyest egyénfüggően) érdemes jóindulattal fordulni a másik felé, és nem azt feltételezni, hogy szándékosan felejtett el valamit. Én ezt a jóindulatot (legalább eleinte) mindig megadom a másiknak, és azért vezetek nyilvános feladatlistát, hogy ha esetleg én hibáznék, legyen lehetőség engem emlékeztetni, nehogy utólag derüljön ki valami, és más szívjon miattam. Igyekszem kevés béna közhelyt puffogtatni, de csak az hibázik, aki dolgozik, és attól, hogy jól rámutattunk valakire, hogy "Na, ő a felelős!", még soha nem oldódott meg semmi. 

Van viszont ilyen téren egy nyerő pozíció. Amikor neked van a legnagyobb botod (legerősebb névjegykártyád), nem vezeted rendesen a feladataid/vállalásaid, és még nem is emlékszel rá, hogy bármi ígéretet, vállalást tettél volna. Gyakorlatilag ezzel kilőtted, hogy számonkérhető legyél, és háríthatod másokra a felelősséget, miért nem haladnak a feladataikkal. A rossz memória, a felelősséghárítási hajlam, és a folyamatos csapongás egyéb velejárója, hogy Rozi sokszor nem tudta eldönteni, hogy valamit mondott-e már, vagy csak akart mondani. Mivel mi vezettük a feladatainkat, ezért persze le tudtuk ezt ellenőrizni, hogy kért vagy mondott-e XY dolgot, de ha prezentáltuk neki a bizonyítékot, hogy nem mondta, akkor megmutatta, hogy nem olyan fából faragták, hogy holmi tényekkel zavarba lehessen hozni, hatalomból eldöntötte, hogy mi vezettük rosszul a saját listánkat vagy félreértettünk valamit, és kész. Felmerült benned, hogy azért mégis csak van ebben túlzás? Olvass tovább, nincs.

Egy ilyen konfliktus után a feladat: Frissítsd a listád, hogy az az ő valóságának megfeleljen, és holnap kapd meg ugyanezt egy másik dologra. Néha eltelt 3-4 nap is két ilyen agyfingás közt, de nem unatkoztunk akkor se. Egyszer-kétszer beugrott neki, hogy az általa említett dolognál tényleg nem is lehettünk ott, amikor eszébe jutott, mert a férjével beszélte meg otthon. Addigra persze már elhordott mindennek minket, hogy egy listát se tudunk vezetni rendesen. Semmilyen szinten nem vesz tudomást arról, hogy a gondolatait legfeljebb akkor tudjuk (de általában akkor se) lekövetni, ha azokat velünk is közli, szóban, írásban, emojikkal, valahogy. Mindig az az érzésem volt körülötte, hogy nem tudatosult az benne, hogy az emberek nem felkerülnek egy polcra, amikor éppen neki nincs rájuk szüksége, hanem önjárók lesznek, és foglalkoznak a maguk dolgával. Akár olyan apróságokig kiterjedt ez a viselkedése (legyen ez bármi, talán nem jól alakult ki nála a tárgyi állandóság), minthogy ha nem vetted fel neki a telefont, azonnal jött a "Ha nem vagy képes felvenni a telefont, akkor lehet nem is kéne neked céges mobil", és erre egyszer-kétszer még nem kellemetlen azt válaszolni, hogy vécén voltam, de hatvanadjára már eléggé. Ha két percen belül visszahívtad, akkor is ez a válasz.

A rossz memória és a nyomonkövethetőség hiányának kombinációja egyben azt is eredményezte, hogy konkrét döntések meghozatalát is letagadta/elfelejtette, vagy máshogy emlékezett rájuk, amik alapján akár hetek óta dolgoztunk és tárgyaltunk másokkal, vagy közöltük a többi ajánlattevővel, hogy köszönjük, már választottunk. Határidők, anyagi ráfordítások, melyik partnerrel szerződünk le végül 3 közül, melyik ajánlatokat hagyjuk innentől figyelmen kívül, milyen szolgáltatót cseréljünk le... Ezek mind megtörténtek. A rettentően túlárazott és pocsék munkát végző grafikusokkal kapcsolatban legalább hetente(!) megszülte azt a döntést (a mi teljes mellszélességű támogatásunkkal), hogy le kell őket cserélni, és kéretett be ajánlatokat, hogy majd azokkal ne kezdjen semmit, fél éven keresztül, és lehessen minden héten egy kiakadása, hogy "Na, most lett elegem ezekből!". Azt gondolom, már hozzá se kell tennem, hogy a marketinges kolléga munkája így némileg meg volt nehezítve.

Ha megkísérelted emlékeztetni arra, hogy megbeszéltétek, hogy aznap 10kor átnézitek a szerződést, amit 3 hete halasztotok, és már szétég a pofád a partner előtt, akkor jött a "Nem érted, hogy ez most fontosabb, amivel foglalkozom? A kevésbé fontos dolgokkal majd később foglalkozunk, várd ki a sorod."... De ezt bármire képes volt rámondani, amihez éppen kedve volt, mindegy, hogy nálad határidős dolog volt, ő meg éppen olyan dologgal foglalkozott, ami lehet, hogy még másfél évig nem lesz aktuális.

De nem volt példa nélküli a hétfő kezdése a "dobj el mindent, most ez a fontos, ezzel foglalkozz", míg ez kedden, amikor beszámoltál volna, mit haladtál a feladatban, ez a felszólítás átalakult "ez nem a te dolgod, ezzel ne foglalkozz"-zá. Szinte rokonértelműek, ugye?

Mikromenedzselés, hangulatingadozások

Van az a mondás, hogy "Aki a saját érzelmeit nem képes uralni, az mások viselkedését akarja.", ami nem tudom, kitől van, de emiatt kapcsoltam össze a fenti két témakört. Szerintem egy vezetőtől elvárható, hogy ne impulzusok vagy érzések mentén hozzon döntéseket, hanem amögött legyen valamilyen szakmai indoklás. Ez (nem ideális esetben, de attól még) lehet akár egy az egyben az általa erre a feladatra kijelölt emberé is, amit ő előzetesen elfogad. Azt is természetes dolognak tartom, hogy mindenkinek vannak rosszabb napjai vagy időszakai, elvégre emberek vagyunk, és a környezetünknek az esendőségünkhöz, létező érzelmi világunkhoz egy bizonyos szintig igenis alkalmazkodnia kell, mert ne neveljünk szocioaptát egymásból azzal, hogy figyelmen kívül hagyjuk, hogy az embernek lelke van. De ebben az egyénnek is hatalmas felelőssége van, és valahol félúton találkoznia kell a környezetével, és hozzáraknia a magáét. Ha szar napom van, és valamiért ingerlékenyebb vagyok, igyekszem kevesebbet beszélni, nehogy belelendüljek a szaresőbe, vagy ha valamire reagálok, inkább mindig elszámolok háromig, hogy ne azért szülessen rossz megoldás vagy bántsak meg olyat, aki csak a munkáját akarja végezni, mert nekem szar napom van. Tény, hogy ilyenkor kicsit nehezebb velem, mert lassabban reagálok, vagy a halasztható dolgokat inkább átteszem máskorra, de mindent elkövetek, hogy senki ne lássa kárát annak, hogy nekem nehézségeim vannak éppen. Nem így ez a jótét lélek.

Ha szar napja volt (amit szinte bármi kiválthatott), akkor gyomorgörccsel ült mindenki az irodában, és nyáron, 40 fokban is képes volt megfagyasztani a levegőt, mivel akihez hozzászólt, abba fixen beleszállt páros lábbal. Ez legtöbbször én voltam. Aki számára nem létezik a múlt, nem érdekli semmilyen levezetés vagy logika, és hatalmából fakadóan gond nélkül fogadja el a saját, akár 5 percenként változó igazságát, valóságát, annak bianco csekkje van rá, hogy bármikor beléd törölheti a lábát, és neked semmit nem kell azért tenned, hogy úgy rendezze éppen a saját világát, hogy valamit elbasztál vagy rosszul tudtál. De persze ilyenkor a teljes valósága hozzátorzult az éppen aktuális lebaszáshoz, és kezdte az éppen kipécézett cselekvésem fényében minden lélegzetvételem megítélni, és sosem érte be az adott dologgal kapcsolatos nemtetszésének kifejezésével, elkezdett olyan dolgokat a fejemhez vágni, amiket pl. már egyszer megbeszéltünk, hogy egyáltalán nem úgy volt, ahogy mondja, és félreértette, és ezt tudomásul is vette. Gondolom, útközben betelt a RAM, és ezeket ürítette. Ami ebben még szarabb volt, hogy amennyiben ezt a szarhányó hadjáratot végigcsinálta, utána, mintha mi sem történt volna, lenyugodott, és számára már meg nem történtté is vált az eset. Olyan, hogy becsmérlő jelző használatáért, vagy személyeskedésért bocsánatot kért volna, soha nem történt. Tehát ami nekem az "elszívok egy cigit és megpróbálok közben lenyugodni", az neki a "gyorsan lealázok valakit és mindjárt jobb lesz, mert valaki napját nyomorultabbá tehettem a sajátomnál". Sajnos én, ha porrá aláznak, és hazugságokat vágnak a fejemhez, azt nem tudom ilyen könnyen elfelejteni. De hasonlóan megvisel, ha az orrom előtt történik ilyen egy kollégámmal. Több esetben is voltam elég hülye ahhoz, hogy a védelmükre keljek (természetesen nem viszonozták), és olyankor egész napra elintéztem a programot magamnak, pedig ezt ne úgy képzeljétek el, hogy felcsattantam, hogy "Tiltakozom!!" vagy bármi ilyesmi, hanem egyszerűen a tárgyi tévedéseket, amikkel épp vádaskodott, megpróbáltam pontosítani, és igazolni a kollégáim verzióját.

Azon kívül, hogy tényleg bármitől idegállapotba tudott jönni, minthogy nem találta meg otthon a cipőjét, amiben jönni akart, vagy reggel az utcában nagyon ráálltak, és nehéz volt kiparkolni, volt egy fix ok, amitől instant begurult, mindig. Ha nem értett valamit. És akkor itt jön be a mikromenedzselés kérdésköre. Ő nagyjából két fokozattal afölött van, és annyival több feladata, felelőssége is van (lenne), minthogy ideje legyen ilyesmire. Nem beszélve arról, hogy a hatékony mikromenedzseléshez az adott témakör és az ahhoz kapcsolódó folyamatok beható ismerete szükséges, máskülönben értelmetlen módon fogja az illető szervezni a feladatokat, és például olyanok kerülnek előre a prioritási listán, amit a hátrasorolt másik kettő nélkül lehetetlen megcsinálni...

Az én területembe való ilyen jellegű beleavatkozás 100%-os sikerrel hozta ki a rage-et, mivel ehhez még egy csomó technikai tudás is kell, és tartozik hozzá egy stratégia is, aminek a célja a különböző rendszerek adottságainak előnyünkre fordítása, ami stratégiát már azelőtt jóváhagyott amúgy ő is, hogy elkezdtem volna a telepítést. (random ilyen adottság: Az egyik nagy foglalóoldalon 45 nappal nyitás előttig nem érdemes elindítani az értékesítést, és láthatóra tenni magad, mert 45 napos a "booking window'", tehát annál előrébb az ottani vendégkör nem foglal, és így eljátszhatod az új szállodáknak járó kiemelést egy olyan időszakra, amikor senkit nem fog érdekelni, egyébként meg Xezer euróba kerül később) Na, ilyenkor szerette azt eljátszani, hogy teljesen illogikus módon megpróbálta előírni, hogy mivel milyen sorrendben foglalkozzak, és attól milyen végeredményt vár.

Mondanom sem kell, hogy amellett, hogy az általa kért sorrend olyan volt, mintha a mennyezeti világítás kiépítésével kezdenének egy családi ház felépítésébe, amikor még a telket se ásták fel. Továbbá az általa kért dolgokból egyáltalán nem következett az a végeredmény, amit ő elvárt, így az előző hasonlatot tovább fűzve, kezdjünk építkezni a mennyezeti világítással, amihez kapsz egy csiszológépet meg egy doboz fogkrémet, és végeredmény gyanánt az az elvárás, hogy hétvégére legyen bekötve a csatorna. Mindezt puffogva, kiabálva, sértődve adta elő többnyire, mert első körben megpróbálta saját maga értelmezni a rendszert, vagy belépni a felhasználójával (amire már 5ször csináltatott velem jelszót, mely jelszót tartalmazó post-itet még láttam az asztalán, de így se), ami hát nem sikerült neki, ezért egyrészt dühös lett, másrészt eldöntötte, hogy én tehetek róla, hogy ő nem érti. Így megképezte magában az igényt, hogy mivel én épp hülye és semmirekellő vagyok, engem mikromenedzselni kell, és elkezdett ellentmondást nem tűrően belepofázni a munkámba, mert párhuzamot vont (gondolom) aközött, hogy ha ő nem érti a rendszert, akkor én se, és ilyenkor gyorsan kompenzálni kell egy kis hatalomgyakorlással.

Hogy házhoz mentem-e a lófaszért, és próbáltam meg elmagyarázni neki, hogy miért kéne hagynia, hogy csináljam a dolgom az eredeti terv szerint, amit ő is jóváhagyott? Naná. Hogy szóvá tettem-e neki, hogy kurva unalmas, hogy ezt minden héten eljátsszuk? Nem mertem, de kellett volna. A magyarázatom természetesen lepattant az 5-10 másodperces vagy kétmondatos attention span-ről, brutál erősségű ez a tűzfal, amit felhúzott. Ha leüvöltött, hogy nem érti (vagy esetleg hogy ne pofázzak annyit, térjek a lényegre, ne akadékoskodjak) és felajánlottam, hogy átülök hozzá és segítek neki belépni, megmutogatom neki azt, amire kíváncsi, vagy beállítok neki valamit, azt sértésnek vette, és rám förmedt, hogy "maradjál". Tehát elmagyarázni nem magyarázhatom el, odamenni nem mehetek oda és állíthatom be neki, de még rohadjak is meg, hogy nem érti, és senki nem segít neki. Közben egyébként értelmetlen kérdésekkel bombáz, amiket ha megpróbálok megválaszolni, szintén leolt a francba. Ezután többnyire addig baszogatta az éppen aktuális rendszert, hogy kitiltja magát a túl sok sikertelen belépési kísérlettel (ami után levelezhettem a supoorttal, hogy vegyék le a tiltást), vagy elállított valami hülyeséget (szerencsére ezeket többnyire gyorsan helyre tudtam hozni). Viszont itt megint az történt, hogy én a saját munkám helyett azzal foglalkoztam, hogy egy szándékosan megoldhatatlan helyzetbe belerakott, és elküldött miatta a gecibe. Ezt a zavarkeltést egyébként ismerem, mint résztevékenység. Azért szoktak megoldhatatlan, zavaros helyzeteket egyesek előidézni, hogy a saját nem-hozzáértésük vagy egyéb őket kényelmetlenül érintő cselekedetük kevésbé legyen észrevehető. (Ha emlékszünk Kósa Lajos elhíresült, "Ez a műsor szétesett!" performanszára, az erre volt egy kevésbé sikeres kísérlet) Aki ezt profin csinálja, az el tudja érni azt, hogy dolgában egyébként teljesen biztos, megfelelő tudással rendelkező emberek is elkezdjenek kételkedni a saját kompetenciájukban. De ők azért eggyel ügyesebbek, mint Rozi.

Esetleg a végén még egy "ezeknek a rendszereknek a felügyelése a te felelősséged, nem ártana ezt észben tartanod, és jobban felkészülni" jellegű megjegyzéssel megadta a kegyelemdöfést, ha olyan napja volt, hogy rúgni akart rajtam még egyet. Néha odaengedett, hogy megcsináljam, olyankor mindig volt nagy megdöbbenés, hogy „Ja, ez ilyen egyszerű?”. Annyira egyszerű volt, hogy másnapra már többnyire nem emlékezett rá. Azt már meg sem említem (de), hogy egy igazgatónak ezekhez a rendszerekhez hozzáférni egyébként is teljesen felesleges, hát ha még digitális análfabéka, akkor pláne. Tehát minden ilyen elvesztegetett 1-2 órában olyan problémát igyekeztem megoldani, ami nem is probléma, csak azt csinált belőle ez a félkegyelmű.

Folyt köv. -  Sajnos van még. Amennyiben követed ezeket a bejegyzéseimet, ezúton köszönöm, hogy időt szánsz rájuk. Tudom, hogy nem a legérdekesebb téma a világon, ezért is nagyon értékes számomra akár az az egy ember is, aki rászánja magát, hogy elolvassa a nyomoromat. Amennyire kevéssé lehet ez érdekes, én annál nehezebben szültem meg ezeket a posztokat, így gáz ilyet kérni, de még ha úgy is érzed, hogy kizárólag én voltam a hülye ebben a szituban, amit egyébként elfogadok, ha így gondolsz, kérlek, légy kíméletes ennek kifejtésében :D