Én se gondoltam volna, hogy ez ilyen hosszú lesz, de hát azt se gondoltam volna, hogy annyi ember közül, aki megpróbált már kizsigerelni, pont Rozi lesz a befutó. Folytassuk!

Arról már beszéltem, hogy Rozi mennyire szerette izomból rövidre zárni a vitákat, amik - még mindig - a közös projektünk jobbítása érdekében próbáltak megképződni akár az én, akár a kollégáim kezdeményezésére. De hát aki egyféle módon visszaél a hatalmával, az általában nem elégszik meg ennyivel, hát ő sem.

Kritikának helye nincs, kontrollmánia, ellenségképek, szakmai hitelesség

Pár hónap alatt, a fenti történetek mentén is, mindannyiunk számára körvonalazódott, hogy ezt az egészet cseszhetjük. Rozáliának egyre gyakoribbak lettek a kitörései, egyre több dolgot hallgatott el tőlünk, és - azóta sem világos, milyen érdekek vagy okok mentén - minden próbálkozásunkat elgáncsolta, ami arra irányult, hogy esetleg valami jó kerekedjen ki ebből az egészből. Egy idő után már minden kérdésünkre ellenségesen reagált, mindeközben persze a számonkérést nem hagyta abba. Ahhoz, hogy haladjunk, ahhoz meg infók és jóváhagyások kellettek volna...

A legtöbb kritikát hatalomból elfojtotta, semmissé tette, még azokat is, amikhez neki semmi köze nem volt, mindössze annyi köze lehetett volna hozzá, hogy segíthet rajta javítani azzal, hogy felhívja a tulajdonos figyelmét rá. (Súlyos kivitelezési hibák és minőségbeli problémák) Néhány javaslatunkat legalább addig sikerült elvinni (minél korábbiak voltak, ez annál nagyobb arányban túléltek, legalább egy kör átbeszélésig, de csodákat itt se kell várni), hogy megtárgyaljuk őket.

Rozi egyébként ezekkel az esetek nagy többségében egyetértett, elfogadta őket, és a mögötte lévő érveléseinket, miért kéne ezen változtatni, újragondolni. Ezekről majd írok egy külön bejegyzésben, de ezek tényleg olyan szembetűnő hibák voltak, hogy még egy ilyen feketeöves valóságtagadó sem tudott velük mit kezdeni. Amikor viszont arról lett volna szó, hogy a szállodákhoz hozzá se fingó tulajnak ezt előadja, és vállaljon egy minimális konfliktust, hogy a szakmai alapelveknek érvényt szerezzen, mindig kifarolt belőle. De ilyenkor a tulajnak támadtak grátiszba teljes képtelenségekkel teli agymenései, amik egyszerre voltak kivitelezhetetlenek, és lettek volna eladhatatlanok (kötsünk rá pénzt, de még jó se legyen semmire, amolyan Ungarische módi).

Ennek teljes tudatában Rozália ezeket, ennek ellenére, minden esetben megpróbálta rajtunk végigverni. Minél többször álltunk ellen, azon egyszerű okból, hogy ezek szakmai minimumokkal is ellentétesek, amikhez (szakemberként, ugyebár) tartanunk kéne magunkat, mert ezeket nem véletlen hívják minimumnak, annál ellenségesebb és ellenségesebb lett. Arra, hogy a tulajdonosnál esetleg érveljünk a saját verziónk mellett, rendre elzárta a lehetőséget. Ha a tulajnak valami használhatatlan idióta embere a nyakunkba akaszkodott, Rozi is szidta őket, de csak a hátuk mögött. Amikor oda került a sor, hogy a szálloda szakma (a mi képviseletünkben) találkozott az inkompetenciával (az ő képviseletükben), és nulla hozzáértéssel, akkor mindössze annyi lett volna a dolgunk, hogy a hozzá nem értőket felvilágosítsuk, miért nem működőképes, amit mondanak, és ennyi. Azonban Rozália hiába értett velünk egyet előzetesen, az "igazság pillanatában" rögtön beállt a másik oldalra, és megpróbálta nevetségessé tenni a személyzetünk azon tagját, aki épp azért érvelt, hogy legalább nyomokban működőképes szállodát nyithasson ki a tulaj. Pitizés, nyalizás. Tud ő ilyet is, ezek szerint, pedig a franc se gondolta volna... Még a nyitott kérdésekben is, ahol a csókosok nem ragaszkodtak a saját (balfasz) javaslatukhoz, Rozália ott is a miénket kukázta ki, hogy nyaljon, majd ezek után elkezdte nekünk magyarázni, hogy valójában erre mi is rábólintottunk. Nem aratott ezzel osztatlan sikert, és mondta ezt olyan dolgokkal kapcsolatban, amikre ha bármelyikünk valaha rá mert volna bólintani, akkor már rég munkanélküliek lennénk.

Azt továbbra sem győzöm hangsúlyozni, hogy nem a saját szórakoztatásunkra kardoskodtunk a javaslataink mellett, hanem azt próbáltuk meg figyelembe venni, hogy ezeket a szobákat és szolgáltatásokat valamikor majd el is kell adni, a házat pedig valahogy üzemeltetni kell majd. Azt már meg se merem jegyezni, hogy nem lenne rossz elkerülni egyben azt is, hogy a vendégek szarul érezzék magukat. A szállodázás ugyanúgy egy szakma, aminek hála az égnek van egy nagyon dinamikusan fejlődő, innovatív része, de ez párosul néhány olyan alapvetéssel, amit évtizedekig validáltak vendégek milliói, és sokezer verzió közül ezek az alapvetések tudtak érvényben maradni, mert éves szinten egy fél világnyi ember igazolja vissza. És akkor a gazdasági alapvetésekről még nem is beszéltünk, ami egy külön téma lesz majd, de hasonló fokú hiányosságok voltak azon a téren is.

Rozi sosem dolgozott üzemeltetési területen, ennek ellenére képtelen volt belátni, hogy a házat nem a láthatatlan kismanók működtetik, hanem emberek, akiknek ugyanúgy szükségleteik vannak, akiknek a munkájához meg kell teremteni a feltételeket, illetve ha nem muszáj, ne lehetetlenítsük el őket a nulladik ponton. Rozi értékesítésen dolgozott világ életében, ami sok tekintetben eltér a többi szállodai részlegétől. Az egyik ilyen eltérés az a legtöbb sales-es által képviselt magatartás, ha szállodaigazgatók lesznek: Működik? Nem működik? Nem szempont. Ha kérdezik, van. És így kerülnek hatalmas, megmozdíthatatlan asztalok a terveken a menekülési útvonalakra, így terveznek 1,5 négyzetméteres (nem vicc!) csomagszobát 100 fölötti szobaszámra, vagy csináltatnak olyan parkolót, ami a vendég számára teljesen használhatatlan lesz, és a személyzet fog benne parkolni, vagy egy korábbi bejegyzésemre visszautalva, vesznek nyomtatót, de csodálkozás van, ha patron is kell bele, ami meg pénzbe kerül. De az üzemeltetési dolgokról külön írok majd, mert van mit. :D De van itt még 25 négyzetméteres kondi"terem", meg két zuhanyra és egy szaunára rámondva, hogy wellness. Ezek szinte kivétel nélkül ennek a gondolkodásnak, és ilyen vezetőknek a termékei, szüleményei. És persze az értékesítésről gyakran kerülnek ki igazgatók, mert oda koncentrálódnak a tehetősebb körökből érkező szállodások, akiknek kézhez kapott kapcsolati hálója van, már onnan indulva, hogy ehhez megfelelő környéken laknak.

Rengeteget gondolkoztam azon, hogyan lehetne ezt a Rozi-jelenséget úgy igazán jól leírni. Míg nem, este a tévé előtt félálomban meghallottam, ahogy John Oliver (Last Week Tonight with John Oliver c. műsort jó szívvel ajánlom mindenkinek, Youtube-on is van belőle fent egy csomó) az alábbi módon jellemezte Donald Trumpot, és az ő nyilatkozatait:

"(S)He's not lying, (s)he just doesn't care what the truth is."
(Ő nem hazudik, csak egyszerűen nem érdekli, mi az igazság)

Ez volt az egyik mondat, aminek a hallatán (a másikat is meg fogom osztani, arra magamtól jöttem rá), hónapok múltán, erre felfűzve végre képes voltam megírni ezeket a tapasztalataimat, traumáimat. Ebben az egy mondatban minden benne van Rozi viselkedésével kapcsolatban. A valótlanságok, a hatalommal való visszaélés, a nemtörődömség, a pöffeszkedés, a pitiánerség, és a képtelenség, hogy ilyen amúgy van. Nagyon régóta nem tudtam ezzel mit kezdeni, és azóta is folyamatosan emészt. És fog is még egy darabig, de most, hogy leírtam, talán egy kicsit jobb.

Azt hiszitek, vége? Az egyik legfontosabb felismerést már ugyan megosztottam, de talán idefér még Rozi és a kontrollmánia kapcsolata. Viszonylag egyszerűen megfogalmazható, gyakorlatilag minden lépésünkről értesülni akart. Ha magánügyben korábban el akartam menni (soha nem léptem úgy le korábban, hogy munkát hagytam volna hátra), mert valamelyik barátomnak szüksége lett volna rám, akkor kötelezően be kellett arról számolnom, hogy miért szeretnék elmenni, mintha az óvodában lennénk, vagy nem engedélyezte. Hangsúlyozom, én voltam a második ember a cégnél. Ha nagyon muszáj volt mennem, akkor beszámoltam róla, és természetesen rögtön beszédtéma is lett, amint kiléptem az ajtón. Tudom, mert egyszer vissza kellett szaladnom az esernyőmért, és hallottam a folyosón, ahogy kibeszélik a magándolgaimat... Ugyebár ezért magán, mert szeretném, ha mindenki értesülne róla.

Rozinál sose az volt a lényeg, hogy el legyen végezve a munkád (ha elvégezted, ha nem, úgyis lebaszott), hanem az, hogy kitöltsd a munkaidődet, mint a jó öreg kádári szocializmusban, és ezt minden áron betartatta. Volt, hogy elment az áram az egész épületben télen, így az a kevés internetünk se volt, no meg fűtés se. A hidegtől a gépeink percek alatt lemerültek, majd 5-6 órán keresztül ültünk a hidegben, és hallgattuk, ahogy hisztizik azon, hogy miért nincs áram (úgy, hogy elmondták neki, hogy aznap valószínűleg már nem lesz). Eddig a munkahelyemig egyáltalán nem voltam ilyen lebetegedős típus, egyszer voltam előtte betegszabin, egy begyulladt bölcsességfog miatt, de ezután a kellemes mutatvány után mire hazaértem, már lázas voltam, és napokra kidőltem. Én hülye, gyakorlatilag örültem a helyzetnek, mert lázasan, algopirint zabálva meg neocitránt szürcsölve is jobb volt dolgozni, mint odabent. Úgyhogy megragadtam ezt a lehetőséget is. Ha Rozinak délután el kellett mennie valami külső helyszínre ügyet intézni, csak azért képes volt 10-15 perccel a nap vége előtt visszajönni az irodába, hogy mi nehogy haza merjünk menni korábban.

A kettővel ezelőtti helyünkön, ahonnan elhívott minket ebbe a karriertemetőbe dolgozni, ott még az egyik nagy alakítása volt, hogy konkrétan büntetett érte, és látványosan gyűlölte, ha másoknak segítek. Itt is meg kell jegyezzem, hogy soha nem a saját munkám kárára segítettem be másoknak, ha én el voltam maradva, akkor megmondtam, hogy legfeljebb akkor tudok menni, ha behoztam magam. De ebben egy kicsinyes hatalmi játszma volt, ő élvezte, hogy a saját részlegei az egyedüliek, amik jól működnek a házban, és kitehette ezt az ablakba. Én viszont úgy gondolkoztam, és gondolkozom a mai napig, hogy végső soron minden hiba odáig fog folyni, ahol olyan emberre nem talál, aki ki tudja javítani egyrészt (ez sokszor én voltam), másrészt egy csónakban evezünk, és számomra nem hordoz értéket az a kijelentés, hogy "de az én területem teljesen rendben volt, és nem miattam dőlt ránk a ház, hanem mindenki más miatt". Én ezzel úgy vagyok, hogy ha egyvalaki (vagy egy részleg) bukik, akkor mindannyian buktunk. Ha az időmbe, energiámba belefér, miért ne segítenék? Egyéb esetben úgy érezném, hogy volt valami, amit megtehettem volna azért, hogy faszábban működjenek a dolgok, akkor miért nem tettem meg? Béna motivációs szöveg, és a magánéletemre sose vonatkoztatnék ilyen sallangos szarságokat, de a melóban ez tényleg működik. Nem beszélve arról, hogy vezetőként feladatom is képezni a többieket, és a saját életemet könnyítem meg azzal, ha átadom a tudásom minél több kollégának, nem megfeledkezve arról, hogy amíg kevés ember van csak, aki képes hibát elhárítani, addig a - sokak által kedvelt és hangoztatott - proaktivitás teljesen esélytelen, ahhoz a kompetens személyeknek kell legalább egy sima többséget alkotnia a házon belül.

Ha megpróbáltam tréninget szervezni más részlegeknek, azt rendszeresen megfúrta, vagy kifogásolta, miért tart olyan sokáig (többször felajánlottam, hogy üljön be, és nézze meg, miért, plusz minden "óravázlatomat" megkapta). Ha segítséget ajánlottam szükséghelyzetben, pl. egy raktár beázásánál, amit gyorsan ki kellett pakolni, megállított, hogy nekem mi közöm van hozzá, az nem az én részlegem. Ha csak sima kollegialitásból segíteni szerettem volna másnak, mert a reggeli értekezleten senki nem jelentkezett, én meg jól álltam a feladataimmal, akkor külön félrehívott, és elkezdett emelt hangerővel kioktatni, hogy "Jó lenne, ha felfognád, hogy te itt nem egy önálló entitás vagy!". Mindezt miért? Mert minden részlegen megvolt az a néhány ember, akit ki akart golyózni, és mert még senki nem ismertette meg a szabad akarat fogalmával. Még egyszer kiemelem, más munkáját soha nem vettem a sajátom elé, legfeljebb vészhelyzetben. Amikor erre konkrétan rákérdeztem, hogy van-e bármi elmaradásom, ami miattt ne segíthetnék, esetleg felejtettem-e el valamit, van-e neki valamilyen feladata számomra, akkor közölte, hogy nem, de ettől még elvárja az engedelmességet (nem ezt a szót használta, de nem emlékszem, pontosan mit), és különben is, mi van, ha lesz valami feladat? És ilyenkor ha azt mondom, hogy nálam van a mobilom, csörgess meg, és jövök, akkor én már "akadékoskodom".

Az ő felfogása szerint, ha az én 8 órás munkaidőmet annyival akarja kitölteni, hogy egyszer három másodperc erejéig fel akar szedetni velem egy darab papírt a földről, akkor ő úgy értelmezi, hogy ehhez neki joga van, amit érvényesít is, amikor csak tud. Hogy mindenkinek jobb és hasznosabb lenne, ha a maradék 7 óra 59 perc 57 másodpercet valami hasznossal tölteném el? Minden bizonnyal, de ez őt nem érdekli. Neki hatalmában áll ezt megtenni, és érezni is akarja, minden pillanatban, hogy megteheti. Egy kicsit hasonlít ahhoz, amikor az all you can eat-nél három torony kaját pakol fel magának a versenyző, és csak a felét bírja megenni, attól is már rosszul van, de ki van fizetve, szóval 200%-on ki kell maxolni. Így viszonyul Rozi a rábízott hatalomhoz: véletlenül se legyen olyan része a jogköreinek, amit nem élvez ki és gyakorol maximálisan. Az nem szempont, hogy értelme/funkciója van-e, számára a hatalom a cél, nem az eszköz.

Folyt. köv. - Szerintem a következő lesz a befejező rész a Rozi témában, továbbra is nagyon köszönöm azoknak, akik még olvassák, és még bírják. :)