Arról fogok írni, hogy mi a bajom a jótékonykodással. De még mielőtt belemennénk, mindenképp szeretném elejét venni azoknak a személyeskedéseknek, amik sokszor érkeznek az ilyen hangvételű, típusú bejegyzésekre: nem önfelmentést vagy önigazolást gyártok. Nem arról van szó, hogy a bűntudatom elhessegetését próbálom ideologizálni, mert én is szoktam adományozni, jótékonykodni, és közösségi finanszírozásokban is részt veszek/vettem. Ennek a mértéke változó, ahogyan sajnos az én anyagi helyzetem sem tudta magát ebben a kiváló országban stabilizálni. Az utóbbi években több zsák ruhát dobtam már be (idén még magamnak se vettem...), pénzt nem mindig küldök, de szoktam azt is, és decemberben minden héten, ha vásárolni megyek, akkor ott mindig két kosárral indulok el, és az egyikbe olyan tartós élelmiszereket pakolok be, amiket a vásárlás után leadok egy ott pultozó szervezetnek, de volt egy-két ilyen impulzív hozzájárulásom is, amikor szembe jött velem valami olyan kezdeményezés, ami nagyon szimpatikus volt (cipősdoboz, mikuláscsomag, online kampány, stb).

Tessék, itt a history-m, lehet ítélkezni, hogy ez sok vagy kevés, vagy lehet mondani, hogy ezt azért írtam le, mert félek a népharagtól, de el akartam kerülni azt a látszatot, hogy azért vettem elő azt a témát, mert meg akarom magyarázni, hogy én miért nem szoktam adományozni.

Ami miatt mégis úgy érzem, muszáj egy kicsit más szögből is ránézni erre a jelenségre, mert - főleg idén - egyszerűen elviselhetetlen mennyiségű jótékonysági felhívással, adománygyűjtési kezdeményezéssel találkoztam. Természetesen nem magukat a szervezőket, vagy az általuk folytatott tevékenységet tartom elviselhetetlennek, hanem ennek a mennyiségét, azon belül is azt, hogy ekkora mennyiségre van szükség. És nem tagadhatom le, hogy ennek van személyes oldala, az idei évben én is nagyon nehéz helyzetbe kerültem (nem csak a szutyok vírus miatt), és amikor meglátok egy ilyen kezdeményezést, elfog a szorongás, hogy most még ugyan van hol laknom, van mit ennem, de tulajdonképpen hónapok óta mást se csinálok, csak adósságokat halmozok fel, és nem sokra vagyok attól, hogy fel kelljen számolnom az életem, amit az elmúlt években kalapálgattam össze. Bár nagyon messzire amúgy se jutottam, csak szakmailag, karrierben, amit viszont az anyagi helyzetem nem arányosan tükrözött eddig se, de minden esetre a mostani, vállalható életszínvonalam pontosan egy hajszálnyira van attól, hogy én is egy ilyen szervezet listájára kerüljek (és ezzel nem vagyok egyedül). De valahol az, hogy ennyi jótékonysági akció fut, - és nem csak decemberben a karácsony miatt, már 2-3 hónapja megsokszorozódtak - rólunk, társadalomról, országról, hívjátok, ahogy akarjátok, mond el nagyon sokat. Naivan mondhatnánk erre azt is, hogy mennyi jó ember van itt, aki próbál ilyen akciókkal gyűjteni a rászorulóknak, és mennyi jó ember van itt, aki adakozik, de mégis inkább azt látom ebben, hogy mennyire rohadtul magunkra vagyunk hagyva.

A jótékonykodás, akárhogy is nézzük, az egy egyéntől, az ő motivációitól, anyagi helyzetétől függő dolog. Van, aki tényleg felelősségérzetből, együttérzésből cselekszik, van, aki magának vagy másoknak akar vele tetszelegni, mert szeretné a jótékonysághoz kapcsolódó pozitív jelzőket megvásárolni a jellemrajzába, vagy akár bűntudatból, hogy neki van, másoknak meg nincs, és nem Magyarországon lennénk, ha nem említenénk azokat, akik puszta gazdasági érdekből teszik. Én ezt nagyon nem is firtatnám, mert szerintem nem is mindig lehet (és nem is feltétlenül kell) megítélni, ki miért adományoz. De bármilyen szögből is nézzük, ehhez mindig kapcsolódik valamilyen egyéni érdek, és a kegyesség, könyörületesség gyakorlása, ami az adományozót a rászoruló fölé helyezi, ami egy kiszolgáltatott helyzetet eredményez.

Nem tudom, más országokban hogy megy ez, de itthon több felmérés is kimutatta már azt is, hogy minél vagyonosabb valaki, annál kevésbé szolidáris a saját közösségével. Mondják is itthon, hogy "azért van neki, mert nem osztogatja", ugyebár. Tehát azt is problémásnak látom, hogy ez egy, az amúgy is rosszabb anyagi helyzetben lévő emberek közti, önszerveződő újraelosztás, amiben ugye a gazdagok nem annyira vesznek részt, tehát az ő pénztárcájukat ez nem terheli, így ez konkrétan a szegényektől a gazdagokhoz juttatott jövedelemtranszfer. A tehetősebb rétegből is vannak, akik igyekeznek támogatni a rászorulókat, azonban ők mind "self-made" emberek. Na most, ebből hányat ismerünk Európa egyik legkorruptabb országában? Ugye? Mert egyébként könnyű elképzelni, hogy azok, akik a kemény munkájuknak, szorgalmuknak, tehetségüknek köszönhetik a vagyonukat, azok a megszerzés alatt némi felelősségérzetet is növesztettek hozzá, csak hát az ilyen típusú emberek általában a "Nemigen kedveljük a te fajtádat errefelé" (ez a South Parkban volt a Szexuális Zaklatás Pandás részben, még mielőtt...) hozzáállással találkoznak.

És akkor rá is kanyarodnék arra a részre, amivel átverjük magunkat. Mert egyébként van nekünk egy olyan szervezetünk, amit mi, a zemberek, fenntartunk azért, hogy a közös ügyeinket intézze, és valahogy ebben a hatalmas jótékonysági dömpingben nem igazán mutatja meg magát soha ez a szervező. Ez pedig az állam. Az ő dolguk pedig az lenne, hogy minden ilyen kiszolgáltatott helyzetet igyekezzenek megelőzni, és mi, ennek a fenntartói, legalább az emberi méltóságunk megőrzésével vághassunk neki az életnek, aztán onnantól már jöhet a verseny, a szorgalom, a tehetség, de legalább a rajtvonal legyen mindenkinek ugyanott. Sajnos a lekötelezettségen alapuló, urambátyám rendszerek fenntartásában mindig a legkevésbé érdemes, de leginkább vagyonos réteg az érdekelt, ezért az, elvileg versenyalapú gazdaságban is mindenhol ez jelen van. És igen, van ez a szolidaritás duma, amivel kiszúrják a szemünket, de ez eredetileg nem arra vonatkozik, hogy a színvonalon aluli fizetésedből még valahogy oldd meg, hogy a nálad is rosszabbul élők is tudjanak enni, hanem hogy vegyél magadnak Lánchidat, meg ilyenek. A szolidaritás polgári szöveg, ahhoz meg polgárok is kellenének, őket meg csak annak az államnak a segítségével lehetne kinevelni, amit egyébként mi, többek közt, ezért tartunk fenn.

Nem hiszem, hogy valaha lesz olyan rendszer, legalábbis itthon tuti nem, ahol nem lesz fontos szerepe az egyéni hozzájárulásoknak, de legalább azt el kéne érnünk, hogy ezt valahogy a helyén tudjuk kezelni. Mert akkor nézzük rá, egy nagyon nem szakszerű, de jól szemléltető módon, a számokra:

- Vegyük azt, hogy van 100.000 Ft nettó fizetésed
- Ezen van 82.000 Ft bérteher, amit a munkáltatód fizet meg az államnak
- Van egy rekordmagas, 27%-os ÁFÁnk, amit rátesznek mindenre, tehát ha csak sima ÁFÁs dolgokat vásárolsz, amin nincs mondjuk jövedéki adó (benzin, alkohol, cigi), és elköltöd a teljes fizetésed, akkor ebből 27.000 Ft már fixen szintén az államhoz folyik be
- Ez az összeg egyébként ugye magasabb a jövedéki termékek miatt
- Tehát amilyen értékben te valójában magadra költesz az 73.000 Ft (mert ugye az adó nem növeli a termék értékét, amit megveszel)
- Ehhez képest az államnak származik belőled legalább 109.000 Ft bevétele
- Ez azt jelenti, hogy a tényleges, utánad és általad kifizetett pénz 60%-át zsebre vágják

Amire ki akarok lyukadni ezzel, az az, hogy a pénzt, ami ahhoz kéne, hogy ez a rengeteg ember ne szoruljon rá jótékonysági szervezetek gyűjtésére, azt szerintem mi bőven kifizetjük. Ugyan nem mind, mert az egykulcsos SZJA és a támogatási rendszerek egyértelműen a tehetősebb rétegeknek kedveznek. És ez nagyon nagy baj, mert ez a tömérdek jótékonysági akció csak ugyanezt a rendszert erősíti, amikor nem erre lenne szükség, hanem egy igazságos újraelosztásra.

Egy jótékonysági intézmény, az alapvető túléléshez szükséges dolgok beszerzésén és elosztásán kívül, sosem fog tudni olyan iskolákat fenntartani, amik rendszerszinten termelik ki az életképes diákokat. Nem fog tudni olyan munkahelyeket teremteni, ahol ezek a diákok tisztességes megélhetésért dolgozhatnak majd. Nem fog tudni olyan törvényeket hozni, amik arra szolgálnak majd, hogy ne érdemtelen kiskirályok zsigereljék ki a dolgozókat a munkahelyükön. Nem fognak tudni olyan kórházakat üzemeltetni, ahol a kevésbé jó anyagi helyzetben lévők is megkapják azt az ellátást, amivel munkaképesek maradnak, és az emberi méltóságukat is megőrizhetik. De ez nem is feladatuk. Ez az állam feladata, amit ő nem végez el, és amiért ennyi adományra van szükség. Ez hamar fogja eredményezni, hogy a mostani leszakadó rétegből már leszakadt réteg lesz, és azt már semmilyen gyűjtés nem fogja tudni ellátni.

És igen, joggal lehet élni azzal a kritikával, hogy "Akkor mindent az állam csináljon?", amire azt tudom mondani, hogy egy ideig, és egy bizonyos szintig, igen. Mert jönnek a liberális gazdászok a hülyeségükkel, hogy privatizáljunk kórházakat, vasúti társaságokat, meg igazából mindent, mert majd a piac. De érdekes módon ezek a jóemberek mindig elfelejtik azt a részét, hogy akkor viszont (a fenti példára utalva) ne 100.000 Ft-ot kapjak, hanem kapjam meg mind a 182-t (vagy ahhoz közeli összeget), nekik meg boldog karácsonyt. Mert amíg itthon ilyen, mesterségesen alacsonyan tartott a bérszínvonal, addig itt piaci alapon semmit nem fogunk tudni megfinanszírozni. Ha ezen egyszer tudunk majd változtatni (a drága jó multik kárára), akkor el lehet ilyeneken is gondolkozni. Van még a "szegény, kicsi ország vagyunk" felvetés is, amiről még szót kell ejteni ilyen esetekben: nem, bazdmeg. Van pénz, csak nem kell faszságokra költeni. Szörnyű abba belegondolni, tudom, hogy egy igazságosabb társadalomban nem épülne annyi felesleges birodalmi szimbólum, vagy a bevásárlóközpont parkolójában nem minden második autó lenne valami prémiummárkás SUV, és esetleg az elmúlt 30 év politikai résztvevőinek nagy része börtönben rohadna (de minimum mindegyikre rájönne még a ballagási öltönye), de cserébe megvásárolhatnánk a kilépőnket abból a folyamatos létbizonytalanságból, amiben az ország nagyrésze él, visszavásárolhatnánk az emberi méltóságunkat, és a legtöbben hasonló (és nem hasonlóan rossz!) esélyekkel indulhatnánk neki az életnek.

Hiszek a versenyben, és ugyan soha nem nézek Olimpiát, mert az egész koncepcióval bajom van, de emlékeim szerint ott is egy helyről indulnak a versenyzők az egyes számokban. Meggyőződésem, hogy a tisztességes versenynek ez mindenhol előfeltétele, nem csak akkor, ha körbe kell futkorászni valami kurva drága sportlétesítményben. Ebből is következik, hogy ami jelenleg itt van, annak köze nincs a versenyhez, csak egy pótcselekvés, amivel a gazdag újratermeli a gazdagot, a szegény meg újratermeli a szegényet, és a végén mindenki veszíteni fog ebben a játékban. A szegény megdöglik, a gazdagnak meg nem lesz, aki elvégezze a munkáját, tehát szegény lesz, tehát megdöglik, röviden. Nyilván van egy maroknyi ember, akit ez nem érint, de az egy olyan játszmának az eredménye, ahol folyamatosan felfüggesztett börtönbüntetésük van, amit a sikeres játékosok életük végéig elnyújtanak.

Mindent összevetve, én mégis azt mondom, hogy ha megteheted, akkor adományozz, jótékonykodj, mert jelenleg nincs más. Szar dolog egy olyan rendszert finanszírozni, ami a nyomor újratermelésében vesz részt, de a gyakorlati oldal mégis az, hogy itt rászoruló, nagyon nehéz helyzetben lévő embertársaink vannak, akiket kibasztak az út szélére azok, akiket mi fizetnénk azért, hogy ezt ne tegyék. Nem nagy megfejtés, de adni még mindig jobb, mint nem adni, bár nem így lenne. Én remélem, hogy egyszer a felelősségvállalásunk oda is ki fog terjedni, hogy ezt a mostani rendszert és "elitet" méltó helyére, a szemétdombra juttassuk, de addig is igyekezzünk egymás túlélését segíteni.