Amikor olyan területre merészkedem, amihez semmilyen szakmai tudással nem vagyok felvértezve, igyekszem mindig a személyes, adott kontextusban megélt tapasztalataimra hagyatkozni, és igyekszem a véleményem kifejtése során is felhívni rá a figyelmet, hogy nem rendelkezem átfogó reformötletekkel vagy valami nyílegyenes ideológiai beállítottsággal, ami mentén az adott véleményt megalkotom.

Szóval annyi történt, hogy egy kortárs magyar írót megkérdeztek arról, hogy mit vetetne le a kötelező olvasmányok listájáról, és ő mondott két művet, amit azzal indokolt, hogy rosszat üzen az ott megjelenített nőkép.

Amikről olvastam a témában (nem olvastam el minden létező cikket, mert na), de nem kívánom érinteni, az Tóth Krisztina személyes felelőssége (Jézusom, bazdmeg, egy kérdésre adott válaszért?) vagy az egyes portálok szemlézési és címadási gyakorlata (mivel erről meg tényleg fingom sincs).

Viszont, amiért úgy érzem, hogy van valami hozzáfűznivalóm ehhez, az abból az egyszerű okból fakad, hogy - emberek tömegéhez hasonlóan - van személyes kapcsolatom az olvasással, és a kötelezőkkel is. Lehet, hogy amit írok, az annyira bagatell lesz, hogy leírhattam volna valami focis vagy dakotás hasonlattal is, mert tényleg csak "a nép egyszerű gyermeke" minőségemben tudok felszólalni ebben a témában.

Gondoltam, kezdem a személyes viszonyommal az olvasáshoz, valószínűleg sokak számára már ebből kikövetkeztethető lesz a véleményem is, így azok számára spórolok egy kis időt. Mostanság, az utóbbi 5-8 évet nézve, az én olvasási kedvem hullámokban jön meg. Nem mindig érzem azt a mentális befogadóképességet magamon, ami szerintem szükséges ahhoz, hogy méltó módon olvassak el egy könyvet. Ez lehet elfoglaltság vagy lelkiállapot kérdése. Amikor meg éppen felszabadul ez a kapacitás bennem, olyankor mindig jópár tétellel lejjebb faragom a "majd elolvasom" listámat. Ez egy olyan dolog, amivel alapvetően ki vagyok békülve, nem gondolom, hogy az lenne a követendő, amikor valaki teljesítményalapon olvas, mint ahogy a trénerek el szokták mondani, hogy ők minden nap olvasnak X oldalt. (Hogy mit, az már megint egy érdekes kérdés...) Egy jól elolvasott, befogadott, feldolgozott könyv sokkal többet ér, mint 100 felületesen elolvasott szöveg, ami nincs rendesen megrágva, megemésztve. Természetesen van olyan is, aki tényleg heti 2-3-4-X könyvet el tud úgy olvasni, hogy azt megfelelően fogadja be, én nem tartozom közéjük, ezt akartam csak mondani.

Az, hogy egyáltalán elkezdjek olvasni magamtól, nálam nagyon későn alakult ki, valamikor a középiskolai éveim felén már túl, és nagyon sok múlt azon, hogy olyan közegbe kerültem, ahol tudták oldani az ezzel kapcsolatos gátjaimat, ellenérzéseimet. Annyira, hogy aztán végül kikötöttem a bölcsészkaron, szóval jó munkát végeztek.

Ahol viszont nagyon rossz munkát végeztek ilyen téren, az nyilván otthon meg az iskolában volt. Most a gyerekkori kifejezetten ide vonatkozó traumáimat nem kezdem el részletezni, ebből mindkét szülőm alaposan kivette a részét, de szerintem nem lettem volna menthetetlen, ha ez bárkit érdekelt volna. Amiért nekem az olvasás, mint tevékenység egy az egyben évekre kiesett a tevékenységi köreimből, azt a közoktatás számlájára írom. Tudom, hogy megvannak azok a jó, vagy közepesen jó gimnáziumok, ahol a tanulók nem gyűlölnek meg mindent, amihez az intézménynek köze van, én nem ilyen helyre jártam, és az országban szerintem én képviselem a többséget.

Kis kitérő, de ez a jelenség életem több pontjára is igaz. A mai munkáim során például rengeteget használom a matematikai készségeimet is, illetve az utóbbi években kezd szépen ez, meg a többi készségem és ismeretem valami egységes tudássá válni, mondjuk logikává, de azt is annak köszönhetem, hogy anyám kiköhögte egy nagyon jó különtanár óradíját, aki egy évet foglalkozott velem, és hirtelen egész jó (de középiskolai szinten nézve minimum átlagfeletti) lettem matekból. Van még pár ilyen példám.

Arra akartam kilyukadni ezzel a közepesen hosszú fejtegetéssel, hogy szomorúnak tartom, hogy olyan dolgok, amik nagyban részét képezik a mai gondolkodásomnak, ismereteimnek, és amik mentén fejlesztettem a saját készségeimet, (és gyakorlatilag a szorgalmon kívül ez az egyetlen "fegyverem" a nagybetűs életben) mind kifejezetten az iskola ellenére, plusz küzdelem árán szereztem meg. Költői túlzás, de szoktam mondani, hogy velem akkor tették volna a legjobbat, ha 8.ban adnak 6 hónapot felkészülni az érettségire, és a középiskolát egy az egyben átugrom a picsába, mert adni nem sokat adott, elvenni viszont rengeteget vett el.

Azt is tudom, hogy vannak teljesen autodidakta emberek, néhány témakört kivéve én nem ilyen vagyok. Szerencsére nem is az a típus vagyok, akinek mindig fogni kell a kezét, viszont valami vezérfonalra, amihez utána már könnyen magamtól hozzátanulom, felfűzöm a dolgokat, szükségem van, illetve sok dolgot csak funkcionalitás mentén tudok megtanulni. Pl. sose éreztem a késztetést, hogy magamtól excelezni tanuljak, de amikor olyan helyzetbe kerültem a munkám során, hogy tudtam, ez hasznos lesz számomra, nagyon rövid idő alatt megtanultam színes-szagos, éneklő, saját cipőjét bekötő táblázatokat csinálni, amik ráadásul jól is számoltak. Szerintem ezzel szintén egy széles réteghez tartozom, más kérdés, hogy nem mindenki veszi a fáradságot, hogy ezeket a részismereteket hozzátanulja a munkájához, de a képesség valószínűleg sokkal több emberben van meg, mint amennyi full autodidakta van.

No de, mire is akartam rámutatni ezzel? Azért teszem fel a kérdést, mert én is kicsit elkalandoztam. Arra, hogy a tanárnak, a tanításnak, a tantervnek, az oktatási szellemiségének hatalmas szerepe van az ember életében, és nem biztos, hogy a kreativitás, a gondolkodás, a kritikai szemlélet minden nemű gáncsolása, és a diszciplinák meggyűlöltetése egy helyes irány ezeken a területeken.

Ki kell még emelnem a biztonság kedvéért, hogy most a középiskolai énem hozzáállását, tapasztalatait próbálom bemutatni, mert szerintem annak van értelme, elvégre mostanra engem a kötelező olvasmányok már nem érintenek.

Béna közhely, de nem tudom eldönteni, hogy azért nem volt ez soha szempont a magyar oktatásban, mert túl sokat mondogattuk, és kiüresedett már, vagy még nem mondogattuk eleget, hogy valahogy kigyulladjon egy lámpa. Az olvasás - az iskolában még mindenképp - legyen élmény, és legyen olyan az oktatás, ami ezt a tanulókkal megszeretteti, hogy a későbbiekben képezze részét a kikapcsolódásuknak, szórakozásuknak, vagy éppen az érdeklődésüknek, forráskeresésüknek.

Ez egyébként biztos egy darabig bele volt írva valamilyen tantervbe, vagy egy régebbi oktatási törvénybe, de ezt akkor se vették komolyan, most meg, amikor a "nemzeti gondolkodásra nevelő" meg a "nemzeti irodalom nagyságát bemutató" funkciója van (úristen, bazdmeg) az irodalomoktatásnak, akkor erről még elvi szinten se beszélhetünk.

Iskolai tanulmányaim alatt alig olvastam el pár kötelezőt, a legtöbb vagy annyira nem érdekelt, hogy bele se kezdtem, vagy 30-50-100 oldal után lekapartam már tőle az arcomat, és basztam az egészre, legjobb esetben is csak egy összefoglalót olvastam el, de néha még azt se, mert annyira gyűlöltem az egészet. Ilyen-olyan okokból (hol egyéb tanulmányaim, hol simán érdeklődésből) nagyon sokat pótoltam már ezekből, megelőzve az "ezért is lettél ilyen hülye suttyó" jellegű kommenteket (nem ezért lettem az). :)

Összességében annak nagyon örülök, hogy ezeket a műveket egy jó 4-5-6-8 évvel később olvastam, mint amikor ezek elő voltak írva, és egészen más volt ezeket úgy olvasni, hogy addigra már volt a kezem között egy halom tanulmányokkal teli, húsosláda méretű szakkönyv, pszichoanaltikusok könyvei, ókori görög, német és francia filozófusok írásai, tudtam már mi az a hermeneutika, meg olvastam a Tragédia születését, meg elolvashattam, mint gondol Kant az erkölcsök metafizikájáról. De más volt Platón dialógusokat olvasni úgy (asszem Szókratész védőbeszéde akkoriban kötelező volt még, ma már nem tudom), hogy nem zsírkrétával írogatta a tanár a táblára, hogy szerencsétlen szerző mettől meddig élt, és egyéb száraz, tartalomhoz hozzá nem adó adatokat, vagy semmitmondó kifejezéseket gondolatjelek mellé. Így már élmény volt. Jó, Kant még úgy se volt élmény (olvasni, tartalmilag nyilván rendkívüli), hogy zseniális tanárom volt hozzá, de hát ez van, ennyire hadd maradjak suttyó.

Aminek viszont nem örülök, hogy ezeket a műveket - szubjektív megítélésem szerint - olyankor akarták lenyomni a torkomon erőszakkal, amikor én még nem álltam készen ezeknek a befogadására, és ellentétes hatást váltottak ki ezzel. Annál a néhány kötelezőnél, amit végigszenvedtem, pedig legtöbbször azt éreztem, hogy teljesen érvénytelen módon beszélünk a műről. Úgy meg mi a fasznak? "Azért, mert kérdezik", mondta erre anyám, akinek ebben igaza volt, abban viszont nem, hogy ezt ő (és a többi kortársa) elfogadta, és rám/ránk hagyta ezt az elbaszott rendszert, hogy nyomorítson meg engem/minket is, ne csak őt/őket.

Számomra Jókai mindig a szenvedés szinonímája volt, több könyvének is nekifutottam, de ő nem tudta magát rehabilitálni a középiskolai averzióimból, a mai napig a falat kaparom tőle. Így ha engem megkérdeznek (nem kérdeznek, nyilván, semmiről se), én biztos azt mondom, hogy le vele, és kerüljön fel valami korszerű, olvasást megszerettető, totalitárius intézményi keretek közt is jól feldolgozható mű. Ezzel nem azt mondom, hogy az egész életmű egy szar, csak annyit, hogy szerintem nem ebbe a közegbe való, ellentétes hatást vált ki azzal, ami elvileg a cél kéne, hogy legyen, tehát hozzá nem ad, elvenni viszont elvesz. Más kérdés, hogy én ezt a kötelezővé tételt alapból nem tartom jó iránynak.

Amikor viszont arra hivatkozik valaki, hogy azért kerüljön le a kötelezők listájáról, mert rossz a nőkép, amit ábrázol, akkor sajnos nem tudom azt mondani, hogy cél szentesíti az eszközt, és egyetértek csak azért, hogy hangosítsam az általam is preferált végeredményt. Fontos lenne az is, hogy ha egyáltalán felmerül, hogy kicsit újragondoljuk ezt az ezer éve elavult kötelező olvasmányos listát, koncepciót, akkor azt a jó okkal tegyük.

Az szerintem nem jó ok, hogy azt mondjuk, képtelenek vagyunk a kritikai szemléletre, és hogy inkább vegyünk ki valamit a kánonból ahelyett, hogy például a irodalomtanár a többi érdektelen gondolatjeles megjegyzés meg a házi feladat közé még felvési a táblára azt is, hogy "- a műben ábrázolt nőképe elavult". Kivagyok ettől a szemlélettől, ahol emberek elfeledkeznek a kontextusról, és minden megnyilatkozást, művet, működést a 21. századi (egyébként még bőven vita tárgyát képező) normák alapján ítél meg. A gond az, hogy ha ilyen gondolkodás mentén próbáljuk meg kijelölni a kánont, akkor csak ugyanúgy kontraproduktív művek lesznek a helyére beemelve, legfeljebb píszíbbek lesznek. A kreativitást, az érdeklődést, és a kritikai gondolkodást meg rombolják tovább.

Aminek talán rosszabb üzenete van, és amivel többet is kéne foglalkozni, az az, hogy emberek jövőjét attól tesszük függővé, hogy egy jóformán használhatatlan tudásanyagot mennyire képesek visszaböfögni, amit ráadásul olyan formában tálalnak, totalitárius intézményi keretek közt, hogy említett intézmények elhagyása után csak egy halom averziót visznek tovább magukkal akár a felsőoktatásba, akár a munkaerőpiacra (Ilyenkor szoktak jönni a személyeskedő megjegyzések, szóval gyorsan hozzáteszem, hogy nem, nem lett szar az érettségim, nem azért mondom). Rossz üzenete van annak is, hogy a bármilyen értéket képviselő művek (ide értem már a jobb ponyvákat is) olvasása az elit kiváltsága, mint ahogy annak is, hogy bármit azért kelljen csinálnod az életben, "mert kérdezik". Ez is beletartozik abba a sokezer tényezőbe, ami tovább élteti bennünk a Kádár rendszert, ami már nem csak az általános műveltségünkről, gondolkodásunkról szól, hanem az egész gazdaságunkat, munkaerőpiacunkat is folyamatosan mérgezi.

Mindent összevetve, én egyébként örülnék annak, ha ez a diskurzus most elindulna, de csak úgy, ha ez az egész nem erről az ostoba 21. századi kultúrharcról szólna, vagy éppen Tóth Krisztina személyéről, hanem arról, hogy a közoktatás legalább egy kicsi szegletében eljussunk egy olyan konszenzusra, ami annak elszenvedői érdekeit szolgálja. Talán akkor már elszenvedők is eggyel kevésbé lesznek.