readmylife

readmylife

Hol rontottam el? VI. (Rozália 1. rész)

2020. december 04. - whateveritis

Elérkezettnek láttam az időt, hogy beleofgjak ennek a sorozatnak a legnagyobb mumusáról való értekezésbe, akire eddig csak egy-egy megnyilvánulásával vagy tevékenységével utaltam. A drága (vot) felettesem, aki valamiért a fejébe vette, hogy... Igazából nem tudom, hogy pontosan mit, majd ha eljutok a végére, remélem, hogy pontosabb válaszom lesz. Szóval gondoltam, megkísérlem körvonalazni az ő működését, részben önmagában, részben a sajátomra reflektálva, hátha időközben választ kapok a sorozat címadó kérdésére. Vagy valaki tök egyszerűen és érthetően el fogja magyarázmi, miért látok én ebbe bele túl sokat, én meg ezt jól megértem, és továbblépek. Jó lenne. :D Valós neveket továbbra sem használok, így a sorozaton belüli minisorozat témájául szolgáló személyt nevezzük el Rozáliának.

Ha lesz bárki, aki rászánja magát ezeknek a részeknek az elolvasására, kíváncsi vagyok, ti hogyan képzelitek el őt. A kinézetéről nem fogok szót ejteni, csak a viselkedéséről.

Ahogy nekiláttam ennek a bejegyzésnek, valahogy rögtön azt kezdtem el érezni, hogy mentegetni kell magamat. Megírni, valahogy nyomatékosítani, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy megállapodom valakivel a munkakörömben, fizetésemben, és az előremeneteli lehetőségekben, és megszárad a tinta a papíron, úgy szorítom én is háttérbe a személyes érdekeimet, és helyezem a csapat és a vendégek érdekeit előtérbe. Ez olyan, mintha egy béna prospektusból másoltam volna ki, és jó színben próbálnám magam feltüntetni, de akkor elmondom ennek az okát is. A pályám egy meghatározó részét olyan környezetben töltöttem, ahol ez nem csak a jól hangzó, de a nyerő taktika is volt egyben. Olyan csapatban és olyan felettesekkel dolgoztam, akik észrevették, ha hajtok, és plusz vállalásokkal tolom a közös szekeret, nem kellett hozzá tolakodnom, játszmáznom, aláásnom másokat, csak azzal törődtem, hogy csináltam a dolgomat, lehetőleg minél jobban és hatékonyabban, és ha pozíció vagy bértárgyalás volt esedékes, nem szorultam rá semmilyen hitványkodásra, felmutatható eredményeim voltak, és ennyi. Emellett könnyen elszáll belőlem az öbizalom, és az eredményekre, illetve tényekre való hagyatkozással valamelyest kompenzálom az önmagammal szembeni kishitűséget. A tényeket, a logikát, és az elért sikereket nem érdekli, milyen vagyok, azok vannak, és kész. Ha hibáztam, és vállaltam érte a felelősséget, nem pécéztek ki utána, és (többnyire) arányosan szankcionáltak, ha pedig félreértés volt, lehetőséget adtak elmondani a saját oldalamat, hogy miért döntöttem úgy, ahogy, és az esetek többségében ez elég is volt. A másik okom erre a működésre, hogy én nem tudok ennyi mindenre odafigyelni. Ez egy elég béna ok, de a kicsinyesség, a buta játszmák, és minden olyan, ami nem arról szól, hogy a közös munka élvezhetőbb és eredményesebb legyen, az számomra egy nehezen belátható dimenzió, egy evolúciós hiba, egy sallang, pótcselekvés, figyelem elterelése a gyenge teljesítményről, akármi, amit még akkor se értek meg, ha semmi mással nem is foglalkozom, és ki hinné, kegyetlenül rossz is vagyok bennük. Nem mondom, hogy az én magánéletem ne lenne egy katyvasz és ne lenne egy csomó hasonló gáz dolgom, de ezt nem viszem be a munkába. Ez persze nem ment egyből, de a hibáimon keresztül tanultam meg, miért fontos ezeket az ajtón kívül hagyni.

Még egy kis felvezető mentegetőzés: erőteljesen kötve érzem magam ahhoz, amit mondok, ígérek, vállalok. Sokszor előfordult, hogy nem volt igazam azzal kapcsolatban, amit mondjuk mondtam, és olyankor igyekszem minél gyorsabban belátni (ebben azért még van hova fejlődni), hogy tévedtem, viszont utólag sosem kezdem el magyarázni a bizonyítványt, hogy "ez nem is úgy volt", vagy "nem is azt mondtam", és próbálom ily módon megmásítani, letagadni a múltat, kivéve ha tényleg olyan szavakat, gondolatokat adnak a számba, amiket sose mondtam és gondoltam. Erre nagyon érzékeny vagyok, és minden esetben felszólalok ellene. Ha nem tudom betartani egy ígéretem, akkor - egyesek szerint a kelleténél jobban, egyesek szerint helyesen - képes vagyok látványosan föld alá süllyedni, és napokig, hetekig rágódni rajta. De nem csak ezen tudok rágódni. Van egy ilyen szűrőm, hogy megvizsgálom az egyes döntéseket, cselekedetet, opciót, hogy mi történne, ha mindenki ezzel a válasszal élne az aktuális problémára, amit igyekszem épp megoldani. Amennyiben egy döntés ilyesfajta szimulációja végére az jön ki, hogy katasztrófa lenne belőle, tudom, hogy az számomra biztos nem elfogadható. Ez az ún. "Gandhi-próba", amit csak én hívok így, nem egy valós dolog. ("A szemet szemért elv csak oda vezet, hogy az egész világ megvakul." mondta ő, de ez az elv vagy cselekvés a vizsgálat érdekében cserélhető), de Kant is valami ilyesmiről írt az Erkölcsök metafizikájának alapvetésében, néhány (sok) szinttel mélyebbre ásva. Azt muszáj még egyszer hangsúlyoznom, hogy amíg én ezt úgy gondolom, hogy próbálok morálisan helyt állni, addig ez könnyen lehet, hogy egy sima tanult magatartás (vagy bármilyen egyéb racionalizált szorongás): ezzel tudtam eddig csapatszinten is a legjobb eredményt elérni, és közben a lelkiismeretem sem rokkant bele. Simán lehet, hogy ha nem kapok megfelelő visszaigazolást, megerősítést, hogy ez jó és eredményes, változtattam volna a nézeteimen.

De most, hogy mentegettem magam egy sort, vegyük szemügyre ezt az embert, illetve az ő működését. Az én mentegetőzésem tetszés szerint zárójelbe tehető, mert ez csak az én meglátásaimat tükrözi, meg az én lelki békémnek kellett, hogy leírjam. Sajnos meglehetősen kevés emberrel tudtam erről beszélni, így nem tudom, mennyire állják meg a helyüket ezek a megállapítások.

A környezet, amiben Rozinak valamilyen adekvát működést kellett volna produkálnia az, hogy elvileg egy szállodát kéne megnyitnia, mint igazgató, egy minimum átlag felettinek nevezhető szaktudással rendelkező, pár fős stábbal, akikkel korábban már dolgozott együtt, és elvileg azért választotta őket ehhez a projekthez, mert ezek az emberek már mind bizonyítottak a saját szakterületükön. Erről hosszan értekezett is ezekkel a kollégákkal, köztük velem is, hogy önállóan kell felelnünk a területeinkért, mert neki nem lesz ideje mindennel foglalkozni. Számunkra ez nem csak felelősség, de egyben lehetőség, és baromi nagy kockázat is volt. Ha összehozzuk, akkor az eredmények magukért fognak beszélni, és nagyot fejlődhetünk szakmailag, de ha elbukunk, akkor az csúnya szégyenfolt lesz a cévében. Így hát, amit kértünk, az annyi volt, hogy tartsa magát a saját kéréséhez, és hagyjon minket dolgozni. Ha elbukunk, akkor azt saját jogon szeretnénk megtenni, de egyáltalán nem tűnt bukás-szagúnak a dolog. És akkor el is jutunk az első gondhoz, amiket konkrét példákkal, mindenféle dramatizálás, és túlzás nélkül fogok leírni (felismerési-, és egymásra épülési sorrendben próbálom majd), hogy ha valaki megtisztel azzal, hogy végigolvassa ezt a nyomorúságom, akkor annak lehetősége legyen ne csak engem visszaigazoló véleményt formálnia:

Rövidtávú memória és "attention span" (ezt hogy hívják magyarul?)

Szinte mindannyian használtuk már azt a kifogást valamikor, hogy "Ne haragudj, szita az agyam", az átlagnál rosszabbnak minősítve saját rövidtávú memóriánkat az elvárások csökkentése érdekében, és ez által könnyebben elnézést nyerve. Ez amolyan hétköznapi súlytalan önfelmentés... Amíg nem ezért kapod a fizetésed. Én sem tartozok azok közé, akik mindent fejben tudnak tartani, ezért van noteszem vagy eseménynaplóm/progress listám/naptáram. Ez persze csak az egyik fele, mert ezeket nem elég megvenni és beállítani, használni is kell.

Rozinak ez sajnos nem jött össze. Megosztottuk egymással a kis Outlook-naptárainkat, írogattunk is bele, rendszeres események beállítva, amit akarsz. 10ből 9szer nem ott volt, és nem azzal foglalkoztunk, amit akár előző nap megbeszéltünk, és hát próbáltunk felkészülni a témákból, de legtöbbször nem azokból sikerült, amiket "dobott a gép". Mivel aláírási joga neki volt, viszont (egyébként helyesen) semmit nem írt alá, amíg át nem beszéltük, így ez nagyon nehézkessé tette a munkánkat. Természetesen mi nem a saját szórakoztatásunk érdekében szerettünk volna vele szerződéseket átbeszélni, hanem vannak partnercégek, akiknek olyan szolgáltatása van, amit be akarunk építeni a rendszerbe, tehát amíg nem szerződünk velük, nem tudunk a többi dologgal sem haladni, vagy szándékosan hibásan kell megcsinálni valamit, hogy utána még háromszor annyi munkával visszabontsam, és újjáépítsem. Ha ezeket megpróbáltam elmagyarázni, vagy felhívni egy egy ilyen problémára a figyelmét, akkor vagy 5-10 másodpercbe vagy két mondatba belefért (tényleg nem túlzok), vagy elveszítettem az érdeklődését, amit azzal jelzett, hogy a tekintete a monitorára vándorolt. Ezzel szemben nem volt rest akár napi öt-hatszor is rákérdezni valamire, amit előzetesen már tízszer próbáltam meg sikertelenül elmagyarázni, ésvagy öt-hatszor válaszoltam, hogy "Már átküldtem tegnap/múlt héten/előző hónapban, szeretnéd, hogy átküldjem még egyszer?". Ezt mindig visszautasította, némi sértettséggel a hangjában, ami miatt én ilyenkor előzékenységből extrán figyeltem, hogy semmi "lekezelő" ne legyen a hanglejtésemben, amivel azt érzékeltetném, hogy faszkivan, hogy nem tudja beírni az Outlook keresőjébe a fájl nevét, mielőtt kérdezne... Ezen kívül még egy jó húzása volt, amikor e-mailben összefoglalót iratott egyik-másik témából, szenvedtem vele, hogy minél rövidebb és érthetőbb legyen, hogy beleférjek az attention spam-be, majd ahelyett, hogy megnyitná az e-mailt és elolvasná, megnyitja, és felolvastatja velem, illetve soronként belekérdez, hiába tartalmazza a következő sor a választ a kérdésére. Erről az jut eszembe, amikor a Donald Trump-os könyvben leírják, hogy 1 oldalt is képtelenek voltak vele végigolvastatni, és néha már a képregényes formátummal próbálkoztak. Ezekből azért megnéznék egy válogatást, pl. a Genfi Egyezmény elmagyarázva tiltó táblákkal... :D

Szintén nem túlzás, hogy a jelenlétében lehetetlenség volt 5 percnél tovább foglalkozni egy témával, ugyanis ő állandó jelleggel váltogatta őket, teljesen impulzív módon. Példa: elkezdünk beszélni a rendezvénytermekről, azok berendezéséről, amire felveti a felelős kolléga, hogy talán előbb koncepció kéne, hány embert akarunk leültetni, és milyen piacot megcélozni, mert nem elég kiválasztani kétféle asztalt meg egyféle széket, és azt se ártana tudni, mennyi a keret. Erre 3 másodperc hatásszünet, meglátja a másik kollégám újfajta, szokatlan formájú post it-jét, amit természetesen magának vett az irodába, mert irodaszert azt nem kaptunk, és azonnal témaváltás, hogy nekünk ki fogja szállítani az irodaszert, és bérlünk-e nagy nyomtatót (ilyen fénymásolótornyot). Előtte egyetlenegyszer sem merült fel a téma, szóval ilyenkor az lenne a minimum, hogy felmérjük az igényeinket, bekérünk pár ajánlatot, stb... Nekem 24 tab és 5 táblázat megnyitva a rendezvényteremről, de most azonnal mondjam meg, ki szállított az előző munkahelyünkre, és kérjek ajánlatot. Mire? Mennyi irodaszer igényünk lesz, amikor még azt se beszéltük meg, milyen nyomtatványaink lesznek, lesznek-e logózott cuccok, mert azokat nyilván máshonnan kell rendelni... Ő ezeket a kérdéseket élből akadékoskodásnak, "parancsmegtagadásnak" titulálja. Mindegy, fél óra alatt összedobok két-három verziót, hogy kábé mik lehetnek a tapasztalataim alapján. Közli, hogy át akarja nézni azelőtt, hogy bekérném az ajánlatot. Átküldöm neki. Soha többet nem beszéltünk róla. Időközben három témát ugrott, csak amíg csináltam az irodaszeres izét, bedugtam a fülhallgatót és zenét hallgattam, amit egyébként gyűlölt, így ritkán tehettem meg, pedig az egyetlen mentsváram volt. Azt már korábban leírtam, hogy az én munkámhoz, részben annak természete, részben az én "hiányosságaim" miatt ennek a környezetnek épp az ellenkezőjére lenne szükségem, mind jellegében, mind hardveresen.

 

Folyt köv. - Köszönöm, ha követed ezeket a bejegyzéseket. Tudom, hogy kevésbé érdekes téma egy harmadik félnek, és annyira jól nincs is megírva, de tök jó lenne egy tőlem totál független emberi lény véleményét megismerni erről. De azzal is beérem, ha bárki számára valami tanulsággal szoglál a történet, vagy ha egy hasonlóan pórul járt ember olvassa, akkor tudja, hogy nincs egyedül, ilyesmi.

A bejegyzés trackback címe:

https://readmylife.blog.hu/api/trackback/id/tr8916317222

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása