Ide is eljutottunk. Maga a sorozat még folytatódni fog egy-két résszel, de a kifejezetten Rozival foglalkozó írások közül ez lesz (reményeim szerint) az utolsó, hacsak idő közben nem támad még valami hatalmas felismerésem, amit meg kell osztanom a világgal. Ilyen személyes témáról blogolni amúgy is olyan 2000es évek, nem?
Amit nem értek, amit feltételezek, és ahogyan megpróbáltam kezelni
Amikor azt írtam, hogy a kicsinyességet és a buta játszmákat én nem tudom feldolgozni, akkor leginkább ezekre értettem. Számomra Rozi létezése, és az, hogy engem természetes ellenségeként kezel, valahogy úgy fogalmazódott meg, hogy ő nem egy ember, aki buta játszmákat tol, és rohadt kicsinyes, hanem ő egy ember, akinek a játszmákon és a kicsinyességen kívül nincs más alkotóeleme. Tények, emlékek, szavak nem kötik, egy nagy érdekgóc, akinek az érdekei épp olyan gyorsan változnak, mint a valóság, amit épp elfogad. Néhány fix pont van, amiket már korábban felsoroltam, de ennyi.
Amit viszont nem értettem soha, és bárcsak elő tudná ezeket nekem vezetni valaki úgy, hogy én is felfogjam, és talán kidolgozzak rá valami megküzdési stratégiát:
Elvileg közös hajóban evezünk, elemi érdeke fűződne hozzá, hogy én megfelelően végezhessem a munkámat. Ráadásul szinte csak olyan területekkel foglalkozom, amihez ő egyáltalán nem ért. Ha megpróbáltam vele egyeztetni, azzal idegesítettem, ha önállósítottam magam, akkor pedig öntörvényű és engedetlen voltam, aki megsérti a hierarchiát. Dolgoztam már olyan igazgatóval, aki szintén szerette, ha valami feszkós helyzetben nem ő kapja az első golyót, de ő legalább megteremtette az esélyt arra, hogy képviseljem az álláspontomat a tulajdonos felé, legfeljebb le lettem intve, de többször is tudtam így eredményt elérni. Ez egyébként (nem várok csodákat) még egy elfogadható verzió számomra, minekután a javaslataim éreztem annyira megalapozottnak, hogy képes legyek hatékonyan érvelni mellettük, ráadásul itt az ellenjavaslatok többnyire olyan gyengék voltak, hogy még csak olyan nehéz dolgom se lett volna.
Rozi mégis mindent elkövetett azért, hogy a rengeteg idővel és energiával elkészített, lekutatott, akár korábban kipróbált javaslataink el se jussanak a tulajdonoshoz. Azt se értettem, hogy amikor több kulcsterületért felelek, miért célja minden áron ellehetetleníteni. Ha látta, hogy bizonyos döntésekkel vagy beszólásokkal mélyebben tud belém gázolni, akkor azokra feküdt rá, csak hogy hülyének állíthasson be, és belém törölhesse a lábát, ha éppen úgy tartotta kedve, vagy random alaptalan vádaskodásba kezdjen. Nem értettem, mi volt a célja ezzel az egésszel, tudtommal azóta se talált senkit a helyemre, vagy ha mégis, akkor azt valószínűleg legalább két emberrel tudta megoldani, akik egyenként kerülnek annyiba, mint én. Érteni vélem, hogy a modern társadalomban, ahol a pszichopátiás (antiszociális) viselkedés egy elfogadott megküzdési stratégia, ott a cél szentesíti az eszközt, és egyes embereknek semmi nem számít, csak a saját érdekeik, és azok érvényre juttatása. De azzal, hogy engem kicsinál(t), nem nyert semmit, de még vesztett is. Szóval pusztított ő, mint a gép, csak a játék végén nem volt nyeremény.
Azt sem értem, mivel érdemelhettem ki ezt a bánásmódot. Soha, és ezt úgy értsétek, ahogy mondom, soha nem emeltem fel a hangom vagy szálltam bele egy ilyen személyeskedő, lealacsonyító vitába. Egyrészt szeretem azt hinni, hogy én ennél több vagyok, másrészt nem olyan könnyű egy teljesen kiszámíthatatla emberrel szembeszállni, amikor ő dönt a megélhetésemről, és úgy helyezi többször kilátásba a kirúgásomat, hogy közben végig kihangsúlyozza, hogy egyébként a munkámmal semmi baj nincs, csak az engedelmességet és a tekintélye (nem ezeket a szavakat használja) feltétel nélküli tiszteletét hiányolja. Röviden, hogy nem vagyok alattvaló. De én ebben nem látok nagy problémát, mert nem is az van a munkaszerződésemben. Nekem minden hónapban lakbért kell fizetnem, és ebben nagyon más volt a helyzetem, mint a két kollégámnak, akik kevesebb ilyen gyalázást kaptak. Az ő családjaik voltak olyan helyzetben, hogy meg tudták támogatni őket egy-egy lakással, és egyéb pénzügyi védőhálóval, így ők könnyebben megtehették, hogy felállnak, ha elegük van, mert akkor se történik tragédia, ha pár hónapig nem találnak munkát. Nekem nincs meg ez a luxusom, nekem az otthonom elvesztése meg a kölcsönök vannak, ha nem találok egy hónap alatt valamit. Ezt Rozi is tudta (de nem ő az első, aki ez alapján kalibrálja, kit mennyire lehet taposni), és így kiváló célpontja lehettem annak a - számomra elfogadhatatlan - világának, ahol a megalázás, földbe tiprás, kiidegelés nem eszköz, hanem cél.
Hogyan lehet az ilyet jól kezelni?
Ha valakinek valamilyen körbehatárolható sérelme van velem kapcsolatban, azt "könnyen" kezelhetőnek tartom, de minimum meg tudom hallgatni a másikat, aki elmondja, mivel ártottam neki vagy bántottam, vagy milyen antipatikus lépést tettem a szemében, és ezt megérthetem. Ettől még megpróbálhatom megvédeni magam, tisztázni a helyzetet, de lehet, hogy tényleg elbasztam, és akkor bizony bocsánatot kell kérni, esetleg megpróbálni jóvá tenni, figyelni rá, hogy ne forduljon elő többet, ilyenek. Ha valaki meg van rám sértődve, akkor annak a személynek egyszerre van egy olyan elvárása az én viselkedésemmel kapcsolatban, hogy csináljak még neki nemtetsző dolgokat, hogy tudja fűteni még magát, és visszaigazolást nyerjen a sértettsége, de ha tudomásomra jut ez, akkor mindig igyekszem megbeszélni, mert az az elvárás is jelen van, hogy próbáljam meg helyrehozni. Nem mondom, hogy egy-két esetben ne szégyelltem volna el magam baromira, vagy éreztem igazságtalannak, amit kaptam, de a másik emberrel közösen legalább egy olyan pontra el tudtunk jutni, hogy civilizáltan együtt tudtunk dolgozni, és három szót váltani, ha összefutottunk a dohányzóban.
Rozinál, ehhez képest, nem tudtam megkérdezni, hogy mi a fasz baja van velem, mert egyszerűen letagadta, hogy akár az előző nap lehordott a sárga földig, vagy azt mondta, "Ne dramatizáljak". Mivel Rozi egy aknamező volt, ezért nagyon igyekeztem szigorúan a tényekre hivatkozni a kommunikációnk során, és próbáltam készséges lenni vele még akkor is, ha ilyen ocsmány mód viselkedett. És szerintem ez, utólag belegondolva, hiba volt. Belülről ugyan majd' szétrobbantam, és itthon, magányomban üvöltöttem a párnába (ezeket a barátaim nem tudták rólam elképzelni), vagy éreztem azt, hogy ha nem török most össze valamit, akkor én fogok összetörni, próbáltam ezt az egészet mindenféle káros dolgok segítségével tompítani, vagy egyszerűen képtelen voltam napokon át aludni, de nem engedtem meg magamnak, hogy elkezdjem viszonozni ezt a szart, amit kapok. Máskor se szoktam, így valamivel a harmadik ikszen túl már nagyon ritka, hogy becsúszik véletlenül egy-egy ilyen, és akkor is szégyellem magam. Ebben az esetben visszautalnék a Gandhi idézetre, amit néha, mint valami idióta a gumiszobában, mantráztam magamban, és győzködtem magam, hogy ha én ebbe belemegyek, akkor tényleg kár volt lemászni a fáról.
De Rozi talán épp ezt használta ki, és nem csak kihasználta, de egyben olaj is volt a tűzre. Nem volt ő se mestermanipulátor, sem a lelki bántalmazás akkora szakértője, hogy ne tudtam volna neki nagyon keményen visszavágni, de mindig visszafogtam magam. A hazugságai könnyen tettén érhetőek voltak, és a manipulációs kísérletei mögött is mindig kibukott a valódi szándék. Az ilyen emberek a névjegykártyájuk, státusuk mögé bújva, a másik "udvariasságát"(?) és civilizált viselkedéshez való ragaszkodását használják ki, és nem tudom, hogy ösztönből ilyen bénák-e, vagy direkt így tervezik, de amikor elkezdik a baszakodásukat, egy kicsit még szinten alulinak is érzed, hogy reagálj rá, vagy visszaüss, mert aki ilyen, az szánnivaló. És így, vagy képességek hiányában, vagy ösztönösen, vagy előre megfontoltan, nem tudom, de egy plusz védettséget teremtenek maguknak. A gond az, hogy ebben a játékban az én energiám egyre csak fogyott, amit ő két éven át kitartóan nyirbált, ő meg abból nyerte az erőt, hogy (többek közt) nekem egyre kevesebb van. Lehet amúgy, hogy ez a civilizáltságon való szorongás egy általam konstruált dolog, amit azért találtam ki, mert valójában csak a megélhetésem elvesztésétől féltem, de szeretném hinni, hogy legalábbb részben elvi háttere is volt ennek, nem csak a létbizonytalanságomból eredő félelem.
Amit csak feltételezek
Elképzelhető, hogy Rozi mindvégig tudta, hogy ez a projekt bukó lesz. Azért engedte át a tulajdonos minden képtelenségét és anti-szálloda ötletét (amikor őt is azért fizette, hogy egy működő házat rakjon neki össze), és azért késleltetett minden megállapodást, hogy az ő neve a lehető legkevesebb helyen szerepeljen, és valószínűleg volt egy kiugrási terve legalább körvonalakban, amit elmosott ugyan a vírus, de a szándékon nem változtat.
Miért lehetséges ez? Ha olvastátok esetleg az előző részek közül azt, amiben leírom, hogy történt az egész munka felajánlása ezen a helyen, ott hosszabban leírom, hogy egyik reggel összebalhézott az előző helyünkön az igazgatóval, majd még aznap pozíciót ajnálott többünknek. Szerintem ezt a munkát ő nem akarta eredetileg elfogadni, viszont a korábban részletezett, leginkább impulzusok mentén történő működése miatt lehetséges, hogy ezt ott abban a percben döntötte el. A pozíciókat meg elsősorban azért ajánlotta fel, és ígért fűt-fát mert így a legjobb szakembereket elvihette abból a szállodából, és a távozásunk után az az egyébként jól induló hely kudarcot kudarcra, hibát hibára halmozott, és azóta se (mármint a vírusig) se talált magára másfél év alatt. Neki mi pont addig számítottunk, amíg beadtuk a felmondásunkat a másik helyen, és eljöttünk onnan. A célunkat innentől beteljesítettük, már csak zavaró tényezők voltunk a következő kicsinyes játszmájában, ahol kivárja ezen a halva született projekten ülve a ténylegesen kinézett munkáját (valószínűleg valamelyik még fejlesztés alatt lévő új hotelben). De ezekre nincs bizonyítékom, mindössze pár pletykát hallottam csak ilyesmiről, ami miatt felmerült bennem is ez a magyarázat.
Az még mindig felfoghatatlan számomra, hogy ehhez hogyan kapcsolódik a mi (de leginkább az én) lejáratásom, tönkretételem. Ezzel kapcsolatban is született valamilyen feltételezés bennem, illetve egy-két ember, aki végigbírta, hogy elmeséltem neki ezt a sztorit, szintén hasonlót mondott: Amellett, hogy én tényleg kiszolgáltatottabb voltam, mint a többiek, egyben én voltam a tőle leginkább eltérő személyiségű/gondolkodású. Szakmailag egyébként, a szavak szintjén sok dologban egyetértünk, de, mint azt korábban is írtam, én a szavaim által kötve érzem magam, nem csak azért, mert ezt tartom helyesnek, hanem mert nekem a nevemen, tehát a szakmai és emberi hitelességemen kívül nincs semmim, és ezt, ami van, kitartó munkával értem el. Így az én szavaimhoz tartozik cselekvés, működés is. Ő meg akár percenként a komplett valóságát képes lecserélni, akár csak azért, hogy övé lehessen az utolsó szó. Az eredményeim épp ezért - még ha néhány baki és bukás is övezi őket - mind valósak, és egy elvrendszer is tartozik hozzájuk. Kicsi az esély rá, hogy olyan "magasságokba" fogok emelkedni, mint a csókosok, a privilegizáltak, akiknek egy telefonjába kerül az, ami nekem évek munkájába, vagy ugyanabban a versenyben kapnak 10 kör előnyt, de én ezzel ki vagyok békülve. Nem sajnálom tőlük, én csak szeretnék a magam jogán érvényesülni. Az első komolyabb szállodámban is úgy lettem a részleg vezetője, hogy mindenki jobb papírokkal és jobb szociális háttérrel rendelkezett nálam, és hát, mint a mellékelt ábra mutatja, annyit is ért. Abból a 10 kör előnyből párat már behoztam. Soha nem kell szégyellnem azt, hogy mennyit keresek, és bármikor, bárki megkérdezheti, hogyan kaptam az adott pozíciót, amiben épp dolgozom, bármikor el tudok ezekkel számolni. Azt is tudom, hogy ha csak a tizedét gyakorolnám annak a geciskedésnek, amit Rozi csinál, akkor is előrébb juthatnék. Ennek viszont személyes vonulata van, hogy ennnek elutasítása miért alakult ki bennem, egyszer talán majd megírom azt is. Minden esetre hajlandó vagyok magas árat fizetni a sikerért, amíg azt a munkámmal, és nem a lelkemmel teszem, így a másokon való átgázolás nem tartozik ezek közé.
Puzsér szokta mondani, hogy "A törött gerinc még mindig jobb, mint a hajlított", és szerintem Rozi azért pécézett ki magának és tekintett rám ekkora undorral (és próbált meg még akkor is feketíteni, sározni, amikor már bőven a kórházban voltam), mert ő szerette volna bebizonyítani, hogy valahol legbelül mindenki egy rohadt geci, és aki nem az, azt még nem gyötörték eleget. Mi az, hogy én nem akarok részt venni a rosszindulatú, csoportos köpködésekben? Mi az, hogy még attól sem vagyok hajlandó eltagadni a jogait, aki mondjuk rosszul dolgozik, és ki van épp közösítve? Mi az, hogy számomra a legkevésbé sem szórakoztató más emberek nyomora, hát nem érzem magam jobban attól, hogy valaki nyomorultabb nálam? Mi az, hogy nem az alapján ítélek meg embereket, ahogyan azt az "uralkodó" utasításba adja? Már pedig az én szememben ezek mind a hitványság trófeái. És veszélyesnek tartanak mindenkit, aki nem kíván ezekben részt venni, minden áron tenni kell azért, hogy mindenki belesimuljon ebbe, aki feljebb akar jutni.
Máskülönben megképződhet a precedens, hogy lehet ezt teljesítmény alapon is csinálni, és az ilyen emberekre ez a legveszélyesebb, mert ők mindig csak jobb híján kerülnek oda, ahova. Bárki, aki meritokratikus alapon szeretné a vezetői réteget megközelíteni, az magában hordozza a brutális kontraszt lehetőségét, ami megmutatná, mennyire érdemtelenek is ők valójában. Nem mondom, hogy én feltétlenül akkora kontraszt lennék, első számú vezető még sose voltam, és eredetileg nem is ez lett volna a célom, mert nem feltétlen ez a leginkább hozzámillő pozíció szerintem, de maga az érdemi alapon odajutás, és az, hogy én senkinek nem vagyok a lekötelezettje, már magában hordozza ezt a fenyegetést. Mert a "magamfajtával" mit szoktak csinálni? Hagyják ugyan, hogy eljussanak az "elitbe", de csak ha előtte valamivel besározza magát, és bizonyítja, hogy nincs itt semmi félnivaló, ő is csak olyan, mint a többiek, és ő is ugyanúgy mások lekötelezettje.
Valamelyik nap viszont újragondoltam ez az egészet, és arra jutottam, hogy elég nyakatekert ez a fenti magyarázat, és azt se feltétlenül tudhatom, hogy a barátaim vagy volt kollégáim, akik végighallgatták ezt a sztorit, nem azért mondták-e ezt, mert azt feltételezték, hogy ezt akarom hallani. Ha már ugyan rohadtul magam alatt vagyok, legalább megítélik nekem az erkölcsi győzelmet. És ekkor villant meg a rém egyszerű megfejtés, méghozzá amit a dohányzásról szoktam mondani, ha valaki szóba hozza. Hogy miért cigizek? Nehezen megmagyarázható.
Káros, költséges, értelmetlen. De jól esik.
És bármennyire is nehéz elfogadnom, hogy valaki sportot űzött abból nagyjából 2 éven keresztül, hogy megsemmisítsen, kiidegeljen, átbasszon, gyomrost adjon a karrieremnek, besározzon, rágalmazzon, anélkül, hogy én bármit tettem volna ellene, és érzelmi alapon a hosszú, nyakatekert magyarázatot még mindig könnyebben emészthetőnek (de nem elfogadhatónak) érzem, sajnos lehet, hogy a válasz tényleg ennyire egyszerű. Értelmetlen, senki nem nyer rajta, ellenben sokat veszít, többek közt a cég, aminek ő lenne a vezetője, de neki egyszerűen ez esik jól, ő abból nyeri a mindennapi energiát, hogy az általa kipécézett embereket módszeresen kicsinálja.
Lassan, de biztosan, próbálom feldolgozni, levonni a tanulságokat. Sajnos már lettek ennek az egésznek visszafordíthatatlan (egészségügyi) következményei, és jó lenne a következő munkámat okosabban megkezdeni, ha egyszer megéled a turizmus, mert nem tudom, hányszor foghatok még ennyire padlót.
Rozi Vége. Ennyit sikerült megszülnöm ebben a témában. Köszönöm annak, aki elolvasta. Reménykedem benne, hogy az, hogy írni tudtam róla, az már valamilyen szintű feldolgozottságról árulkodik, és őszintén remélem, hogy legalább egy-két ember számára érdekesek voltak ezek a bejegyzések. Arra sajnos nem jöttem rá azóta se, mit lehet ezekkel kezdeni, ezért ha valakinek van jó megküzdési stratégiája az ilyen helyzetekre, amiért nem jár börtön (a benzin+gyufa nekem is eszembe jutott már), akkor ne féljen megosztani. :) Mivel ez egy számomra is érzékenyebb téma, és esetleg rezonálhat olyanokkal, akiket hasonló szarságok érnek, kérlek, a komment mezőben legyetek kíméletesek.
