Kezdjük ott, több, mint egy évtizedről beszélünk, tehát bármilyen hatások értek volna ebben az időben, az formálta volna annyira a véleményemet a politikáról és a közös ügyeinkről, hogy sok dologban lényegesen mást gondoljak, mint 12 évvel ezelőtt.

Amitől mégis sajátos ez a közel 12 év, hogy Magyarországon ezt egyetlen ember nevével tudjuk fémjelezni. Az országnak ez mondjuk nem szokatlan, mert nem egy ilyen névvel ellátott periódussal voltunk megáldva a múlt században, de teljesen közvetlenül nekem csak ebből jutott ki, így még ha érzem is a legutóbbi ilyen időszak hatásait a mindennapjaimban, nem tudok igazán jó következtetéseket levonni róla, mert nem éltem benne.

A másik nagyon jellemző az országunkra, hogy az ilyen egy-egy ember neve által fémjelzett korszakokról nem igazán szeret beszélni. Ha egyszer vége van, akkor mindenki tesz egy zárójelet, legyártja a saját történeteit, amiről úgy gondolja, segítheti érvényesülni az új rendszerben, akár így volt, akár nem, de még jobb, ha egyáltalán nem kell róla beszélni, és a valódi történéseket nem vitatjuk meg egymással. Ebből következik az, hogy nem is tanulunk belőle, és kis kihagyásokkal ugyan, de előállítjuk magunknak azt a helyzetet, hogy egy újabb névvel terhelt korszakba szaladjunk bele. Ezt tök jó lenne kinőni.

Így jött az ötlet, hogy akkor megpróbálom összeszedni, mi az, amiről úgy gondolom, hogy érdemes továbbgondolni, és nem leszegett fejjel hallgatni róla életem végéig, mintha mi se történt volna. Félreértés ne essék, én nagyon nem vagyok jóban ezzel a rendszerrel, és az elmúlt 2-3 évben halmozottan kezdtem el érezni a hátrányait a saját bőrömön, és évtizedes mélyponton van az életem, amiből egyelőre nem sikerül kijönni. Előtte is bőven voltak kifogásaim, de valahogy úgy voltam vele, hogy valószínűleg ekkora mértékben akkor is hátrányokat szenvednék el, ha épp a másik oldal kormányozna, mert olyan választói csoportba tartozom, akiket jóformán minden rendszer telibe szar, vagy előszeretettel cselekszik a kárára.

Minden kritikám, fájdalmam, és megvetésem ellenére viszont eljutottam egy olyan következtetésre, hogy ez a kormány rengeteg olyan valós problémát vetett fel (vagy duzzasztott akkorára, hogy könnyebben észrevehetővé váltak), amire a magyar társadalom jórészt eddig vak volt, mert a mostanihoz hasonló elfogultsággal követte nagy többségben az előző garnitúra narratíváit, viszont - és ez nagyon fontos - megítélésem szerint ezekre a valós problémákra kurva rossz válaszokat adtak, amik végül nem a problémák megoldását irányozták elő, hanem azok fenntartását, melyek mentén könnyen megosztható a társadalom, és megtartható a hatalom, no meg a pénz.

Úgyhogy nézzük meg, mit tanultam Orbán Viktor rendszeréből, a NER-ből, illetve miért gondolom rossznak azt, ahogyan ezekhez a jogosan felvetett problémákhoz állunk:

Az EU nagyon nem az, aminek hittem

Súlyos felfedezés volt (nekem), de gyakorlatilag ez az a gyerek az oviban, aki soha nem üt vissza, és az őt bántó gyerek ettől csak egyre bátrabb és bátrabb lesz. Nincs olyan EU-s "alapérték" vagy norma, amivel Orbán Viktor ne törölte volna ki a seggét a kormányzása alatt, amire válaszul aggódó nyilatkozatok, erősen fogalmazó, ámde következmény nélküli jelentések érkeztek, no meg néhány ítélet Strasbourg-ból, amit szintén jól nem tartottak be. Az első pár évben ezt még felháborítónak tartottam, mert amúgy örülnék neki, hogy Magyarország nem egy vadkeleti segglyuk módjára működne, de egy idő után valahogy úgy voltam vele, hogy baszki, ha egyszerűen hiányzik a negatív visszacsatolás, amikor valaki a szőnyegre szarik, nem kell csodálkozni, hogy azt tanulja meg, hogy ez így tök oké. Most talán ezzel a jogállamisági izével elkezdik felvenni a kesztyűt, de azért várjuk ki a végét.

Orbán Viktor rájött, hogy addig, amíg Németország gazdasági érdekeit kiszolgálja olcsó munkaerővel, rabszolgatörvénnyel, és nemlétező munkavállalói jogokkal, addig szinte bármit megtehet. Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy feltétlen kell is. Mert persze, ha egy német adófizetőnek valaki körbemegmutogatja a kisvasutat, a 11 centis kilátót, meg a 45 év átlagéletkorú, elnéptelenedett falu hipermodern játszóterét, akkor biztos szívnák a fogukat, de otthon a Mutti megmutatja nekik az érem másik oldalát, hogy ennek többszörösét talicskázzák ki az autógyárak évente az országból (ezt Doktor Miniszterelnökúr is megerősítette), és máris kevésbé idegeskednek ilyenek miatt.

És akkor ugye itt a vízválasztó. Mert ezt a problémafelvetést akár úgy is lehetne interpretálni, hogy a jelenlegi berendezkedésben hiába jut sok támogatás a kisebb gazdasággal rendelkező, felzárkózó országoknak, iszonyú kiszolgáltatottak maradtak a nemzetközi nagytőkének, Magyarország főleg, a bénán kezelt rendszerváltása miatt.

Nem mindegy viszont, mit kezdünk ezzel a felismeréssel. Az egyik válasz az, hogy a hatalom megtartása érdekében ezeket a hátrányokat egy szűk kör maximálisan kihasználja, és akkor ott vagyunk, ahol most. A másik irány, mondjuk, hogy ezekre a problémákra felhívjuk a figyelmet, és megpróbálunk valami olyan konstruktív koalíciót építeni, ami valóban a felzárkózást segíti, nem pedigi a szakadékot mélyíti. Nem vagyok én semminek a szakértője, de például a szociális rendszerek, és bizonyos adóelemek integrációja, egyetemesítése az Únión belül akár egy ilyen törekvés lehet. Lehet, hogy én vagyok naiv, de szerintem lehetséges úgy tükröt tartani ennek a lomha, sok szempontból kiüresedett, jobb sorsra érdemes szervezetnek/szövetségnek, hogy közben nem tapossuk a földbe.

Nem tartozom a föderalisták táborába, mert számomra egyelőre nehezen elképzelhető, hogyan tudna ez jól működni, viszont azt vallom, hogy bizonyos dolgok mélyebb integrációjáról igenis el kéne beszélgetnünk (szociális rendszer, minimálbér, kereskedelmi adók, ilyesmi), és változtatni közösen ezen a bénaságon, mert a nap végén azért csak Európához szeretnénk tartozni, gondolom én, és nem az újraépülő keleti blokkhoz, meg a kínai adósságcsapdához. Azt viszont meg kell értenünk, hogy kritikusnak kell maradnunk a nyugatról jövő dolgokkal is (a kritika nem egyenlő az elutasítással), mert ha kérdés nélkül mindent befogadunk, akkor az tényleg csak az erősebb gazdaságú országok érdekeit fogja szolgálni. Mi még nem nyaltuk ezt be annyira, mint az írek, az olaszok, vagy éppen a görögök, ők már biztos sok mindent máshogy csinálnának, ha az integrációban még egyszer tarthatnának ott, mint most mi.

Tautológiák, kiüresedett szavak, politikai lufik

Ez minden bizonnyal az én hiányosságom, de számos olyan politikához köthető szó vagy kifejezés szerepelt a passzív szókincsemben, amiknek a jelentése nem különösebben foglalkoztatott, még akkor sem, amikor ezeket a két nagy politikai oldal egymás ellen kezdte használni furkósbotként.

Orbán Viktor helyesen érzékelte, hogy az emberek nagy többségének fingja nincs arról, mit jelent a jogállam, a sajtószabadság, a versenyképesség, a konzervativizmus, a liberalizmus, vagy éppen a demokrácia. Azt is jól látta meg, hogy kommunikációs szinten semmilyen adatnak nincs jelentősége, ameddig tudsz egy másikat bemondani, mert hiába ellenőrzik ezt le újságírók, igazából a legtöbb ember nem fogja érteni a bizonyítást, és csak azzal fog törődni, hogy ki mondja, és az illetőt melyik oldalhoz sorolja.

A lábhoz szoktatott ellenzék mégis állandóan ezekkel a kifejezésekkel kampányolt az elvesztett választások során, és valahogy az volt az érzésem, hogy ők se feltétlen tudják, mit jelentenek ezek pontosan, mert a kommunikációjuk nagyjából abban merült ki, hogy elmondták, "visszaállítjuk a sajtószabadságot", amikor erre visszakérdeztek, hogyan, az volt a válasz, hogy "szabaddá tesszük a sajtót". Ugyanez, amikor azt mondják, úgy lesz jogállam, hogy a jog és a törvény fog uralkodni. Igen, biztos van olyan szótár, ahol ez a definíció szerepel mellette, de amúgy hogyan hat ez az én életemre? Mikor szűnt meg a jogállam? Merthogy 2006 óta kéthetente lenyilatkozta valaki, hogy vörös vonal, diktatúra, terror, nincs jogállam, kislófasz, az tuti, és jó lenne tudni, melyik volt az igazi. Vajon az valódi jogállam volt-e, ahol egy sima kétharmados parlamenti többséggel bárki korlátlan hatalomhoz juthatott? Jogállam volt-e az, ahol a meglévő alkotmányt egyeztetés nélkül a szemétdbe dobhatták, és egy ilyen bőrkötéses szégyentelenkedést rakhattak a helyére, amibe az van leírva, hogy a fiúknak fütyijük van, a lányoknak meg puncijuk?

De akkor mondok mást. Sokat gondolkoztam ezen, de a régi alkotmányból (pedig töriórán tanultuk) semmit nem tudnék felidézni, mihez volt jogom, amihez most nincs. Az Alaptörvényből is csak azt a részt tudom, amit fentebb írtam. Talán idén először hallottam egy értelmes magyarázatot, amivel közelebb kerültem a dologhoz: Az alkotmány feladata a hatalmat korlátozni, és nem az embereket. Tök jó, 12 év alatt valaki csak kinyögött valamit. Nagyobb problémának látom, hogy egyébként az USA alkotmányából legalább 4-5 pontot fel tudnék sorolni anélkül, hogy különösebben foglalkoztam volna valaha a kérdéssel. Most emiatt joggal minősíthet bárki suttyónak, igyekszem őszinte lenni. Isten ments, hogy az USÁ-t bármilyen szinten mintaállamnak állítsam be, arra akartam csak rámutatni, hogy szerintem a jogállam ott kezdődik, hogy az embereknek valami fogalma van róla. Véleménynyilvánítás szabadsága, önvédelemhez való jog (ugye ez a fegyveres), "due process", vagyis a jog a fair eljáráshoz, ilyenek. Utóbbi miatt lehet például az, hogy ha letartóztatáskor nem olvassák fel a jogaidat, akkor az egész vádeljárás megy a kukába. Nem azt mondom, hogy az ilyen végletekig szigorúan vett dolgoknak nincsenek meg a hátrányai, azt mondom, hogy a jog uralma az valahogy így néz ki gyakorlatban, még ha az USA ennek a gyakorlatában rengeteg hibát is vét a maga rendszerszintű defektjeivel.

Lényeg a lényeg, a Fidesz kiválóan alkalmazta az "amiről nem tud, az nem fáj neki" elvét, és úgy vette el, vagy töltötte fel hamis jelentéssel az említett dolgokat, hogy a társadalom nagy többsége észre se vette, mindössze talán egy-két akut problémát érzékelt/érzékel belőle.

Ismét, ezt a felismerést lehetett volna akár arra is használni, hogy tükröt tartsanak a társadalomnak, és rámutassanak arra, hogy ki tudja, hány éve, öntudatlanul sodródunk a semmiben, nulla elképzeléssel az életünket körülvevő intézményrendszerről, és el lehetett volna kezdeni ezeket tartalommal feltölteni. Ehhez képest ma milyen súlya van annak, ha azt halljuk valamiről, hogy "ügyészségi szakaszba került", vagy hogy "az alkotmánybíróság vizsgálja"? Az ég világon semmi. Úgyis egy helyen dől el a végeredmény, amit ha a főnök eldöntött, akkor nincs az az intézmény vagy szervezet, akinél apellálhatsz, legfeljebb elnyújthatod a szenvedésed és a költségeidet. Ezek az intézmények politikai furkósbotok, amikkel az átlagember legfeljebb akkor találkozik, amikor épp kegyetlenül megszopatja az élet.

Ha egyszer túljutunk ezen, ez csak úgy nem fog megismétlődni, ha az emberek is megértik, megtanulják, mik azok az elemei a rendszernek, amik védi őket, és nem csak korlátozza (ennek nyilván feltétele, hogy legyen is ilyen).

A szélsőség oldaltól függetlenül káros

"Most mi jövünk.", hangzott el ez - emlékeim szerint - a néhai Kerényi Imre szájából, és ezzel kezdetét vette az akcióterv, amiben mindent IS leuralt a jelenlegi fideszes klientúra.

Úgy gondolom, hogy a fideszközeli véleményvezérekben joggal alakult ki az a lelkiállapot, ami ezt a mondatot szülte. Orbán Viktor jól látta meg, hogy a saját klientúrájának (egy ideig legalábbis) bármit el tud adni ezzel a mondattal, és gyakorlatilag ezt ismételgetve minden kritika elejét vette, ami a kizárólagos hatalomra való törekvéseit érte volna. Aztán persze, amikor már késő volt, ez a klientúra jórészt lemorzsolódott vagy azért, mert szándékosan bedaráltatta őket, vagy maguktól sokalltak be egy ponton, és ugrottak ki a rendszerből. 

De fontos azt megértenünk, hogy ugyan Orbán csúnyán kihasználta ezt a sértettséget, és sok embert késztetett arra, hogy legalább egy darabig támogassa az autokrácia kiépülését, az érzés jogosságát nem vitathatjuk el. Valószínűnek tartom, hogy ugyan sokan egyetértettek Kerényi Imrével, amikor ez a sokat idézett mondata elhangzott, ha ebből a körből bárki más kapja meg a kormányrudat, és nem Orbán Viktor, akkor egy sokkal kevésbé elnyomó rendszerben élnénk ma. Ugyanis ezek az emberek - szerintem - nem fideszes hegemóniát akartak, meg egy olyan rendszert, ami ma már a saját gyermekeit is felfalja, hanem azt szerették volna, ha a 2010 előtti időben tisztességesen bánnak velük, ők is érvényesülhettek volna, nem csak az akkori túlsúlyban lévő "ballib" (akik mondjuk se baloldaliak, se liberálisok nem voltak az én olvasatomban) gazdasági-, és médiaelit.

És igen, rengetegen betagozódtak a rendszerbe, folyamatosan emelték a tétet, hogy olyat, és olyanabbat mondjanak hevesen lefetyelve, amire hátha felfigyel a főnök, és akkor talán csurran-cseppen valami trafik, egy jó térkövezés, vagy némi tao támogatás, de ebbe ők masszívan bele lettek hergelve. Azóta ez már rég továbbfejlődött, és a rendszer már alapból csak a kétbites, tehetségtelen, kontraszelektált arcokat vonzza be, de ez már egy következmény. Nem véletlenül kellett a nyomorult Vidnyánszkyt 700 intézmény élére kinevezni, elfogytak a rendszerből az emberek, akik láttak már kulturális intézményt belülről.

Ahhoz, hogy ne csússzunk bele egy újabb elnyomó rendszerbe, meg kell értenünk, hogy akár az oktatás, a gazdaság, vagy kultúra leuralása rövid távon talán hozhat politikai "sikereket" (a nép kárára, persze), hosszútávon csak széleskörű elbutuláshoz, sértettséghez, és még durvább visszavágáshoz vezet. (A tolvajoknak és segítőiknek ettől még ugyanúgy börtönben a helye)

Szolidaritás és szociális alrendszerek nélkül nincs társadalom

Még fiatalabb koromban - részben otthonról hozva - bennem is az az elképzelés volt, hogy minek annyi segélyt adni, minek több fizetést adni annak, aki két hónapig nem is dolgozik, vagy éppen helyeseltem, hogy eltörölték a korkedvezményes nyugdíjakat. Menjen mindenki dolgozni, aztán vegye meg magának, ami kell, ugye? Ráadásul engem egyik se érintett, szóval könnyű volt ítélkezni. Vagy inkább "én úgyse kaphatok ezekből, szóval nincs is rá szükség"? Ma már inkább így látom az akkori gondolkodásom.

Talán ebből az érzésből fakadóan, talán másért, a többségi társadalom könnyen elfogadta a szociális alrendszer lerombolását, az oktatás alulfinanszírozását, és az egészségügy lerohasztását. Erre is jól ráérzett Orbán, mert tudta, hogy olyanoktól vesz el, akiknek ilyen-olyan előítéletek vagy múltbéli események miatt olyan megítélése van, hogy nem fogják tudni hallatni a hangjukat olyan mértékben, hogy az többség igenlése mellett hallatszódjon, és a társadalom nem fog kiállni értük.

Mi tanítottuk ezt a rendszert arra, hogy az, akit fel kéne emelni, inkább rohadjon meg, és kapjanak még azok, akiknek amúgy is van. A tanárok csak akadályt képeznek az állampolgár és a gyártósor meg a közmunka között, az orvosok pénzsóvár haszonlesők, akik csak a borítékot várják, a rendőr meg azért van, hogy a kisembert baszogassa, az elitet meg békén hagyja. A csöves azért csöves, mert nem akar dolgozni, a cigány meg azért szegény és tanulatlan, mert cigány. 

Sokan hihettük azt, hogy ez nem fog a seggünkbe harapni. Aztán csak egy nagyobb bukkanóra volt szükség ahhoz, hogy az egész a nyakunkba szakadjon. Sok korombeli ismerősömnek van már gyereke, némelyik iskolás korú. Nem reprezentatív a megfigyelésem, de az ismeretségi körömből csak azok a szülők nem szenvednek rohadtul az oktatási rendszertől, akiknek sikerült a gyerekét valami jóhírű, belvárosi vagy budai iskolába bejuttatni. A többiek kegyetlenül nyögik ezt a rendszert, és rengeteg idejük/pénzük megy el arra, hogy próbálják megadni a gyereküknek azt, amit az iskolában kéne megkapniuk. Nemrég jött a hír, hogy már olyan szabályosan vezet a magyar, hogy nincs is szükség traffipaxra, csak a sorosisták terjesztik, hogy nincs már elég rendőr erre a feladatra. Az egészségügy és az "on and off" járványhelyzet találkozása meg magáért beszél.

Megkérdezték a magyarokat, hogy a bérlakást vagy a saját tulajdont szeretik-e jobban. A magyarok meg nem kérdeztek vissza, hogy "Ha azt mondom, hogy a saját tulajdont, akkor adtok egyet?". 

Szeretjük a látványos dolgokat, és be vagyunk oltva hosszútávú gondolkodás ellen. Kering a neten az a videó a Kádár korból, ahol a bácsi a vonaton magyarázza, hogy az a jó a rántotthúsos szendvicsben, hogy ha azt megeszi, akkor azt már el nem veszi tőle senki. Ez pontosan mutatja, hogy az akkori rendszer mennyire tartott tiszteletben bármit. Megeszem/elköltöm, mert lehet, hogy holnap gondolnak egyet, és elveszik. Sok szempontból én is ilyen vagyok. Ezt a hagyományt kellett volna '89-ben megszakítani, de csak rontottak rajta. Bele kell rakni a politikai munkát abba, hogy az emberek merjenek és akarjanak hosszútávon gondolkozni, mert a társadalomból való lefele kizuhanás mértéke exponenciálisan fog növekedni, és ez csak addig állítható meg, amíg marad bárki, aki hajlandó gondoskodni, gyógyítani, tanítani, fenntartani a rendet. Ha az utolsó írástudó is kiesik a rendszerből, visszafordíthatatlanul hülyék maradunk.

Migiri-migiri

Migráns. Ezt a szót 2015 előtt legfeljebb a szótárak szerkesztői használták (már ha benne volt egyáltalán). Tipikus esete annak, hogy a nyugatról jövő dolgokkal is kritikusnak kell lenni. Ilyen például a Wilkommenskultur, amiből azért igyekezett mindenki kihátrálni, mikor rájöttek a gyakorlati nehézségekre.

Most inkább azzal a részével kezdem, ami erre a rossz válasz. Politikai haszonszerzés céljából összeterelni az embereket pályaudvarokon, gyűlöletkampányt folytatni, riogatni a lakosságot, átengedni ellenőrzés nélkül terroristákat, vagy éppen embertelen körülmények közt táboroztatni embereket a határon nem oké. Ez megint egy nagyon rossz válasz egy valódi problémára. 

Ha Orbán Viktort nem a pillanatnyi politikai haszonszerzés, és a hatalma további kiterjesztése hajtotta volna, itt lett volna számára a lehetőség, hogy Európa józan hangja legyen. Ráadásul szinte tét nélkül, mivel Magyarországon még a saját állampolgárai se akarnak élni, nemhogy a bevándorlók. Ez nyilván utopisztikus, de az elméleti lehetősége megvolt rá. Ugyanis van egyszer egy olyan része a dolognak, hogy - nincs mit rajta szépíteni - szétbasztuk a Közel-Keletet. Részt vettünk az amerikaiak "demokrácia exportjában", és élveztük az ebből lecsorgó gazdasági előnyöket, ezért pedig vállalnunk kell a felelősséget, de nagyon nem mindegy, hogyan.

Az iszlám országokból érkező bevándorlók integrációjában minden ország csak részleges sikereket tudott elérni, amikor pedig nem sikerült, olyankor tragédia lett belőle. Nem gondolom, hogy egyik kultúrájú ember rosszabb lenne, mint a másik, és nyilván a szándékon is múlik, hogy be akar-e valaki illeszkedni, de én úgy látom, hogy (nagy általánosságban) vannak kibékíthetetlen ellentétek, amik minimum megnehezítik, de sokszor ellehetetlenítik az integrációt. Ezeket nyilván úgy írom, hogy nem vagyok szakértője a témának, mindössze saját tapasztalataimra és olvasmányaimra tudok hagyatkozni. Sokszor olvasom azt, hogy a legfőbb ellentét valójában abból adódik, hogy a zsidó-keresztény kultúrkör már túl van a maga felvilágosodásán, az államai szekularizációján, meg már a nőket se kezeli tulajdonként (jó esetben), az iszlám kultúrában ez pedig még várat magára. Ismétlem, nem vagyok szakértő, de logikusnak tűnik, elvégre van pár száz év eltérés a kialakulásban. Van személyes tapasztalatom is, amikor egy iszlám országból származó, pár éve itt élő, menekültstátusszal rendelkező csapattal kerültem kapcsolatba akaratom ellenére, ami azért erre ráerősített (egy kolléganőmet, akinek én voltam a főnöke, bántalmazta a "párja", aztán a szakítás után csoportosan jelentek meg a munkahelyünkön, többször, nem volt jó buli).

Nekem az az irány jónak tűnik, hogy a problémás országhoz közelebb lévő, hasonló kultúrával rendelkező országokkal próbáljuk meg ezt leboltolni, reméljük, sikerül. Mindenesetre nem egy olyan probléma, ami eltűnik csak attól, ha nem beszélünk róla, ellenben a riogatástól, meg a magyar nyelvű plakátoktól (de most komolyan, kinek szánták?) megoldódni se fog.

Nothing is true. Everything is permitted.

Párhuzamos valóságokban élünk. Ez nem csak nálunk probléma, hanem az egész fejlett világban, mert a véleménymonopólium és a cenzúra jogát össztársadalmilag átengedtük a Facebook-nak és a Google-nek, pedig ezek arra valók, hogy megtartsuk magunknak, bekúrjuk őket egy fiókba, és jól ne használjuk őket. Ehhez képest meg kaptuk ezeket a jó kis véleménybuborékokat.

Újfent, ez egy olyan jelenség, amit Orbán (de az ellenzéke is) felhasznál (és egyben felerősít) arra, hogy a stabil szavazóbázisa meglegyen. Ismét, a felismerés jó, van egy rendszer, ami mélyíti az árkokat az emberek között, akár valamit csinálni is lehetne vele. Nyilván odafent baromi kényelmes, hogy a saját tábor számára már a tényeket is át lehet írni néhány kattintás meg két nyilatkozat segítségével, de ha ezt így folytatjuk, előbb-utúbb tényleg egymásnak fogunk esni valami felülről ránk öntött szarságon, és polgárháború lesz. És amúgy nem véletlenül lóg ez ennyire a levegőben. A fő gond szerintem az, hogy egy olyan polgárháborúba taszítódik bele az ország, amit tökmindegy, ki nyer, másnap nem lesz olcsóbb a kenyér (drágább még lehet). Ostoba, eltúlzott identitáspolitikai harcot folytatunk, és tüzelnek a politikusok, némelyikük pedig ezt tök jól ki is használja. Pedig akár tehetnének is ellene. Sajnos a rendszer elitjében mélyen gyökerező kicsinyesség nagyon messzire elér a társadalomban, kevés kivétellel szinte mindenkihez, akinek egy kis hatalom is kerül a kezébe.

Miért tűnik mégis biztonságosnak ez a játék? Azért, mert nem valószínű, hogy a magyarok körében valaha létrejön bármiért egy széleskörű összefogás, de ugyanúgy egy "végső ütközet" sem túl reális. Ezek így mindig csak lógnak a levegőben, mert egyszerűen erre nevelődött ez a társadalom, hogy ritka volt az olyan alkalom, amikor úgy igazán össze kellett volna kapaszkodnia, és valami közös célért küzdenie. Amikor meg valakik megpróbálták, annak bukás lett vége. Minden más csak úgy "megtörtént". Ez persze nem egészen saját gondolatom, de ha jobban belegondolunk, mi magunk évszázadok óta nem vittünk sikerre semmit önerőből. A forradalmainkat leverték, azok vezetői bitófán végezték. Az elnyomó rezsimek többnyire maguktól felszámolódtak, mi meg örültünk neki vagy 10 percig, aztán jöttek a problémák. Kik jártak jól? Hát az autoriter vezetőink. Horthy, Rákosi, Kádár, mindegyik megélte a nyugdíjas kort. Ebben az országban megéri autoriter rezsimet építeni, mert nálunk csak a Batthyánykat meg a Nagy Imréket akasztják/lövik le.

Ezek nehezen megfogható dolgok, tudom. Megpróbálom valami gyakorlati példával szemléltetni. Szerintem azért lehet ma Romániában egy korrupcióellenes ügyészség, ami politikusok tucatjait juttatta már börtönbe, mert ők 89-ben hoztak egy nagyon nehéz döntést, hogy fellázadnak az elnyomással szemben, aminek az lett a vége, hogy Ceausescu-t elítélték egy (technikailag egyébként koncepciós) perben, falhoz állították, és lelőtték a gecibe. Hiába volt koncepciós per, senki nem vitatta a jogosságát. Valószínűleg tudták, hogy ha nem teszik meg, akkor esélye lett volna újraszerveznie magát, és ha vissza nem is szerzi a hatalmat, de hosszú polgárháborúba taszíthatta volna az országot. Ők ennek merték vállalni a terhét, és egy nagyon mély gödörből másztak fel odáig, hogy ma már magasabb az ottani minimálbér, mint a magyar. Ettől még Romániában (egyelőre) valószínűleg nem jobb élni, mint itt, de nem biztos, hogy megéri autoriter rezsimet építeni.

Még mielőtt bárki bármi, nem gondolom, hogy Orbán rendszere rokonítható lenne a román diktatúrával (már hatalomgyakorlási eszközeit tekintve), illetve nem jobban, mint bármelyik másikkal. Nem dózerolnak falvakat meg ilyenek, de stadion azért van a hátsó kertben. Szóval nem felkelést akarok szítani (épp ellenkezőleg), de a sortűz és a gátlástalan lopás között még nagyon sok fokozat van, úgy hívják őket: következmény. Ez utóbbi nagyon hiányzik ma az országból.

Egyáltalán nem biztos, hogy bármelyik következetésem helytálló a fent leírtak közül. Azonban, ha nem kezdjük el ezeket a dolgainkat végre kibeszélni, és egy kicsit nyitni egymás felé, akkor még párszor megismételhetjük ezt a mutatványt, de közel sem végtelenszer. Belülről ugyanis nagyon keményen rohadunk el, és ezt nem egy-két politikus fogja megállítani, visszafordítani, hanem mi, sokan, ha elkezdünk végre tanulni a történelmünkből (de legalább az elmúlt néhány évből).

Senkinek sem a politikai/gazdasági/miegymás meggyőződéseit akarom elvitatni az írásaimmal, mindössze a saját gondolataimat próbálom jobb-rosszabb formában megosztani veletek. Tudom, hogy sokak számára teljesen elfogadható az, amiben élünk jelenleg, és ha ugyan a kritikusságomat nem is adnám fel, lehet, hogy én se mondanám azt ennyire kategorikusan, hogy ennek a rendszernek mennie kell, és vágynék arra, hogy sok-sok emberen kattanjon a bilincs, ha azok is kaphatnának benne levegőt, akik például más gazdasági vagy kulturális preferenciákkal rendelkeznek.

A nevem (és még sok kollégámé) szerepel egy listán, ami politikai alapon a "nem barát" kategóriába sorol engem, ezért a fél ágazatban nem kaphatok munkát, mert azt "baráti" vállalkozók vásárolták fel olyan pénzeken, amit nem a saját tehetségükből vagy szorgalmukból szereztek. Ezt a listát használják szanálásra, amikor valaki állásra jelentkezik, és csak szélsőséges esetben kaphatja meg "nem barát" a munkát, főleg, ha vezetői pozícióról van szó. Itt nincs szó teljesítményről, hozzáértésről, tapasztalatról, csak sima kicsinyességről, és politikai alapú megkülönböztetésről. Szóval bárkinek, aki olvas, és aki szerint ez elfogadható, én a megértését kérem, hogy amikor azt mondom, hogy ezt a rendszert le kell váltani, akkor én ennek a felszámolására gondolok, nem arra, hogy "jöjjön a Gyurcsány".